Keserű melasz

Cím: Keserű melasz

Fandom: Sherlock Holmes (BBC sorozat)

Szereplők: Johncroft... asszem így írják hogy Mycroft/John

Tartalom: Sherlock halála után Watson teljesen elveszett, de azért van aki figyeljen rá.

Figyelmeztetés: dráma, siránkozás, kicsit romantika slash és mosom kezeim

Korhatár: 16

John a legkényelmesebb kötött pulóverét viselte és rezzenéstelen tekintettel meredt az asztalon álló koponyára. Holmes legjobb barátja volt, mielőtt összeismerkedtek. És most... most mi maradt?

Egy darab John, és a koponya.

Oh és persze Mycroft!

Az idősebb Holmes olykor meglátogatta a doktort. Ilyenkor újságot olvastak és teát ittak. Vagy legalábbis úgy tettek.

John meredt a betűkre, néha a lapok felett az asztalon trónoló koponyára, Mycroft pedig rá a csészéje pereme felett.

A hónapok vad iramban peregtek a fejük felett. 1, 2... 4 aztán fél év, lassan egy év lett.

Mycroft jött. Levette a kabátját, a kalapját, végigsimított a nyakkendőjén és az ernyőjét gondosan az ajtó mögé helyezte.

Mindennapos rituálé. Teát ittak, olvastak és udvariassági körök lefutásával próbáltak úgy tenni mintha nem lennének legbelül halottak, aztán ki -ki visszatért a teájához, újságjához, illetve az olvasás színleléséhez.

A napok mintha melaszba ragadva folytak volna előre, hömpölyögtek egy épp csak lejtő csatornában.

John beleragadt az örökkévalóság passzív mozdulatlanságába.

Néha már a fejét sem emelte fel mikor az idősebb Holmes megérkezett, így mulasztotta el a pillanatot, mikor a fémhegyű acélkék paraplé Mycrofttal együtt sétált be a nappaliba. Csak arra kapta fel a fejét, hogy a koponya hangos csattanással zúzódik szilánkokra az asztalon.

A darabok pattogva, forgácsolódva igyekeztek a föld felé, mintha képesek lennének menekülni az esernyő újabb csapásai elől.

Esélyük sem volt.

John mellkasát satuba fogta a feltámadt harag. Az agya összes tekervénye azt harsogta, hogy ragadja meg Mycroftot és tépje ezer darabra, szaggassa és törje. Nyúljon a mellkasába és szorítsa a szívét, míg végleg abba nem hagyja a vergődést.

Vadul vicsorogva emelkedett fel, de a pillantása csak a másik szomorú zöld szemeivel találkozott. Mycroft arcán nyoma sem volt rosszindulatnak vagy örömnek. Semmi nem volt rajta ami őrjöngéssé táplálhatta volna a haragját.

A doktor megtántorodott. Döbbenten zuhant vissza a kanapéra, hol az idősebb Holmesot, hol a darabkák közt ferdén és csorbán fekvő esernyőt bámulta.

- Nekem is hiányzik.

John a kezébe temette az arcát.

- Lett volna értelme, ha...

- Nem. Valószínűleg előbb tudta mint maga.

John és a születésnap. A második, mióta Sherlock kilépett a párkányról és az életéből.

Az ünneplésre előirányzott program pedig ivászat volt. Pénztárcagyilkos, hajnalig tartó és kínos jelenetekkel tarkított, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

Csak egy nap amikor anélkül választhatja a delíriumos eszméletlenséget, hogy bárki meg akarná menteni a lelkét.

Mire megszólalt a csengő már kabátban, sállal a nyakában bicegett le a lépcsőn, hogy aztán majd hanyatt essen zavarában, mikor odakinn nem csak Lestrade, Molly és a nővére ácsorgott, de Mycroft is.

Nem magyarázta meg miért nem találkoztak már vagy két hónapja, csupán az udvariassági formulákra korlátozta magát. Boldog születésnapot kívánt és jelezte hogy indulhatnának, mert hideg van a küszöbön.

Greg úgy behúzta a nyakát, mintha teknősbéka lenne aki félúton megrekedt a páncéljába húzódás közepette. Igyekezett jelezni Johnnak, hogy fogalma sincs hogy került a vöröshajú halálmadár mögéjük, de erre nem igazán volt szükség. Mycroftnak sosem kellett meghívó ahhoz hogy megjelenjen valahol. Bosszantóan kifogástalan volt ahogy mindig, mégis, mintha hiányzott volna valami... John maga sem tudta pontosan mi, de a felejtés iránti igénye amúgy is sürgetőbb volt, mint a vágy hogy ezt fejtetgesse.

Ittak.

Úgy a második kocsma környékén rájött hogy Mycroftnál nincs esernyő.

Meg akarta kérdezni, hogy miért, de túl messze volt a bárpult ahol az egyszemélyes angol kormány felverte a tanyáját. Úgy tűnt a hang se terjed át odáig, mintha a cigarettafüst és a narancslével punnyadó hipsterekből áradó negatív energia felfogták volna.

De értette. A félhomályon át felé villogó zöld szemekben látta hogy értik, akkor is ha nem beszél, ha nem kalimpál, vagy írja le vérrel a szalvétára ahogy a nővére jóindulatúan javasolta egy újabb kör rendelése közepette.

