Szupergondok

Cím:Szupergondok
Fandom: Igazság ligája (rajzfilm, képregény)
Szereplők: Superman és Batman,
Tartalom: Mi történik ha megjelenik egy ismeretlen kriptoni nő és Ádám-Évát óhajt játszani Supermannel?
Korhatár: 18
Figyelmeztetés: slash, erotikus jelenet (nem durva),





Batman fáradtan dőlt hátra az Igazság Ligájának űrközpontjában. A hatalmas képernyők kivételesen csak a nagy semmit közvetítették, mintha a világ összes szupergonosza kivett volna egy szabadnapot.
Az ilyesmi nyugtalanította. Nem mintha nem lett volna boldog attól, hogy a világ végre szusszanhat egy kicsit, de mindig valami vészesebb jövendőt sejtett az ilyen szünetek hátterében. 

Az egyik alsó kijelzőn közel-keleti hadmozdulatokról vonultak a jelentések végeérhetetlen sorban. Ezekre vetett olykor egy bosszankodó pillantást, de nagyon jól tudta, hogy semmi köze hozzá.
A Liga megalapításakor megegyeztek, hogy politikai harcokba és háborúkba nem szólnak bele, csak olyasmibe, amiben az embereket túlhaladó ellenséggel kell szembenézni. Így is sokszor ütköztek abba, hogy önbíráskodónak vagy közellenségnek titulálták őket. Vannak húrok, amiket nem érdemes feszegetni, főképp ha épp azokat hangoljuk vele magunk ellen, akiknek a védelmére felesküdtünk. Az emberek szeretik ölni egymást, és hajlamosak arra támadni, aki erről le akarja beszélni őket.
Logikátlan népség.

Kinyújtózott. A testpáncélja karban szűkebbnek tűnt, mint szokott. Halovány elégedettség suhant át az arcán, ahogy a nemrégiben végigcsinált edzőtáborra gondolt.
Sosem dicsekedhetett azzal a luxussal, mint a szuperképességekkel megáldott társainak többsége, hogy mindenféle gyakorlatozás és folyamatos edzés nélkül is formában legyen.
Aquaman időnként azért vele tartott, bár jobbára csak áztatta magát a mobil medencéjében, és a bálnák nemi életéről farigcsált vicceket.
Batman úgy gondolta, hogy ha nem kötözi meg és tömi be a száját, az nagy előrelépés az önuralma tökéletesítésének rögös útján. 

Egyedül volt a főhadiszálláson, csak a csillagok pislogtak rá cinkosan, valahonnan az űr egy távoli szegletéből, mégis diszkréten elnyomott egy ásítást, és leküzdötte az ingert, hogy kipróbálja, milyen lenne feltenni a lábát a pultra, hátradőlni, és elkortyolni egy pohár gin-tonicot. Flash rendszeresen megtette, és bár meg tudta volna ölni érte, de valahogy olyan elégedettnek látszott tunyulás közben, hogy Batmant néha megkísértette az irigység.

Újabb órák teltek el viszonylagos eseménytelenségben. A denevérember már azon gondolkodott, hogy nekiáll újrakalibrálni az étkeztető-automatákat - ha már fontosabb dolog épp nem akad -, amikor egy apró piros pont veszett villogásba kezdett a kapcsolótábla alján.
Először jóleső megkönnyebbüléssel nézett rá, mintha minden porcikája egy kis zűrért kiáltott volna, aztán, ahogy meglátta pontosan melyik gombról is van szó, ráncba szaladt a szemöldöke.

Superman szinte soha nem kért segítséget a központtól. Ha kellett neki valaki, hát beérte azzal, hogy magához hívta a legközelebbi hősöket.
Batman azonnal a gombra tenyerelt, ám mielőtt megrázhatta volna a vészharangot, a rádió is felrecsegett, és Superman hangja töltötte be a vezérlőt.
- Ki van szolgálatban? - hallatszott furcsán tompán a hős hangja.
- Itt Batman! Egyedül vagyok az őrtoronyban. Kit hívjak?
Megkönnyebbült sóhaj hallatszott a rádió túlvégén, majd a beszélő hangja még fojtottabb suttogásra váltott.
- Bruce! A Három Szilvavirág alagsorában vagyok, egy hűtőben! Vitess el innen! De hűtőstül!
A denevérmaszkos férfi meglepetten húzta össze szemét. Egyrészt nagyon ritkán használták egymás civil nevét, másrészt elképzelése sem volt, mi a fenét kereshet a világ egyik legnagyobb hőse egy fridzsiderben.
- Hűtőstül?
- Nem beszélhetek. Vigyél ki innen! - hallatszott olyan halkan, hogy épp csak hallható volt az emberi fül számára.

