fandom: Tin Man (Bádogember)
korhatár: 18
műf: slash, romantic, fluff, szex
tartalom: A bádogember rájön hogy ismeri Glitch-et... régről, szinte egy másik életből.
megjegyzés: Hogy miért zsemlekészítés közben jutott ez eszembe az csak Zsemle hibája xD (nem nem őt csináltam, nem állunk olyan közel.. khm... de ezt a ficcet neki ajánlom. )
Bétázta: Lia (ezer hála érte!!!)
Wayatt Cain nem szeretett vásárolni, nem szeretett cél nélkül tengeni és ami azt illeti, a tárlatvezetéssel egybekötött családtörténeti előadásokat még a fentebbi elfoglaltságoknál is jobban rühellte, mégis szótlanul tűrte, hogy a levendulaszemű királynő teremről teremre vezesse és közben a királyság nagy történetéről csacsogjon. OZ uralkodóinak hányattatásai monoton ritmussá szelídültek a fejében, ahogy próbálta valami mással elfoglalni magát.
Vele ellentétben DG csüngött az uralkodónő szavain, rajongva, csillogó tekintettel követte. Raw is érdeklődve forgatta a fejét, egyedül Glitch tűnt teljesen elveszettnek.
Az egykori tanácsadó olyan idegesen pillogott körbe, mintha az oroszlán barlangjában menetelne.
Cain összevont szemöldökkel figyelte barátját.
Glitch nem volt gyáva. Lehet, hogy ez azért alakult így mert hiányzott az agya, lehet, hogy már korábban sem volt az. Mégis, ahogy a kastély folyosóit rótták, úgy tűnt, egyre kissebbre húzza össze magát.
A kezei a zsebében, a háta görnyedt, és ha nem tudná, hogy fizikai képtelenség, akkor a férfi akár bele is olvadhatna a falba.
- Nem csak arról volt szó, hogy megmutatja a szobáinkat? - Cain hátba bökte Glitchet.
Képtelen volt tovább nézni, mennyire elveszett.
- Mi? Jah igen... Cain... - suttogta a férfi, és próbált észrevétlenül lemaradni kicsit a többiektől. - Cain, én semmire sem emlékszem ebből a helyből.
Nem tudta, mit kéne erre válaszolnia azon kívül, amit már tucatszor elmondtak Glitchnek. A királynő úgy ismételgette, mint valami mantrát. “Semmi gond, Ambrose! Minden eszedbe jut, ha visszakerül az agyad. Semmi gond!”
Inkább csak vállon veregette, és próbált önmagához képest együttérző arcot vágni.
- Mindjárt megmutatom a ti lakosztályaitokat is, de ezt most... Ambrose... pardon, Glitch! - zavarodott össze kissé a királynő.
Megtorpant egy méretes ajtó előtt, és régi barátja felé nyújtotta a kezét.
Az extanácsadó ismét a figyelme központjába került, és Cainnak egyre inkább ingere volt megkérni a királynőt, hogy húzzon el a jó fenébe a remek ötleteivel eggyütt.
Folyvást emlékeztetnie kellett magát, hogy a férfinek van saját szája, hogy felszólaljon önmaga védelmében.
- Örülök, hogy itt vagy, és tudom, hogy az elmúlt évek egyikünk felett sem múltak el nyomtalanul, de... mindent úgy őriztem meg, ahogy akkor volt, mikor utoljára jártál itt. Varázslattal védtem le a gonosz boszorka hatalmától, és - a királynő álmodozó tekintettel simított végig az ajtófélfán, mielőtt ismét a feszengő extanácsadóra emelte a tekintetét - a lakosztály a tiéd, és persze minden, ami benne van.
Glitch elkerekedett szemekkel bámult rá.
- Köszönöm! - nyögte ki nehezen.
Remegett a keze, ahogy lenyomta a kilincset.
Cain elnyomott egy ideges grimaszt, ami az arcára kívánkozott. A cipzárfej esetlen mozgását figyelve, úgy tűnt, a nagy “megismertetünk a múltaddal” mozgalom, amit a királynő vezetett, gyakorlatilag kegyetlenség.
Glitch pár napon belül visszakapja az agyát. Szörnyű lehetett leélni az utóbbi pár évet úgy, hogy üres foltok tátongtak az emlékezetében, még önmagáról sem tudta kicsoda, de valószínűleg még rosszabb most, hogy gyakorlatilag az orra alá dörgölik, mi mindent kellett még nélkülöznie.
