Néma játék /3. fejezet

Cím: Néma játék
Fandom: Avengers /film, rajzfilm, képregény
Szereplők: Tony Stark/Loki … és a többiek.
Tartalom: Új háború fenyeget, és az összeütközések érdekes mintát adnak ki. Thor visszahozza Lokit a földre, hogy segítsen megoldani a problémát, csakhogy ő néma. Tony pedig álmodni kezd... kivételesen nem pucér nőkről.
Figyelmeztetés: slash, és mániákus ragaszkodás egy régi legendához és Vincze Lillához. Szexjelenet található benne és némi kínzás, már amennyiben nem szereted Britney-t. Csúnya beszéd (utalás farkakra és célpontjaikra)
műf: humor, dráma, slash,
Bétázásért örök köszönet Liának! (Hős vagy!)
A fic ihletője és mozgatója Vinzce Lilla- Nem kell a zászló című száma

Miért gondolod, hogy Te majd más leszel?

Miért lennél más, ha védekezni kell?

Nem érzel majd, semmi szégyent. Ez a dolgod, ne gondolj rá!

Kinyújtotta maga elé a kezeit, de nem látta őket. Mintha nem is léteznének. A sötétség melegen és otthonosan ölelte körbe, de az egész közeg bántóan ingertelennek bizonyult. A semmiben lebegve, Tony visszhangozni érezte a gondolatait, ami már annyira abszurdnak tűnt, hogy akaratlanul is felfelé görbült a szája.

- Megható, ahogy nevezel, Antony - érdekes, hogy nem tépte szét a nyugalmat. Felhangzott és egyszerűen beletartozott az egészbe. - A hang. Nem egy hang, nem a gyökér, aki a fülembe duruzsol, hanem a hang. Nem is tudom, hogyan kéne ettől éreznem magam. Megtisztelve? Oh, azt hiszem, ez a megfelelő érzelem. Kár, hogy a szánalmas kis emberi léted okán alapból elvárom a hódolatot.

- És volt már, akitől meg is kaptad?

- Hiszen te is rettegsz tőlem. Olyannyira, hogy egyenest a karjaimba szaladtál.

- Én ne...

- A fejedben vagyok, Antony. Hagyd abba a szavakon balettozást, amikor épp olyan jól tudod, hogy igazam van, mint jómagam. Túl sokáig maradtál ébren, a testednek most be kell hoznia a lemaradást. Feltölti a tartalékait, és addig te... az enyém vagy. Egészen és korlátlanul.

- Csak duruzsolás vagy a fülemben.

- Az voltam, Antony. Mindent kicsiben kell kezdeni. Nézz most körül!

Stark meglepve tapasztalta, hogy a sötétség szétreped, darabjaira hullik, mint valami régi műanyag vacak, pedig mindaddig annyira plasztikusnak, simulékonynak érezte.

Egy tágas réten állt. Körös körül erdő, magas lombkoronák takarták az eget, de a selymes fű borította tér felett szikrázó fénnyel ragyogtak a csillagok.

Nyár. Minden zizegő bogárhangjával, meleg párájával és fullasztóan lelkes virágillatával.

- Teátrális - bámulta Tony a Tejút tisztán kirajzolódó vonalát maga felett.

- De csodaszép, nem? Ebben az egyben igazán egyetérthetsz velem, senki nincs itt, aki leharapja a fejed pusztán a nyilvánvaló elismeréséért.

- Most el akarsz kápráztatni? Egészen idáig csak megfélemlíteni próbáltál.

- Ugyan. Ez az egész nem az én művem, a te fejedben létezik. Csupán elveszem a dolgokat, és újrakeverem. Belemásztam a múltadba, és kiismertelek, Tony Stark... - húzta el gúnyosan a nevet. - Mondhatod, hogy nem tetszik, pátyolgathatod magad hazugságokkal, de egyezzünk meg abban, hogy felesleges lefutni ezeket a köröket, amikor amúgy is egészen pontosan tudom, mikor mi jár a kis kobakodban.