Éjjel kettőkor, a Három szilvavirág tulajdonosa pizsamában nyitotta ki az ajtót Bruce Wayne előtt, majd egy az egyben eladta neki a hűtőjét. Hozzászokott már a furcsa emberek még furcsább kéréseihez, de az mégis megdöbbentette kissé, hogy a milliárdos kifejezetten úgy akarta elvinni, hogy nem vizsgálja meg a tartalmát.
Szegény Mr. Wong köthette az ebet a karóhoz, hogy lehetséges, hogy csak pár fafülgomba konzerv és a tintahalas mártásának maradéka van benne, nem akarja így elengedni az úrral... de Bruce megingathatatlanul ragaszkodott hozzá, hogy elviszi, és ahhoz is, hogy minimum kétszeres árat fizessen érte. Plusz némi “borravalót” a készséges éjjeli kiszolgálásért.


- Beszerzőkörúton járt? - tudakolta Alfred. 
Bruce mögött egy megilletődött hordár álldogált, a Wayne kúria bejáratánál, és ijedten nyelt, amikor megpillantotta a komornyikot. 
Alfred elmosolyodott a bajusza alatt, és elvette az úrfi kabátját, kesztyűit, aztán szinte gépies kimértséggel pénzt nyomott a hordár kezébe.
- Személyes használatra lesz, vagy közösségépítő tervei vannak ezzel a hm... hűtővel? Jól látom?
- Az. És nagyon személyes használatra érkezett - mosolyodott el Bruce, miközben leszedegette a rögzítőpántokat.
Alfred megenyhülten figyelte a műveletet. Igazából részéről bármi lehetett volna benne, ha az tartósan garantálja a mosolyt gazdája arcán.
Mióta Batmanként vigyázott a rendre, Bruce ritkán örült bárminek, pedig sem humorérzéknek, sem optimizmusnak nem volt híján, de folyton magára vette mások problémáit.
Alfred sok mindent látott már hűtőből előkerülni, ezért nyugodtan figyelte a pántok fogyását. Ugyan mi rossz történhetne? Egy lázadó saláta?
Azonban, amikor egy tépett ruhájú Superman lépett ki az előtér kövezetére, a szemöldökei igencsak felszaladtak a homlokára.
Már épp köszöntötte az érkezőt, amikor az egy darab papírt húzott elő, és meglengette előttük.
“Köszönöm, hogy megmentettél! Van hangszigetelt szobád?”


Miután a szétcincált köpeny és ruha helyett kapott egy kényelmes nadrágot és egy köntöst, Superman, vagy ebben a helyzetben sokkal inkább Clark Kent, belépett a hangszigetelt szobába, és akkorát sóhajtott, mintha órák óta benntartotta volna a levegőt.
- Köszönöm! El se hinnéd mennyire...
- Jobb lenne, ha leülnél - irányozta Bruce, mert a másik ijesztően szélesen mosolygott. - Szóval, miért kuksoltál egy hűtőben?
Clark engedelmesen lehuppant. Így, kócosan és papucsban, egészen emberinek tűnt. Zavartan a hajába túrt, amitől Batman úgy érezte, kénytelen félrenézni.
Ha bárki megkérdezte volna, milyen Superman, az emberek többsége egy hősies szoborhoz tudta volna hasonlítani. Mindig nett, mindig udvarias, mindig jólfésült és az arcán szinte nincsenek is érzelmek, leszámítva azt a pár kurta mosolyt, amit a megmentettek hálálkodásai váltanak ki belőle.
Batman komor kőszikla volt, Superman a hősiesség pillanatba fagyott bizonyítéka, és a hangszigetelt szalonban mégis egy életunt playboy, és egy elveszettnek látszó, vidéki fiatalember ültek egymás közt.
Batman álarca Bruce Wayne volt, de Superman, mint Kent, egészen meztelennek, bántóan őszintének tűnt.
- Egy nő - közölte a szuperhős olyan hangsúllyal, mintha azt várná, ettől minden egyszeriben kivilágosodik a mellette ülő fejében. - Hogyan kell lekoptatni egy nőt? Más tekintetben sokkal szebb szavakat használnék, de Bruce... te vagy az egyetlen playboy, akit ismerek...
- Meg az egyetlen, akinek van tényleg tökéletesen hangszigetelt szobája - biccentett halvány mosollyal a denevér.
- Hogy éred el, hogy elmenjenek? - kérdezte Clark, és egész kétségbeesettnek hangzott.
Bruce nem tudta, mit kellene mondania. 
Elérni, hogy elmenjenek? A legtöbb magától elhagyta, mondván, vagy meleg, vagy szociopata. A legközelebbi, és legőszintébb kapcsolata Jokerhez fűzte, de ezt nem épp egy kétségbeesett fiatalembernek kellene bevallania. 
- Mi lenne, ha az elejéről kezdenéd? Milyen nőről van szó pontosan?
- Egy nő... egy nő a fajtámból. Ő is megmenekült, és idejött, és örültem neki... de...
Ismét a hajába túrt, és idegesen az alsó ajkába harapott, mint valami kamasz az évzáró bálra várva. 
- Azt szeretné, ha vele mennék egy másik bolygóra és...
Bruce hátradőlt a kedvenc foteljében, és keresztbe rakta a lábait. Már tudta, hova fog ez az egész kilyukadni. Az űrlény hölgy modern Ádám és Évát akar játszani Clarkkal, aki szokásához híven már a gondolattól is olyan zavarba jön, hogy hímez-hámoz és paradicsomszínt ölt.
Hogy lehet egy szuperhős ennyire félénk? Nemzeteket ment meg naponta, óriásszörnyekkel küzd és olykor ágyúkkal lövik, mégis szétzilálódik egyetlen nő miatt.
- Kis kriptoniakat szeretne? - segítette ki Batman.
- Azokat.
Egy ideig hallgattak. Bruce figyelte, amint a másik a karján dobol valami ősöreg ZzTop szám ütemére.
- Mégis, hogy kerültél a hűtőbe? - Bár pontosan el tudta képzelni, de úgy tűnt, jobb lenne Clarknak, ha nem csak kitalálná a történteket, hanem hagyná, hogy szavakba öntse mindazt, ami frusztrálja.
- Próbáltam értelmesen beszélni vele, de egy kriptoni nő... maga a földi sátán. Lézerszem, röntgenlátás, szuperhallás, szupererő...az első ólombetétes szekrénybe bújtam, amibe lehetett, és hívtalak. Levegőt venni is alig mertem, hátha meghallja. Életemben nem kellett még elbújnom, kucorognom, mint valami egér.
Batman keserűen elmosolyodott. Ő sokat mozgott árnyékban, zugokban, csatornákban és bujkált is, ha épp arra volt szükség. Próbálta átérezni, milyen lehet Supermannek mindezt megtapasztalnia, mikor leginkább színpompás élő céltáblaként szokott megjelenni az ellenfelei előtt, de gyanította, hogy ez nem sikerülhet maradéktalanul.
- Ezért leültem vele elmagyarázni, hogy a családom, a barátaim, a munkám... minden ideköt! Szeretem a Földet, ez a hazám, nem megyek vele sehova, és nem úgy szeretem, hogy feleségül vegyem.
- Erre ő?
- Letépte a ruháimat. Legalábbis elkezdte. Nem tudtam mit csinálni, nem hallgatott rám. Azt mondta, nem érdekli, szeretem-e vagy sem!
Bruce úgy döntött, ehhez kell egy ital, és mindkettejüknek whiskyt töltött.
Clark egy hajtásra ledöntötte. Leginkább a lelkének tett jót, mert azt mindketten tudták, hogy a testére cseppet sem hat.
- Nem tudsz mit tenni, add be a derekad!
- Hogy? 
Batman nagyot kortyolt az italából. Remélte, hogy felvilágosítania nem neki kell majd a félénk kriptonit.
- Legalább részben engedj neki. Ha tényleg csak fajfenntartásra kellesz, azt kell mondjam, nem a legnagyobb áldozat, amit a héten felajánlottál. A gonosz lorni fosztogatók a fejed akarták a túszokért cserébe. Ahhoz képest egy szenvedélyes éjszaka nem olyan nagy ár.
Clark arca elfehéredett.
Batman elismerően figyelte a reakciót, sosem gondolta, hogy ennyire emberiekre is képes, hogyha pánikol. Talán mert Superman sosem volt az a pánikolós fajta.
Mindazonáltal ez más kérdéseket is felvetett.
- Clark, téged rémiszt a szex?
- Nem! - vágta rá gyorsan, és fülig elpirult. - De úgy gondolom, hogy komolyabb vonzalom nélkül nincs értelme ágyba bújni valakivel.
Az a keserű mosoly, amit válaszul a denevértől kapott, elég ékesszóló volt. Ő egyáltalán nem ragaszkodott ilyen hagyományos erkölcsi indokokhoz. Felsorolni sem tudta volna azoknak a nőknek a nevét, akikkel Bruce Wayne-ként eltöltött egy-egy éjszakát. Persze Batman sokkal megközelíthetetlenebb figura volt, aki nem ment bele könnyelmű kalandokba, de a két véglet közt ezt a szentimentális szerelemhez ragaszkodást sehol sem találta magában.
- Egyszer mindent ki kell próbálni. Sosem fogsz megszabadulni tőle, ha nem teljesíted legalább részben a kívánságát.
- Még ha nem is csak az éjszakáról van szó... te el tudod képzelni, hogy legyen valahol egy gyerekem, akiről nem tudok semmit?! Képtelenség. Nem bírnám ki! Én... amióta csak az eszemet tudom, egy családra vágytam, feleségre, gyerekekre, de elköteleztem magam a Föld mellett, és nem elég, hogy el akar menni, de nem is szeretem ezt a nőt!
Nem, valóban. Be kellett látnia, hogy ez már olyan szinten szembe kerülne Clark elveivel, amit nem bírna elviselni.
- Ez esetben nem tehetsz mást, minthogy hiábavalóan téped a szád, vagy beköltözöl egy hűtőbe örökre. Ha ez segít, szólok Alfrednek, és ide bármikor jöhetsz. Ez az egész szalon tökéletesen hangszigetelt, de van négy telefon és vészhívó benne, ha baj történne, és a következő két ügyeleted is átszervezhetem a központban.
Clark olyan hálás kiskutyaszemekkel bámulta, hogy félő volt, zavarba jön. Hogy a fenébe nézhet ki úgy egy izomkolosszus világmegmentő, mint egy lépcsőn felejtett, bolyhos kisállat?


Superman ezután minden fölös idejét az idegen nővel töltötte, próbálta megmagyarázni neki a kifogásait, próbálta megértetni vele az emberi hagyományokat, amikhez olyan megátalkodottan ragaszkodott. Étterembe és operába vitte, csendesen andalogtak a holdfényben, de valahogy minden éjszaka azzal végződött, hogy tépett ruhában ücsörgött Batmannél. Lassan egészen közeli barátok lettek Alfreddal.
A komornyik remekül tudott hallgatni, Clark pedig reményvesztettségében egyre többet beszélt.
A nő nemigen hajlott a jó szóra. Nem volt hajlandó maradni, de arra sem, hogy egyszerűen lemondjon Supermanről, és odébbálljon. Ezzel gyakorlatilag elérte, hogy a férfi komoly bűntudatba süppedjen, mert nem képes beleszeretni és úgy elveszteni az eszét, hogy komolyan csapot-papot elhagyjon érte.


- Fiatalúr, meg kell jegyeznem, hogy Mr. Kent lassan minden reményét elveszti.
Bruce teasütit vett és megigazította maga előtt az újságot.
Olyan ritka pillanatok egyike volt ez, amikor végre volt ideje úgy pihenni, ahogy azt egy milliomostól elvárná az ember. A hatalmas ablakokon melengetően ömlött be a nyár eleji napfény, az újság címlapján az Igazság Ligájának egy újabb sikere harsogott, és Alfred válogatott finomságokkal tornyozta meg a reggelizőasztalt. Kivételesen úgy tűnt, a központban sem lesz semmi dolga egész nap.
Az emberiség ismét meglepően békés nappal ajándékozta meg, de úgy festett, ez a kriptoniakról nem volt elmondható.
- Előbb vagy utóbb összeroppan. Képtelen kezelni bármit, ami bonyolultabb a fekete-fehér leosztásnál.
- Ez kissé erős volt, fiatalúr - intette meg jóindulatúan Alfred.
- Tudom. Az a fickó mutatta meg, hogy nem csak árnyékban lehet élni, hogy ki lehet állni az igazság mellett nyíltan és teljes mellszélességgel. De ez nem változtat rajta, hogy ebben a helyzetben naiv bolondként viselkedik.
- Valóban úgy néz ki, hogy Mr. Luthor lemondhat a “Superman nemezise” címről - kuncogott a komornyik.
Bruce ajka is mosolyra húzódott, de aztán összecsapta az újságot, és egy hajtásra megitta a teáját.
- Megyek, beszélek vele. Minél előbb, annál jobb. Ha nem jut döntésre szépszerével, akkor kézbe kell venni a dolgot. Az emberiség nagy reménysége nem hülyülhet meg egyetlen szoknya miatt.
- Lehet, hogy ezzel már elkésett. 
- Remélem, még nem.
Öltözködés közben végigvette, mi mindent tud Clark magánéletéről ,és arra jutott, hogy csak egyetlen barátnője volt, az elbájoló Lois Lane.
Ami azt illeti, elég rég szerepelt már a Daily Planet címlapján ahhoz, hogy legyen oka benézni a szerkesztőségbe, vagy egyenesen az újságírónőhöz...