Mintha bemutatnának a szívnek, amit kivágtak a mellkasodból és megkérdeznék, nem érzel-e valami furcsát.
Azonban Cain kénytelen volt beismerni, hogy kíváncsi.
Glitch, a gyökerek nélküli vándor, az örökjószívű szerencsétlenség pár napon belül megszűnik. Nem lesz többé hibás, nem lesz többé... nem lesz többé Glitch, és a bádogember nem volt biztos benne, hogy fog viszonyulni a változáshoz.
Egy emberről sok mindent elmond a szobája. Mit hol tart, mi az, ami fontos a számára...
Cain majdnem mindenre készen állt, akár szörnyekkel is hajladó volt szembenézni Ambrose hajdani lakosztályában. Az extanácsadó OZ legnagyobb feltalálója volt, Cain papírhegyeket és vázlattömböket várt, vagy a plafonról lelógó hatalmas és beazonosíthatatlan maketteket. Arra az egyre azonban álmában sem gondolt, hogy felismeri a helyet.
Amint belépett, régi könyvek és rózsák illata kúszott az orrába. Lehunyta a szemét és balra fordult, és amikor újra felnézett épp az a látvány fogadta, amire számított. Képtelen volt eldönteni, ennek most örülnie kéne, vagy összeszedni a megmaradt méltóságát és azonnal távozni a kastélyból. Ha nem is azonnal, de minden bizonnyal azelőtt, hogy Glitch visszanyeri az emlékeit.
- Cain, jól vagy?
DG hangja megtörte egy kicsit a gondolatait. Feszülten bólintott, majd a hatalmas üvegajtó és a mögötte elterülő rózsalugas felé intett.
- Csak lenyűgözött az... az a kert.
- Tényleg csodálatos - vigyorgott rá a lány.
Glitch eközben a szoba túlvégében bútortól bútorig járt, mindent megtapogatott, mindenhez hozzáért, hátha sikerül emlékeznie valamire, de egyenlőre csak azt sikerült elérnie, hogy zavaró felfedezéseket tett önmagával kapcsolatban.
Például minek voltak bilincsek az ágy támláján?
Azért azt még agy nélkül is sikerült felfognia, hogy ezt nem kéne megkérdeznie a királynőtől, főleg nem, mivel az asszony elragadtatott, reménykedő arckifejezéssel figyelte, eszébe jut-e valami a múltjából.
DG kitárta a nagy üvegajtót, és a túloldalán lévő kertből immár akadálytalanul áradt be a rózsaillat, pillanatok alatt kisöpörte az évek alatt felgyülemlett dohszagot.
Meleg szellő lobogtatta meg az ablakokat szegélyező hatalmas fekete függönyöket.
Ambrose szobája maga volt az ellentmondások kis gyűjtőtégelye, mintha egyszerre két ember használta volna a helyiséget.
Az egyikük érzéki, élvezethabzsoló. Róla mesélt a rózsákkal tömött udvar, a bárszekrény, a szoba jobb oldalán álló hatalmas cifra vaskád és a tonnányi, csonkig égett gyertya a szoba minden pontján. A méretes, baldachinos ágy lábai szinte alig látszottak ki a köréje terített szőrmék közül. Minden annyira puha és hívogató volt körülötte, mintha a férfi oltárt emelt volna az alváshoz.
A szigorú sorrendben elhelyezett könyvek, a cicomátlan, majdnemhogy spártai íróasztal, a kínos pontossággal rendezett kartotékok viszont mintha valaki máshoz tartoztak volna.
Cain beharapta a szája szélét, ahogy felnézett a plafonra.
Pont, ahogy emlékezett... odafenn bonyolult sínrendszer segítette a függönyök mozgását, mintha az egész egy színházi díszlet része lenne. Akkor és azt lehetett eltakarni, amit épp akart a helyiség lakója. Annyira zseniális, amennyire ijesztő.
De a függönyök épp félrehúzva pihentek a falnál, szabaddá téve mindent.
- Ez... - Glitch kitárt egy hatalmas szekrényt.
Ruhákkal volt tömve. Változatos színű és szabású kabátokkal, ingekkel, cipőkkel, masnikkal és ki tudja még mikkel. Mintha egy groteszk szabászat éves kipakolását bámulták volna.
- Oh, mindenkinek van valami gyengéje - csacsogta a királynő. - Imádtál öltözködni. Egész Ozzyban nem volt hozzád foghatóan fess fiatalember.
