Cím:Londonban a prostikat megölik ugye?
fejezet: 1
fandom: Harry Potter
korhatár: 18
műf.: humor, nonmagic, angst, történelmi, slash, snarry
Figyelmeztetés: sorozatgyilkosság, szociopatizmus, grafikus szexjelenet, trágár beszéd, huh...
Tartalom: Készült a IV. HWSC kihívásra a Legends csapatban "bosszúszomj" kulcsszóra. (Snarry) Sorozatgyilkos garázdálkodik a muglik között. Harry Potter, aki kurtizánként tengeti napjait, megsérti Gilderoy Lockhart nem létező becsületét. A piperkőc úgy dönt, elteszi láb alól a szégyentelent, és a gyilkosságot Hasfelmetsző Jack-re keni. Harryt a Piton kúriában bujtatják el, ám sem ő, sem Perselus nem az a fajta aki nyugodtan üldögél, miközben Londonban gyilkos garázdálkodik.
Nyalka, szőke férfi ácsorgott a tükör előtt. Délceg alakjára sötét szmoking feszült, a nyakában fehér sál, kezében cilinder.
Azon igyekezett, hogy szőke fürtjeit minél csinosabban rendezze el az arca jobb oldalán.
Annak ellenére, hogy az egyik bongyor tincse csak nem akart tökéletesen a helyén maradni, Gilderoy Lockhart, elégedett férfinak érezte magát.
Az utóbbi két napot egy fiatal fiú ölelésében töltötte. Nem is akárkiében!
A varázslótársadalom egyik legkeresettebb kurtizánja elégítette ki minden vágyát, minden kívánalmát kivétel nélkül.
Régóta nem volt ennyire jóleső szórakozása.
Nem mintha nem kaphatott volna meg bárkit, akit csak akar, de látni, hogy a fiú, akire arisztokraták tucatjai vágynak, kikötözve és megalázottan fekszik az ágyán… nos, ez olyan elégedettséggel töltötte el, amivel soha egyetlen hódítása sem tudta.
A kóricáló tincs végül megtalálta helyét a fején, így végre eljött az ideje, a cilinder mesteri felhelyezésének. Megjelenésének tökéletesnek kellett lennie. Az ing gallérjától a gyémánt mandzsettagombokon át, egészen a tükörfényesre sikált cipőkig.
Soha semmit nem bízott a véletlenre és ennek meg is volt az eredménye. Minden éjjel újabb hódítás, minden éjjel újabb összetört szív a lepedőjén.
- Reginald! Szükségem van a kabátomra.
- Akkor a fogason megtalálja – jött egy fáradt mormogás a konyha felől.
- A te feladatod idehozni és rám segíteni! – közölte higgadtan a szőkeség és felemelt fejjel tanulmányozta az arcélét a tükörben.
- Rásegíteni, mi? Mégis hogy gondolta Mr. Lockhart? Felrepülök a válláig?
A konyha irányából egy öreg és kissé nehézkes járású kobold lépkedett ki. Méretes orrát több száz apró ragya tette krumplihoz hasonlóvá, a fején féloldalasan, lila sapkát viselt, a szemei pedig gyanakvón összehúzva meredtek a világba, mintha mindenhonnan veszélyt látna közeledni. Egy ronggyal törölgette kezeit, majd hosszú, fehér szakálláról söpört le pár morzsát. Gúnyos fintor kíséretében végigmérte munkaadóját, majd elégedetlenül ráncolta a szemöldökeit.
- Inkább egy rendes inast kellett volna keresnem helyetted. – mormogott a férfi –, semmire sem vagy jó! Tudod, mit? Ki is vagy rúgva!
A kobold meg sem rezdült. Megfordult és köszönésképp meglengette a rongyát.
- Mire megjön, bekészítem a pezsgőt, a kaviárt és felmelegítem az ágyát. Reggelire, kemény tojás lesz.
Lockhart sima arcán megjelent egy méltatlankodó fintor, ahogy felvette a kabátját és magához intette aranyozott sétapálcáját.
- Ne felejtsd el, Reginald, hogy ki vagy rúgva!
- Nem fogom. – mormogott a kobold, és megvakarta hosszú fülei egyikét.
Többször bocsátották már el egy hét alatt, mint mást egész életében. Kezdte egészen megszokni…
Hallotta, ahogy Lockhart után becsapódik az ajtó és megkönnyebbülten sóhajtott fel a hangra. Ha nem lett volna önérzetes varázslény, már rég felkötötte volna magát valahová, minthogy egy ekkora marhát kényszerüljön szolgálni.