- Batman? - Lois Lane összehúzta a köntösét és szélesre tárta az erkélyajtót. - Tudja, nem maga szokott kopogtatni az ablakomon.
Az ében hajú szépség egyáltalán nem jött zavarba, amiért egy gubbasztó óriásdenevérrel szembesült a 32. emeleti erkélyén. Újságíró mivolta ellenére sok mindennel meg lehetett még lepni, de a magasra mászó éjjeli lovagok nem tartoztak ebbe a kategóriába.
- Clarkról van szó? Vagy megint olyasmiről kell cikket írnom, amiről nem akarok?
- Indok nélkül meg sem látogathatok egy szép hölgyet?
A bók megmosolyogtatta az újságírónőt, de nagyon jól tudta, hogy csupán udvariassági frázis. Batman csak akkor jelent meg, ha kellett neki valami, és nem is csinált titkot a dologból, mindig célratörő és hűvös maradt, akár egy jól irányzott penge.
A nő megvárta, amíg becsukja maga mögött az ajtót, és kizárja a kissé még csípős éjszakát.
- Nah akkor mégis melyik lesz? 
- Clark.
- Valahogy éreztem. Cigarettát?
- Nem élek ilyesmivel.
- Az döbbentene meg, ha kért volna - vont vállat Lois, kényelembe helyezte magát egy fotelben, és körülményesen rágyújtott. - Már több mint egy éve szakítottunk. Nem sokkal a sólyomemberek támadása után. Beutazta a galaxist és csokrot küldött a születésnapomra. Mire kíváncsi még? 
- Hogy miért szakítottak.
Lois kis híján kiköpte a cigarettáját. 
- Ugye nem gondolta komolyan, hogy megjelenik és kitárgyaljuk a magánéletem?
- Információért információt kínálok - biccentett Batman.
Egy hosszú másodpercig farkasszemet néztek, aztán Lois elmosolyodott.
- Tudja rengetegszer viccelődött azzal, hogy maga meg én mennyire hasonlítunk. A gyakorlatias oldalunk, a hajunk, a világoskék szemünk, a módszer, ahogy behízelegjük magunkat, amikor a szükség úgy kívánja...
- Megtisztelő, hogy ezekről nem írt egyetlen cikket sem.
Lois hosszú ében hajába túrt és sunyi féloldalas pillantással mérte végig a denevérembert.
Próbálta elképzelni maszk nélkül azok alapján, amit Clark mesélt, de folyvást abba a képzavarba került, hogy magát képzelte el férfiként.
- Nem a riporternek, hanem a kedvesnek mesélt. Ha nem húznék éles határt a munkám és a magánéletem között, akkor az utóbbi egyszerűen nem is létezne. Nah meg féltékeny voltam.
- Pedig nyilvánvalóan bóknak szánta a szavait.
- Kérdés, hogy melyikünknek - grimaszolt a nő - Ha a mesteri nyomozóképességeinket hasonlítgatta volna, azt még annak is venném, de hogy egy olyan fickó hajáról mesél, akivel kvázi együtt élnek egy műholdon... - Fejcsóválva elharapta a mondat végét. - Ne nézzen madárnak, Batman! Clark a ligába volt szerelmes és nem belém. Nagyon igyekezett, sőt el is hiszem, hogy különleges voltam neki, de a közelében sem járt, amit a Liga vagy maga iránt érzett. Nap mint nap egymás kezébe adják az életüket. - Batman keserű mosolya némi rosszallást váltott ki Loisból, de folytatta a mondandóját. - Az emberek korlátokat jelentenek neki. Örökké vissza kell fognia magát, hogy kímélje a törékeny kis életünket, az értékeinket, az eszméinket. Egy sokkal vadabb világ szülötte. A liga lehetőség, hogy úgy élje ki magát, hogy közben jót is tesz. Már majdnem önmaga.
- Ez lenne a válasz a kérdésre?
Lois biccentett.
- Ez. Én egy gyönge nő vagyok, ő pedig egy kriptoni. Folyton azon aggódott, hogy kárt tesz majd bennem, vagy bajba sodor. Elég idegesítő dolog mindkét részről. Főleg mert szeretem érezni, hogy a saját lábamon állok. - Szünetet tartott és két slukk közt elbámult a denevér feje mellett. Hosszú lábait keresztbe rakta egymáson és kis füstkarikát lebegtetett a plafon felé. Össze kellett szednie a gondolatait. - Most Richarddal járok. Ő esendő, emberi, önző, szeszélyes, de nem töröm el az ujjaimat, amikor felképelem.
Batman elismerő meglepettséggel vonta fel a szemöldökét, bár ezt Lois nem láthatta az arcát takaró maszktól, de nem bírta megállni a dolgot. A mosolyát azonban semmi nem leplezte.
- Lenyűgöz a nyers modora, Miss Lane.
- Nem vagyok rossz ember, Batman, de nem egyszerű kitörölni az ember életéből és szívéből valakit, aki színtisztán jó. Clarkhoz képest valahogy mindenki ármányos szörnyetegnek tűnt. Még én is annak éreztem magam. Maga nem?
- Én amúgy is szörnyeteg vagyok.
A nő hangos nevetésre fakadt. 
- Ezt a melodrámát! Azt hiszem már ezért megérte, hogy beengedjem.
- Nem kérdezte, mindezt miért akarom tudni - dörmögte Batman.
- Nem, tényleg nem - nyugtázta Lois. - Szóval... milyen információt várhatok mindezért cserébe?
- Csak még egy kérdés. Ki bontotta fel a kapcsolatot?
- Maga szerint? - nyomta el csikkjét az újságíró.


Meg sem kellett kérdeznie Alfredet, már a tekintetéből tudta, hogy Clark megint a hangszigetelt szobában ücsörög.
- Vacsorát vagy kötszert hozzak?
- Most egyiket sem, köszönöm, Alfred.
Röpke, de aggodalmas pillantását a kúria felé Alfred azonnal észrevette, és abban is egészen biztos volt, hogy gazdája nem a rejtekhelye tetőszerkezetéért vág ilyen arcot.
- Vittem fel teát és süteményt, de attól tartok, Mr. Kentnek ma igencsak rossz kedve van.
- Az eddigiekhez képest is?
- Mindenképp.
Batman sóhajtott. Nehéz nap állt mögötte. Lois meglátogatása után egész nap az őrtoronyban koptatta az ujjait a billentyűzeten, amíg újrakalibrálta a teljes védelmi rendszert. Ahogy nőtt a feszültség Superman és a kriptoni nő között, kénytelen volt felkészíteni a főhadiszállást egy esetleges támadásra. A későbbi összezördülés a homokemberrel már igazán meg se kottyant.
- Rendben. Menjen feküdjön le, ma már egész biztos nem történik semmi. Én is ledőlök.
- Magától tanultam, hogy semmi sem biztos, de ha óhajtja, nem zavarom tovább - mosolygott a komornyik és útjára ment.
Batman ledobta a testpáncélt, kibújt a csizmából és kinyújtóztatta a tagjait. Régi sérülések ropogtak diszkréten minden mozdulatra, és újak sajogtak válaszul. Ilyenkor rácsodálkozott, hogy idegen technológiák és kezelések használata nélkül talán már járni sem tudna. Alfred szerint ezeknek a pillanatoknak kellett volna belátásra bírnia a jövőjét illetőleg, de odáig valahogy sosem jutott el.
Felliftezett a barlangból és végigcsoszogott a hangszigetelt szobáig.
Tudta, milyen leharcolt látványt nyújthat, de az elkerekedett szemű Clark Kent egy kissé azért bántotta az önérzetét.
- Mi történt veled?
- Homokember - húzta ki magát fájdalmas mosollyal az arcán Batman és szétfeszegette a mellkasán a kezeslábasa elejét. - Semmi különösebben említésre méltó.
Néha már komolyan nem tudta volna megmondani, hogy el is hiszi-e, amit mond, vagy csak hihetetlenül természetessé vált a hazudozás. 
- De úgy festesz, mint valami háborús veterán.
- Nem mindenki szuperhős, Clark. Reggelre kutya bajom.
Superman erre láthatólag kissé megszeppent. Halvány bűntudat suhant át az arcán, amitől a denevér egészen ingerült lett. Az egyetlen lelki akhilleszpontja az a nyavalyás féltő, és anyáskodó arckifejezés volt, amit egy-egy sérülése okán elkapott a többiektől.
Tudta, hogy Superman nem nézi le, sőt sokra tartotta a véleményét, a társaságát, a diszkrécióját. Ha a makacs jelleme meg is akadályozta benne, hogy mindezt egyértelműen kinyilvánítsa, azért tisztában volt vele, de akkor is fel tudta piszkálni egy ilyen arckifejezés.
Fáradt sóhajjal huppant le a kanapéra, és elszámolt vagy háromig, mire elszakította a tekintetét a plafontól, és újra képes volt a mellette ülőre nézni.
Clark már jó ideje vendégeskedett nála, de még mindig nem szokta meg az éles váltást a civil énje és a jelmezes között. A mindig gondosan titkolt érzelmek most egész természetesen ültek ki az arcára, ő pedig csak a maszk levétele után kezdte el játszani igazán a szerepét. 
- Hogy alakulnak a tárgyalások a nővel?
- Holtpont. A diplomácia nem az erősségem, legalábbis ha a gyengébbik nemről van szó, biztosan nem - zavartan tarkótvakart és a szőnyeg mintáit tanulmányozta, mintha abban rejlene a megoldás.
- Clark... Mi a fenéért nem tudod elhatározni magad végre? - tudakolta, és közelebb húzódott társához.
A kriptoni megfeszült. Azon az alig két tenyérnyi részen, ahol a combjaik összeértek, Batman testének melege szinte égette, pedig tisztában volt vele, hogy ez fizikai képtelenség, főleg az ő sérthetetlen bőrével.
Batman sosem érintette meg. Még akkor is alig, amikor sérült volt, vagy segítségre szorult, sosem ült vagy állt olyan közel, hogy érezze a teste melegét. Minden mozdulata, minden gesztusa kimért, szabályozott volt, mintha a denevérruha nem csupán a bűnözőket tartaná kordában, de magát a benne élőt is. Az önkéntes kalicka nélkül, ennyire lazán és közvetlenül még sosem voltak egymás mellett. Bruce izzadt férfias illata föld- és halvány vérszaggal keveredett, mintha valóban egy lövészárokból ásta volna elő magát.