Cain horkantott.
Hát Glitch lehet, hogy ismét Ambrose lesz, de a fess fiatalember címet elfelejtheti, az fix. Egyikük sem volt már suhanc.
- És női ruhát minek?
Cain behunyta a szemét.
- Ez gyönyörű!
DG átfutott a szobán, és szinte belevetette magát Glitch szekrényébe. Raw egyetértően mormogott.
- Sok emlék egy ruhában - dörmögte, és Cain a háta mögött épp készült elsüllyedni.
A bádogember nagyon, de nagyon értékelte volna, ha senki nem adja azt a nyomorult selyemdarabot a telepata kezébe, de miután mind néma áhítattal tapogatták, ez elkerülhetetlen volt.
Mire képes volt, hogy kinyissa a szemét és felnézzen, a gyáva oroszlán már mindent tudott. Önkéntelen telepataság ide vagy oda, Cain igencsak egyértelműen rávicsorgott. Raw azonnal tudta, hogy be kell fognia a száját, ha jót akar magának.
- Oh, ezt a születésnapomon viselted! Meghívtuk a királyság apraja-nagyját és hatalmas álarcosbált csaptunk. Nőnek öltöztél és olyan jól sikerült, hogy meg se mondtuk a nemes uraknak, hogy te vagy, csak a hátuk mögött kuncogtunk. - A királynő arca egészen kipirult, ahogy mesélt. - Kézről kézre adtak a parketten, mind azt hitték, hogy egy távoli unokanővérem vagy. Alig vártam az arcukat, mikor megtudják az igazat, de eltűntél... igaz, eltűntél. - A királynő komolyan elgondolkodni látszott, aztán, mint aki elhesseget valamit, megrázta a fejét és ott folytatta, ahol abbahagyta. - ... de mindig titokzatosan mosolyogtál, ha szóba hoztam.
- Elhitték, hogy az unokanővéred? - csodálkozott DG, és érdeklődve forgatta a tekintetét a királynő és Glitch között. Látványosan nem hasonlítottak egymásra.
Cainban felötlött, mennyire ártatlan még a kölyök.
Ambrose azon az estélyen annyira... jobb szó nincs rá... guszta volt, hogy igazán, senkit nem kötött le különösebben, ki fia borja.
- Én csak bemutattam, mint...
- Rose kisasszony - dörmögte az orra alatt Cain.
- … és senki nem is kérdezett többet.
********
Cain sosem szerette a bálokat, a fogadásokat sem, és amúgy semmit, ahova szorosan kellett megkötnie a nyakkendőjét... vagy egyáltalán nyakkendőt kellett kötnie.
A Mágus nemrégiben léptette elő a bádogemberek vezetőjévé és ezért kénytelen volt megjelenni, de nem tervezte, hogy sokáig marad.
Morcosan gombolta ki az inge legfelső gombját.
A Mágus közvetlen mellette ácsorgott és a jeles nap tiszteletére kaméleonnak álcázta magát. Elmélyülten társalgott egy gólyával és egy tökkel.
Cain nem nagyon ismerte ezeket az embereket. Tudta, hogy magas rangú tanácsadók, hivatalnokok, gazdag emberek, de jelmez nélkül is képtelen lett volna azonosítani mindőjüket. Sosem kötötték le igazán az udvari tisztségviselők, még akkor sem, ha jó úton járt affelé, hogy egy legyen közülük.
Rendfenntartó volt, és a maga részéről elégnek is érezte mindezt. Púpnak se kellett a hátára az egész politikai hercehurca, ahogy az előléptetés sem.
Bámulta a jelmezbál forgatagát és már a látványtól is szédült. Ahogy az emberek mozogtak, hullámzottak a csiricsáré öltözékek, halak táncoltak madarakkal és tündérek törpökkel... az egész egy szürreális rémálomnak tűnt.
Már komolyan fontolgatta, hogy szó nélkül otthagyja a Mágust, főjön a saját levében még zöldebbre, hiszen épp nem a testőreként van jelen, akkor lép le, amikor csak akar, de megpillantott egy tűzpiros foltot.
Tényleg csak egy villanás volt, a forgó, táncoló tömeg azonnal elsodorta a szeme elől, de ezután önkntelenül is kereste a szemével, mi, vagy ki lehetett az.
- És mik a tervei a kastély védelmének átszervezésével? - kérdezte balfelől egy pikk ász.
- Oh, erre én is kíváncsi lennék! - kontrázott rá szemben a gólya.
Cain kénytelen volt elfordítani a tekintetét a táncparkettről. Megköszörülte a torkát, hogy válaszoljon, de mielőtt hozzákezdhetett volna, a kis csoportba szinte beszédült a tűzpiros jelenség.
- Oh, uraim! Hát nem rémesen meleg ez az este?
- Igazán rémes, Rose kisasszony - bólintott a gólya, és a manőver közepette alaposan megszemlélte a nő dekoltázsát.
Rose kisasszony... Cain még nem látott furcsább nőt életében.
Hosszúkás arcát ébenfekete göndör haj keretezte, a szemei őzbarnák, az alakja karcsú, és a lábai... nos, talán a magassága miatt, de hihetetlen hosszúnak tűntek. Mindannak ellenére szép volt, hogy a pirosra színezett vékony ajkak fölött hatalmas horgas orr trónolt az arcán.
A horgas orrú nőknek nem kéne csúnyának lenniük?
És volt benne valami... Cain tudta, hogy sosem fog rájönni, micsoda. Egyrészt nem volt valami nagy elemző, világ életében az ösztöneire hagyatkozott, és azok nem adtak cirádás útmutatót, csak homályos megérzéseket, másrészt a bálnak egyszer vége lesz, és sosem látja többé a kisasszonyt.
Udvarias kérdések záporoztak Rose felé, aki bájosan rebegtette a pilláit és pimasz kivagyisággal felelgetett az uraknak.
Cain csendben figyelte. Hálás volt, amiért elterelte a vén csontok figyelmét, de a táncparkett szélén a zenekar lassan újrarendeződött, és párok sorai rendeződtek vissza, hogy együtt botorkáljanak. Csak pillanatok kérdése volt, hogy a tűzpiros szélvészt mikor kéri fel valaki, hogy aztán szélesen vigyorogva magával húzza és kedvére tapogassa egy lassú szám alatt. A pikk ász mintha már mérlegelni is kezdte volna a lehetőséget, a szeme ide-oda járt a parkett és Rose között.
- Oh, milyen kedves, hogy felkért!
Cain egészen kizökkent, ahogy a nő belékarolt és anélkül húzta magával, hogy hagyott volna lehetőséget a válaszra. Épp csak arra volt ideje, hogy a meglepett gólya kezébe nyomja a poharát.
- Kisasszony! Én nem kértem fel.
A táncoló tömeg közepén álltak és Rose azon igyekezett, hogy a csípőjére irányítsa a döbbent bádogember tenyerét.
- Valóban nem kért fel táncolni, de felkért, hogy megmentsem, hát megtettem.
A zenészek lágy melódia hangzott fel, de még így is hallani vélte, ahogy a vörös selyemruha az övcsatjához surlódott, mikor táncolni kezdtek.
- Nem emlékszem ilyesmire - morogta Cain, mert kénytelen volt észrevenni, hogy minden igyekezete ellenére nem ő vezet, hanem a partnere.
- Ugyan. Láttam a tekintetét. Felért vagy tíz segélykiáltással, és aki értem kiált, annak egy kis segítség sosem árt... főleg, ha ilyesmire vetemedik - közölte Rose szinte duzzogva, és Cain azon morfondírozott, miért nem zavarja, hogy nem érti.
- Azért megengedhetné, hogy én vezessem.
- Az a szörnyű gyanúja, hogy a következő kör után bedöntöm, mint valami szenvedélyes szűzlányt?
- Nem, erre nem is gondoltam - ütközött meg kissé a bádogember.
- Ezt jó tudni, mert fontolgattam, de mit kezdtem volna magával, ha megretten és kapálózni kezd?
- Mégis...
- Nézze, mister Főbádog! Ha vezetni akar, azt ne a férfiassága gyerekes bizonygatásának okán tegye. Nyerje el a kegyet, hogy a szeszélyeire bízom magam.
Ördögien csábos mosoly. Képtelen volt másképp jellemezni a nő arckifejezését. Mint egy ragadozó, aki megtalálta a kedvére való tyúkólat.
- A nevem...
- Nem, nem, nem... ez mégiscsak egy jelmezbál - korholta partnerét és megforgatta még azelőtt, hogy Cainnak lett volna ideje felfogni, mit is csinál. Csak követte a mozdulatait, mint valami megdelejezett önkéntes a bűvészshowban. - … és egy jelmezbálon nincsenek nevek.