- Csak egy hang vagy! - kapaszkodott makacsul Tony valamibe... maga sem tudta igazán mibe.

A rétet takaró selyemfűszálak egy irányba hajoltak a hirtelen támadó szél alatt.

A levegő körbetáncolta a testét, incselkedve kúszott át az ujjai között, férkőzött a pólója alá, hogy a nyakánál kibukkanva az arcát is feltérképezze.

- Helyesbítsünk... voltam. De arcot adtál nekem. Kezeket, lábakat, testet. A hited megformált. Ebből az egy szempontból azt hiszem, lenyűgöző vagy. Teremtő elme. Kreatív és színes, de önhitt.

A szél már kezdett fojtogató lenni az arca körül. Mint mikor valaki a viharral szemben halad, és egyszerűen képtelen rendesen levegőt venni.
Aztán megkönyörült. Szétfoszlott a térben, és Tony hangosan szuszogva kapott friss oxigén után.

- Itt vagyok veled, Antony. Az álmaid pedig korlátlanok. Tíz percnyi valós lét alatt egy egész életet leélhetsz idebenn. Szerethetsz és gyűlölhetsz, élhetsz és meghalhatsz. Bármi lehetséges, és ezzel nekem is korlátlan a hatalmam.

Tony becsukta a szemét, próbált felébredni, kétségbeesetten szabadulni igyekezett a saját fejéből, de semmiféle vátozást nem tapasztalt.

A fűszálak halkan surlódva hajladoztak a lába mellett, virágok és fák illata kúszott az orrába. Az egész annyira örjítően valóságos volt, hogy az egyetlen megoldásnak az tűnt, ha jó erősen megcsípi magát.

- Áh! - hűvös kéz fonódott a csuklójára, megállítva a mozdulatot. - Ha fájdalmat akarsz, azt igazán még kérned se kell. Vedd úgy, hogy szívből, szívesen adom.

Harminckét fognyi szikrázó mosoly világított rá, amíg görcsökben fetrengve vergődött a földön.

Ismerős rohadt vigyor.

Meredten bámulta a hosszúkás arcot, a mélyzöld szemeket, amik hidegen, tárgyilagosan figyelték a szenvedését. Pont olyan volt, mint amilyennek legutoljára látta, amikor lement hozzá a pincébe. Csak épp beszélt. Dünnyögött, mintha csitítani akarná a kínjai közepette.

- Loki...  hol az a tücsökszar a fejedről? - nyögte, mikor a tagjai abbahagyták a külön-külön rángatózást.

- Hm... Thor szerint kecske. - Az asgardi mellé guggolt, és szinte érdeklődő arckifejzéssel simított ki egy rakoncátlan tincset a homlokából. - Nem kell ezt ennyire csúnyán játszani. A kínzás nem az én asztalom, annyira mocskos, taszító. Emelkedjünk felül a fájdalmon és a testnedveken, ha egy mód van rá. Persze ha nagyon ragaszkodsz hozzá, én ugyan nem foglak visszatartani - mosolygott vérfagyasztóan. - Itt hagylak kicsit, hogy végiggondolhasd.

Tényeg távozott. És vele ment minden. A rét, a fák, a csillagok, az illatok és a szél.

Tony az üres feketeségben lebegett, és az egyetlen dolog, amire gondolni tudott, az abszolút nem tűrt nyomdafestéket.

A gyengélkedő csendjét csak a műszerek pittyegése oszlatta szét szabályos időközönként. Bruce a sokadik ellenőrzést futtatta, és a sokadik kudarcot volt kénytelen elkönyvelni. Amerika kapitány vele szemben ücsörgött, és nyugtalanul táncoltatta az ujjait a betegágy szélén. Alig ért vissza Budapestről, még csak át sem öltözött.

A doktort végtelenül idegesítette ez a nagy odafigyelés, mintha a másik nyugodt, jégkék szemei azt harsognák, hogy nem tesz meg mindent, hogy még mindig nem ért el semmit, hogy... és ráadásul követte, bármerre is járt a helyiségben.

Az egész helyzetre önnön lelkiismerete is rányomta a bélyegét. Az átváltozás után beszélnie kellett volna a milliárdossal. Vagy legalább valakivel, akinek nagyobb befolyása van az önelégült idiótára, mint neki, de a szemébe se mert nézni. Csak Jarvison keresztül ellenőrizte az alapvető értékeit... és az úgy tűnik, nem volt elég.

- Értsd meg, hogy nem tudok mit tenni! - fakadt ki végül.

Bruce a gyengélkedő ajtajának dőlt, és a hűvös üvegen nyugtatta a homlokát.

- Túl régóta vagy fenn - csitította a szőke.

- Ő meg túl régóta alszik - nyögte, mert ha tényleg csak annyiról lett volna szó, hogy Tony alszik... De a békés fetrengés helyett a milliárdos tagjai időnként megelevenedtek és idegborzoló táncot jártak, mint a halott békák, ha áramot vezetnek a testükbe. A látvány is épp elég megrázó volt, de a doktort leginkább a tehetetlenség borította ki.

Semmi nem használt.

Rogers, Tony törött orrát bámulta. A férfi épp nyugodtan feküdt, de bármikor jöhetett a következő roham. Egyszerre két bajtársa szenvedett a szeme előtt, és ez cseppet sem volt ínyére.

- Feküdj le egy kicsit, majd én vigyázok rá addig.

Bruce megfordult, körülbelül olyan arckifejezéssel, mintha a kapitány faviccekkel próbálná meg szórakoztatni egy lövészárokban.

- Nagy levegő. Vegyél nagy levegőt!

- Nem fogok átvedleni, de köszönöm az aggódást - morogta Bruce, és a hangja annyival mélyebbnek tűnt, hogy Rogers hátán felállt a szőr.

Tony ezt a pillanatot választotta, hogy ismét hánykolódni kezdjen az ágyon. Hiába kötözték le, nem sok segítséget jelentett a tagjai kordában tartásában. Talán épp csak annyit, hogy nem rázkódott le az ágyról. A testén kidagadtak az erek, ahogy minden ín és szalag pattanásig megfeszült, hogy aztán egy végtelennek tűnő pillanat és két adag morfium után úgy zuhanjon össze, akár egy kötelékeit vesztett marionett.

- Nem tudom, mi történik vele. Látszólag semmi oka az egésznek. Nincs idegen anyag a szervezetében...

- Még mindig azt hiszed, hogy bevett valamit? - érdeklődött Rogers, de a hangjából kiérződött a véleménye.

- Tonyt ismerve logikus lenne, nem? Bármit megiszik, ami elé kerül, akár meg is mérgezhették, de semmi nyoma. Hatalmas fájdalmai vannak. Magától múlik el és magától tér vissza. Csettintésre. Csak azt remélhetem, hogy a morfium enyhíti valamelyest, de...

- Te mindent megteszel.

- És ez rohadtul nem vígasztal! - fortyant fel. - Ne vágj már ilyen képet! Nem leszek őrjöngő szörnyeteg, csak mert haldoklik. Ahhoz fel kellene ülnie, és mondania valami szokásos marhaságot.

- Haldoklik?

- Szerinted mennyi kínt képes elviselni az emberi szervezet? Ha még pár napig így megy, akkor csak ülhetünk és nézhetjük, amint bevégzi.

- Aludnod kell - állt fel Steve, két karját szélesre tárva, mint aki egy fegyverrel játszó gyereket akar meggyőzni az igazáról.

- Hívd fel Peppert - sóhajtott Bruce. - És húzd el innen a kék-fehér sávos feneked.

Nem szívesen hagyta magára, de be kellett látnia, hogy ha nem akarja még jobban felidegesíteni az amúgy is ingatag doktort, akkor jobb, ha engedelmeskedik.

Egészen sutának érezte magát ahogy kioldalgott a gyengélkedőről, furcsa hiányérzet vert tanyát a gondolatai közt, és azon kapta magát, hogy már a lakrésze előtt jár, de egyáltalán nem emlékszik a megtett útra.

- Elbambultál - állapította meg Natasa, és majd a szívrohamot hozta a kapitányra. - Pedig nem jellemző rád.

A nő a kapitány ajtaja mellett ácsorgott, és minden bizonnyal már jó ideje várta, hogy a férfi észrevegye.

- Át kellett gondolnom dolgokat.

- Szóltál neki?

- Nem. Mi értelme lett volna mégjobban felidegesíteni? Tony állapota így is nyomja a vállát. Szerintem azt hiszi, hogy ha akkor nem akad ki és változik át, még időben kezelésbe vehette volna.

A vörös nő arca elkomorodott.

- Nem az ő hibája. Stark egy idióta. Szólnia kellett volna, hogy baja van, nem kizsigerelnie magát, semmit sem változott. Ha ennyire jó barátja lennék, én is a falhoz csapnám.

Steve zavartan igazgatta a kesztyűjét. Mindig is bosszantotta, hogy nem találja a közös hangot Bruce-szal. A férfi igazán értékes tagja volt a csapatuknak, és mégis az egyetlen, akivel nem tudta, hogyan is kéne viselkednie.

Thorral remekül kijöttek, ha háborúkról, katonákról volt szó. Starkkal leginkább csak sértések röpködtek ide-oda, de valahogy úgy érezte, ez az a közös nyelv amin megértik egymást. Natasa és Clint remek páros, és remek partnerek. Kérdés sem volt, hogy hol helyezkednek el a csapatban, de Bruce...

- Van valami fejlemény? - kérdezte végül. Kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, mint hogy ezen eméssze magát.

Natasa nagyon jól tudta, hogy ez csak terelés. Csoda lett volna, ha kapnak bármilyen új információt az elkövetkező napokban. Mégis vállat vont, és beszámolt. Tényleg nem az ő dolga, hogy rendet tegyen mindenkinek a fejében. Az azért nem volt ínyére, hogy titkolóznak.

A doki magától is tudja, mennyire veszélyes, csoda hogy még nem kovácsolt karót a saját bűntudatából, hogy aztán arra húzza fel magát, de ha még ők is elkezdik kímélni és nagy odafigyeléssel körbebástyázni, akkor végképp elszigetelődik a csapattól. És az egyetlen, aki pofátlan nemtörődömséggel lép át a falakon, aki tényleg a barátja tudott lenni, az magatehetetlenül fekszik a gyengélkedőn.

- Thor és Clint már Oroszország felé tartanak. Ha minden jól megy, akkor sikerül leállítaniuk a Hydra ottani laborját. A kínaiak kibertámadása már az egész világra kiterjedt. Feltörték a külügyeket. Egyenlőre nem jutottak hírszerzési adatokhoz, de csak idő kérdése. Fury attól tart, hogy ha a hidegháborús helyzet kiélesedik az oroszok és a kínaiak között, akkor Amerikának állást kell foglalnia.

Natasa fanyar mosolya egyértelmű jele volt annak, hogy ebben az esetben egyik oldal sem jó oldal. Pedig a kapitány épp arra gondolt, hogy kifejti véleményét az orosz-amerikai barátságról.

- Nem tudom, hogy jutott a Hydra a megfelelő technika birtokába, de pokoli jól csinálják. Jarvis már elemzi az adatokat, de Stark nélkül a tornyot is alig tudja megvédeni. A kínaiak túl jól időzítették ezt a támadást. Mintha mindkét ország a háborúért dolgozna...

- Szóval várunk?

- Várunk. Vagy Stark ébred fel, vagy a szupervírus legyőzi Jarvist, és a világ többi szupercomputerét, tűzfalát... - sóhajtott. - És pislogós barátaink hozzájutnak mindenhez, amihez csak akarnak.

- A minta?

- Jancsi és Juliska ösvénye. Új mexikótól, az egész földet megkerülve, egészen Bridgeportig. Az a valami, ami ezt az egészet okozza, már a közelünkben jár. Alig egy köpésre van.

A valami... annyi különböző nevet adtak már neki, mióta kajtatják, hogy már a gondolataikban is egészen misztikussá vált. “A gonosz”, ha így jobban tetszik, de ez annyira morbidnak tűnt, mintha a Mikulás mibenlétéről tárgyalnának az ENSZ tagjai.

Eszébe jutott, mikor Stark először mutatta meg a pontokat. Sok-sok fénylő kis bizbasz a térképen. Mindegyik egy gyilkosság, robbantás, félresikerült kísérlet. Nem mintha nem történne ilyen tucatnyi is egy nap a világon, de kevésnek van politikai vonzata, és ezeknek mindegyiknek volt. A káosz apró gócpontjai, látszólag összefüggés nélküli események, amik mégis megbolygatták a világ egyensúlyát, és cikkcakkos vonalban haladtak keresztül a térképen. A kezdet... Új-Mexico. Loki első felbukkanása.

Elsőre elhessegette a milliárdos meséjét. Bruce volt az, aki a nyakára járt, aki az újabb és újabb pontokról hírt hozott, aki elültette a bogarat a fülében.

Mire eljutott addig, hogy képes volt komolyan venni az egész elméletet, már a kapu is készen állt Thor visszahívására.

Persze Stark kötötte az ebet a karóhoz, hogy amúgy is szükségük volt rá, köze sincs ahhoz, hogy megtalálta az ördögöt a térképen, de olyan szélesen vigyorgott, mint mikor Peppertől mindössze egy piros szalagot és egy kacér pillantást kapott karácsonyra.

- Beszélnem kell Lokival.

- Egyoldalú csevej lesz - biccentett Natasa. - Még mindig nem tud beszélni. De kicseréltem nála a zenét. Úgy láttam, a tegerzúgást már unja. Stark előző lejátszási listája majd fellendíti a beszédkedvét.

- Hagyod, hogy a megmentő szerepében tetszelegjek, és leállítsam nála a macskanyervogást?

Natasa ritkán engedett ki a kezéből tárgyalási lehetőséget. Remek érzékkel bírt szóra embereket, de Lokit csak egyetlen egyszer volt hajlandó meglátogatni az alagsorban. Üldögéltek egymással szemben egy darabig. “A durcás tekintetek viadala”, ahogy Stark jellemezte a találkozást. Nem jutottak sem közelebb, sem távolabb a megoldástól.

- Britney Spears, kapitányom. Korunk egyik legnagyobb dívája.

- Marlene Dietrich volt a díva... - morogta a szőke.

- Antony... Ejnye, Antony... Felajánlottam, hogy hagyjuk az egész kínzás dolgot, miért ragaszkodsz hozzá ennyire? Ha így folytatod, hamarosan meghal a tested. Örökre a semmiben akarsz ragadni? A nyúlós feketeségben, ami nem ereszti a gondolataidat?

Tony nem igazán volt abban az állapotban, hogy képes legyen válaszolni. Még mindig érezte a görcsök okozta feszítést a tagjaiban. A földön feküdt és próbált a fájdalomra koncentrálni. Minden kis szúrást és feszítést örömmel fogadott. Bármi jobb volt, mint az irreális boldogság, amit Loki feltűnése miatt érzett. A kongó ürességben lebegés után minden találkozás, minden gúnyos szó olyan volt, mint valami kapaszkodó az ép eszéhez.

És Loki jött.

Rendszeresen.
Ha képzelt és képlékeny kis világukban lett volna óra, hozzá tudta volna igazítani az asgardihoz. Mikor megjelent, hozta a rétet is, a szél és a meleg illatát, a hajladozó füvet és a gyémántként szikrázó csillagokat. Kinccsé vált minden pillanat, amit vele tölthetett és nem a saját gondolatainak foglyaként lebegve.

Valahányszor eljutott idáig a gondolatmenete, képtelen volt tovább elviselni önmagát.

Szánalmas. Az egyetlen kibúvó a halál. Mielőtt tényleg megőrül.

- Oh! Azt hiszed, a halál feloldozna? - a földön fekve Tony csak a másik csizmáit látta, de még a kis rándulásban is, ami e szavak után végigfutott azokon a lábakon, még abban is annyi gúny volt és megvetés. - A lelked a markomban van. A MARKOMBAN VAGY!

- Ez az egyetlen, amiben nem kételkedem - nyöszörögte Tony.

Úgy érezte, hetek teltek el azóta, hogy ott állt a gyengélkedőn és Bruce alvó arcát figyelte. A műszerek egyenletes csipogása kedves emlékké vált a mindennapos semmiség helyett.

Loki következetes kínzó volt. Hidegfejű rohadék... mégis, mikor elment, és egyedül maradt a sötétséggel, Tony üvölteni tudott volna az asgardi után.

- A szánalmassal egyetértek. Szörnyű, mennyire vágysz a társaságomra. - Loki leguggolt, hogy a milliárdos arcába nézhessen. - Miért tagadod? Olyan jól elbeszélgethetnénk, Antony. Eltölthetnénk az időt hasznosan, élvezetesen. De te folyvást kiprovokálod a büntetést. Nem túl szórakoztató ezt csinálni veled, ugye tudod?

- Tudom. Eleget szajkózod.

- Ha sokat kínozlak, Antony... - szórakozottan simogatta az arcát -, nem, nem foglak kínozni. Ott foglak hagyni a feketeségben, hogy a gondolataid addig visszhangozzanak, amíg el nem veszted az ép eszed.

Az asgardi elmosolyodott, mikor a férfi pupillái hatalmasra tágultak a rémülettől, és a csuklója után kapott, hogy megállítsa a hajában barangoló ujjakat.

- Elveszted majd, efelől nincs kétségem. Akkor megkönyörülök és eljövök. Fényesre fogod csókolni a csizmám a boldogságtól. Eddig beszélgetni akartam, Antony, de akkor a kutyám leszel. Bármit megteszel majd, hogy szeresselek és veled legyek. Bármit, amit csak kérek.

- Ne is álmodj róla! - sziszegte Tony, és próbált nem foglalkozni a nyelvén szétomló fémes ízzel. Elharaphatta a nyelvét, olyan erősen szorította össze a száját, amíg vergődött.

Loki csuklójába kapaszkodva felhúzta magát a földről, és fintorogva oldalra köpött. Az íz maradt. Talán nemcsak álmában, hanem a valóságban is vérzett.

Irreális, mennyire feldobta a lehetőség, hogy talán... Nem, mégsem. Azt mondta, a halál nem kibúvó. Nincs kibúvó, nincs menedék...

- Egyébként megleptél - figyelte érdeklődő arccal a félisten, amint a másik ujjai lassan árkot vájtak a meleg földbe. Sütkérezett a kétségbeesett gondolatokban, amik eluralták Tony fejét. A terve tökéletesen haladt. És mégis mennyi kellett hozzá? Két nap? A milliárdos fejében hónapok voltak, de a valóságban... oh, a képzelet birodalma mennyi lehetőséget, mennyi csodás eszközt biztosíthatna még, amivel megtörheti ezt az exhibicionista ficsúrt. A legegyszerűbbet választotta, és mégis milyen fényesen bevált.

Legyengült, csüng rajta. Még küzd a tudat ellen, de már függ a jelenlététől. Csak a kegyelemdöfés kell.

Élvezettel nyalta meg a szája szélét, mielőtt visszarendezte az arckifejezését a szokásos hideg és uralkodói maszk mögé.

- Mikor a fejedbe másztam, mást vártam. Zseni vagy, ez tény... okos... logikus... - rántotta ki kezét a szorításból, hogy aztán felálljon, és lassan körözzön a földön üldögélő áldozat körül.

- Meglepett, milyen közel kapirgálsz a valósághoz a világ működésével kapcsolatban, bár az az ostoba hited, hogy mindenek fölé helyezed a materialitást, soha nem fogja megengedni, hogy tényleg felfogj bármit is. Itt vergődsz, és az agyad mégsem képes elfogadni a mágia létezését. Makacs idióta...

- Minek nyalsz? - röhögött fel Tony. - Azt mondod, a tiéd vagyok, akkor minek pátyolgatod az egómat ilyen lelkesen?

- Talán mert hiszek benne, hogy megértjük majd egymást. Egyszer... talán... ha kiöltem a fejedből a haszontalan dolgokat.

- Már megbocsáss, de nem a te tiszted eldönteni, mi hasznos ebben a csodás fejben - mutatott nyeglén a halántékára.

- Pedig a nagyját... hm... lássuk csak, mi uralta mostanában a gondolataidat. Temérdek időd lett volna elmélkedni, ehelyett mit is csináltál?

Loki olyan hanyag eleganciával nyúlt le és húzott elő egy hatalmas tükröt a földből, mintha egészen mindennapos lenne, hogy ilyenek ficeregnek a tágas rétek fűszálai között.

Az asgardi elegáns természetességgel kezelte az egész világot, olyannyira, hogy Tony sokszor egészen megfeledkezett róla, hogy tulajdonképpen az ő fejében vannak.

- Mit is, mit is...

A hatalmas, aranykeretes tükör lapja fodrozódni látszott, majd megjelent benne valaki.

- Ez a kis barátnőd, ugye? Pepper.

- Mit akarsz ezzel? - Bár Lokit kérdezte, képtelen volt elfordítani a tekintetét a nő képéről. Pepper valahol élt. Odakinn, szabadon.

Eszébe jutott, milyen illata volt a hajának, reggelente a bőrének, milyen íze a csókjának...

- Hogy mit? Punci, Antony. Ez foglalja le a gondolataidat. - A szó a szájából trágárabbnak hangzott, mintha apácák vagdalkoztak volna vele, és pörölyként zúzta szét azt a szikrányi reményt, amit Pepper látványa gyújtott.

- Fogd be! - sziszegte.

A képek pörögni kezdtek, Pepper amint átöleli, Pepper amint megcsókolja, Pepper amint kiabál...

- A mazohizmusod lenyűgöz. Még a visítását is hiányolod - elismerően bólogatott, a kép ismét változott. Modellek és egyéjszakás cicababák hosszú sora következett.

A magánszférájának utolsó morzsái hamvadtak el minden egyes jelenettel. Az utolsó kapaszkodók, amiket Loki még nem rúgott fel, nem gúnyolt ki. A hiányt azonban pótolta. Lelkesen élcelődött a legapróbb gyengeségen, édes régi pillanaton, amit csak a tükörre vetített. Nem volt kifejezetten trágár, mégis minden szavával mintha sárral dobálta volna az emlékeit.

A düh satuként szorította össze Tony mellkasát.

- Puncik, puncik és puncik és... áh...

Egy jelenet kimerevedett.

Bruce Banner amint álmosan, kócos hajjal mélyrehajol a laborban a ceruzájáért.

- Mondjuk ezt az egyet nem gondoltam volna. Ennyi nő után a szörnyeteg. Ritka perverzióid vannak.

A kép úgy maradt. Bruce feszes feneke premier plánban, befagyasztva egy végtelen pillanatba.

- Vajon az ember, vagy a vadállat vonz? - Loki láthatóan remekül szórakozott, a mosolya egyre szélesebbre húzódott az arcán. - Pepper édes, bájos, gyengéd... nem erre vágytál, neeem, téged a nagy zöld szörnyeteg izgat, Antony. Hatalmas, izmos, erős... egy őrjöngő tesztoszterontömeg. Már az elképzelés is perverz.

- Fogd be végre a szád!

- Miért? Mi lesz? Halálra kínzatod magad általam? - nevetett fel ércesen. - Egy kis stressz, és el is veszted a logikus gondolkodás képességét. Drága, drága Antony... Az ember nem is gondolná, hogy éjszakánként zöld rémekre vered a farkad.

- KUSSOLJ!

- Megujjazod magad, amikor elképzeled, hogy belédveri? Mekkora lehet egyáltalán? Hmm?

Tony tekintete elsötétült.

- Várjunk csak, te már láttad, nem?

A milliárdos azonnal mozdult, ahogy Loki emelte a kezét, hogy intsen a tükörnek.

A gondolatait egyetlen ismétlődő mondat töltötte be, de az harsogva, villogva követelte a megvalósítást, míg ki nem bukott.

- FOGD BE! FOGD BE! FOGDBEFOGDBEfogdbefogdbefogdbeee...

Akkorát húzott be az asgardinak, hogy az a lendülettől elterült a földön. Nem hagyta, hogy összeszedje magát, a mellkasára ült és ütötte, ütötte, amíg ki nem fogyott a szuszból.

Összeroskadva, levegőért kapkodva nézte, ahogy a rohadék érintetlenül vigyorog alatta. Érezte Loki szívverését, érezte, mennyire gyorsan ver. A haja selymes volt az ujjai alatt, a bőre meleg és élő. Mégsem volt képes megsebezni. Az ütései lassúak voltak, hiába próbálta, mintha habszivacsot ütne.

- Befejezted, Antony?

Köd.

Nehéz, érzékeket tompító, lélegzet nehezítő lepel. Mintha minden kétségbeesése és indulata köréjük sűrűsödött volna.

A szél megállt. A fűszálak feszes vigyázzba vágták magukat akár a kiskatonák és Tony csak arra, arra az egyre koncentrált, hogy elérje Lokit. Semmi más vágya nem maradt a világból, csak hogy eltorzítsa azt a fitos orrot és méretes monoklit varázsoljon a villogó zöld szemek köré.

A világ besűrűsödött körülötte, a szeme fájt, ahogy a másik arcára meredt, kizárt minden mást a gondolatai közül. A nyúlós feketeség körülölelte mindkettejüket, felzabálta az erdőt, és magába olvasztotta a csillagokat. Lassan úgy tűnt, Loki hajába is belekúszik. A kis rohadék eltűnni készült, de Tony rászorított a karjára és úgy kapaszkodott belé, mintha az élete múlna rajta.

Az ujjai valami puhába mélyedtek. Addig is érezte maga alatt az asgardit, de nem ennyire, a kezei mintha kinyúltak volna az álomból, hogy valóban megragadják a másikat.

Loki mosolya lelohadt az arcáról.

- Gratulálok, Antony! - szuszogta gúnyosan. - Elkaptál egy pillanatra, de amint elengedsz, hogy kiéld a vagdalkozási mániádat, én kicsusszanok a kezeidből, és te itt maradsz a sötétben.

- De én nem foglak elengedni!

- Dehogynem! És tudod, miért? Mert most felébredsz, Antony!

Ahogy a szeme kinyílt, a fény egy pillanatra egészen elvakította. Szinte még a markában érezte Lokit, de a fülét már jókedvű sikongatás töltötte be és két puha kebel nyomódott az arcának.

- Istenem, Tony! Istenem! Azt hittem, már soha nem ébredsz fel!

- Pepper? - nyögte reménykedőn.

Szeplők, fénylő vörös haj és az a semmi mással össze nem téveszthető édes illat...

- Pepper!

Irreleváns volt, mit keres mellette, vagy hogy nem kap levegőt az arcába nyomódó halmoktól. Csak jó volt érezni, szorítani a kezei közt.