Kezdet

cím: Kezdet

fandom: Tin Man (Bádogember)

korhatár: 16

műf: slash, romantic, fluff

tartalom: Glitch végre visszakaphatja az agyát, de félő hogy közben elveszik az a pár emlékkép amit nagy nehezen megőrzött az elmúlt évek során. Az egyetlen lehetőség ha biztonsági mentést csinálnak az emlékekről és elhelyezik valaki más fejében. Valakiében akiben megbízik.

megjegyzés: izé... slash, cuki, meg olyan kisjányos... nem tényleg hormonzavaraim vannak vagy nem tom. Nincs mentségem.

Bétázta Lia. Köszönöm neki!

Minden rendben.

Cain kibámult a betegszoba ablakán, ki OZ éledő földjére, amit szikrázva öntött el a két nap fénye. A gonosz boszorkány halála után azonnal érezhető volt a változás, mintha eddig mindent sötétített szemüvegen keresztül láttak volna. A színek élettel telibbek lettek, a kontrasztok élesebbek és a szél régi, otthonos illatokat hozott. Csiklandozta a bádogember orrát.

- Jobban van már?

Cain azonnal lekapta a kalapját, ahogy meglátta, ki lépett be. A királynő levendulaszín szemei felragyogtak, ahogy elmosolyodott.

- Sokkal jobban érzem magam, köszönöm - biccentett Cain. Nem igazán tudta, hogyan kéne viselkednie az uralkodónő előtt. Sose volt jártas az etikettben.

- Azért jöttem, hogy ellássam a vállsebét.

- Igazán nem szükséges.

- Csitt! - intette rendre a nő, mintha csak az anyja volna. - DG már mondta, mennyire makacs, de ebben a kérdésben vitának helye nincs. Hogy nézne az ki, ha a birodalom egyik hőse vérfertőzést kapna a palotámban? Láttam a vállsebét, nem túl mély, de ellátásra szorul. Tehát... megengedi?

Kérdésnek kérdés volt, de nem igazán várta meg, hogy Cain engedélyt adjon bármire is. Elegánsan a betegágy szélére ereszkedett, és lehúzta a sebet takaró kabátot.

A férfi összeszorította az állkapcsát, és ismét kibámult az ablakon, mintha lenne ott bármiféle lelkisegély, ami magától beforrasztja az égési sérüléseket.

Sokkal mélyebb volt, mint gondolta, bizonyára elképesztően fájdalmas is, de Cain egy szót sem szólt, csak összeszorított állkapccsal tűrt, mint valami dacos ólomkatona.

- Le kellene vetkőznie. Alaposan ki kell tisztítanunk a sebet, hogy ne legyen baj belőle.

- Köszönöm, de majd megkérem Rawt, hogy...

- Mr. Cain! Nem lehet mindent hipp-hopp, mágiával összeforrasztani. Van, hogy a testnek idő kell a regenerálódásra. Nem egészséges erőszakkal gyógyítani a húst, ha van ideje magától helyrejönni. Vagy tervezi megint a világ megmentését?

- Záros határidőn belül nem.

A bádogember vetkőztetése némi segítséget igényelt, de amint lekerült az ing és a mellény, a gyógyítónők ismét kettesben hagyták a királynővel.

Cain szótlanul tűrte a seb tisztítását, pedig olykor fehér szikrákban pattogott a szeme előtt a fájdalom.

A levendula szemek felmérték, talán a sérülés összes undorító kis göröngyét megtanulták, mire balzsam és tiszta kötés került rá.

- Ezzel nagyjából megvolnánk. A másik seb?

Cain követte a nő kezének útját a mellkasára, ahol hatalmas, lilás zúzódás éktelenkedett.

- Meglőttek - felelt a nő ki nem mondott kérdésére. - Kaptam megfelelő ellátást.

- Ahogy nézem, kicsit több, mint megfelelőt. Ambrose igen gondos... pardon, Glitch. Még új nekem, hogy így szólítsam, de egyenlőre ragaszkodik hozzá. Sok mindent elfelejt, igaz? A nevemre sem emlékszik rendesen. - Sóhaj nélkül is elég nyilvánvaló volt Cain számára, hogy az asszony végtelenül aggódik. Visszakapta a lányait, visszakapta a férjét, már csak a legbizalmasabb tanácsadója nem akart visszatalálni az útra.