- Mondja ezt Rose kisasszony...
- Mondja ezt valaki, aki Rose kisasszonynak öltözött - javította ki és pimaszul Cain lába közé lépett.
- Hagyná, hogy vezessek végre? - morrant fel, mert a csípője egészen obszcén módon Rose combjának feszült. Ennek nem fordítva kellett volna történnie?
Összeszorította az állkapcsát, hogy visszanyelje a mondandóját. A tánctér túl zsúfolt volt, senki nem láthatta azt a lágy ringó mozgást, amivel Rose egyre inkább zavarba hozta, szóval igyekezett nem felhívni rá a figyelmet azzal, hogy hangosan kapálózik ellene.
Az első pillanatban még igyekezett meggyőzni magát, hogy véletlen, de semmi sem tűnt véletlennek, amit a nő csinált.
- Zavarba hoz - morogta folytott hangon.
- Nos, Mr. Főbádog, ez volt a cél. Ezek szerint sikerrel teljesítettem.
- Nem gondolja, hogy így bajban leszek, ha a tömeg oszlani kezd? - húzta közelebb a nő derekát, de az kicsusszant a kezei közül, mint valami tündér.
- Minden férfival ezt csinálja?
- Nagyon jól tudja, hogy nem. A végén még kifognék egy bátrabbat, amelyik nem csak pironkodik a parkett közepén, hanem...
Nem tudta befejezni a mondatot, mert Cain megelégelte a zenét, a táncot, a vezetés hiábavaló hajszolását és egyszerűen a vállára csapta a kisasszonyt.
Rose meglepetten nyögött fel, amikor a bádogember válla a hasába ékelődött. Úgy lógott rajta, mintha csak egy zsák krumpli lenne.
Tervezte, hogy tiltakozni fog, de elismerő biccentések és főhajtások szegélyezték útjukat a kert felé, így aztán duzzogva feladta az ellenállási terveket.
Amúgy is csak színjáték lett volna...
- Ez nem tisztességes eljárás, Mr. - korholta képmutatón Rose, amikor Cain leemelte a válláról.
A kastélykertben álltak, csillagok milliói szikráztak a fejük felett és a szökökút lassú csobogással adott megnyugtató háttérzajt a jelenethez.
- Mármint? - igazgatta meg gyűrött mellényét a bádogember.
- Kicipel és letesz erre az undorítóan romantikus helyre - a nő a szökőkút szélére telepedett és olyan csábosan pillogott felfelé, amennyire szerinte a szituáció megkívánta, de Cain figyelmét nem kerülte el a csúfondáros kis grimasza.
- Nem értem, mit kifogásol.
- Először is - Rose előhúzott a háta mögül egy üveg bort és meglóbálta -, hogy néz az ki, hogy a hölgy gondoskodik az italról?
- Egyáltalán, hogy néz az ki, hogy a hölgy üvegből akar inni? - morogta Cain.
- Másodszor - folytatta Rose, mintha meg se hallotta volna a korábbi megjegyzést. - Ilyen helyre az hoz nőt, aki a holdat akarja álmodozva bámulni, vagy egymás kezét fogva a boldog jövőről álmodozni.
Cain kikapta a kezéből a bort.
- Tulajdonképpen mit akar tőlem?
- Mármint csillagnézés helyett?
- Igen.
- Szóval nem volt terve, mikor kihozott ide?
- De, a tervem az volt, hogy kihozom.
- Gyakorlatias fickó, de nem stratéga - biccentett Rose. - Nekem ellenben voltak terveim.
- Csak voltak?
- A tervek folyvást változnak, azokat elvetettem.
Cain várakozva bámulta a nőt. Komolyan képtelen volt kiigazodni rajta.
- És mik voltak a tervek?
- Felcukkolom és otthagyom a tömeg közepén.
Mindezt olyan természetességgel jelentette be, mintha nem lenne égbekiáltó szemétség már a gondolat is. Arról nem is szólva, hogy nőhöz cseppet sem méltó.
- Értem. És mi bírta rá a módosításra?
Rose mosolya kiszélesedett, átvetette egymáson hosszú lábait.
- Olyan jó volt vezetni, miért hagyjam itt abba?
Volt abban valami egészen őrjítő, ahogy Rose folyvást kitáncolt az öleléséből. Úgy húzta végig a kerten, tucatnyi ajtón és valami rózsalugason, úgy lopott csókokat, hogy egyszer sem hagyta magát igazán elkapni.
Cain próbált úgy tenni, mint aki tényleg beletörődött az irányítás hiányába, de időről időre átsuhant a fején a gondolat, hogy humánusabb lett volna, ha a nő egyszerűen otthagyja a terem közepén.
Mikor végre hanyatt fekve találta magát, a lány dereka után kapott és Rose olyan engedelmesen simult hozzá, mintha minden korábbi ellenkezése elröppent volna.
Cain elégedett volt... aztán kattantak a bilincsek.
- Ez...
Mindkét keze az ágytámlához láncolva, Rose pedig a csípőjén ült és szélesen vigyorgott. Az alatt a lehetetlenül vonzó horgas orra alatt...
- Vezetésről volt szó, nem arról, hogy rád vetem magam, mint egy éhes angolna. Nah meg valamit tisztáznunk kell.
Cain morgott. A szó legszorosabb értelmében tette, mint valami csapdába ejtett ragadozó.
- Mit kell még itt tisztázni?
- Például hogy egy bádogember... egy fő bádogember... valaki, aki életek megóvásán dolgozik nap, mint nap... hm... szóval miért nem vette észre, hogy nem vagyok nő.
Abban az egyben igaza volt, hogy mióta karonfogta a szökőkút mellett, nem igazán pásztázta a környezetét. Valóban slendrián hozzáállás egy bádogembertől.
Amint beléptek, ki kellett volna szúrnia, hogy a szoba, ahova behúzták, sokkal nagyobb, mint amilyennek látszik. Hatalmas, lustán hullámzó függönyök szegélyezték útjukat a rózsakertbe nyíló ajtótól az ágyig. És persze a bilincsek is kimaradtak, de...
Rose megcsókolta éhesen és durván, tényleg cseppet sem nőiesen. Egy forró nyelv utat tört a szájába és táncra hívta az övét, továbbra is következetesen megtagadva az írányítás átadását.
Egy pillanatra sem engedte el Cain ajkait, amíg a ruháját cincálta, nem foglalkozott a lepattogó gombokkal, sem a bilincsek zörgésével.
Bár ez utóbbira jobb lett volna, ha fordít némi figyelmet.
- Hagyj már egy pillanatra levegőhöz jutni!
Cain hidegkék szemei fenyegetőn villantak, ahogy megragadta Rose haját és hátrafeszítette a fejét.
- Ilyen könnyen...
- Ilyen könnyen - biccentett, és az este folyamán először elvigyorodott. - Bilincsekkel akartál megbéklyózni egy bádogembert? Én érezném kínosan magam, ha nem tudnék kiszabadulni.
Partnere szemeiben olyan összevisszasága kavargott a hitetlenkedésnek, a vágynak és a félelemnek, mint egy kisfiúban, akit kukkoláson kaptak.
- Bóknak kellene venned.
- Mit? - pislogott Rose és Cain képtelen volt levenni a szemét a nyelvéről, ahogy megnedvesítette duzzadtra csókolt ajkait.
Azt akarta, hogy azok a puha, ördögi vigyorra képes párnák a farkát vegyék körbe, ne hiábavaló szájtépéssel foglalatoskodjanak.
- Hogy elterelted a figyelmem, bár nem sikerült teljesen.
Rose durcásan lebiggyesztette az ajkát.
- Mennyiben nem sikerült?
- Már akkor tudtam, hogy férfi vagy, amikor a vállamra kaptalak. Elég nyilvánvaló részeken nyomódtál hozzám, nem gondolod?
- És még mindíg itt vagy.
- Igen.
Cain az este folyamán először elvigyorodott. Olyan szívből jövően és szélesen, hogy a lebuktatott Rose elvörösödött.
A tekintete elég világosan sugallta, hogy nem érzi tisztességesnek a helyzetet. Cain még mindig alatta, megcincált ruhákban, egy félkemény merevedéssel a nadrágja fogságában, és mégis ő az, aki zavarba jön egy egyszerű vigyortól.
- Vedd le a ruhád.
- Ez kérés vagy parancs? - vonta fel szemöldökét a “nő” ,de a választ már nem várta meg, inkább lehajolt, hogy felfedezze Cain még ismeretlen részeit.
- Kérésnek indult, de ha így... - elfúlt a hangja, amikor a másik a nyakába mart, tökéletes szakértelemmel választva ki a legérzékenyebb pontot a füle alatt.
Rose lejjebb csusszant és rövid harcba kezdett az övcsattal.