Persze ha az önérzete tovább terjedt volna annál a ténynél, hogy erősen ódzkodott az öngyilkosságtól, akkor valószínűleg nem lesz szenvedélyes kártyás és nem veszíti el a szabadságát egy Lockharthoz hasonló kikent, kifent paprikajancsival szemben.
Szomorkásan vállat vont. Ami történt, megtörtént. Már csak annyit tehet, hogy csöndes bosszúként félrekezeli a bájgúnár pénzét.
Elvégre a kártyán csak a szabadsága volt a tét, nem az, hogy hűséges és szófogadó lesz a gazdájához…
¤¤¤¤ ¤¤¤¤ ¤¤¤¤
Lockhart magasra tartott orral lépett ki a háza ajtaján, majd gyors és méltóságteljes léptekkel a kocsijához közeledett. Intett a bakon kucorgó férfinek, hogy indulhatnak, mire az a lovak közé csapott.
Mikor a két hófehér kanca meglódult, első dolga az volt, hogy behúzta a kocsi függönyeit. Semmire sem vágyott kevésbé, minthogy szemügyre kelljen vennie azt a több tucat kolduló szerencsétlent és kipingált utcalányt, akik mellett elhaladtak.
Gyűlölte a szegényeket. Nem a nyomoruk miatt, nem a pénztelenségükért, sokkal inkább azért az elviselhetetlen szagért, amit magukból árasztottak.
Nem tudta elképzelni, mi gátol meg valakit abban, hogy néha megfürödjön. Persze említettek neki valami olyasmit, hogy a szegény muglik nemigen jutnak több vízhez, mint amennyiből főznek.
Ez azonban annyira abszurdnak tűnt, hogy Lockhart jobbnak látta, ha elengedi a füle mellett.
A pálcája fényénél megkereste a maszkját, és elégedetten vette tudomásul, hogy minden egyes kövecske rendben a helyén van rajta.
Mekkora szégyen lenne, ha a mágiaügyi tanácsadó születésnapján hiányos álarccal jelenne meg! Bár, az is elég megdöbbentő, hogy álarcosbált szerveznek szeptember közepén.
Valószínűleg mindenki idióta jelmezeket fog viselni. Dumbledore tündérnek öltözik majd, Caramell bolyhos plüssmacinak, Denem pedig valamiféle sötét nagyúrnak képzeli majd magát. Különösen pár üveg, Lángnyelv whisky elfogyasztása után.
Az ő külseje ellenben, kifogástalanul pedáns és elképesztően vonzó lesz, ahogy mindig is.
¤¤¤¤ ¤¤¤¤ ¤¤¤¤
Perselus Piton keserű arccal álldogált a mágiaügyi tanácsadó kúriájának széles lépcsőzetén. Sokkal szívesebben vette volna, ha a palackjai és lombikjai között maradhat, minthogy egy unalmas, puccos bálon illegesse magát.
Sajnos a társadalmi rangnak megvan az a kényelmetlen mellékhatása, hogy kötelezettségekkel jár. Ezek közé tartozik a fényűző bálok szervezése és a mások fogadásain való megjelenés.
Némelyekkel kellemesen el lehetett csevegni ilyen alkalmakkor, mások viszont erősen próbára tették az idegeit.
Az álarcosbálok viszont rémesebbek voltak, mint bármelyik másik. Finom hölgyek illegették magukat előtte, azt tudakolva, vajon a jelmezük felismerhető-e, vajon illik-e az arcukhoz a flamingó toll… és hasonló érthetetlen tudakolózások.
Pitonnak flamingótollról csak a belőle készülő bájitalok rövidke sora jutott az eszébe, a legkevésbé sem az, hogy mennyire mutat jól egy kalapon.
Ami pedig a hölgyek egyéb bájait illeti… nos, nem volt az a fajta, aki elvenne egy olyan nőt, aki ilyen tolakodóan kelleti magát előtte.
Az aranyvérű családok homoszexuális férfitagjai mindig megházasodtak, hogy továbbadhassák a stafétabotot és a méretes vagyont a gyermekeiknek.
Bár Piton is ezek közé a férfiak közé tartozott, nem volt sem kedve, sem túlzott kötelességtudata, hogy belekényszerítse magát egy ilyen kapcsolatba. Mégis minden egyes bálon megrohamozták a potenciális arajelöltek.
Fellépkedett az ajtóig, megadta a nevét az inasnak, aki egy látványos mozdulattal kipipálta a nevét a meghívottak listáján.