Ébenszín hajába por ragadt, gyanította, hogy a másik füle és minden kis porcikája tele van a súrlódó apró szemcsékkel. Jómaga csak egyszer nézett szembe Homokkal, de utána a testhezálló ruha alól is kislapáttal tudta volna kimerni.
Batman azonban nem sietett zuhanyozni, lemosni magáról minden kis irritáló göröngyöt, hanem mellette kucorgott a kanapén, várakozó szemekkel lesve, mire jutott az életét megkeserítő nőszeméllyel. 
- Nehéz elengednem. Tudom, hogy nincs vele jövőm, még csak nem is szeretem, hogy akár egy pillanatom legyen vele, de akkor is valaki a fajtámból, valaki...
Nagy, meleg tenyér csúszott a combjára és a denevér hangja egészen közelről érkezett, a lehelete minden kimondott szóval cirógatta a fülét, amitől önkéntelenül is megfeszült. Nem volt kellemetlen, ellenkezőleg, és pont ez rémisztette meg a legjobban.
- A földnek kötelezted el magad, semmivel nem tartozol neki és semmivel nem tartozol a népednek sem. Mindent megtettél már, ami erődből telt és ezután is meg fogsz, de ha úgy érzed amit ő kér, túl nagy ár bármiért, akkor egyértelműen meg kell mondanod neki. Nem hagyhatod alkudozni. Ez mindkettőtök felé kegyetlenség.
Clark, mélyen a másik jégkék szemébe nézett, és próbált elvonatkoztatni attól, hogy a pupillái csészealj nagyságúra tágultak. A szuperhallását alig kellett bevetnie, hogy a szívverését is hallhassa, és az őrült táncritmus hallatán ijedten nyelt egyet. 
- Bruce, mit csinálsz?
Batman kicsit visszahúzódott, de ugyanabban a kényelmes pózban maradt a kanapén, Clarknak az az érzése támadt, hogy egy árnyalatnyit közelebb mozdította a lábát.
Egy darabig némán állta Superman tekintetét, aztán ragadozó mosolyra húzódtak ajkai.
- Beszéltem ma Loissal. Helyre tett pár dolgot, amit eddig nem igazán gondoltam át. Clark. Neked maradnod kell! Nem engedhetlek el azzal a nővel. Nem fogsz elmenni! - Olyan lassan és meggyőződéssel ejtette ki az utolsó mondatot, hogy a kriptoninak elakadt a lélegzete.
- Helyettem döntesz?
- Csak azon múlik, hogy én hasonlítok Loisra, vagy Lois hasonlít énrám.
Nem érkezett válasz a kérdésre és nem is igazán kellett szóba önteni mindazt, ami Clark arcán végigvonult.
Hogy ki, ki után kapott, az megint csak nyitott és igazából teljesen felesleges kérdés maradt. Batman oldalvást a másikon feküdt és próbált nem nyöszörögni, amikor kék-zöld foltos karjainál fogva Superman magához szorította. Egy pillanatra levegőt venni is elfelejtett, és amikor a hiánytól lihegve szétnyitotta ajkait, a kriptoni nyelve az oxigénnel együtt nyert bebocsátást.
Végül mégis kénytelen volt hátrahajtani a fejét és elszakadni az éhes, vékony ajkaktól.
Egymás szemébe bámultak lihegve és meztelenül. Bár a testük még a legkevésbé sem volt az, mégis mindketten úgy érezték, mintha milliónyi réteget rántottak volna le egymásról egyetlen csókkal.
Mindketten tudták, hogy ezt meg kellene beszélni, mert színtiszta agybaj, nem lehet semmi más, de azt is épp úgy, hogy ha most szóra nyitnák a szájukat, darabokra törnék a pillanatot.
Batman kiszabadította karjait, de csak hogy a kriptoni rövid, selymes hajába gubancolja és olyan erővel rántsa hátra a fejét, ami valószínűleg egy rendes ember számára maradandó sérüléseket okozott volna. 
Bruce érintései kegyetlenek és célratörőek voltak. Úgy lökte le a kanapéról és teperte maga alá Supermant, ahogy azelőtt még senki nem merte, senki nem... talán csak a kriptoni nő, de ahogy felnézett a másik szemébe, abban nem az a hideg átgondoltság csillogott, ami az övében.
A denevér egyszerűen akarta őt.
Clark épp hogy fel nem nevetett a felismeréstől. Ez hiányzott neki. 
Valamikor Lois is tudott így nézni rá, bár abban a tekintetben több volt a kétely és a bizonytalanság. Bruce szenvedélye nem látszott új keletűnek.
Mégis mennyi önuralom kell, hogy mindent elnyomjon magában?
Igaza volt, hogy döntött helyette. Mert ez valóban az volt. Hogy tudná itt hagyni, miután mindezt neki adja? 

Clark reggel hangtalanul mászott ki a paplan alól. Bruce csak akkor ébredt fel, amikor kirepült a nyitott ablakon.
- Oh... dugunk, aztán másnap korán lépünk. Nem kell lecke szívtiprásból, megy az ösztönből - morogta vigyorogva a párnába.
Fáradtan és elégedetten fordult a hátára.
A gonosz denevér megrontotta a föld legnagyobb hősét. Talán figyelmeztetnie kellett volna, mielőtt elsurran kipenderíteni a kriptoni nőt, hogy tőle csak igen szilaj és férfias dugásokra számíthat, de virágra és évfordulókra biztosan nem.
Talán felnő egy kicsit, ha levedli magáról a rózsaszín kislány álmokat mindenféle fehér léckerítésről.
Töprengett vagy két percet azon, vajon akkor is megtette volna, ha nem találja elképesztően vonzónak a másikat, de aztán elhessegette a gondolatot. Végül is ez a helyzet nem állt fenn.
Órákkal később, mikor a szélszagú szuperhős visszacsusszant mellé az ágyba, azért egy szó nélkül hozzábújt és hagyta, hogy a másik addig simogassa a haját, amíg újra álomba nem merül. 
Végül is nincs semmi férfiatlan egy kis összebújásban. Egy egészen kicsiben...