Mondjuk agy nélkül igencsak nehéz felidézni a múltat.

- A maga sérüléseiről viszont elég pontos leírást adott, minden részletre emlékezett.

Az a karcsú kéz továbbra is Cain mellkasán időzött, mintha a gazdája keresné, mi olyan fontos egy véraláfutásban, hogy agyatlan barátját ennyire megfogja. Csak akkor zökkent ki, amikor a bádogember megköszönte az ápolást és elhúzódott.

Szomorúak voltak a szemei, mintha még mindig hiányolna valakit a családjából.

- Remélem, Cipzár... Glitch minden emléke visszatér, ha visszakerül az agya. - Elfordult, és próbálta egyedül felküzdeni az ingét, nem akart a nőre nézni, nem akarta megkérdezni, mi nyomasztja még ilyen nyilvánvalóan, csak menni akart a fiához, menni minél messzebb az ünneplő palotanéptől, ahol nem jön szembe Azkadélia, ahol nem emlegetik a “hőstetteit” úton-félen emlékeztetve a múltra, amit ideje elkezdeni kisuvickolni a fejéből, és ahol nem kell azon gondolkodnia, hogy szólítsa a pimasz hercegnőt, ha belebotlik.

- Az ellenkezője is lehetséges, tudja? Lehet, hogy az elmúlt évek kitörlődnek a memóriájából, mintha nem is léteztek volna.

Cainnak épp sikerült az ingbe csúsztatnia a rossz karját, de félúton megakadt a mozdulat.

- Ezt neki is mondta?

- Igen.

- Nem biztos, hogy jó ötlet volt - biccentett a bádogember.

- Nem vehettem el tőle a döntés jogát.

- Értem.

- A főgyógyító azt tanácsolta, hogy mesélje el valakinek mindazt, amire most emlékszik, amit össze tud szedni, és mondja el valakinek, akiben maradéktalanul megbízik.

Cain biccentett egyetértése jeléül, és tett egy kísérletet arra, hogy befejezze az ing felvételét, de a fájdalom késként járta át a vállát.

A levendulaszemű semmit nem vett észre. Bár korábban ragaszkodott hozzá, hogy a gyógyítónők segítsenek a vetkőzésben, az ellenkezőjére úgy fest, nem akarta berendelni őket. A padlóra meredt, mintha ott keresne valami megoldásfélét.

A bádogember nem igazán értette, mire is kell pontosan megoldást keresni. Elmondja és kész. Ott van DG, a királynő, Raw... nah ő aztán mindenkit megért...

- Magát akarja megkérni.

Cain elképedve meredt az uralkodóra.

- Engem? Miért?

- Azt csak ő tudhatja, mindenesetre Raw vállalta, hogy átvezeti az emlékeket anélkül, hogy belenézne, szóval megtakaríthatunk egy kis időt és még ma délután visszatehetik az agyát.

- Még mindig nem egészen értem, miért én.

- Azt én sem, Mr. Cain. Ön kiváló férfi, kevés embert értékelek annyira nagyra, mint önt, de azt hittem...

Elég világos volt, hogy a királynő azt hitte, régi barátja majd őt kéri meg, de kénytelen volt rádöbbenni, hogy ő nem Ambrose, ő Glitch... és Glitch-hez a legközelebb álló személy... hát, nem, az sem éppen Cain.

Pár órával később hárman ültek Cain betegágyán és merőn nézték egymást.

A bádogember nem igazán értette, miért is ment bele ebbe, Raw érdeklődőn forgatta a fejét kettejük között, Glitch pedig olyan idegesnek tűnt, mint aki nem is az élete visszakapására készül, mind inkább a kivégzésére.

- Ez... előre is köszönöm. Zagyva lesz. Előre is...

A vállbavágás váratlanul érte, de azonnal helyrekattant. Szerette volna megköszönni, de azzal megint csak ismételte volna magát és Cain úgy ült vele szemben, mint aki arra készül, hogy élveboncolást fog látni.