A harmadik kocsmában megvilágosodott az emberi lét kilátástalanságát illetőleg, azon belül is a saját helyzetének Mariana árok szerű mélységéről.

A negyedik kocsmában minden bánatát az ölében ringatózó stripper mellére sírta, amiért egy igencsak nagydarab orosz illető kihajította a létesítményből.

A fél arcával egy kifejezetten hideg pocsolyában, az egész jóval szánalmasabbnak tűnt, mint józanon bármikor.

Szénfekete, makulátlan bőrcipők közeledtek, és a tócsába gázoltak.

Szerette volna azt mondani, hogy áljanak meg, mintha még lenne értelme a világban a makulátlanságnak, és mindenáron meg óhajtaná őrizni, de se ideje, se energiája nem maradt rá. Bágyadtan nézte ahogy a sáros víz átcsap az orrukon, és kis földgöröngyöket hagy maga után.

Ismét egy apróság ami hamvába holt...

Egy kocsi hátsó ülésén tért magához. Az arcát meleg kéz tisztogatta, a lámpák pedig egyenletes ütemben villogtak a szemébe az ablaküveg túloldaláról.

- Megöltem... - súgta és lehunyta a szemeit. A meleg sárgás közvilágítás még így is ritmust szikrázott a szemhélyán keresztül.

A zsepkendő útja megakadt az arcán.

- Töltött puskát adtam Moriarty kezébe - sóhajtotta az idősebb Holmes.

- Nem vigyáztam. Elmentem, akkor elmentem... nekem ott kellett volna maradnom. Egy pillanatra, egy pillanatra azt hittem... bedőltem neki... vigyáznom... - folytatta. mint aki nem is hallotta a másik szavait.

A zsebkendő eltűnt az arcáról, a helyét egy forró tenyér vette át.

Watson képtelen volt visszafojtani egy keserű mosolyt. Hogy lehet két testvér ennyire más és mégis ennyire hasonló?

Sherlock jéghideg ujjai olyan irritálóak tudtak lenni néha, a lábairól nem is szólva. Valahányszor úgy esett hogy egy ágyban aludtak köré fonódott, szorosan a bőréhez nyomta őket hogy rajta melengesse. Mycroft... Mycroft forró és melengető, pedig ránézésre épp olyan jegesnek tűnhet akár az öccse.

És azok a meleg kezek és ujjak bölcsőbe fogták az arcát amíg a tulajdonosuk bocsánatkérőn dörmögött valamit, Watson igazán fel se fogta hogy mit. Csak azt tudta, hogy időtlen ideje nem érezte már ennyire nyugodtnak magát.

- Mi jön még? Keménydrogok és könnyű lányok? Nem hibázott, nincs miért vezekelni!

Csókok. Aprók, minden ujjra, kézfejekre, csuklókra...

Kellett hogy valaki felmelegítse a lelkét, kellettek azok a forró ujjak hogy élőnek érezze magát ismét. Kötelet talált a posványban és belekapaszkodott. Kézzel, lábbal öleléssel, bármivel amivel úgy érezte közelebb férkőzhet a másikhoz, a bőre alá fúrhatja magát, és felmelegítheti a saját tagjait.

- John... hívj Johnnak.

- És mit még? - nyelt nagyot Mycroft.

Ritkán hozta bármi zavarba, de John Watson amint lassan felcsúsztatja a kezeit a válláig... megtette a hatását.

- Melegíts fel!

Sherlock hanyat feküdt és a plafont bámulta.

Nem emelte fel a fejét mikor a testvére becsörtetett. Nagyon jól tudta, hogy merre járt, az idősebb Holmes sosem mulasztotta el bejelenteni ha Johnhoz készült, és utána mindig beszámolt. Nem mintha kellett volna, Sherlock már a tekintetéből tudta hogy hogy állnak a dolgok.

- Hogy alakult a...

- Öltözz! - szakította félbe Mycroft és a szavaival egyidőben egy aktatáska landolt a detektív mellkasán. - Visszamész Londonba. Van benne pénz és új iratok.

Sherlock meglepetten emelkedett fel.

- Elfelejtetted hogy meghaltam?

- Frászt! Nem, nem tudtam elfelejteni! De elegem van belőle hogy két hulla között járkálok fel s alá! A nemzetbiztonság megóvása a dolgom és nem a lelketek megmentése.

- Mycroft...

A bátyja megdermedt a hangsújtól ahogy kiejtette a nevét. Mintha jeges tűkkel szurkálták volna végig a gerincét.

Nem kellett folytatnia. Egyiküknek sem kellett.

Sherlock érezte Wattson illatát, élesebben mint bármikor máskor, látta a testvére ideges ujjrángatózását, a sarat a cipőjén, a zsebkendője hiányát és ha mindez el is kerülte volna a figyelmét valami isteni csoda folytán, az örökké nett férfi félregombolt mellénye akkor is bárminél ékesebben beszélt volna.

- Úriembernek lenni néha nehezebb, mint hinnék, nem igaz?

- Az úriemberek kihaltak, drága öcsém.