Cain jóleső szisszenéssel nyugtázta, hogy lekerül róla a nadrág, és az alsó is, de Rose még mindig teljesen felöltözve térdelt a lábai között.
Ezt szándékában állt szóvá tenni, de egy fürge nyelv végigtáncolta a farkát, a tövétől a makkig és egy időre teljesen irreleváns lett, ki mit is visel. Csak az a nyelv számított, a forró melegség, ami körbeölelte és magába szívta.
Zihálva könyökölt fel, és ha az inger maga nem lett volna elég, a látvánnyal együtt majdnem elment.
Rose csókot nyomott a merevedésére és szinte csevegő stílusban kérdezte: - Akkor ez most nem egy elképzelt nőnek szól, hanem nekem? Meg vagyok hatva.
Cain is meg volt hatva, több mint meghatva, főleg, amikor Rose újra kóstolgatni kezdte, mint valami fagylaltot.
Hosszú ujjak játszottak a golyóival és lopakodtak mögéjük, mikor elérték a gátat, Cain visszazuhant a párnák közé.
- Baszd meg - morogta elismerőn.
- Inkább úgy kellene mondanod, hogy “Bassz meg!”.
- Mi?
Rose boszorkányos ujjai ékes választ adtak, amikor Cain feneke alá csusszantak és körbecirógatták a ráncos kis bejáratot.
A bádogember tiltakozón felnyögött, de a farka várakozón rándult meg társa ajkai közt.
- Hagyd abba!
Rose kiengedte a szájából és ravaszul mosolygott. Egy kis időre elhúzódott áldozatától, de amikor ismét rá öszpontosított, az ujjai már síkosak voltak valamitől és határozott szándékkal maszírozták Cain bejáratát.
- Biztosan azt akarod, hogy abbahagyjam?
Egy ujj csúszott át a szoros izomgyűrűn és a bádogember felhördült.
- Basszus, el se hiszem, hogy...
- Nem azt kértem, hogy higyj, csak hagyd magad - lehelte a vöröslő farokra Rose, mintha csak vele beszélgetne.
Nem igazán hatotta meg, hogy Cain mit és hogyan átkozódik.
**************************
Wyatt Cain nem szerette a kínos helyzeteket. Nem szeretett régi szeretőkkel találkozni, nem volt oda, ha az asszony számonkérte és nem akarta elveszteni a barátját.
Főleg ez utóbbi nem volt ínyére.
Elbúcsúzott Glitchtől.
Cipzárfej valószínűleg nem is értette, miért vág olyan gyászos arcot. Mindenki más boldogan sugárzó arccal kísérte a műtőig.
DG és a levendulaszemű királyné gyakorlatilag ragyogott az örömtől és Glitch velük szikrázott.
Mint három fájdalmasan boldog csillagocska a fekete lyuk előtt...
Raw esetlenül toporgott mellettük, valószínűleg érezte a bádogemberből áradó feszültséget és nem mert látványosan örömködni.
Cain lesújtva nézte a műtő ajtaját, ami elnyelte Glitchet.
Elfordult az örömmámorban úszó csapattól és magányosan kódorgott a kastély folyosóin.
Sosem voltak barátai. Bajtársak voltak szép számmal, de barátja csak egy akadt.
A lábai a néhai Ambrose szobájához vitték. A kalapját az íróasztalra dobta, ő maga pedig az ágyra zuhant.
Próbálta összeegyeztetni magában Rose és Glitch jellemét, de képtelen volt rá. Egyikőjük határozatlan, bátor és őszinte, mint egy nagyszájú gyerek. A másik viszont egyenesen pimasz, manipulatív, hazug...
Valahányszor Ambrose-ra gondolt, ingere támadt a falba verni a fejét. Az az éjszaka tévedés volt, legalábbis igyekezett bebeszélni magának, hogy az, de nem volt mire fognia.
Hagyta, hogy egy nőnek öltözött férfi a magáévá tegye, és nem ivott eleget, hogy beszámíthatatlannak vallja magát.
Tetszett neki a férfi-nő kettősség, amit alakított. Kíváncsi volt, kiesik-e valaha a szerepéből, aztán egyszerűen csak élvezte a dolgot. Túl sokáig...
Lehunyta a szemét, és próbált visszaemlékezni, mi a fenére is gondolt akkor, de kénytelen volt belátni, hogy az agya kongott az ürességtől. Szűkölve hánykolódott Rose ujjain, mint valami címeres kurva, többért és többért morogva.