Mikor belépett az ajtón, kusza színes forgatag képe fogadta. Kleopátra épp összesúgott egy papagáj emberrel, kicsit arrébb egy unikornis vont maga köré vagy tíz másik hölgyet, akik látványosan álmélkodtak annak minden szaván. Egy nyártündérnek öltözött asszony feje körül megbűvölt szentjánosbogarak repkedtek, míg a terem másik végében valaki ezüstszín csillagokat villogtatott a hajában. Voltak fáraók, generálisok, medvék és letűnt nagy varázslók. Egy felvágós animágus, sólyom alakban körözött a vendégek feje fölött.
Mindent vörös és barna falevelek díszítettek, szőlőfürtök íveltek az ajtók felett és borostyán kígyózott az ablakok peremén.
Az egész bál valamiféle szürreális álomnak tetszett, ahol az elefánt az egérrel táncol, a keresztes lovag pedig, egy arab táncosnőnek csapja a szelet.
A folyton hullámzó, csicsergő tömegből egy előkelő férfi vált ki. Pitonhoz hasonlóan nem viselt jelmezt. Fekete szmokingban lépkedett, egyedül az arcát takarta el egy éjkék maszkkal.
- Örülök, hogy látlak, Perselus! – nyújtott kezet.
- Szintúgy, Lucius – fogadta el Piton a jobbot.
- Azt rebesgetik, végül mégis megnősülsz.
- Ne ülj fel az ostoba pletykáknak.
- Nem szoktam. De a lehetőség, hogy elveszed Parkinson kisasszonyt, elég ésszerű lépésnek tűnt ahhoz, hogy elgondolkodjak rajta.
- Egy tizennyolc éves, gazdag fruska.
- Lassan vénkisasszony. Annyi a kérője, hogy az apja nem tud dönteni.
Piton elgondolkodva tekintett a férfi jégszín szemeibe. A kérdezősködésében nem volt semmi baráti, vagy törődő.
- Nem hiszem, hogy az én agglegénységem aggaszt. Növelni akarod a vagyonod?
Lucius válaszként halványan elmosolyodott.
- Vannak dolgok, amikből sohasem lehet elég.
- Megnyugodhatsz. Nem feltételeztem, hogy van határa a hataloméhségednek.
- Rég volt már, hogy ilyen szépeket mondtál nekem.
Piton kifejezéstelen arccal nézett, de az ezüsthajú férfi biztos volt benne, hogy sikerült felidéznie pár régi és távolról sem kellemes emléket. Ez pedig elégedetté tette.
Perselus magában mosolygott. A Malfoyok legnagyobb hibája, hogy azt hiszik kitörölhetetlen szenvedést okozhatnak bárkinek, akinek csak akarják.
Nagyon is jól emlékezett arra az éjszakára, mikor Lucius bókolásra kényszerítette.
Nem volt kellemes, de bármiféle gyermeteg játszadozás eltörpült amellett a kitörölhetetlen gyűlölet mellett, amit a családjától kellett éveken át eltűrnie.
A férfi körülbelül annyira volt veszélyes ránézve, mint egy bolyhos kiscica.
Lehet, hogy letépné a függönyöket és szétcincálná a kanapét, de egyetlen hangos „Sicc!” –re, fülét, farkát behúzva rejtőzne el a sarokban.
Úgy döntött, megadja Malfoynak azt az illúziót, hogy képes megfélemlíteni ha akarja, így aztán felhúzta az orrát és válasz helyett újfent a tömeget kezdte pásztázni.
Ismerős alakok sora került a látóterébe, egyesek biccentettek neki, némely hölgy pironkodva maga elé húzta a legyezőjét, mintha Piton kutató pillantása egyenesen neki szólt volna.
Az egyik távoli sarokban pedig megpillantotta Draco Malfoyt.
Egy fiatal, törékeny fiú mellett állt és mikor azt hitte senki sem látja, végigsimított annak fenekén.
- Mielőtt belemelegedsz a vagyonegyesítés gondolatába, beszélgess el a fiaddal arról, hogy miért nem ildomos kurtizánokkal nyílt színen enyelegni.
Lucius követte tekintetét egészen Draco és a fiú párosáig, és még ha nem is írta ki a homlokára, a bájitalmester tudta, hogy érzékeny pontra tapintott.
Kis idő elteltével Draco észrevette, hogy figyelik, így átvágott a termen, nyomában a kurtizánnal és hozzájuk lépett.