A bádogember sosem beszélt sokat, mindig igyekezett a lényegre korlátozni a mondanivalóját, de az arca ezer szónál is ékesebben közvetítette minden gondolatát. A férfi üvegkék szemei egyenesen az arcára szegeződtek, mintha ő is épp azzal próbálkozna, hogy onnan olvasson le dolgokat, a szemöldöke önkéntelenül ráncolódott kérdőjellé, de Glitch nem akart magyarázkodni.

Minek? Amint meglátja a nehezen összekapirgált emlékeket, amiket idáig őrizgetett, egészen biztosan tudni fogja, így hát csak behúzta a nyakát és várta, mikor kezdenek.

Tény, hogy a memóriája sok mindennek volt mondható, de elviselhetőnek semmiképp, ugyanakkor dolgok... bizonyos dolgok nem csak az eszünkben maradnak meg. A lelkünkbe égnek, mint valami bélyeg, és ha más nem is, egy hozzá hasonlóan rémes emlékezőképességű ember pontosan tudta, milyen maradandóak is azok a billogok.

- Készen állsz? - Raw kérdése megtörte a csendet, és Cainnak rá kellett ébrednie, hogy percek óta meredten bámul a jövendő Ambrose gesztenyeszín szemeibe.

- Én látni fogok mindent? - tette fel a kérdést óvatosan a bádogember. Nem mintha ez megváltoztatta volna a döntését, de szerette volna egészen pontosan tudni, mi vár rá. A királynő ugyan elmagyarázta, hogyan fognak Glitch fontos emlékei megőrződni a fejében, mint egy egyszerű tároló edényben, de az, hogy valaki más tapasztalatai trónoljanak benne, még mindig kissé aggasztotta, legalább annyira, mint az, hogy Glitch az ajkát harapdálja vele szemközt.

- Sajnálom, hidd el, nagyon, és előre...

- Hagyd ezt abba! - torkolta le Cain.

Glitch lesütötte a szemét és miután Raw alaposan elmagyarázta, mi mindent fognak tapasztalni... magyarán bólintott Cain korábbi kérdésére... nos, nem tehettek mást, mint hogy elkezdjék.

Nem felejtette el, hogy ki ő, nem felejtette, miért látja a képeket és kihez tartoznak, mégis ahogy Glitch emlékei elsuhantak előtte, egy kicsit úgy érezte, visszazárták a bádogruhába és ismét rajta kívül álló szörnyűségeket kell végignéznie.

Tekintve, mik maradtak meg az egykori tanácsadó emlékeiben az elmúlt évekről... Cain egyre logikusabbnak érezte, hogy őt választotta erre a szerepre. Bárki más összeroppant volna ennyi fájdalom alatt... de neki már nem volt szíve... nem volt mit összetörni.

Válogatás nélkül jöttek az emlékek, pillanatok és érzések. Némelyik nem volt más, csak egy kis villanás a perifériáján, egy virág, vagy állat képe, vagy a boldogság röpke percéé, míg mások élesen kirajzolódtak, akár egy film.

DG, amint először megöleli. A sárgaköves út. Futás, rohanás, eső egy réten állva... az utolsó sikoltó gondolat, mielőtt eltávolították az agyát...

Cainnak halvány segédfogalma sem volt róla, ki akarná mindezt visszakapni, de a madárijesztő amúgy sem tartozott azok közé, akiket egyszerűen kiismert.

“Tudod, manapság könnyedén elérhető egy képzett pszichológus...”

A bádogember bármit megtett volna abban a pillanatban, hogy ne kelljen ezt a monológot még egyszer végigélnie. Igazán hálás volt azért, hogy Cipzárfej felmelegítette, megmentette a fagyhaláltól, csak ne beszélt volna közben annyit...

Ismétlések jöttek. Gondolatok, amik több ezerszer átfuthattak a volt tanácsadó szinapszismaradványain.

A szélük berepedezett, akár egy tűz csócsálta öreg papíré. Arcok hiányoztak, színek, olykor egész pillanatok, de jól látszott, hogy a lényegükhöz milyen makacsul ragaszkodik.

Önmagát látni, arccal előre a hóban, azért egy kicsit meglepte. A ruhái ráfagytak a testére, szinte páncélt képeztek, és érezte a csontig hatoló hideget, amikor Glitch megfordította.

Pár perccel később rá kellett jönnie, hogy néhány hupli a fején nem az esés következménye volt, inkább azé, ahogy a madárijesztő berángatta a testét a cirkuszi kocsi meleg belsejébe.

Glitch lefektette, aztán körbejárta, és folyamatosan beszélt. Csak pár szó maradt meg épen az emlékben és azok sem voltak épp a legkedvesebbek. Aztán a cipzárfejű rájött, hogy alig lélegzik.

Cain megkövülten bámulta a fejében lejátszódó jelenetet. Groteszk volt másik szemszögből átélni a saját majdnemhalálát.

Lekerültek a ruhái, és kicsivel később a másik férfié is. Glitch mellé csusszant a vastag takaró alá, és miután megbizonyosodott róla, hogy még életben van, elkezdte átdörgölni a tagjait, egyiket a másik után, alaposan, mintha csak masszőrként tengette volna odáig napjait.

A következő képek akadozva jöttek és Cain kezdte úgy érezni, hogy a valóságban Raw ujjai egyre erősebben szorítják a halántékát.

Először nem igazán értette, mi változott az eddig kusza, de azért mégis egyenletesen áradó emlékfolyammal.

Minden elcsendesült, nyugodt feketeségbe süppedt. Csak meleget és biztonságot érzett, ragaszkodást és elégedettséget. Csupa olyasmit, amiben Adora és a fia elhurcolása óta egy percig sem volt része.

Aztán a sötétség mocorogni kezdett és Glitch emlékképei kiszélesedtek, ahogy kinyitotta bennük a szemét.

Cain zavaróan közel találta magát a saját alvó arcához. A szája lilás színekben játszott, és mintha vacogott volna. Hullaszín arcát fájdalmas grimasz uralta és hiába Glitch újfent végrehajtott dörzsölgetési hadjárata nem nagyon akart csillapodni.

Úgy tűnt, hogy Cipzárfej csak kísérletképp csókolta meg.

Cain összerezzent az emlék hatására, de megnyugtatta magát azzal, hogy végül is ami történt, megtörtént, a másik az életét mentette meg, igazán semmi ár mindezért egy kéretlen csók... de a folytatásra egyáltalán nem számított.

Látott már embereket kifordulni önmagukból, ha a bőrüket kellett menteni, tudta azt is, mekkora erő az életösztön, milyen hihetetlen tettekre tud sarkallni a túlélés érdekében, de úgy érezte, ha mindezt a halálig ismételgetné magának, akkor sem fogja megbocsájtani a szeme előtt játszódó jelenetet.

Kihasználta Glitch melegségét. Kihasználta, hogy segíteni akar, rémült és... nem, ennyire biztosan nem fogott az agya, hogy mindezt átgondolja. Egyszerűen csak megragadta, elvette, amit akart és a cipzárfejű egy pillanatig sem tiltakozott.

Cain próbálta megérteni, miért nem, de az emlékhez tartozó érzelmek kaleidoszkópként forogtak benne, olyan gyosan és változatosan, hogy nem volt ideje egynek is nevet adni.

Látta önmagát, amint egy másik férfit ölelve hajszolja a gyönyört.

Az érzelmek kaleidoszkópja egyre gyorsabban forgott, mígnem darabokra hullott az extázis vakító egyeduralmában.

“Adora...” - hallotta a saját hangját valahonnan a fényesség túloldaláról, és a szavak sötét bűntudattal öntötték el Glitch emlékeit.

- Jól vagy?

Cain megrökönyödve vette észre, DG-nek mennyire hasonlóan kékek a szemei, mint neki, csak azokban volt valami melegség, amit a sajátjában valószínűleg senki nem találna.

- Jól - szusszant az egykori bádogember. A helyzet, ahogy egy szál pizsamaalsóra vetkőztetve feküdt a takaró alatt, kínosan ismerős élménynek tűnt.

- Két napja alszol. Már kezdtem aggódni.

A lány valóban gondterheltnek látszott, de nem bírta leküzdeni a mosolyát. Úgy bámult Cainre, mintha valami régi kincset kapott volna vissza.

- Két nap? Glitch?

- Rettentően aggódott érted, ahogy Raw is. Alig egy órája zavartam el őket aludni. Illetve anya segített, egyedül nem ment volna, makacsak, mint az öszvér. Raw agyon aggódja magát, hogy ő szúrt el valamit és azért terültél ki, Glitch meg... - egy kissé elkomorult. - Nem igazán tudom, mi van vele. Visszakapta az agyát, és közben az emlékeit is sikerült megőriznünk, de nem tűnik igazán boldognak.

Cain összeszorított állkapccsal hallgatta a lány fecsegését.

Persze, hogy Glitch nem boldog. Ahogy visszakerült az a rengeteg tudás, amit korábban birtokolt, valószínűleg minden korábbinál tisztábban látta Cain tettének súját.

Jó ég! Egyáltalán... egyáltalán hogy volt képes tárgyként...

Nem, tényleg nincs szíve, és erre akkor kell rádöbbennie, amikor már elhitette magával, hogy van némi remény az ellenkezőjére.

- Még mindig Glitch? Azt hittem, ha visszakapja az agyát...

- Mind azt hittük, de azt mondja, ő már nem Ambrose.

DG-t egyáltalán nem lombozta le ez a tény. Neki mindig az a habókos cipzárfejű lesz a szíve csücske, akit az úton megismert, de a királynő valószínűleg nem osztja a gondtalanságát.

Odakinn épp a horizont alá bukott a nap. A sarkig tárt ablakokon akadálytalanul járt ki és be a szél, nyáreleji virágok illatát hozva magával.

DG még maradt egy darabig, elmesélte hogy Cain fia nemsoká megérkezik, azonnal érte küldettek, mikor kidőlt. A bádogember mosolyogva gondolt arra, mennyire szép pár lenne a két széllelbélelt kölyök.

Sötétedésig beszélgettek, tervekről és álmokról. DG és a királynő úgy gondolták, hogy fel kellene támasztani a bádogembereket, hiszen nem maradhattak helyükön a gonosz boszorka rendfenntartói. Cain próbált kitérni, de határozottan őt kérték a terv véghezvitelére.

- Selyemruhás díszrendőr legyek? - még elgondolva is abszurd volt, nemhogy kimondva.

Bizonytalan kopogás szakította félbe a mondandóját és a gondolatmenetet.

Glitch toporgott a betegszoba ajtajában. Sápadt volt, mintha évek óta nem járt volna a napon, a szemei karikásak, de amint meglátta az aggodalom szikráját DG szemében, azonnal elmosolyodott. Cainra nézni alig mert.

- Magunkra hagynál minket egy kicsit?

- Persze! - pattant fel a lány.- Biztos ezer megbeszélnivalótok van - vigyorgott szélesen.

Úgy tűnik, az extanácsosnak mindenki fejéből sikerült kihessegetni a gyanút, hogy az emlékeiben bármi negatív lenne.

DG vigyorogva hagyta ott őket és vele eggyütt minden jókedv távozott a helyiségből.

Komor hallgatásba burkolóztak mindketten, csak Glitch mozdulatainak hangja törte meg olykor a csendet, ahogy bezárta a gyengélkedő ajtaját, és az ágyig sétált.

- Várnom kéne?

Cain zavartan tekintett fel a férfira.

Közelebbről Glitch még kimerültebbnek tűnt, az arca nyúltabb, a szeme alatti karikák pedig igazi madárijesztővé változtatták a megjelenését.

- Nem, egyikünknek sem kellene tovább várnia - a szavakat megnyugtatásnak szánta, de a másik megrándult a hallatán. - Nekem...

- Ne! Hadd kezdjem én. Bocsáss meg, hogy félbe...  annyit rágódtam, amíg aludtál, ha nem... el... el kell mondanom.

