Vitruvius tanulmány

Szabadon megverhettek. Komolyan... Nem haladok a Néma játékkal, mert nem bírtam Hannibál és Will nélkül... Rossz kislány vagyok *.*
Arról nem is szólva hogy ha nem írom akkor rajzolom őket. xD

cím: Vitruvius tanulmány

fandom: Hannibal (sorozat)

korhatár: 18

műf: slash, komor... egyperces, erotikus tartalom... (asszem)

tartalom:  Will napok óta nem alszik a súlyosbodó alvajárása miatt. Áthidaló megoldásként kötelékeket és őrt kap. (itt azért ne bilincsekre gondoljatok, az egy másik történet)  Hannibál vigyázza álmait.  

BÉTÁZATLAN!  

Will Graham műalkotás. Járkáló amorf lélek, csillogó tükör amibe bárki belenézhet. Repedezett értékes porcelán, tollpihékkel tömve, amik ki-ki kandikálnak az anyaghibákon.
Ártatlan, hogy azt hinnénk őszinte, pedig komplexebb mint egy összeesküvési elmélet. 
Annyi ember, annyi gyilkos egyetlen testben, hogy megszámolni sem lehet. 


Will Graham fél. Mindentől és mindenkitől, mégis a legjobban önmagától. 
Valahol ironikusnak kellene éreznem hogy nekem mégis sikerült elnyernem a bizalmát, de nem megy. Csak elégedettséget érzek, ahogy lassan kifújom a levegőt, szétárad a pórusaimban, végig bizsergeri a bőröm, mint valami apró elektromos kisülés. 


Will Graham arányos. Az arca olyan széles mint a válla és a nyaka távolsága. Négy ujja kiteszi a tenyerét. Hat tenyere kiteszi a könyökét és négy könyöke kiteszi az egész magasságát.
Hagyta hogy az ágy közepére kötözzem míg alszik.
Azt hiszi így majd nem viszik céltalan vándorútra a rémálmai, nem kecsegteti a teste az ábránddal hogy képes elmenekülni önmaga elől. 


Will Graham rémálma vagyok. Vadász a dús lombok mögött, kéjenc fegyverforgató a biztonságos vacka tőszomszédságában. Most pedig épp benne.
Négy napja nem aludt, most is csak úgy mert ha őrzöm. Jack ugyan folyvást rá parancsol, de képtelen megérteni hogy amit Willtől kér az jóval fenyegetőbb mint az ő szemöldökráncolása. 


Will hánykolódik. Ösztönösen próbál összekucorodni de a kötelékei nem engedik. A lábai ugyan szabadok, úgy járnak mintha futóversenyen venne részt, de csak azt éri el hogy a takaró bábként vonja be az alakját. Fojtón köré tekeredik és elveszi a maradék mozgásterét.
Várom hogy felébredjen. A test ilyenkor öszötönösen reagál a diszkomfort érzetre, de Will...


Will megnyugszik. Nem... ez rossz szóhasználat.
Will Graham eltűnik. Bárki is maradt helyette az ágyon az nem ő. A zaklatott arc kisimul, a szeme jár a héja alatt, körbe körbe, nyugtalanul, de a szája mosolyra húzódik.


Egymásnak támasztom az ujjaimat és várok. Tudnom kell a jövevény mennyire tartós. Hogy szólíthatom?


A nyúzó? 
Chesapeake- i mészáros? 
Jacob Hobbs? 
Hannibal Lecter?


Képtelen vagyok mosoly nélkül megállni ahogy hátraveti a párnán a fejét.
Annyi gyilkos keresi megszállottan az átalakulást. Hogy ők alakuljanak át, vagy az áldozataik. Ki angyali teremtménnyé emel másokat, ki istenné saját magát... és itt fekszik a szemem előtt minden amit ők vérmocskos üzelmek közepette oly keservesen akarnak.


Metamorfózis... Will Graham a szarvas. Ebben a karcsú, sebzett férfitesben él, megbújik a napfénynél.
De éjszaka... Will elkóborol, messze beveszi magát az erdőbe. Otthagyja a testét mások kényének kedvének amíg egy rémálmok nélküli tisztás gondolatát űzi az elképzelt fák között.


A légzése felgyorsul, a mosolya kiszélesedik.


Will Graham most messze jár. A teste másé. Ő álmodik, ő forog...
Kaján vigyorba torzult arc. A kölcsöntest megfeszül, lábait szétveti. Kétszer, négytenyérnyi izomhuzagolt futómű csomagolja ki magát a bábból, hogy szinte obszcén természetességgel táruljon szét.


Élő vitruvius tanulmány... feszül, és kéjeleg.
A bitorló szépet álmodik.
Egy vadász mint én... A teste húr, a vessző keményen fekszik, csak parancsra vár.


Lusta mosoly trónol az arcomon. Will nagyon, nagyon messze jár... ez a fickó... ő az új ügy. Szexuális szadista pszichopata.


Nem tudtad igaz? 
Vagy mégis. megmagyarázná miért nem akartál aludni. Oh, persze az alvajárás... kifogásnak remek. 


Will Graham két lépésnyire és több száz elképzelt fányira van tőlem.  Az egyik távolság könnyedén áthidalható, a másikhoz vadász kell, íj és vessző a kézbe.


Will teste fegyver. 
Bükkfa helyett forró bőrön simulnak végig az ujjaim. Az íjkarok dorombolnak, izmok remegnek  a tenyerem alatt.
Rég ismerem már minden porcikáját. A szemem itta a látványt, az orrom érezte a szagot, de még sosem érintettem ennyire szabadon.
Azt hittem odú csupán ahol a szarvast őrizgeti, de a teste feszes, harapásra csábító eleven hús.


Most megízlelhetném. Benne a vadásszal, azzal akit meg sem akar ismerni magában, az idegennel... elvehetném az odút és megtarthatnám, de üres trófea lenne. Szentimentális őrültség szeretni a lelket. Az elmét talán. Van ráció a másik döntéseinek, gesztusainak csodálatában, de abban semmi hogy hiányoljam ha messze kószál a testétől.
Nem... és mégis. 
A markolat forró. Lüktet a vágytól, akár a ráfektetett vessző, mely meg-meg rándul az ujjaim alatt. 


Will szarvas a fák között és rámered a valóság. Gyors a vágta hazáig, sebes az iram amivel visszaveszi helyét a testben, az íjban, a vesszőben mely ívben végzi be ahogy újra a markolatra csúszik a kezem.


Ébred és felül. Horrorfilmek sablonjelentét alakítjuk, de önmagunk vagyunk megint. 
Rám mered és látom magam. 
Lát engem. 
A szemei megtelnek bizalommal, megkönnyebbüléssel, hálával. 


- Me... megöltem és...
- Álmodtad Will.



Keserű cseppek a tenyeremen, de édes a döbbenet ami az arcát uralja el ahogy megízlelem.