12 tipp a boldog párkapcsolathoz /1

Nos mivel egy ideje stagnálok az írásaimmal, most hm... vehetem ezt 12 lépcsős visszatérőprojektnek. ^^ próbálok életet verni magamba.

Cím: 12 tipp a boldog párkapcsolathoz

Fandom: Sherlock Holmes (BBC sorozat)

Szereplők: Mormor...

Figyelmeztetés: Humor, gyilkosság, csúnya beszéd, szex, erőszak, pszichopatizmus... huh nem elég ha mindenki felkészül a legrosszabbra?

Korhatár: 18

megjegyzés: Bétázatlan

Tartalom: A JOY magazin egyik cikkjét követtem pontról pontra. Szóval van benne minden ami a karakterektől elvárható xD A fejezetcímek és a kis leírás alattuk egy az egyben onnan származik.

Jim és Seb kapcsolata. Illetve pillanatok a kapcsolatukból, ahogy én képzelem... szóval nagyon AU, ezért előre is bocs.

1. Mindig légy udvarias!

Fontos, hogy mindig légy nagyon kedves és udvarias, hiszen a barátod egyben a társad, akivel tisztelnetek kell egymást. Ne felejtsd el az alapvető illemet, mert az apróbb dolgok is vitát, feszültséget szülhetnek, ezért előzd ezt meg.

- Apuci a babaházban! - vigyorgott szélesen és egy cseppet sem zavarta hogy a mellette haladó ápoló idegesen megrándul.

- Mr. Moriarty... épp silencium van, ha megkérhetem, ne kiabáljon.

- Csak bevásárlok és itt sem vagyok.

Az ápoló láthatólag megkönnyebbült kissé. Egész életében sérült katonákkal és futóbolondokkal foglalkozott, de azokról legalább tudta hogy milyen gyógyszerekkel tehetők ártalmatlanná, viszont Moriarty azon veszélyes emberek kis csoportjába tartozott akiknek nem döfhetett tűt a nyakába. Frusztráló gondolat.

- Már beszéltem az őrnaggyal. Még van három hét a szabadságából és ez alatt áll a rendelkezésére. Kiváló katona.

- Tehát nincs agya, követi a parancsot és befogja a pofáját?

- Pontosan - sziszete az ápoló és nagyon, nagyon remélte hogy ezt egy katonákkal teli klinikán senki nem fogja meghallani.

Sosem szűnt meg csodálkozni azon, hogy Moriarty szinte nem rendelkezett életösztönnel. Legalábbis sose tudta mikor hallgasson el, mintha direkt provokálta volna a szerencsétleneket akiket pedig épp fel akart fogadni. Ezért fogadta csak akkor amikor mindenki a szobájában pihengetett.

Évek óta tartott a kapcsolatuk, már ha lehet annak nevezni a férfi halálos fenyegetésekkel tarkított, random megjelenéseit, amiket aztán szép pénz kísért. Ez volt minden ami számított. Hogy volt aki nem sokkal a zsoldosmunka után visszakerült, ilyen-olyan sérülésekkel, vagy mentális zavarokkal... nos az igazán nem az ő dolga volt. Senki nem erőltette, hogy válalljanak el valamit Moriartynak.

Az őrnagy tényleg bitang nagy állatnak nézett ki. Úgy bámult le jövendő megbízójára, mintha egy porszemet vizslatna a padlón. Az ápoló idegesen megrezzent mikor a férfi fatörzshöz hasonlatos karja kinyúlt hogy az alku megpecsételésként megszorítsa Moriartyét.

Egy kézzel összeroppanthatta volna a koponyáját. Ez egészen biztos.

- Kikísérhetem?

- Úgy nézek ki, mint aki eltéved egy egyenes folyosón?

Az ápoló riadtan rázta a fejét. Moriarty tényleg nem úgy nézett ki mint aki eltévedne. Úgy nézett ki, mint aki kifelé menet szórakozásból benyit pár kórterembe és úgy beszól a betegeknek, hogy a lázadás elkerülése érdekében szedálhatják az egész osztályt.

- Nem... nem uram.

- Hányszor kértem már, hogy szó... - Moriarty elakadt. A folyosó közepe táján a pihenőben egy férfi ácsorgott. Mereven kifelé bámult az ablakon, mintha az infúziós állvány nem is a vénájára csatlakoztatott kis tömlőt tartaná, hanem egyenesen a seggéből állna ki. Félmeztelen volt, bár tekintve hogy a kórházi nadrág felett szinte az egész mellkasa be volt kötözve, ez a tény elég relatív.

Vagy két fejjel lehetett magasabb mint Moriarty. Izmos, hosszúkás, mint egy emberi oroszlán. Még a haja színe is vörösesbarnának látszott a gyér folyosói világításnál.

Nem csinált semmit. Állt, és átható kék tekintetét valahova az ablakon túlra szegezte.

- Ő, ki?

- Oh... Sebastian Moran ezredes. Egy hete hozták be.

Moriarty félrebiccentett fejjel vizslatta.

- Nem úgy néz ki mint egy aktakukac.

- Nem, mesterlövész... - folytatta volna, de a pattogó idióta felgyorsította a lépteit és egyszerűen ott hagyta. Nyílegyenesen a lábadozóhoz tartott és az ápolónak az a rémképzete támadt, hogy nem is fog megállni, egyszerűen elgázolja az ezredest, mint valami törpeszabású humanoid tank.

- Üdvözletem!

Moran meg sem rezzent.

- Süket? - tudakolta Moriarty.

- Nem, nem az. Megtenné, hogy elhagyja az épületet és nem zaklatja a betegeket? Már megkapta amit akart.