Hiába a cipzár eltűnése a fejéről, hiába az egyenletes frizura, az új ruhák, a folytonos bocsánatkérés és a határozatlanság olyan ékesen bizonyították, hogy ő még mindig Glitch, hogy kis híja volt, hogy Cain el nem mosolyodott.

- Cain...

- Wyatt.

- Wyatt... - félve ejtette ki a bádogember keresznevét, mintha eddig tiltott lett volna. - Én... nem tudom, hogyan kérhetném a bocsánatod. Nincs mentség arra, amit tettem, épp ezért nem is várom, hogy megadd... és ráadásul meg... meg is mutattam neked, pedig nem emlékeztél rá... azt hiszem, nem emlékeztél... én...hall... hallottam, hogy a palotában maradsz, szóval...

- Állj!

Cain kinyúlt, hogy elérje, de a mozdulat megakadt a vállába hasító fájdalom miatt.

- Jól vagy?

- Frászt vagyok jól! - ingerülten zuhant vissza a párnáira. Gyűlölte a tehetetlenséget. - Mi a fenéről beszélsz? Miért kéne nekem bármit is megbocsájtanom? Amit tettem, amit veled tettem, Glitch... - a hallgatása ezer szónál többet mondott, nagyot nyelt és kényszerítette magát, hogy az extanácsadó barna szemeibe nézzen.

- Nincs mit megbocsátanom, nekem nincs. Én akartam, Wyatt! Ha akkor nem is gondolkodtam egészen tisztán, nem láttam át az okokat és okozatokat, azt tudtam, hogy akarlak. Ami történt... te nem voltál magadnál és kihasználtam, hogy így hajlandó vagy... még ha nem is tudatosan, mert nem gondol... nem tudtam gondolkodni, de megtettem, és...

- Fogd be, és ülj le!

Glitch úgy engedelmeskedett, mint valami groteszk bábfigura. Egyszerűen lezuttyant a felkínált helyre Cain lába mellé.

- Hogy érted azt, hogy akartad?

Glitch lenyűgözően vörös arcszínt produkált, mint egy túlérett paradicsom.

- Vonz... vonzó... férfi, szóval... de neked családod volt, Adora nevét... nem akartam meggyalázni az emlékét, sem eltéríteni téged...

A bádogember némán nézte a hebegő-habogó férfit. Mintha még a haja is élesebben kunkorodott volna a nagy magyarázkodásban.

Hagyta, hadd mondja a magáét, és közben gondolkodott. Adora... szerette. Soha senkit nem szeretett még annyira, de évek óta gyászolta. Hosszú évek óta a bádogruhába zárva.

Felidézte a pillanatokat, amiket a cipzárfejűvel töltött és csak nézte az elkínzott, szomorú kis alakot a lába mellett. Nem igazán tudott mit kezdeni az egész helyzettel. Úgy tűnt, valahol mindketten hibáztak, de két hiba többnyire már nem véletlen.

Áh! Képtelenségnek tűnt kibogozni, mi miért történt. A legegyszerűbb, ha megkéri Glitch-et, hogy feledkezzenek meg róla és kezdjenek tiszta lappal.

Persze könnyebb azt mondani, mint megtenni.

- Nem undorodsz tőlem?

Cain felvonta a szemöldökét. Eszébe sem jutott ezt a kérdést feltenni magának.

- Nem. Aggódtam érted.

- Azt hitted, kihasználtál.

- Azt.

- De... miért? Miért az volt az első következtetésed, hogy... Tegyünk egy próbát!

Cain nem igazán értette a logikai ugrást, sem azt, hogy Glitch hogyan került hirtelen az ölébe.

A csók sietős volt és hebehurgya. Összekoccantak a fogaik, ahogy egyszerre hajoltak előre.

- Nem jó kezdet - állapította meg Cain.

- Tökéletes, ha kezdetnek hívod - vigyorodott el melegen Glitch. - A kezdet jó, a kezdet... - dúdolta. - Mert azt súgja, lesz folytatás.

Wyatt kénytelen volt sürgősen belevágni abba a folytatásba, ha nem akarta hallgatni a dalolászást.