- Mr. Piton! Atyám! Örülök, hogy látom önöket.
A szőke fiú le sem tudta volna tagadni, hogy Malfoy. Ugyanazok az arisztokratikus vonások, ugyanaz a megdöbbentően ezüstbe hajló hajszín, talán csak az arcvonásaiba vésődött természetes arrogancia hiányzott, hogy az apja kicsinyített másának tűnjön.
- Bemutatnád a kísérődet?
Lucius hangja sokkal elégedettebbnek tűnt, mint ahogy azt Piton várta volna. Azt hitte lényegesen dühösebb lesz, de ahogy a kurtizán közelebb került hozzájuk, az arcára harag helyett elismerés, és birtoklási vágy kúszott fel. Mintha nagyon is jól tudta volna, ki a fiú.
Piton is végigfuttatta rajta szénszín szemeit és közben olyan arcot vágott, mintha egy cipőjére ragadt svábbogarat szemlélne.
A kurtizán hattyúnak öltözött. Hófehér szmokingot viselt, amit megbűvöltek, hogy az ujjai minden egyes karmozdulatnál suhogó szárnyak hatását keltsék.
Az álarcán, amit most a homlokára tolt, fehér tollak, és egy narancs csőr virított.
Vékony volt, szinte már túlságosan is, a haja a fejére fésülve fénylett, de látszott, hogy pár apró tincs nem igen akarja a fegyelmezett frizurát és makacsul próbált oldalra kunkorodni.
Olyan fiúnak tűnt, aki szabadidejében mezőkön rohangál, fákat ölelget, de semmiképpen sem járkál estélyekre.
Hiányzott a tekintetéből az-az önhitt büszkeség, ami a legtöbb kurtizánt jellemezte. A homlokán lévő villám alakú sebhelyet sem tüntette el, pedig a többségük az első apró ráncocskát is kilónyi púderrel próbálná meg rejtegetni.
Nem volt benne semmi mesterkéltség, vagy gőg. Diszkréten piruló arcával, csillogó smaragdzöld szemeivel és ennivalóan rózsaszín ajkaival, a fiú bosszantóan természetes volt.
Piton zsigerei megremegtek a látványától. Azonnal tudta, hogy utálni fogja. Nem a munkája miatt, nem is azért, mert a keresztfiát bolondítja éppen.
Hanem mert a többi felszínes és agyoncicomázott kurtizán mellett egy ilyen szépséget nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Még akkor sem, ha akarta… Ez pedig idegessé tette.
- Harry Potter – elgondolkodott kissé –, egy ismerősöm.
A fiú meghajolt. Úgy tűnt zavarban van, amiért mindenki rá figyel, de nem vesztette el a fejét és a lehető legudvariasabban jelezte Dracónak a dolgot.
A fiatal Malfoy mosolya elégedettségről árulkodott, ahogy a gyámoltalan madárkaként viselkedő kurtizán közelebb húzódott hozzá.
- Sajnálom, de várnak minket. Engedelmükkel – hajolt meg.
Potter némán utánozta a gesztust, majd Lucius egy kézmozdulattal elbocsájtotta őket.
Piton figyelmét felkeltette a fiú, abba azonban bele sem akart gondolni, hogy miket fog az éjszaka folyamán művelni a keresztfiával.
¤¤¤¤ ¤¤¤¤ ¤¤¤¤
Harry Potter kínosan érezte magát. Utálta az estélyeket, a flancos ruhákat és a kényelmetlen jelmezeket. Az sem sokat segített a helyzetén, hogy a bálon több tucat kuncsaftja ténfergett. Úgy szédítették a csinos hölgyeket, mintha mindannyian kifogástalan gavallérok lennének. Harry viszont emlékezett a kívánságaikra, és a mohó arckifejezésükre, mikor teljesítette azokat. Némelyek nem voltak annyira rosszak. A Malfoyéktól például óva intették a bordélyban, de amikor kettesben maradt Luciusszal, a férfi nem akart mást, mint lejátszani egy party varázslósakkot, Draco pedig minden egyes alkalommal úgy tartotta a karjaiban, mintha porcelánbabát fogna.
Persze, mielőtt távozott tőlük, mind a kettő halálosan megfenyegette… elvégre, mégis csak Malfoyok.
Azok, akik soha nem voltak az ügyfelei, irigyen, vagy becsmérlőn méregették. Mintha a világ összes bűne benne öltött volna testet.
Perselus Piton is ilyennek tűnt. Gőgös, villámló szemű sorscsapásnak.
Harry igazán boldog volt, amiért nem tisztelhette az ügyfelei listáján. Hogy tudott volna kedves és elbűvölő lenni egy ilyen férfihoz?
Mindazonáltal, Gilderoy Lockhartnál senki, de senki nem lehet rosszabb.
A férfi nem egyszerűen szadista volt, hanem magamutogató, nárcisztikus és sötét, mint az East End-i sikátorok.
Ha nem fizetett volna minden egyes alkalommal duplán, mikor elvitt egy-egy fiút, a bordély tulajdonosa Mr. Denem már rég kidobatta volna.
Így azonban Crak és Monstro, a két nagydarab fogdmeg, kénytelen volt csendben nézni, ahogy a fiúk kék-zöld foltokkal tarkítva térnek vissza minden egyes Lockharttal töltött éjszaka után. Persze, nem ő volt az egyetlen ilyen vendégük… mégis, a fickóban volt valami, amitől az ember fogai idegesen összecsikordultak.
Miután elköszöntek Lucius és Piton párosától, Draco az egyik szalonba vezette. Az ajtó előtt védővarázslatok kusza halmaza remegtette a levegőt, de mikor a szőke fiú kimondta a jelszót, az átengedte őket.
Odabent halk hárfazene szólt. Több száz illatozó gyertya világította be a teret, lassan csöpögve, egész kis viasz cseppköveket építve az oszlopok szélére.
A helyiség sokkal nyugodtabb volt, mint a kinti színes forgatag. Alakok sejlettek fel a sarkokban, fáradt hölgyek henyéltek párnázott pamlagokon és kis csoportokban vízipipáztak.
- Hol vagyunk, Draco? – kockáztatta meg a kérdést Harry.
A fiú nem válaszolt. A lehető legcsendesebben átvezette a termen és az egyik üres kerevetre ültette.
- Most itt kell, hagyjalak egy időre.
Harrynek nem volt joga megkérdezni miért, Dracónak pedig semmi kedve nem volt egy kurtizán orrára kötni sürgető üzleti ügyeit. Így aztán magyarázat helyett csókot lopott azokról a kívánatos rózsaszín ajkakról, majd magára hagyta Harryt.
A kurtizán fellélegzett. Némely laikusok szerint ez a szakma a legkönnyebb. Nos, akkor hatalmasat tévednek!
Az utcán lófráló lányoknak talán egyszerű széttenni a lábaikat, de ha hosszú éjszakákat kell a kuncsaftokkal tölteni, az testileg és idegileg is megviselő. Ilyen sokáig kedvesnek lenni valakihez, akit egyébként a háta közepére sem kívánna az ember…
Nem mintha Dracóval lennének problémái. A fiú egyike a kevés rendes vendégnek. Persze, nem jó ember. Harry nem egyszer látta már, hogyan viselkedik a rangban alatta állókkal és nem tudott másra gondolni, minthogy egy elkényeztetett görénnyel kell újra és újra lefeküdnie.
Hanyatt vágta magát a kereveten és nagyot szippantott a füsttől terhes, szezám illatú levegőből.
Draco mellett érzékeny porcelánbabának kellett lennie. Valakinek, aki nem beszél vissza, félénk és természetes, akár egy didergő cinege.
Egyáltalán nem érezte magáénak ezt a szerepet.
Vágyott egy szivarra. Olyanra, amilyeneket Ron szokott lopni Mr. Denem asztaláról. A saját ágyára, egy almára és némi tejre.
Kicsit jobban belegondolva eszébe jutott, mennyire utálja a szivarokat.
Valószínűleg csak azért szív néha, mert Ron, Mr. Denem asztaláról lopja. Aprócska kis bosszú, amiért kiárusította a gazdag uraknak, mint valami egyszer használatos cipőt, de a kis elégtétel is elégtétel…
A hárfás új dallamba kezdett, Harry pedig kezdte igazán unni magát.
A terem túlvégében izgatott sutyorgás és lépések zaja törte meg a harmóniát.
Egy kis csoport érkezett. Láthatóan ittas hölgyek, két úr és… Lockhart.
Harry szeretett volna egyszínűvé válni a kerevettel, vagy a fallal. Az egyetlen dolog, amit most végképp nem kívánt az életébe, az ez a bongyorhajú önimádó piperkőc volt.
Az utóbbi két napot vele kellett töltenie. Bár a férfi tiszteletben tartotta Mr. Denem kívánságát és nem hagyott semmiféle nyomot a testén, azért az a két nap egyenértékű volt a legrosszabb rémálmaival.
Egész nap: „Csodálatos vagy, Gilderoy!” „ Fantasztikus szerető vagy, Gilderoy!” „Imádom a hajad…”
Harry úgy érezte, hogyha még egy bókot ki kell ejtenie a száján, akkor kiveti magát az ablakon.
- Áh! Mr. Potter!
A kurtizán elmormolt pár cifra szitkot az orra alatt, majd szélesen Lockhartra mosolygott.
- Micsoda meglepetés, Mr. Lockhart!
- Egyértelműen kellemes! – vigyorgott rá a piperkőc – Csatlakozhatunk hozzád, Harry?
A fiú feszengve mosolygott tovább. Egyrészt utálta a fickót, aki a választ meg sem várva, köré ültette az egész kis társaságát, másrészt Draco bármikor visszajöhetett és valószínűleg nem venné jó néven, ha a porcelánbabuciját egy kéjvágyó vipera szorításában találná.
- Jaj, milyen kis helyes! – csipogott az egyik hölgy a legyezője mögül.
- Mindenképp – vigyorgott Lockhart –, és képzelje, drága Vitrol kisasszony, a fiú a legnagyobb rajongóm.
Harry nem merte forgatni a szemeit, de nagyon szerette volna. Rita Vitrol volt a környék legnagyobb pletykafészke. Ha neki elújságoltak valamit, azt két nap múlva egész London tudta. Erősen rontaná az üzletet, ha azt hinnék, hogy az egyik fiú nem csak munkaügyben jár szobára.
A kurtizán tisztában volt vele, mi lenne a sorsa, ha erre most rábólint. Egy szolid Cruciatus, Mr. Denem tolmácsolásában. Persze, csakis a saját érdekében…
Nem állt szándékában elszenvedni ilyesmit, így inkább hallgatott.
- Mondja Mr. Lockhart, ön is ilyen csinoska volt huszonévesen?
- A férfiak érnek a korral kisasszony – bűbájoskodott a férfi –, de igen, azt hiszem, Mr. Potter majdnem olyan fess, mint amilyen én voltam anno.
Harry kezdett igazán dühös lenni.
- De az már nagyon, nagyon, nagyon régen volt. Igaz, Mr. Lockhart? – nézett fel a férfira.
Rita Vitrol a legyezője mögé rejtette a mosolyát és igyekezett minél jobban elraktározni fejében a pillanatot, mikor egy kurtizán burkoltan „vén trottynak” nevezte a bongyorhajú piperkőcöt.
Lockhart arca határozottan megnyúlt a megjegyzésre, aztán elővette a legcsinosabb műmosolyát és igazán próbált úgy tenni, mintha fel sem venné a dolgot.
- Elismerem, hogy nem tegnap volt, de az ágyamba kívánkozó szépségek száma azóta sem csökkent. És higgye el, Vitrol kisasszony, jómagam még sosem kényszerültem udvarlásra.
- Ugyan Mr. Lockhart! Akinek manapság olyan tömött pénztárcája van, mint önnek, annak nem is kell udvarolnia – mosolygott Harry.
Lockhart egyik lába idegesen megvonaglott az asztal alatt. Nem volt hozzászokva az ilyen beszédhez.
- Az ön foglalkozásával Mr. Potter, talán nem ildomos így beszélnie. – lebegtette meg a legyezőjét Rita.
Most már a társaság másik része is rájuk figyelt.
- Az én foglalkozásomra azért van szükség, hogy a Mr. Lockharthoz hasonló férfiaknak sose kelljen udvarolnia – közölte Harry.
Lockhart elért arra a pontra, hogy ha a kurtizán még egy szót szól, akkor fennhangon kikéri magának az összes feltételezést, de mielőtt igazán felháborodhatott volna, megjelent mellettük egy futár.
Alacsony, dundi fiú volt, hangosan szuszogott, ahogy meghajolt, majd egy levelet nyújtott át Harrynek.
Potter felnyitotta, belenézett, majd azonnal az egyik zsebébe rejtette.
- Engedelmükkel, most távozom – csókot nyomott Miss Vitrol kacsójára, biccentett a társaság többi tagjának, majd ruganyos léptekkel távozott a helyiségből.
- Biztosan egy vendégéhez rohan – jegyezte meg csúfondárosan Lockhart.
- Amennyiben így volna, maga az utolsó, aki ezt a szemére vetheti… Mr. Lockhart – közölte a másik hölgy és Vitrolhoz hasonlóan a legyezőjébe temette elégedett mosolyát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése