A 99-es meséi...

Cím:A 99-es meséi
fandom: original
korhatár: nincs
műf.: valóélet... ilyesmik
Tartalom: Megtörtént esetek a buszról. 





A 99-es számmal jelzett busz ugyanolyan, mint a többi, Pesterzsébettől, a Blaha Lujza térig szállítja az utasokat. Menetrend szerint jár, és csak ritkán fullad le.
Mégis van ebben a járatban valami különleges. Talán a morcos öreg nénik, a felszálló kisiskolások, vagy a kövér vakvezető kutya, esetleg a sarokban összerogyó szipus teszik azzá, mindenkinek másért különleges.
Nekem azért, mert minden reggel a 99-essel utazom.
Sokak szerint a buszozás unalmas, bámulnak maguk elé, vagy a könyvükbe merednek utazás közben, és kihagyják azokat az apró csodákat, mulatságos eseteket, amik minden nap előfordulnak ezen a járaton. Én viszont figyelek!
Tudom milyen hatása, van, a fáradt nénike felé villantott mosolynak, a vak felé nyújtott kéznek, és az összebújó szerelmesek szétlökésének.
Csak figyelni kell, és a 99-es mesél.

***
- Nagy Fuvaros utca!
Ez a harmadik megálló. Ha tehetném, gyalogolnék a kollégiumig, olyan meleg van, hogy ide fogok pácolódni az ülésre.
Mellettem Móni kucorog, és szórakozottan legyezgeti magát, egy hármas dolgozattal. Melegtől bágyadt tekintettel mosolyog rám, mintha azt várná, hogy majd én lehűtöm.
Szerencsére, nincs tömve a busz, úgy még rosszabb lenne.
Ahogy az embereket fürkészem, megpillantok egy rövidnadrágos, színes inges pasast, amint a mellette álló fiatal lányt gusztálja, guvadó szemekkel.
Az láthatólag nem értékeli a dolgot, mert kétségbe esett tekintettel néz másik kapaszkodó után.
Pechjére nem talál.
A rövidnadrágos férfi rávillantja hiányos fogsorát, és szórakozottan végigsimít sörhasán.
- Te jó ég! - nyög fel Móni, és kidugott nyelvel, tudatja, hogy a férfinem eme oszlopos tagja, neki sem nyerte el a tetszését.
Mikor a pasas kigombolja az ingét, már én is kezdek rosszul lenni. Nem mintha ez nem lenne elég, közelebb húzódik a lányhoz, és úgy helyezkedik, hogy a bicepsze szépen megfeszüljön kapaszkodás közben.
A várt hatás elmaradását látva, (vagyis a lány nem ugrott a karjaiba) leveszi az ingét, hogy az egész utazóközönség megcsodálhassa szőrös mellkasát, és hihetetlen kerek sörhasát.
Szerencsétlen lány hanyatt homlok menekülne, ha tudna, de nincs hová.
- Meleg van nem? – kérdezi tőle vigyorogva a pasas.
- De, az – válaszol halkan a lány, és amint észreveszi, hogy nyílik a busz ajtaja, leviharzik a járatról.
- Megúszta! – súgom Móninak.
Vigyorogva bólint, majd a férfi felé bámul. Mintha lassított felvételen nézném, ahogy elkerekedik a szeme, pupillái kitágulnak, és eltátja a száját.
- De ő nem! - bök fejével a rövidnadrágos irányába.
Elképedésének tárgya, éppen egy tíz éves forma kislánynak udvarol ugyanazzal a hévvel, mint az előző nőnek.
A dolog kezd egyre durvább lenni.
- Suliból jössz?
- Nem – pillant fel rá a kislány.
- Kicsim, ülj le ide! – pattan fel a helyéről egy idős nő.
Ha pillantással ölni lehetne, a rövidgatyás férfi holtan rogyna össze a busz padlóján. Az idős hölgy ugyanis, miután leültette a kislányt, harcos amazon pozícióban áll a férfival szemben, és mérgesen mered rá.
- Kálvária tér! - közli a sofőr.
Sokan leszállnak, hűsítő légáramlat cikázik be a busz ajtaján. Jól esik, nagyon jól.
Ekkor azonban egy újabb rémálommal kell szembenéznünk.
Az előttünk lévő ülés megüresedett, és eddigi szörnyülködésünk tárgya, a rövidgatyás pasas laza mozdulattal lehuppan rá.
A nyomában terjengő savanyú izzadság szag is megérkezik, és látható zöldes árnyalatot produkál barátnőm arcán. Esdeklőn tekint rám, menekülési útvonalat követelve, és szaporábban kezdi legyezgetni magát. Már egy cseppet sem érdekli a meleg, csak a szagtól akar szabadulni, ahogy én is.
A férfi meztelen vállára pillantok, amin éppen akkor gördül végig egy izzadság csepp. Semmivel sem törődve felemeli a karját, és megvakargatja szőrös hónalját.
Ez volt az a pont, ahol már sem engem, sem Mónit nem érdekelte, hol jár éppen a busz, csak szabadulni akartunk.

* * *
Újabb nap, újabb fáradt zötykölődés. Viszonylagos eseménytelenség.
A busz megáll, majd újra indul, semmi érdekes.
Srácok szaladnak a 99-es után.
Az egyik felugrik, és vigyorogva visszaüvölt a haverjának.
- Holnap megverünk te büdös cigány! Féjjé paraszt!
Becsukódik az ajtó, és a lépcsőn ácsorgó fiú feltekint, hogy helyet keressen a tömegben. Látható hirtelenséggel fut ki az arcából a vér, amint a megpillantja a rá bámuló mérges embereket.
A busz utazóközönségének nyolcvan százaléka ugyanis, a roma kissebséghez tartozik, és arckifejezésükből ítélve, ma nem volt túl jó napjuk.
A srác zavartan vigyorog és nyel egy nagyot.
A következő megállónál pánikszerű gyorsasággal hagyja el a buszt.
Hiába, ma semmi érdekes nem történik!

* * *
Egy jobbkanyar, és a mellettem üldögélő kabátos férfi ölében landolok.
- Elnézést! Huh, megbotlottam - mentegetőzöm, miközben feltápászkodok.
Nem csak én jártam így, az állva utazók fele, legalább egy métert csúszott oldalra a kanyarban.
Fék!
Affene! Lassan törzsvendég leszek a kabátos ölében.
Szobatársam Eszter csak vigyorog esetlenkedésemen. Mondjuk neki könnyű, sok a ralizó ismerőse, már igazán megszokta a hajtűkanyarokat, és az éles fékezéseket.
Tapasztalataim szerint, a busz sofőröket három nagy kategóriába lehet sorolni.
Úgy, mint:
1, Az Óvatos
Ez az a fajta, amelyik kínosan betartja a szabályokat, háromszor körülnéz a kereszteződésben, és kínosan ügyel a sebesség korlátozásokra. Ennek köszönhetően, vagy mindig késik, vagy olyan lassan ér megállótól megállóig, hogy ha edzésben lennék, simán lefutnám.
2, A Nemtörődöm
példa:
- Hé maga vigye már arrébb azt a furgont az útból! - kiabál ki a buszsofőr az ablakon.
- Minek? Nincs útban! – feleli flegmán a tulajdonos, és besétál a sarki Abc-be.
- Te tudod bameg – von vállat a buszsofőr, és bekanyarodik az utcába.
Menet közben lesúrolja a furgon oldaláról a festéket. A kanyar után megáll, és visszakacsint a szitkozódó tulajdonosra.
- Hát kellett ez neked bameg? – meggyújtja a cigijét, és indulhatunk is tovább.
3, A sofőr, amelyik forma 1-es pilóta akart lenni
Ez a legrosszabb mind közül. Hajtűkanyarok, éles fékezések, és kimeríthetetlen káromkodás tartalékok, arra az esetre, ha valaki szabályosan közlekedne mellette az úton.
Jellemző tulajdonságaik: borosta, tűzben égő tekintet, és idegesen kormányra szoruló kéz.
Hogy mit lehet tenni?
Kérem a tisztelt utazót, hogy imádkozzon!



Voltál már úgy, hogy csendben átkozod az életet, amiért olyan külsővel áldott meg a sors, amit csak a kiéhezett öregurak, és hajléktalanok találnak vonzónak?
Nem?
Na, akkor próbáld meg elképzelni…
Szóval, egy fülledt nyári délután a Blaha Lujza tér felé vánszorogtam. Kilenc órám volt, plusz éhes, és szomjas voltam. Elkeseredetten bámultam a sok kedves, mosolygós párocskát, akik vidáman jöttek szembe velem, és meg kell, valljam, úgy sajnáltattam magam, mint valami vén öregasszony.
Aztán beálltam a buszmegállóba, ahol, egy centi árnyék sincs. Tűzött a nap a szemembe, amitől tüsszögni kezdtem, a mellettem állók, pedig automatikusan távolabb húzódtak, mintha legalábbis fertőző lennék…
Kemény, tíz perces pácolódás után, a busz végre beállt, és a reggeli eső utolsó maradványát, egy szép kiterjedt pocsolyát, pontosan a szoknyámra fröccsentette.
Felfortyanásomat megvető pillantásokkal jutalmazták a körülöttem állók. Nem elég, hogy úgy nézek ki, mint egy szakadt hippi, még káromkodok is…
Azt hiszem ezek után senki, sem csodálkozik rajta, hogy nem a legjobb hangulatban szálltam fel, és bár sikerült ülőhelyet találnom, nem voltam túl elégedett, ugyanis megpillantottam Őt!
Ó lábain nehezen tartotta magát, kezében lezserül egy piás üveget lóbált, mellette rozsdás biciklije, amire hanyag eleganciával egy olyan melegítő felsőt terítettek, amit csipesszel sem fognék meg.
És akkor ez az elbűvölő anti Adonis felém, villantotta hiányos fogsorát, és „csábosan” rám mosolygott…
A mellettem ülő öreg hölgy, felháborodva keresett másik helyet, mikor ellenállhatatlan erővel kitört belőlem a röhögés.
Sokan felháborodottan néztek rám, egy pattanásos kamasz fiú, pedig rám mosolygott, bár szerintem, azt hitte, hogy megháborodtam.
Kezdtem én is őrültnek érezni magamat, így egy csöppet sem törődve az utazóközönséggel, kezem a fejemhez emeltem, nyelvet nyújtottam hódolóm felé és egy ellenállhatatlan „BEEEEEEEE”... kiáltással adtam tudtára érzéseimet.
Az illető elbizonytalanodott, zavartan pillantott rám, és végre összezárta a száját, hogy elrejtse négy-öt maradék fogát.
A busz indította a motort, zárta az ajtókat, és kifelé gördült a megállóból.
Ám a piros lámpa megállította, így félig még a megállóban vesztegelve vártuk a zöld jelzést.
Lovagom fogta a biciklit, és az üvegét, és kissé csalinkázva átvágott a 99-es előtt.
A járdasziget másik oldaláról, csalódottan nézett vissza rám.
Mivel a lámpa váltott, és lassan kanyarodtunk, úgy döntöttem, hogy ha már nekem pocsék napom van, legalább neki legyen öröme… Így aztán rávillantottam a legcsábosabb mosolyomat, és kacér puszit dobtam neki az ablakon keresztül.
Ha ezek után, volt még valaki, aki nem gondolt teljesen bolondnak az utazók közül, az most sürgősen megváltoztatta a véleményét egy életre…

******
„A drog rossz!”
Ezt a mondhatni klasszikus mondatot, az egyik tanárnőm ejtette el az első drog ellenes óránkon. Pontosan elmesélik, mi történik velünk, ha füvezni, narkózni speedezni, vagy ne adj Isten szipuzni kezdünk.
Olyan óráról, azonban még nem hallottam, ahol valaki útmutatást adott volna, mit is tegyünk, ha szemtől szembe állunk egy ilyen emberrel…
Mikor ezt felvetettem az egyik védőnőnek, közölte, hogy bánjak vele úgy, mint egy normális emberrel. Nem tudom, ő találkozott-e már Karcsikával, de gyanítom, hogy nem.
Karcsika, akinek ez csak amolyan fantázianeve, lévén az igazi nevét nem tudom, bár gyanítom néha ő sem, szóval Karcsi a 99-es járat állandó utasa.
Mondhatni törzsvendég. Mindig csak négy megállót utazik, morog a kabátja alatt, amit még harminc fokos kánikulában is visel…
Nem egy bizalomgerjesztő látvány. Láttam már többfajta drogost, olyat, aki tablettát szedett, olyat, aki lőtte magát, de meg kell, valljam, a legundorítóbb emberek a szipusok. Nem bántásból, de aki szembetalálja magát Karesszal, az ugyanerre a véleményre fog jutni.
Elsős kis kollégista voltam, mikor először láttam.
Veszprémben, ahol egyébként lakom, sohasem találkoztam még ilyen emberrel, és meg kell valljam, men is volt a szívem vágya.
Szóval békésen utaztam, mikor megálltunk és az ajtó nyitódásával egy időben megcsapott a tömény ragasztó szag. Kis híján levert a lábamról, és akkor Kareszt még nem is láttam.
Kacska lábain nehézkesen felvonszolta magát a buszra. Az alsóajka teljesen elállt a szájától, és egy szolid nyálpatak csörgedezett róla, amúgy is viseltes fekete kabátjára. Lévén vagy 25 fok nem tudom hogy bírta abban a hacukában.
Beállt a busz hátuljába, és a kabát mélyéről néha előkapta a zacsiját, nagyot szippantott, aztán olyan tekintettel rejtette vissza, mintha attól félne, hogy valaki elveszi tőle.
Nem hinném, hogy bárkinek volt hozzá gusztusa...
Érdekes megfigyelni, hogy az emberek, milyen diszkréten tudnak a járat elejébe menekülni, csak párat pislantottam, és máris elhúzott mindenki a közeléből.
Karesz hátat fordított nekünk, hosszan kibámult az ablakon, szippantott egy jó mélyet a zacsijából, és morogva megjegyezte:
- „Az emberek mind hülyék!”

Sokféle kellemetlenséggel kell szembenéznünk, ha busszal, vagy bármi más tömegközlekedési eszközzel utazunk. A legidegesítőbb, nőkre veszélyes emberek a taperolók.
Sohasem tudtam elképzelni, hogy mi visz rá egy egészséges, középkorú férfit, hogy nőket taperoljon a tömött buszon. Ezen kívül, meg voltam győződve, hogy vagyok olyan csúnya, hogy ez velem soha ne essen meg. Úgy tűnik, tévedni emberi dolog…
Egyre rutinosabb voltam már a bőröndöm cipelésében, szinte csak földobtam a buszra. Jókedvemben táncra tudtam volna perdülni, hiszen péntek volt, így végre utazhattam haza a családomhoz. A reggeli járat, azonban mindig tele van, így az emberek nem nézték túl jó szemmel a kezemben szorongatott hatalmas koffert. Nem kellett hozzá sok idő, és úgy beszorítottak középre, hogy még a kapaszkodót is bajos volt, hogy elérem-e.
Egy negyven körüli férfi állt velem szemben, nem volt kimondottan csúnya, csak olyan bárgyú tekintete volt. Egy idő után kezdtem érezni, hogy valami végigsimít a combomon. Nem tulajdonítottam neki jelentőséget, azt hittem kabát vagy ilyesmi.
Már majdnem a végállomásnál jártunk, mikor bátrabban a lábamhoz nyúlt, és fel-le simogatni kezdte a combomat. Szardíniára emlékeztető helyzetem miatt sehogy sem tudtam arrébb menni, így kissé viszolyogva a pasi arcába néztem. Vagy egy fejjel magasabb volt nálam, és roppant szélesen vigyorgott.
Ekkor határoztam el, hogy nem fogom annyiban hagyni a dolgot. Kimondottan sértette a büszkeségem a bárgyú vigyora.
Pár pillanattal később parkoltunk a Népszínház utcában, nyíltak az ajtók, és az emberek megindultak lefelé.
Taperolóm azonban nem hogy nem mozdult, de még bátrabb lett.
Mikor már volt elég hely, hátraléptem egy lépést, és leplezetlenül a képébe vigyorogtam. Aztán, amekkora erővel csak tudtam, tökön rúgtam…
Valahányszor visszaemlékszem az esetre, mindig vidámsággal tölt el, az a malacvisításszerű hang, amit akkor kiadott. Nem tudom, hogy mi történt vele később, mert mikor gatyára szorított kézzel fél térdre esett, nemes egyszerűséggel otthagytam.

******************************************************************

Csendben várakoztam a megállóban, és piruló arccal vettem tudomásul, hogy a régóta messziről csodált, helyes srác pont mellettem áll. Zavartan mosolyogtam, mikor rám nézett.
Kis rózsaszín pamacsok úsztak a levegőben…
Szóval eléggé elálmodoztam, így csak késve vettem észre, hogy a megállóba kanyarodó busz feljött a járdára, és kb. két centivel a lábam előtt ment el. Kishíján szívbajt kaptam, mikor kollégistatársam egy jól irányzott hátba veréssel adta tudtomra, hogy szerinte tök bátor vagyok.
A sokktól némileg kótyagosan lépdeltem felfelé a lépcsőn, mikor észrevettem, hogy a táskám valami visszafelé húzza…
Hátrapillantottam, és meglepődve vettem tudomásul, hogy egy roppant ellenszenves pasas, épp könyékig van az iskolatáskámban.
Felháborodtam…
Két dolgon: Tudniillik, ki az a hülye, aki egy ilyen mély táskából megpróbál bármit észrevétlenül kiszedni, mikor még én is alig férek néha a saját cuccaimhoz, plusz hogy képzeli bárki, hogy hozzáér a tatyómhoz?!
Az első dolgot cselekedtem, ami eszembe jutott, úgyhogy egy szépen kivitelezett rúgással orrba nyomtam az illetőt.
Csak akkor tudatosult bennem, hogy magas sarkút viselek, mikor már a buszon állva tekintettem le a vérző orrát markolászó férfira.
Borzalmasan megijedtem. Egyrészt, nem szokásom a nyílt utcán verekedni, másrészt, egy csomó ember állt körülöttem, mi lesz, ha rendőrt hívnak, vagy ilyesmi!
Nagy meglepődésemre, senki nem szólt semmit, csak bámulták a vérző orrút, meg néha rám sandítottak, de nem tették szóvá a dolgot.
Arra eszméltem fel, hogy valaki megbökdösi a hátam.
Az a bizonyos, helyes srác állt mögöttem, és komoly arccal kérdezte:
- Nincs semmi bajod?
- N… nem semmi! – hadartam meglepetten.
- Akkor jó, azt hittem sikerült valamit kiszednie a táskádból.
- Á… a tankönyveken kívül nincs benne semmi – legyintettem.
Azóta, valahányszor meglát, szélesen elmosolyodik.

....................................................................................

Friss tavaszi nap, csicsergő madarak a villanydrótokon, részeg csövesek a kapualjban, és kutyaszar minden harmadik lépésnél. Budapesten kitört a tavasz!
Nem mintha pesszimista lennék, az ilyen csodaszép napokon, csak éppen beszedtem pár egyes, valaki lekönyökölte a mellem a villamoson, és megbotlottam a padkában.
Tipikusan olyan nap volt, amikor egy csepp szerencséért a fél karom oda adnám.
Miután sikeresen kikerültem egy gyanúsan imbolygó fickót, besétáltam a 99-es megállójába és bamba képpel bámultam a Mcdonalds kiadó ablakában orrát túró alkalmazottat.
Kb. tíz perc múlva a busz beállt, én, pedig ülőhely nem lévén, hátrahúzódtam a legvégébe.
A második megállónál két kéményseprő szállt fel.
Egy magas, fiatal fekete ingben, és nadrágban cipelte a seprőt, míg a másik, vidám arccal lóbált egy apró bőrtáskát. Az idősebb, szakállas fickó fekete overállt viselt, olyat, aminek az elején kis hímzett kéményseprők cipelnek létrákat, és mindenféle kéménytisztítási célszerszámot.
A hagyomány szerint, egy kéményseprő gombjának, vagy kezének fogdosása szerencsét hoz, így aljas módon, azon kezdtem gondolkodni, hogyan húzódhatnék közelebb hozzájuk.
Nem mintha babonás lennék…, de mindennek adni kell egy esélyt! Főleg ilyen napokon…
Rámosolyogtam a magasabbikra, aki viszont mosoly helyett furcsán meghökkent arcot vágott.
A sofőr hatalmasat fékezett, az emberek többsége jó fél métert csúszott előre, én, pedig kétségbeesetten kapaszkodtam a busz hátuljában.
A megállóban sűrű anyázások, és egyéb ékesszólások közepette szedte össze magát az utazóközönség. Ki a földről, ki máshonnan. Egy fiatal lány kihajtogatta magát az üres babakocsiból, amibe belezuhant. Sokan leszálltak. Nem állítanám, hogy a testi épségük megőrzése érdekében, de minden bizonnyal az is közrejátszott.
Robogtunk tovább…
A sofőr egy idő után kezdte összeszedni magát, így már csak fél karral kapaszkodtam, és továbbra is a két kéményseprőt stíröltem. Mivel már csak két megálló volt a kollégiumig, így egy az egyben lemondtam a gombfogdosással szerezhető szerencséről…
Fáradtan bambultam ki az ablakon, mikor hatalmas csikorgással a buszsofőr újra beletaposott a fékbe.
Annyira elmerengtem, hogy nem kapcsoltam azonnal, és a kapaszkodó kicsúszott a kezemből. Előre zuhantam, mint valami hatalmas sószsák.
Mikor feleszméltem, már valami puha és morgós dolgon feküdtem. Felemeltem a fejem, és a fiatalabbik kéményseprő nézett vissza rám.
- Jól van? – kérdezte.
- Jól - vigyorodtam el – szerencsém volt, puhára estem…
Azt hiszem a kéményseprők szerencsehozó képességét azonnal megcáfoltam, mikor a buszról leszállva valaki a szoknyámra lépett, én, pedig előre estem.
Még egy babonával kevesebb…Pedig alaposan megfogdostam a gombjait, amíg rajta feküdtem.

Mikor a buszon ülök, szeretek benézni a mellettünk haladó autókba. Perverz kíváncsiság hajt, ki mit tart benne. Néha számolom a bólogatós kutyákat, a visszapillantóra akasztott cd-ket, és plüss dobókockákat… csak hogy néhányat említsek a leggyakoribbak közül.
Ritkán lepődök meg már bármin is, de kétszer azért ez is megesett.
1, Épp a kollégiumba tartottam vissza, korgó gyomorral, és elkínzott arccal. A közel harminc fokban szakadt rólam a víz. A buszban rettenetes volt a hőség, a szagokról, pedig már nem is teszek említést… így kibámultam az ablakon, és azzal vigasztaltam magam, hogy olyan autósokat bámultam a délutáni csúcsforgalomban, akiknek láthatóan nem volt légkondija.
Aztán valahogy behajtott a látóterembe egy Mercédesz. Kék színű csillogó villogó darab volt, felhúzott ablakokkal. Épp irigykedni kezdtem volna a volán mögött ülő több kilónyi fuxot viselő férfi lekondicionálóját, mikor megpillantottam a műszerfalára ragasztott hatalmas neonszínű cetlit.
Egyetlen szó állt rajta, nagy betűkkel írva, és rengeteg felkiáltójellel: KÉZIFÉK!!!!!!!
2, A busz hátsó felében álldogálva egy babakocsi vigyorgó lakójával szemeztem, és próbáltam úgy vicces pofákat vágni, hogy a pirospozsgás manócska anyja ne higgye, hogy teljesen begolyóztam. Az anyuka észrevette a hülyéskedésem, de csak rám mosolygott, így nyugodtan folytattam a produkciót, a manó legnagyobb örömére, mert látható élvezettel a szájába tömködte a fél öklét, és közben engem fikszírozott.
Az anyuka egy barátnőjével beszélgetett csendesen, nem is igazán érdekelt, hogy miről, amíg paprikás hangon ki nem mutatott a hátsó ablakon.
- Nesze az országnak „zéró tolerancia”!
Követtem a tekintetét, és a mögöttünk haladó autó szélvédőjére függesztettem a tekintetem.
A kocsiban ülő férfi fejét nem láttam, azonban a kezeit tökéletesen. Amíg a piros lámpánál álltunk, ő nyugisan spanglit tekert a műszerfal tetején.
- Legalább nem iszik. – csúszott ki a számon.
Az anyuka, és barátnője rosszallóan nézett rám, a mellettem álló öreg néni viszont halkan kuncogni kezdett.
Legalább van, aki értékeli a feketehumort…

Említettem már Kareszt, a 99-es elmaradhatatlan alkatrészét, a masszív szipust. Mióta ezzel a járattal járok, még soha életemben nem láttam tisztának, vagy akár a hatalmas kabátja, és a ragasztós zacskója nélkül. Nos, úgy tűnik, minden csodának eljön az ideje…
Egy nyugis nap végeztével utaztam a buszon, kivételesen vidáman, és elégedetten tartottam a koliba. A nap sütött, az élet csodás volt… mintha minden rózsaszín lett volna.
Arra figyeltem fel, hogy két morcos fickó áll mellém.
Lerítt róluk, hogy alkoholisták, mert hatalmas püffedt vörös orruk, és ragyás arcuk volt. Elfintorodtam, amikor élénk eszmecserébe kezdtek a fejem felet a hal tökéletes kibelezéséről.
Két megállóval később egy kicsit arrébb araszoltak, és a látóterem két új szereplővel gazdagodott. Az egyik Karesz volt, könnyű pulcsiban, tiszta tekintettel, és a zacskója nélkül. A másik a barátja, zacskóstul, és összeakadó szemmel. De Karesz… teljesen tisztának tűnt, a haverját támogatta a helyére, és egész vidámnak tűnt. Nyoma sem volt a düledezésnek, vagy az ajkáról máskor csorgó nyálnak…
Elégedetten mosolyogtam ki az ablakon, és visszatért belém a gyermeki meggyőződés, hogy vannak még csodák a világon. Tulajdonképpen úgy gondoltam, azt a napot már az ég egy adta világon semmi sem ronthatja el.
Aztán Karesz haverja kiszúrta a két alkoholistát. Élénk párbeszéd, majd veszekedés kezdődött köztük.
Én, pedig egy tökéletes nap betetőzéseként megcsodálhattam az ALKESZEK vs. SZIPUSOK végső, és talán egyetlen összecsapását. Jobb volt, mint az Alien vs. Predator… és a legkevésbé sem lombozott le annyira. A levegőben szálló anyázások, és kibelezési szakszavakon már csak mosolyogni tudtam.
Ezt a napot már tényleg nem ronthatta el semmi…