Ökölbe szorult a keze amikor Jim integetni kezdett az ezredes arca előtt.

- Kérem! Ő nem retardált, csak sérült. Nem beszél, nem fog reagálni. Megtenné, hogy békénhagyja? Én... továbbra is számítok a... az együttműködésünkre, de ha nem száll le róla, hívnom kell a biztonságiakat.

- Enyje Loveduck! Halkabban. Silencium van - suttogta gúnyosan.

- A nevem Lowedart, és kérem...

- Szóval nem beszél? Tökéletes katona nem? Tartja a száját és jól lő messzire. Ha meggyógyul akarom.

- Az ezredes már nem az állomány tagja és nem reagál jól a terápiára. Kétlem hogy valaha felfogadhatná.

- Milyen kis védelmező vele.

- Ő a betegem!

Abbahagyta az integetést és a férfi kötéseit kezdte piszkálni. Azért erre már érkezett reakció. Moran acélszürke szemei sztoikus nyugalommal siklottak végig az arcán, aztán ismét az ablak felé fordult volna, de Jim elkapta az állát.

- Enyje, kicsi Seb! Illik így levegőnek nézni valakit? Nézze Loveduck, megmozdult a drága.

- Ő egy felnőtt férfi Mr. Moriarty!

- Milyen terápián van?

- Parancsol? Ezt nem magával fogom...

- Szóval kedvesen körbenyalogatják. Bekötik a sebeit, aztán beültetik egy csoportba a többi nyáladzóval hogy hallgathassa a siránkozásukat amíg végleg be nem csavarodik.

- Tényleg, nem magára... azonnal engedje el!

- Egy gyönyörű oroszlán. Szépséges, sebzett fenevad, és ti körbenyalogatjátok.

- Azonnal hívom a biztonságiakat!

- Persze egész nyugodtan - vigyorogta, de egy pillanatra sem engedte el Moran állát.

Az ápoló léptei gyors iramban csattogtak végig a folyosón, ahogy segítségért rohant.

- Egy percre egyedül maradtunk kicsi Seb - dorombolta Moriarty. - Tudod ismerem az ilyen tekinteteket. Vág mint az acél. Mindent látsz, igaz? Még mindig a kezedben az a puska, csak nem tudod elsütni.

Moran nem válaszolt, de a pupillái jól láthatóan kitágultak. Amit Jim csak azért sajnált, mert így kevesebb csillogott rá a viharszín íriszekből.

- Tudod időnként szükségem van zsoldosokra. Jó mesterlövészem még sosem volt, de hasznát tudnám venni. Adok egy puskát az üres kis kezedbe és hagyom hogy gyilkolássz.

Eszelősen vigyorgott ahogy a katona pupillái tovább tágultak. Egészen egyértelműen tetszett neki a gondolat, akkor is ha semmi mással nem mutatta.

Moriarty mellkasában elégedett melegség kígyózott. Kezdte egészen úgy érezni magát, mint mikor először látta vetkőzni a szomszéd fiát. Izzó kis gombóc a gyomorban és pillangók, szaros pillangók az egész testében.

Egyértelműen akarta.

Sebastian Moran olyan volt mint valami fénypont az éjszakában ami magához vonzza a pilléket. Nos Jim esetében ez inkább egy “pszichopaták ide!” neonreklám, és ő a nagy gyilkosmoly, de tulajdonképp ugyan úgy működik.

- Csak egy szabály van, kicsi Seb. Beszélj hozzám. Beszélj hozzám és visszajövök érted. Hagyom hogy azt tedd amiben jó vagy.

A biztonságiak léptei súlyos sorozatként csattogtak végig a padlón. Két mély és köztük egy idegtépően magas, ahogy az ápoló gyógypapucsa kalappolt rohanás közben.

- Beszélj, Seb! Ne légy udvariatlan. Apuci szomorú lesz ha a babája túl törött hogy játszon vele.

- Mr. Moriarty! Kérem vegye le a kezét az úrról és jöjjön velünk.

- Beszélj hozzám Seb és elviszlek - duruzsolta.

- Mr. Mor...

- Nem lehetne hogy egyszerűen kidobják? - kérdezte reménytől csöpögő hangon az ápoló.

- Seeeb - nyújtotta a szót Jim, és közben elengedte végre az ezredes állát - Légy udvarias és köszönj el szépen.

- Mr. Moriarty! Azonnal távoznia kell az épületből!

- Persze, persze, megyek már. A világért sem zavarnám a helyiek nyugalmát.

A két biztonsági őr azért szorosan mellette haladt. Könnyű válfogással kísérték kifelé, kívülről még barátságosnak is tűnhetett a hármasuk, persze csak azoknak akik nem ismerték a formációban rejlő lehetőségeket.

A szobák ajtajában toporgó katonákra ez valószínűleg nem volt igaz, mert mind összehúzott szemekkel figyelték a kivezetettet, mintha azt várnák mikor kell beugrani segíteni a biztonságiaknak.

Egyáltalán mi szükség van itt rájuk?

Egy kérdés amire Jim sosem kapott választ. Főképp azért mert sosem tette fel hangosan.

A folyosó túlvégéről felhangzó rekedt “ Visz... viszlát, Mr. Moriarty!” olyan vigyorra fakasztotta ami megakadályozott minden további kommunikációt.

- Atya isten! Szent ég! Mi... a... - hápogta az ápoló.

Kituszkolták az osztály ajtaján, mielőtt hallhatta volna a folytatást, de nem volt rá szükség. Ezúttal többet kapott a babaháztól, mint várta volna.

Sokkal, sokkal többet.