Volt abban valami őrjítő, ahogy kitöltötte. Még évek múlva is élvezettel gondolt vissza rá. És volt abban valami végtelenül perverz, hogy mikor felnézett, egy hosszú, vörösruhás nőt látott a combjai közt.
Csukott szemhéja mögött olyan életszerűen peregtek az emlékek, hogy inkább kinyitotta, és a baldachinos ágy mennyezetére meredt.
Ambrose szobáját kitakarították. Teljesen eltűnt a dohszag, friss gyertyák várakoztak meggyújtásra és a nyitott ajtón akadálytalanul áradt az a nyüves rózsaillat.
Pont olyan volt, mint azon az éjszakán, és ez cseppet sem segített a gondolatai tisztázásában.
Mit fog szólni Glitch, ha minden eszébe jut?
Bár nem mondtak neveket és valószínűleg nem ez volt a férfi egyetlen egyéjszakás kalandja...
Cain idegesen összevonta a szemöldökét, hogy elhessengesse a gondolatot.
Tök mindegy, mit mond, vagy gondol majd Glitch, az is sok, hogy ő tudja.
- Cain! Cain! Meddig akarsz még durmolni?
Finoman rázták a vállát, de olyan régen aludt már rendes ágyban, hogy nem igazán akaródzott felkelni. Mikor mégis kinyitotta a szemét, Glitch kissé aggódó arcával találta magát szemközt.
- Jó reggelt, édesem! - mosolyodott el amaz.
Egy pillanatig úgy tűnt, semmi sem változott, de aztán az a mosoly kiszélesedett, és fájdalmasan emlékeztetett egy évekkel korábbira. Csak a rúzs hiányzott a megtévesztéshez.
- Sikerült a műtét? - ült fel Cain.
- Amint látod - bökött a fejére az extanácsadó. - Nem vagyok többé cipzárfej. És most, ha megengeded, én kérdezek.
A bádogember vonakodva bólintott. Nem érezte késznek magát arra, hogy nagybeszélgetést tartsanak. Amúgy sem volt otthon az ilyesmiben, de ez a jelenet még annál is kínosabbnak ígérkezett, mint mikor kénytelen volt felvilágosítani az egyik suhancot a csapatában.
- Tojást, vagy szendvicset kérsz reggelire?
Cain ledermedt.
- Te...
- Figyelj, Cain - vágott közbe Glitch. - Én... értem, mire akarsz kilyukadni, de még nem akarok beszélni róla. Most... - Idegesen bámult az ölében összekulcsolt ujjaira. - Több vagyok, mint Glitch, de nem vagyok Ambrose. Visszakaptam az emlékeimet, de azok az évek, amiket nélkülük töltöttem, megváltoztattak. Én igazán már egyikük sem vagyok, és valahogy mindegyik. Glitchként belegondolni, hogy mi ketten... nos, elég váratlan, de nem kellemetlen. Abrose-ként viszont nem értem, hogy nem kaptam el a feszes kis segged útközben, pedig millió alkalmam lett volna rá.
Elvörösödött, és Cain képtelen volt visszafojtani egy megkönnyebbült sóhajt.
Nem vesztette el egészen, és ez több volt, mint amit valaha kívánni mert.
- Emlékszel, mit mondtál nekem másnap reggel?
- Amikor pucéran kilöktelek a rózsakertbe és utánad dobáltam a ruháidat? - rázta le magáról a félszegséget Glitch. - Igen, rémlik. Azt mondtam, hogy “Jövőre talán te vezetsz!” De a gonosz boszorkány miatt nem volt több bál.
- Nos, nemsokára lesz egy a győzelem ünneplésére. Csak az agyad visszarakása miatt halasztották el - próbált viszonylag sikkesen kikászálódni az ágyból, bár ezt megnehezítette, hogy a takaró köré csavarodott, ráadásul épp az ágy tulajdonosa előtt tette mindezt, aki nem invitálta meg aludni.
- Nem értem, mire akarsz kilyukadni.
- Arra, hogy ne tervezz előre és ne próbáld meg belekényszeríteni magad egyik szerepbe sem. Szórakozz, ünnepelj és majd kialakul. Mellesleg jössz nekem egy tánccal.
Glitch felvonta a szemöldökét.
- Te vezetsz?
- Csak ha ellégé bízol bennem ahhoz, hogy a szeszélyeimre bízd magad.
Glitch bízott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése