CÍM: Cupp a pocidra, Perselus!
Írótárs: LordDraculCSAPAT: Hippogriff
KATEGÓRIA: PWP/Akció-kaland; inkább PWP
KULCSOK: admin: képzelt szerelem; választott: Legközelebb ha bizonyítani akarsz, ne egy tetoválószalonba menj!
KORHATÁR:18
SZEREPLŐK: Albus Dumbledore; Gilderoy Lockhart; Hermione Granger; Perselus Piton; A tetoválás
MŰFAJ: Humor, jajjj XD
FIGYELMEZTETÉS: pwp, slash, threesome, erotikus tartalom, saját szereplő
KIKÖTÉS: Lesz, valószínűleg az írót fogjátok kikötni, majd szakrálisan meggyilkolni, amennyiben túléltétek a történetet. Egyébként pedig Rowling a hibás, övé minden jog!
Írótárs: LordDraculCSAPAT: Hippogriff
KATEGÓRIA: PWP/Akció-kaland; inkább PWP
KULCSOK: admin: képzelt szerelem; választott: Legközelebb ha bizonyítani akarsz, ne egy tetoválószalonba menj!
KORHATÁR:18
SZEREPLŐK: Albus Dumbledore; Gilderoy Lockhart; Hermione Granger; Perselus Piton; A tetoválás
MŰFAJ: Humor, jajjj XD
FIGYELMEZTETÉS: pwp, slash, threesome, erotikus tartalom, saját szereplő
KIKÖTÉS: Lesz, valószínűleg az írót fogjátok kikötni, majd szakrálisan meggyilkolni, amennyiben túléltétek a történetet. Egyébként pedig Rowling a hibás, övé minden jog!
TARTALOM: Frics söpröget, Hemione gonoszkodik és mit keres Piton arca Lockhart karján?
- Neeeeem! - hitetlenkedett Ron, és kétszer is megrázta a fejét. - Nem tehetted, Hermione!
Barna hajú barátnője felszegte állát, és igen komoly arccal lapozta a Reggeli Prófétát.
- De, megtettem - közölte higgadtan.
Harry szemközt ült, és az álla kis híján a rántottájában landolt.
- De... de miért?
- Hát nem nyilvánvaló? - lapozott a lány kissé ingerültebben, mint szeretett volna. - Az a fickó egy csaló! Veszélybe sodort mindannyiunkat, és számtalan gaztettet követett el világszerte. Ez alól az sem mentesíti, hogy amnéziás! És kipróbálhattam végre egy ősi bűbájt.
Harry vigyorgott. Semmiféle erkölcsi aggály nem tűnt elég nyomasztónak ahhoz, hogy egy ennyire nagyszerű húzást megvétózzon.
A túlfejlett bűntudat amúgy is Hermione reszortja volt.
.oOo.oOo.oOo.
- …ha lehetne. Kérem.
Az ápoló olyan várakozó szemekkel nézett betegére, hogy az még a legkeményebb szívű kősziklát is rábírta volna, hogy kényelmes kanapévá avanzsáljon a kedvéért.
Lockhart zavartan mosolyogva üldögélt, levendulaszagú ágyneműk és furcsa illatú fiolák között.
Az elején még fogalma sem volt, mi ez az egész. Egyszerűen csak felébredt és a nap folymán kékre-zöldre csípte magát, hogy minduntalan megbizonyosodjon róla, tényleg nem valami rémálomba keveredett, hanem sajnos ez a valóság.
Iruló-piruló ápolónőcskék jöttek-mentek körülötte, nem is szólva a vihorászásukról, és a legfanatikusabb rajongók bizony ilyen-olyan furfanggal átküzdötték magukat a biztonsági rendszeren, hogy aztán aláírásokat követeljenek tőle.
Mindannyian furcsa ruhában voltak, mintha csak gyermekkora egyik mesekönyvéből léptek volna elő. Valami hosszú, félig palást, félig köpenyszerű lebernyeget viseltek, némelyikük furcsa, csúcsos süveget is, akárcsak a varázslók.
Próbált úgy tenni, mint akit az ilyesmi nem lep meg, hiszen az orvosok, akik időnként egy pálcával hadonásztak körülötte (biztosan valami újféle ultrahangos vagy röntgenes cucc) felvilágosították, hogy bizony híres ember, aki nem egy könyvet írt és adott ki. Aztán az egyik nővérke - természetesen cserébe egy saját dedikált példányért - hajlandó volt megszerezni azokat a sokat emlegetett történeteket, így amikor a kórház elcsendesedett, és végre maradt néhány nyugodt órája, ezeket olvasgatva ütötte el.
Elégedetten vette tudomásul, hogy a rajongóinak igazuk van még akkor is, ha a fanatizmusuk kicsit ijesztő méreteket ölt. Hiszen egyesek képesek a könyv szereplőinek beöltözve rohangálni. De ezek a történetek, mi tagadás, tényleg nagyon jók.
Csupa olyan lény és varázslat sorakozott a könyvekben, amit még előtte nem írt le és talált ki senki. Korszakalkotó! Zseniális!
Csak az lombozta le kissé, hogy ezen nagyszerűségek egyetlen sorára sem emlékszik, de még a sugallatra sem, amely az ihletet adta hozzájuk.
Az orvosok megnyugtatták, hogy nem, nem hülyült meg, csak amnéziája van, ami jó szerencsével nem maradandó, így néhány hét vagy hónap és szép lassan visszatérhet majd, csak ne erőltesse.
Próbált betartani minden utasítást, így nem nagyon feszegette az alkarját díszítő tetoválás kérdését sem. Biztosan eszébe jut majd, hogy mikor és legfőképpen miért varratta magára egy mogorva fickó képét.
.oOo.oOo.oOo.
Dumbledore úgy mosolygott, ahogy kedves, beteg rokonra szokás karácsonykor.
Perselus Piton helyet foglalt az igazgatói irodában, és elengedte a füle mellett a varázsló szokásos citromporra vonatkozó kérdését.
Összefűzte a hosszú ujjait, és próbált mindenre felkészülni. Talán örökbe kell fogadnia Pottert, homlokon csókolni Sirius Blacket, vagy elhozni Voldemort alsógatyáját. Lassan semmin sem lepődött volna meg, ha a vén szakállasról van szó.
- Kérlek, menj be holnap a Mungóba, és látogasd meg Lockhart professzort.
- Még nem rúgtad ki? - hökkent meg a bájitalmester.
- Még egy hétig professzor - mosolygott az öreg.
Perselus horkantott. Komolyan elképzelése sem volt, miért nem tették lapátra egyből a szőke dilettánst, mihelyt kiderültek a kis stiklijei. De valószínűleg nem ok nélkül alakult így.
Az évek során, amiket Dumbledore mellett töltött, azt mindenképp megtanulta, hogy a legkissebb halogatásnak is fontos okai lehetnek.
- Kétlem, hogy a látogatásom bármiben is hasznára válna a... professzornak - sziszegte, amiből még a leganalfabétább elsőéves is megértette volna, hogy annyi kedve van odamenni, mint cserebogárnak mozsárba ugrani.
Dumbledore azonban csak mosolygott, mintha képtelen lenne más arckifejezésre.
- Aláírta, hogy hajlandó részt venni bájitalkísérletekben.
Ez azért elgondolkodtatta Pitont. Legalább abban nem csalódott sohasem, hogy az öreg tudja, mivel foghatja meg igazán. Régóta kereste a megfelelő alanyt az új bájitalának végső teszteléséhez, és a kép, hogy kísérleti nyuszinak használhatja azt az idegesítő pojácát... nos, igencsak kecsegtetőnek ígérkezett.
- Szóval azt várod, hogy fogjam Lockhartot, és kúráljam ki. Minek? Még ha nem is vagyok irgalmas apácanövendék, akkor is látom, hogy jobb lenne tudattalanságban hagyni. Ha a Mungóban nem tudtak többet kihozni az agyából, mint amit eddig sikerült, akkor talán jobb is, ha úgy marad. Mi haszna származna abból, ha minden szennyesére fény derül?
- Meglepsz, fiam. Pont te aggódsz miatta?
- Aggódik a fene... - morogta. - Az az alak egyszerűen annyira szánalmas, hogy még én se szívesen törölném bele a lábam.
Pár órával később egy magas, hórihorgas alak lépett be a St. Mungó ispotály ajtaján, és az ápolók riadtan néztek össze. Túlontúl jól ismerték Piton professzort ahhoz, hogy tudják, semmi jót nem ígér a megjelenése.
Perselus fásultan bámulta a kórterem ajtaját, mielőtt rászánta volna magát a belépésre. Kétszer ellenőrizte az iratokat, beleegyezéseket, a gyógyítók feljegyzéseit, de minden papírt rendben talált. Pedig borzasztóan örült volna, ha valamivel megvétózhatja az egészet.
Ki a fene akarna egész nyáron iderohangászni Lockharthoz? Márpedig egy rendes bájitalkísérlet nem két nap.
Szokásos stílusában kivágta a szoba ajtaját, és élvezettel figyelte, ahogy a szegény kis beteg majd fél métert ugrik az ijedtségtől. Aztán automatikusan elkezdte felmérni az állapotát.
Határozottan lefogyott az utóbbi időben. Ez nem tesz jót, szigorú étrendre lesz szükség, hogy a hozzávalókat jól lehessen belőni. A haja is mintha kissé kókadtabban állna, sehol az a peckesen kihívó göndörség, ami mindeddig jellemezte. Valószínűleg a körmei is csíkosak. Vitaminhiány lehet. Egyre pocsékabb a koszt ebben az ispotályban. Idegesen ráncolta a szemöldökét, nem volt a pakliban, hogy előtte fel is kell hízlalni és rendbe hozni a vérképét.
- Reggelizett már? Kukoricapehely, kávé, zsírszalonna... mivel mérgezte magát?
.oOo.oOo.oOo.
Teltek a napok, és Lockhart azon kapta magát, hogy maximum egy hét, és bizony gyógyulttá fogják nyilvánítani, az amnéziája ellenére is. Az orvosok szerint még nincs ok aggodalomra, de Gilderoy mégis egyre idegesebben próbálta felidézni a múltját.
Az emlékei még egyáltalán nem tértek vissza, és olykor azon kapta magát, hogy próbálja elképzelni az életét. Vajon mit csinált a szabadidejében? Vagy mit dolgozott? Csak könyveket írt, és abból tartotta el magát? Nem, ezt nem hitte.
De hol lakik, melyik a kiadója? Van éppen befejezésre váró, határidős projecktje? Még csak arra sem emlékezett, miképpen jutott idáig, honnan tudhatta volna, merre haladjon tovább?
Az egyik ilyen tépelődős napon aztán halk kopogás hallatszott a szobája ajtaján.
Szokatlan volt, először szinte észre sem vette. Általában mindenki nagy elánnal ront be, rajongástól fűtötten, vagy orvos, nővér, és egyik sem kér ilyen módon bebocsátást.
- Szabad - szólt hát ki felébredő kiváncsisággal.
A belépőnek hosszú ősz haja és még annál is hosszabb szakálla volt, félhold alakú lencséket viselt egészen elképesztően kék szemei előtt. Ő is olyan furcsán volt öltözve, mint a legtöbben, de megkönnyebbülten konstatálta, hogy ezen felül nem hozta a szokásos, rajongó formát.
Helyette kedélyesen leült az ágy szélére, hogy elcseverésszenek.
Róla. Nem Lockhartról, a híres íróról, hanem róla, Gilderoyról, aki azt sem tudja, hol áll a feje, és hogy hova tudja majd lehajtani hamarosan.
- Ide figyeljen, Gilderoy - szólt. - Én tudnék az ön számára olyan munkát, ami biztosan megelégedésére szolgálna, és talán újabb könyvéhez nyerhetne belőle inspirációt, így két legyet üthetne egy csapásra. Nekem van egy hatalmas kastélyom, családi örökség - tette hozzá. - Eléggé különleges épület, rengeteg furfangos lépcsővel és helyiséggel, ami szerintem kifejezetten tetszetős helyszín lehet egy készülő fantasyban.
Kellemesen elbeszélgettek és Lockhart örült, hogy kivételesen nem olyan kérdéseket tesznek fel, hogy ezt vagy azt hogy csinálta, és milyen volt megírni, mert ezekre ugye nem emlékezett, hanem csak olyanokat, amiket meg is bírt válaszolni. “Hogy van?”, “Mihez akar kezdeni?” De azért nem ejtették a fejére, várta, mikor jön a lényeg, az egész látogatás pontos miértje.
- Mindez csodálatosan hangzik, uram, de mégis mit szeretne? Az első elkészülő példányt? Vagy el akar happolni az eddigi kiadóm elől? - Nem mintha tisztában lett volna vele, hogy melyik is az pontosan, de lehet, hogy a szakállas egy ellenséges ügynök.
- Semmi ilyesmiről nincs szó, kedves Gilderoy. A kastélyomban lakik egy eléggé mogorva, ámde igen nagy tudású ember. Ha belegondolunk, ő is kiváló alakja lenne egy regénynek. A nyáron a kastélyban sajnos nincsen senki, mivel iskolát üzemeltetek benne, hogy behozza a költségeket, és nem szeretném, hogy ez az ember olyan nagyon egyedül érezze magát azon a hatalmas helyen. Fontos és nagyon hasznos munkát végez, gyógyszerkísérleteket folytat és vegyszerekkel dolgozik, amiket együttesen csak bájtaloknak hívunk, hiszen így mégiscsak szebben hangzik, nem igaz? - ajándékozta meg egy áthatóan kék pillantásal a kedves ápoltat.
- De, de, valóban, sokkal barátságosabb elnevezés.
- A nyárra szüksége lenne egy kis társaságra, viszont mint már említettem, meglehetősen mogorva ember, így nem tudok csak úgy bárkit a közelbe helyezni, ezért azt mondjuk neki, hogy maga önként jelentkezett a bájitalkísérletek tesztelésére! - mosolygott, mintha ez a világ legszuperebb dolga lenne, és Lockhart köpni-nyelni nem tudott hirtelen. - Ne aggódjon, semmi baja nem lehet, Perselus Pitonnál gondosabb és óvatosabb embert nem ismerek! Egyáltalán nem fog magának semmi olyasmit beadni, ami maradandó károsodást okozna. - “Remélem” - tette hozzá magában Dumbledore és próbált nem belegondolni az ellenkezőjébe. A bájitalmester mostanában kissé labilis. - Viszont teljes ellátást biztosítok, lakhatást, étkezéseket és természetesen a már említett inspiráló környezetet! Továbbá természetesen anyagilag sem lenne oka panaszra. Tehát, mit gondol?
Lockhart végiggondolta... komolyan és legalább háromszor, de nem maradt sok lehetősége, hiszen az emlékei nélkül fogalma sem volt, hogy hogyan kezdje újra, és legfőképpen, mit? A bizonytalanságtól való félelem, vagy az, hogy amióta magához tért, először érezte azt, hogy akivel beszél, nem teljesen idegen a számára, mintha már találkoztak volna valahol. Így végül bólintott.
- Rendben! De csak ha garantálja, hogy tényleg nem eshet bántódásom!
Aztán pár nap múlva berobog megegyezésük tárgya és kénytelen felismerni benne a karjára tetovált arc mását.
- Ku... Kukoricapehely és kávé - válaszolta engedelmesen, még mindig nem térve egészen magához.
Tehát ő Perselus Piton, a bájitalkészítő professzor. De mégis miért tetováltatta az arcát az alkarjára?
Szóval cukor és koffein. Nagyszerű diéta... - húzta el a száját Piton.
Előkapta a pálcáját és pár gyors bűbájjal ellenőrizte az alany állapotát. Az amnéziája kecsegtető a kísérlethez, bár sokkal jobban örült volna, ha rejtélyes némaságot is beszerez mellé.
Olyan ostobán, kerekre tágult szemekkel bámult, amiből egészen valószínű, hogy a kellemes beszédközponti leépülés helyett csupán az intelligenciája vett mélyrepülést.
- Első körben egy alapos diétával kezdem a felkészítést. Szüksége lesz némi tápanyagpótlásra. Jól gondolom, hogy még mindig nem emlékszik semmire? Mert amennyiben kezdenek képek, hangok, események visszatérni, az együttműködésünk tárgytalan - gúnyos kis félmosolyra húzódtak ajkai. - A tökéletes bájitalhoz... hogy úgy mondjam, egy tiszta fejre van szükségem.
Úgy gondolta, Lockharté bármilyen rejtélyesen makacs amnézia nélkül is elég üres, hogy az ember kvaffnak használja, és ne legyen lelkiismeretfurdalása.
- Adja meg a lakcímét, holnap felkeresem, az egyik rajongó alkalmazott pedig mindjárt mellékeli a táplálkozására vonatkozó kitételeket.
Várakozóan bámult egy darabig, de a csend kissé hosszúra nyúlt. Komolyabb agysérülésről nem szólt a fáma, így inkább megismételte a kérdést.
- A címét, ha kérhetem - szólt ezúttal jóval hűvösebben és tagoltabban.
Lockhartnak ideje sem volt felocsúdni, Piton rögtön utasításokat vágott hozzá és bár mind általános tennivaló, valahogy mégis úgy hangzott, mint egy kupac, ki nem mondott sértés.
Tényleg nem kedves ember. Bár ezt előre tudta, szóval nem lepte meg komolyan, de valahol remélte, hogy a félhold szemüveges férfi túlzott.
- Nekem azt mondta az idős úr, aki felkeresett... bocsánat, de a nevét elfelejtettem...hogy maga értem jön és egyenesen a kastélyba vissza, ahol együtt fogunk dolgozni.
Remélte, hogy minden rendben, bár az előtte álló alak arckifejezése a legkevésbé sem támasztotta alá mindezt. Mr. Piton valóban nem tűnt túl vendégszeretőnek, de az ajánlat elég kecsegetető volt ahhoz, hogy Lockhart komolyan bánta volna, ha nem jön össze. Nem is beszélve a félelemről, ami ismét összeszorította a mellkasát. Mi a fenéhez kezd, ha nem viszi magával, hiszen azt sem tudja, egyáltalán van-e saját lakása.
- Értem - közölte a bájitalmester és azonmód kifordult a helyiségből.
A szőke, bongyorhajú férfi pislogva bámulta a helyet, ahol egy pillanattal korábban még Piton állt.
A fazon úgy közlekedett, mint valami fekete hurrikán.
A folyosón Perselus megállt és legszívesebben megmaszírozta volna a homlokát, de a beosztott ápolók úgy bámulták, mint valami bújelenést.
Nyugalmas tanári pályafutása ezzennel a végére ért. Elhatározta, hogy megöli az igazgatót.
Voldemort minden bizonnyal értékelni fogja ezt a húzást, még akkor is, ha egy ekkora “falatot”máskülönben önmagának tartogatna.
.oOo.oOo.oOo.
- Ez a lakosztályom - tárult ki a pince ajtaja. - Balkéz felől talál egy szobát, ott töltheti az éjszakát. Ha egy mód van rá, akkor ne zajongjon. Kiskonyha balra, a fürdő a szobája mellett. Az én ajtóm szemben. Csak akkor zavarjon, ha haldoklik, nem használt az önmagán alkalmazott Heimlich, vagy leomlott a kastély. Holnap reggel beszélünk.
Perselus széles kézmozdulatokkal mutogatott körbe, olykor hátranézve, “vendége” képes volt-e már átlépni a küszöböt.
Lockhart meglepően szótlanul pakolt be, készült össze az útra, és folyamatosan levesestányérnyi szemekkel bámulta a bájitalmester arcát, akinek hátán futkározott a hideg az egésztől.
Miután kinyitotta a kis oldalszoba ajtaját, villámgyorsan eltűnt a saját hálójában. Próbálta elérni Dumbledore-t, de továbbra sem sikerült. A kórház óta igyekezett a nyomára bukkanni, de mintha a föld nyelte volna el a mágust. Persze elég erős varázsló volt, hogy senki ne találja meg, ha nem akarja, de az eljárás akkor is elég idegesítő volt ahhoz, hogy tovább keresse.
Az egyetlen üzenet, amit az öregtől kapott, egy levél volt, amit a kórház portáján hagyott.
Elutazott valahová a világ végére és rábízta a hajléktalan Lockhartot. Mindig remekül el tudta rendezni, hogy minden úgy legyen, ahogy akarja. Elvégre Piton nem hagyhatott csak úgy a fenébe egy “hírességet”, mert még kinyitja a csöpp kis száját és telekürtöli a sajtót a sérelmeivel.
Más se hiányzott az életébe, mint hogy rajta csámcsogjon a közvélemény.
Ahhoz se volt igazán hangulata, hogy mindezt elmagyarázza Lockhartnak, és a minisztériumba rohangáljon vele, kideríteni, egyáltalán hol lakik. Így inkább magával cipelte.
Az tűnt a legokosabbnak, ha bedugja az üres szobába, aztán reggel berendeztet neki egy sajátot. Lehetőleg a kastély túlvégén.
Miután elküldte a megfelelő leveleket, hátradőlt a székén és a faliórára bámult. Népszerű mugli találmány, még ő is talált benne értelmet.
Húsz perc telt el, mióta hazahozta a bongyorhajú szerencsétlenséget.
- Egy - számolt dörmögve. - Kettő... három. - A kintről felhangzó csörömpölés ékes bizonyítéka annak, hogy amnézia ide vagy oda, Lockhart semmit nem változott, csupán kétszer annyi ideig bírja, míg tönkretesz valamit. Régebben tíz perc is elég volt.
- A végén még megfürdetni is nekem kell - morogta, és elindult, hogy utánanézzen a zaj forrásának.
Lockhart a nappali közepén állt, és azon igyekezett, hogy összeszedegesse egy levert fénykép keretének darabjait.
- Elnézést. Megijedtem, amikor megmozdult - szabadkozott. - Összeragasztom, ígérem. Össze lehet ragasztani? Mitől mozog? Ez is varázslat? Úgy vettem észre, itt minden kép ezt csinálja, ez normális? Vagy ez valami különleges effekt? Meg lehet állítani őket? Van képe rólam is?
Perselus először is igen határozottan kitépte Lockhart kezéből a darabokat, és egy Reparóval helyre állította.
- Nem vagyok hangoskönyvtár. Képem pedig egészen biztosan nincs magáról. Talán akad valahol egy csoportkép az igazgatónál, ami “emlékezetes” tanítási időszaka alatt készült.
- Valóban? Nagy hatással voltam a diákokra? - kapta fel a fejét. Végre megtudhat valamit az itt töltött idejéről.
- Úgy hiszem, többen még most sem heverték ki - morogta Piton, miközben visszahelyezte a képet a helyére.
- És magának... magának jelentettem valamit? Barátok voltunk? Bajtársak a nehéz időkben? - vigyorgott és oldalba könyökölte Pitont, mintha régi haverok volnának.
- Ezt most azonnal hagyja abba - figyelmeztette a bájitalmester.
Lockhartot kirázta a hideg, ilyen tekintettel maximum kivénhedt hóhérokat tudott volna elképzelni, amint a saját akasztásukra vonulnak.
- Maga igazán egy pöcs - állapította meg tűnődve a szőke, Perselus pedig egy pillanatra elfelejtett levegőt venni.
- Örülnék, ha holnapig bezárkózna a szobájába és ki sem dugná az orrát - figyelmeztette az exprofesszort.
- Ellenkező esetben?
Perselus veszedelmesen elmosolyodott.
Lockhart úgy értékelte, ez felért a férfi eddigi összes gyilkos pillantásával. Pedig nem volt nagy mosoly, csak az ajkai kunkorodtak kissé felfelé, egy kéjenc hentes arckifejezését kölcsönözve az amúgy maszkszerű arcnak.
- Modortalanság figyelmeztetni valakit, hogy csak vendég, de bármikor kitolhatom az ajtón, hogy aztán találja fel magát.
Lockhart, úgy tűnt, meghúzza magát kissé. Igazából csak a gondolatai közé vonult vissza. Számbavette az eshetőségeket, amiért hajlandó lehetett a karjára varratni ennek a fickónak a képét.
Biztosan nem voltak haverok, vagy barátok. A bájitalmesternek még képe sincs róla. Éppen ezért valószínűleg családtag sem lehet. Kollégák voltak, ez biztos, hiszen a férfi éppen az imént erősítette meg ebben. De az ember a munkatársai képét nem tetováltatja a karjára.
Kivéve, nos, egy esetben.
Lochart szeme felcsillant, ahogyan rájött a megoldásra, majd rögtön ezután el is komorodott. Mert immáron egyértelművé vált, hogy ők ketten bizony szeretők lehettek, és valószínűleg olthatatlan érzelmeit bizonyítván készült el a tetoválás is a karján. De egyszerűen nem emlékszik semmire. Vajon a másik férfi mindig ilyen hideg és rideg volt? Tuti ez vonzotta őket egymáshoz, de vajon hogyan csábíthatta el annak idején?
Piton nyilván a jól megszokott szerepét játssza, és talán várja rá a válaszreakciót, de neki fogalma sincsen róla, hogy most hogyan is kéne viselkednie, mire számít tőle a másik?
Nem maradt más, végig kell próbálni a lehetőségeket.
Lassan késő délutánra járt az idő. Perselus a nappali kandallójával szemben üldögélt, és egy igencsak vaskos könyvet olvasott. Nem hagyta magát kizökkenteni vendége által. Ugyanúgy helyezkedett el a kedvenc fotelében, ahogy mindig szokott. Feltette lábait a kis sámlira, kezébe vette a “Bájitalok muglikézből” című kötetet és belemélyedt.
Lockhart először csak kerülgette. Mélázva járkált a könyvespolc előtt, találomra meg-megérintve egy-egy bőrbe kötött kötetet, hátha ezzel sikerül felhívni magára valamennyire a másik figyelmét.
Csak azt érte el, hogy Perselus elkezdte csikorgatni a fogait.
- Ajánlanál valamit? - dobta be ezúttal az érdeklődő figurát.
A bájitalmester nem szólt egy szót sem, pálcájával a polc felé intett és elégedetten hallotta, ahogy a kis hegyes sarkú könyvecske landol Lockhart koponyáján. A szőkeség alaposan megdörgölte a búbjára nőtt huplit, és megállapította, hogy a másik kicsit sem úriember. A kíváncsisága azonban nem hagyta nyugodni.
Leheveredett hát a szőnyegre Perselus mellé és látványosan olvasni kezdett. Valóban kissé képzavar, hogy is lehet ilyesmit kivitelezni, de Lockhartnak ment. Úgy ült, úgy mozdult, hogy tudta, a legelőnyösebb oldalát mutatja a férfi felé. Mintha csak fotózáson pózolna. Időnként kifejezetten érdeklődő arckifejezést erőltetett magára és izgatottan megnyalta az ajkát. Pedig a könyvnek csak a címéig sikerült eljutnia, mert minden idegszálával Perselusra koncentrált.
- Ha továbbra is kukacbalettozni óhajt a padlón, javaslom, vegyen fel valami melegebbet. Ez még mindig egy pince.
Lockhart összecsapta az olvasmányt.
- Megyek, lefürdök.
- Időszerű gondolat - érkezett a szarkasztikus válasz, habár a férfi közben ki sem emelte hosszú orrát az undok könyve lapjai közül.
Lochart imádott fürdeni. Szeretett locspocsolni az emeletes, illatos habokban, és baromira nehezményezte, hogy az itteni, szegényesen felszerelt fürdőből bizony hiányzik mindenféle játékos szórakozás. Egy szál szappant, egy sampont és tiszta törülközőt talált, meg egy zuhanyzót. Ebből nem lesz pancsi - szontyolodott el.
Mit volt mit tenni, ennyivel kellett hozzálátnia, hogy a megfelelő hangok kiadásával próbálja becsalogatni Perselust.
Megengedte a zuhanyt, és énekelni kezdett. Hangosan pancsolva mosta magát, időnként jólesőn a dalba hümmögve, mint aki épp igazán élvezetes helyeket dörzsöl.
Piton mindeközben hangszigetelő bűbájt küldött a fürdő ajtóra és elégedetten hátradőlt a könyvével.
Lockhart, miután sikeresen elárasztotta a helységet, maga köré tekerte az egyetlen törülközőt, amit talált, mert a ruhái, rejtélyes módon eltűntek a földről, ahová dobta őket, biztosan Perselus, a kis huncut csórhatta el őket! De nagyon halkan járhat, ha még észre sem vette, habár tény, hogy igencsak csobogott a víz, ő pedig az éppen aktuális kedvenc számát adta elő a legnagyobb átéléssel. Tehát becsavarta magát, és nekivágott az újabb kísérletnek.
Végiglejtett a nappalin, látványosan táncoltatva az izmait, ahogy ide-oda nyújtózkodott, mintha csak tornázna, lazítana egyet a “fárasztó” lubickolás után.
- Ha abbahagyta a cirkuszi lovasbemutatót, akkor akár aludhatnánk is - reagálta le a próbálkozást Piton.
- Együtt - lelkesült fel rögtön Lochart, aki azt hitte, sikerült rálelnie a módszerre, s most már nyeregben van. Vagy lesz.
- Természetesen - bólintott Piton és összecsukta a könyvet - a halálos ágyam bármikor megosztom, de ott még nem tartok. Engedelmével - emelkedett fel és távozott a fürdőszoba felé.
Lockhart számadást csinált magában. Egyetlen esélye maradt. Egyetlen aduász...
Talált egy kötényt és maga elé kötötte. Lerángatta a törülközőjét és a la nature egy szál kötényben nekiállt, hogy felderítse Piton kiskonyháját. Annyit hajolgatott, azon spekulálva, hogy hátha pont akkor lép ki majd a bájitalmester, hogy egészen megfájdult a dereka.
Reményvesztett képpel kotyvasztott egy kanna teát.
Nem tudta, mi a fenét kezdhetne ezzel a fickóval. Biztosan szeretők voltak, nem lehettek mások... elvégre ott a tetoválás.
Reményvesztett képpel vizsgálta meg az alkarját. Piton még csak észre sem vette, pedig nem rejtette el. Szóval ennyire nem figyel rá... talán... talán félreértett valamit. De mi a fenét? Lehet egy ekkora mintát félreérteni? Vagy már annyira megszokta, hogy rajta van... igen, ez lehet a magyarázat! Miért hökkenne meg, ha egyszer régóta tud róla?
Ezek szerint tényleg régóta szeretők!
Perselus kilépett a fürdőszobából, és egy igen szontyoli képű Locharttal találta magát szemközt. Csupán egy szál kötényt viselt, és bögrékkel zörgött a kis teakonyhában.
- Nézze... most már igazán elregélhetné, mit akar ezzel az egésszel - vonta fel a szemöldökét Perselus.
A hajszálcsíkos pizsamáját viselte, és a helyzethez képest nyugodtnak tűnt. Bár inkább csak fásult volt. Lockhart az agyára ment, de a férfi tényleg annyira szánalmas volt, hogy még neki sem volt szíve belerúgni. Mintha az ember egy csillogó szemű kismacska bántalmazására készülne.
Lochart megfordult, és csalódott képpel bámult a másik tökéletesen romantikátlan és csíkos pizsamás megjelenésében kissé lohasztó külsejére.
- Nézd... - tegezte le élből a férfit, aki erre olyan feszes vigyázba vágta magát, mint valami főúri lakáj a Hilton királyi lakosztályában. Egészen világosan le lehetett olvasni az arcáról, hogy erre nem adott engedélyt. - Tegyél meg nekem valamit. Csókolj meg, légy szíves!
- Új idegbajt növeszt és nem is szólt? - vonta fel szemöldökét Perselus, megállapítva, hogy egy alaposabb vizsgálatra is szükség lesz az elmeállapotát illetőleg. A Mungóban minden bizonnyal nem végeztek jó munkát.
- Oh, bassza meg! - nyögte Lockhart, aztán egész egyszerűen magához rántotta, és a szájára tapasztotta a sajátját.
A csók... nos lehet egy csókot leírni? Főleg ha a másik olyan, mint egy ijedt deszka, és Lockhart agyába szöget üt a gondolat, hogy esetleg a költői szálkák a férfi lelkében a végén még beleállnak, és randa gennyes sebeket hagynak.
Szóval... akarja bárki, hogy egy ilyen csók le legyen írva?
- Hello! Hello! Itt tényleg bajok vannak, bajok ám...
Lockhart ijedten ugrott hátra. A karján lévő tetoválás igazán rosszallóan meredt rá, pontos másaként az igazi Perselusnak.
- Mi?
- Mióta van az arcom a karján? - Piton megvizsgálta a képet, majd szokatlanul elismerően hümmögött. - Egy segédeszköz varázslat? Igazán kifinomult, nem hittem, hogy képes ilyesmire.
- Miről beszél? Ez a varázslat izé, amit a pálcájukkal csinálnak ugye? Olyanom nincs.
De nem maradt sok ideje az újabb információra rácsodálkozni, mert a tetoválás lassan szétfoszlott, sűrű füstként párolgott fel a bőréről, hogy aztán alakot öltsön. Pár pillanat és két Piton állt egymás mellett. Az egyik pizsamában, a másik talárban, de a megszólalásig hasonlítottak egymásra.
- Először vegyük a csókot. Látom, hogy nem összeszokott párossal van dolgom, de egye fene, haladni kell a korral, nem kell mindenhez szerelmesnek lenni. Azért sokat segít, ha elképzelik, hogy azok vagytok, szóóóóval - affektálta az új bájitalmester átszellemült arccal, és széles gesztikulációkkal tarkítva -, lépjenek közelebb egymáshoz. Kilométerekről csak az ovisok puszilkodnak.
- Kuss! - fejtette ki tömör véleményét az egyre frusztráltabbá váló Piton.
- Milyen édes! - rebegtette pilláit a hasonmás.
Perselus erre idegesen Lockhart után kapott, és se szó, se beszéd, az ajkaira nyomta a sajátját.
- Oh... heves - konstatálta a hajdani tetkó.
Lockhart szeretett volna szólni, de ami azt illeti, leginkább csak kalimpálni bírt. A másik hosszú, vékony karjai megdöbbentően határozottan tartották, hogy esélye sem volt arrébb húzódni és kifejteni, mit is gondol az egészről. Mikor mégis elszakadtak, ijedten hápogott.
- Ez... szóval... ez...
- Fogja be! Nem áll szándékomban ki tudja meddig hallgatni a kéretlen szexuális tanácsadást egy engem a legteljesebb mértékig rosszul utánzó alaktól, márpedig ez a fajta mágia addig nem tűnik el, amíg úgy nem értékeli, hogy eleget tett a feladatának, és meg nem oldotta a “problémánkat”. Varázslatot nem baszunk meg, mert szaporodik.
Lockhart az elején még tényleg megpróbált figyelni, de aztán elhangzott a szexuális szó, és onnantól csak az maradt meg, hogy blablabla... igen, neki volt igaza ezek szerint, mégiscsak szeretők voltak. Ha jobban belegondolt, azóta nem volt senkivel, amióta felébredt abban a furcsa kórházban. Persze a csinos ápolónők megmozgatták a fantáziáját, de a legnagyobb sajnálatára tabunak számítottak. Úgy gondolta, majd odakinn keres egy odaadó és egyben mérhetetlenül szerencsés lányt. De ha így alakult, hogy ezek szerint ő régebben a ronda, nagy orrú, kicsit talán még zsíros hajú, sötét és mogorva figurákra bukott, nincs mit tenni. Talán egy kis torna megmozgatja a makacskodó agyát is.
Piton kicsit eltartotta magától a férfit és alaposan megszemlélte. Szó mi szó, nem volt ronda. Kissé tenyérbemászó ugyan a képe, de senki sem tökéletes. Magas, izmos... és tulajdonképp olyan rég nem feküdt le senkivel, hogy lassan Frics seggét is lestírölte, amikor a gondnok túl mélyre hajolt söprögetés közben. Talán túl sokszor is söpröget a pince felé...
Igen. Határozottan egészséges lépés lenne lefeküdni Lockharttal, végtére is, a másik a bárgyú fejéből ítélve, semmi kifogása nem lenne a dolog ellen, így a vén Dumbledore-nak sem lehetne egyetlen rossz szava sem. Főleg, mivel ő szervezte ide ezt a pojácát.
- Bravó! Bravó! - lelkendezett a “segédvarázslat”.- Nem túl technikás, de tehetséges! Csak így tovább, de finomabban! Hát bekapni készül azt a fiút? Csúnya kis vérfarkas - intette mutatóujját rázva Perselust. - Akkor most karolja át gyengédebben, mert épp megfojtja!
Lockhart a maga részéről észre sem vette, hogy fogy a levegője. Lefoglalta, hogy a fogaskerekeket forgassa a koponyájában.
Szóval szeretők... szeretők... hm...
Piton meglepetten felnyögött. Egy pislogással korábban még álltak, majd hirtelen hanyatt találta magát a nappalija meglehetőst szúrós és ebből a szögből nézve igencsak randa szőnyegén.
Mielőtt ezt elraktározhatta volna az agyának megfelelő részében, addigra Lockhart már félig le is rángatta róla a kényelmes, csíkos pizsamaalsót, neki pedig nem maradt ideje arra, hogy megjegyzéseket fűzzön a bánásmódhoz, mivel egy igencsak tehetséges nyelv rögtön kezelésbe vette a farkát. Hmm... ezek szerint vannak Lockhartnak olyan tulajdonságai, amik ösztönösek, nyilván ezért nem felejtette el őket az amnéziás sokk során...
- Nana! Hát milyen eljárás ez? - tette csípőre a kezeit az ál-Piton és számonkérőn ácsorgott föléjük hajolva. Ezt az arckifejezést kivételesen jól alakította. - Én még azt hittem, hogy maga a nyugodtabb. SZE-REL-ME-SEN! Nem kannibálok! LASSABBAN! Mi lett volna, ha megvágja a gomb széle? Vagy lepattan és a szemébe repül? Oda a pásztorórának! Reméltem, hogy a megfelelő baleset-megelőzési ismeretekkel rendelkeznek, de súlyosan csalódnom kell! Nos... a megfelelő fogamzásgátló bűbájokat is át kell vennünk, gondolom, nem terveznek családot alapítani?
- Férfiak vagyunk - nyögte ki Lockhart az egyetlen dolgot, amiben egészen biztos volt a jelenlegi helyzetben. Hogy is ne lett volna, amikor a megszólaláshoz kénytelen volt abbahagyni egy pillanatra Perselus farkának kóstolgatását, aki erre válaszul bosszúsan morgott, és feljebb lökve a csípőjét a folytatásért reklamált. Lockhart pedig a világért sem akarta megvárakoztatni, főként, mivel ő maga is igencsak érdekletté vált a helyzetben.
- Valóban, maguk férfiak - erősítette meg a tetovált Piton az információt. - De akkor is vannak bizonyos dolgok, amikre oda kell figyelni, főleg azért, mivel a páros egyik fele jelenleg kvibli, tehát mugli praktikákhoz kell folyamodni. Például, szükségük lesz egy kellően síkos anyagra, hogy ne okozzon a szükségesnél több fájdalmat a behatoláskor - szónokolta, miközben Merlin tudja honnan, de előhúzott egy szivárványszín tégelyt. - Azon felül nem árt óvatosnak lenni a különféle baktériumokkal és gombákkal, no meg itt van ugye az AIDS is. Feltételezem egyikőjük sem óhajt meghalni benne, tehát célszerű lenne az óvszerhasználat is. - Azzal ismét a talárja belső zsebében kezdett kotorászni, hogy végül előhúzzon egy maréknyi gumit, amiből a földre is potyogtatott nagy segítőkészségében.
Az igazi Piton érdeklődve felemelte a fejét egy pillanatra a mugli cuccok láttán, de bosszúsan feküdt vissza, mikor a hasonmása vetkőzni kezdett, hogy bemutassa a helyes használatukat. Tudott elég bűbájt, hogy gondoskodjon magáról, és a saját farkát is vagy ezerszer látta már, hogy ne kösse le a látvány.
Lockhart ellenben egy pillanatra megtorpant. Szívesen megkérdezte volna, mi van a tégelyben és mire kell a fura lufi, amit a hasonmás súlyos anyázások közepette épp kiejtett a kezéből, de az eredeti Piton példány ingerülten figyelmeztette, hogy nem szép dolog abbahagyni, amit az ember egyszer elkezdett.
Miután a kettes számú Piton végre sikeresen feltornázta az óvszert már méretesre duzzadt szerszámára, ismét a páros felé fordult.
- Látom, a kezembe kell venni itt néhány dolgot, hogy rendesen működjön ez az egész - jelentette ki, miközben lecsavarta a tégely tetejét. A nehézkes illatú, sárgás krémet egyenesen Lockhart orra alá dugta, úgy dirigált. - Most nyúljon bele, úgy! Két ujjal is! Rendesen, ne sajnálja! Higgye el, a partnere hálás lesz érte!
Amikor a férfi majd fél kezét elborította már a síkosító, végre megkegyelmezett, és tovább folytatta az okítást.
- Rendben, akkor most keresse meg a partner fenekét. Jól van, ott talál egy lyukat, nyomja bele az ujját! Egyszerre csak az egyiket, te jó ég - sóhajtotta az igazi Piton méltatlankodó nyögése után. - Húzogassa! Ki-be! Ez nem egy urológia vizsgálat! Érzéssel! Így - azzal ő maga is belenyúlt a krémbe, és kezelésbe vette Lochart fenekét. - Érzi? Így kell ezt!
Lockhart érezte. Nagyon is. Olyannyira, hogy egy pillanatra ismét elfeledkezett róla, mivel is foglalatoskodik épp.
- Maga szerencsétlen! Próbáljon meg kétfelé koncentrálni - morogta a valódi Piton. - Elhiszem, hogy rettentő nehéz... főleg magának... de tegye már meg, hogy utánozza, és nem mered, mint egy faszent!
- Bagoly mondja... - dörmögte Lockhart. De hagyta magát rábeszélni, és újra belelendült a dologba. Rájött, lehet ezt párhuzamosan is csinálni. Amikor őt tolták, ő is bentebb férkőzött, amikor eltávolodtak az ujjak, akkor ő is kijjebb húzta a sajátjait. Miután ilyen remekül rálelt a közös ritmusra, már tényleg nem okozott problémát, hogy maga is hozzáadjon még egy kis katonát az ostromhoz, amikor a túlbuzgó tetoválás is megtette vele ugyanezt.
- A végén még kiderül, hogy valamiben tehetséges - közölte egyszerre a két Piton, ami a hasonmás arcára elragadtatott mosolyt, a másikéra ideges grimaszt csalt.
- Lazítson! - értelmezte félre az arckifejezést az ál-Piton. - A partnere nagyon jól halad, pár perc és jobb lesz. Igényel némi kézimunkát? Csak szóljon!
- Az arcommal a sajátján ne oktasson! - morrant Perselus. - Lockhart! Tegye be végre a farkát, mielőtt leszárad!
Kérés nélkül is megtette volna, ez meg inkább parancsnak hangzott, szóval úgy döntött, hogy beadja a derekát. Sőt, beleadja.
- Mi ez a... - akadt fenn a hasonmás, mikor Lockhart elmerült Pitonban. és idült vigyorral döfködni kezdte annak hátsóját.
A bájitalmester egyáltalán nem tiltakozott, de a segédeszköz egészen kiakadt.
- Remek, tényleg, de nem vagytok már suhancok! Mi ez a dugattyú effektus? Reggelre úgy fog fájni az ülepe hogy molekulákra átkoz, de nem bánod majd, mert neked meg a derekad hasogat. Technika! TECHNIKA! - kiáltotta olyan hangon, mint aki azt várja, hogy ettől felfénylik majd, mint valami igazmondó csillag, akit a két jómadár majd megvilágosodva bámul. De csak nyöszörgés és elakadó szavak szálltak felé. Az elismerő vagy érdeklődő pillantások sehol sem voltak.
- Jó? - lihegte a bongyor.
- Kuss! - indítványozta a bájitalmester.
- Nah, de...
- Kuss!
- De... VÁÁÁÁÁÁÁÁ! - üvöltött fel Lockhart, amikor a másik teste összeszorult körülötte, szinte satuba fogva a férfiasságát.
Piton félig felült, és a hajánál fogva ragadta meg a szöszkét.
- Ha még egyszer meg mered kérdezni, letöröm a farkad!
Gilderoy olyan hevesen bólogatott, amennyire csak a helyzete engedte.
- Akkor folytasd!
Az ál-Piton szélesen elmosolyodott.
- Remek! Úgy látom, eredeti kiadásomnak nem kell magyaráznom a belső izomzat használatát, de ha egy mód van rá, ne bántalmazza a partnerét. Ez nem az a játék! Nah kérem... most a lényeg - igazította a merevedését Lockhart bejáratához. - Egy pillanat és mutatom... Szóval a lényeg az irányítás. Találjuk meg a megfelelő szöget! A partnere reakcióiból világosan látni fogja. Ha kell, markold meg a tövét, és irányítsd!
- Jó... - nyögte Lockhart.
- Meg ne kérdezze! - sziszegte Perselus, aki az egészből csupán annyit vett észre, hogy Lockhart összerándul, két kezére támaszkodva fölé borul, és egészen idiótán vigyorog.
- Nem kérdeztem, mondtam! Nem magának... magának... én...
- Nem tesz jót, ha gondolkodik - állapította meg az igazi Piton, lesújtó véleményét.
Néhány perc elteltével Lockhart teste alkalmazkodott annyira, hogy a „segítség" elégedett nyögésekkel újabb instrukciókat adjon.
- Most mozogjon, megint! De ne bikázza! Keresse a ritmust, ami mindkettejüknek jó. A lényeg a csípő, a lényeg a csípő, a lé... - skandálta, és lelkesen be is mutatta, mire gondolt pontosan.
Lockhart újra megcsókolta az alatta ziháló férfit, nyelve ritmusa a csípőjéhez idomult. Igyekezett nem elveszteni a kontrollt, még akkor sem, amikor a golyói minden lökésnél a másiknak ütődtek, és valahányszor kihúzódott, az ál-Piton előre nyomult a testében, míg ő teljesen el nem nyelte a farkát.
Perselus lehunyta szemét, és élvezte a benne mozgó izmos férfi lökéseit, az illatát, a csókjait, a kapkodó lélegzetvételeit, amiket a bőrébe fojtott. Tényleg szüksége volt már minderre... ki fogja tiltani Fricset a pincékből.
Lassan mindhárman tökéletes ritmusban mozogtak, annyi gyönyört okozva a másiknak, amennyit csak tudtak. Piton farka bőségesen szivárgott szorult helyzetében, ahogy Lockhart hozzá-hozzásúrlódott mozgás közben, mögötte a tetoválás pedig lelkesen mantrázta instrukcióit, bár már senki nem figyelt rá. Végül elég volt pár érintés a szőke részéről, hogy láncreakciót indítson be, és a gyönyör egy utolsó lökéssel átcsapjon mindannyiukon.
- A lényeg a csí... - nyögte még utoljára a tetoválásból megelevenedett alak, aztán szétfoszlott a levegőben, mintha ott sem lett volna.
Lockhart partnerére omlott, idiótán vigyorogva kapkodta a levegőt, és valamit rekedten magyarázott, de Perselust egyáltalában nem érdekelte, hogy mit.
- Ez...
- Fogja be, Lockhart! Igen, ez remek volt, de nem kell még hússzor elmotyognia... és ha megkérhetem, a jövőben tartózkodjon a mágikus tetoválásoktól, segédeszközöktől és társaiktól.
- Igaz, most már anélkül is menni fog - bólogatott a szőkeség, és tökéletesen félreértelmezte Piton kissé ijedt arckifejezését. - Mindent megteszek, hogy kielégítselek!
.oOo.oOo.oOo.
Perselus Piton természetesen sosem volt hülye, de mégsem tudott rájönni, ki próbálta meg így megleckéztetni mindkettejüket. Egy darabig gyanakodott Dumbledore-ra, de aztán el kellett vetnie az ötletet. Az öreg valóban azt akarta, hogy ne legyen egyedül, de kényszerítő módszereket, hogy szexre bírja... nos azt semmiképp sem alkalmazna.
Valaki más azonban rájött.... valaki más, aki imádott Piton után leselkedni, aki ismert minden folyosót és járatot, aki gyakran kukkolt a lányok öltözőinél is, aki szeretett a bájitalmester előtt mélyre hajolni, és akit csúnyán mellőzni kezdtek, mikor a bongyor hajú ideglelés beköltözött a pincébe.
Frics mindent tudott. Mindent megfigyelt... és Hermione sohasem jött rá, hogy... nos jobb is, hogy nem jött.
VÉGE!
Barna hajú barátnője felszegte állát, és igen komoly arccal lapozta a Reggeli Prófétát.
- De, megtettem - közölte higgadtan.
Harry szemközt ült, és az álla kis híján a rántottájában landolt.
- De... de miért?
- Hát nem nyilvánvaló? - lapozott a lány kissé ingerültebben, mint szeretett volna. - Az a fickó egy csaló! Veszélybe sodort mindannyiunkat, és számtalan gaztettet követett el világszerte. Ez alól az sem mentesíti, hogy amnéziás! És kipróbálhattam végre egy ősi bűbájt.
Harry vigyorgott. Semmiféle erkölcsi aggály nem tűnt elég nyomasztónak ahhoz, hogy egy ennyire nagyszerű húzást megvétózzon.
A túlfejlett bűntudat amúgy is Hermione reszortja volt.
.oOo.oOo.oOo.
- …ha lehetne. Kérem.
Az ápoló olyan várakozó szemekkel nézett betegére, hogy az még a legkeményebb szívű kősziklát is rábírta volna, hogy kényelmes kanapévá avanzsáljon a kedvéért.
Lockhart zavartan mosolyogva üldögélt, levendulaszagú ágyneműk és furcsa illatú fiolák között.
Az elején még fogalma sem volt, mi ez az egész. Egyszerűen csak felébredt és a nap folymán kékre-zöldre csípte magát, hogy minduntalan megbizonyosodjon róla, tényleg nem valami rémálomba keveredett, hanem sajnos ez a valóság.
Iruló-piruló ápolónőcskék jöttek-mentek körülötte, nem is szólva a vihorászásukról, és a legfanatikusabb rajongók bizony ilyen-olyan furfanggal átküzdötték magukat a biztonsági rendszeren, hogy aztán aláírásokat követeljenek tőle.
Mindannyian furcsa ruhában voltak, mintha csak gyermekkora egyik mesekönyvéből léptek volna elő. Valami hosszú, félig palást, félig köpenyszerű lebernyeget viseltek, némelyikük furcsa, csúcsos süveget is, akárcsak a varázslók.
Próbált úgy tenni, mint akit az ilyesmi nem lep meg, hiszen az orvosok, akik időnként egy pálcával hadonásztak körülötte (biztosan valami újféle ultrahangos vagy röntgenes cucc) felvilágosították, hogy bizony híres ember, aki nem egy könyvet írt és adott ki. Aztán az egyik nővérke - természetesen cserébe egy saját dedikált példányért - hajlandó volt megszerezni azokat a sokat emlegetett történeteket, így amikor a kórház elcsendesedett, és végre maradt néhány nyugodt órája, ezeket olvasgatva ütötte el.
Elégedetten vette tudomásul, hogy a rajongóinak igazuk van még akkor is, ha a fanatizmusuk kicsit ijesztő méreteket ölt. Hiszen egyesek képesek a könyv szereplőinek beöltözve rohangálni. De ezek a történetek, mi tagadás, tényleg nagyon jók.
Csupa olyan lény és varázslat sorakozott a könyvekben, amit még előtte nem írt le és talált ki senki. Korszakalkotó! Zseniális!
Csak az lombozta le kissé, hogy ezen nagyszerűségek egyetlen sorára sem emlékszik, de még a sugallatra sem, amely az ihletet adta hozzájuk.
Az orvosok megnyugtatták, hogy nem, nem hülyült meg, csak amnéziája van, ami jó szerencsével nem maradandó, így néhány hét vagy hónap és szép lassan visszatérhet majd, csak ne erőltesse.
Próbált betartani minden utasítást, így nem nagyon feszegette az alkarját díszítő tetoválás kérdését sem. Biztosan eszébe jut majd, hogy mikor és legfőképpen miért varratta magára egy mogorva fickó képét.
.oOo.oOo.oOo.
Dumbledore úgy mosolygott, ahogy kedves, beteg rokonra szokás karácsonykor.
Perselus Piton helyet foglalt az igazgatói irodában, és elengedte a füle mellett a varázsló szokásos citromporra vonatkozó kérdését.
Összefűzte a hosszú ujjait, és próbált mindenre felkészülni. Talán örökbe kell fogadnia Pottert, homlokon csókolni Sirius Blacket, vagy elhozni Voldemort alsógatyáját. Lassan semmin sem lepődött volna meg, ha a vén szakállasról van szó.
- Kérlek, menj be holnap a Mungóba, és látogasd meg Lockhart professzort.
- Még nem rúgtad ki? - hökkent meg a bájitalmester.
- Még egy hétig professzor - mosolygott az öreg.
Perselus horkantott. Komolyan elképzelése sem volt, miért nem tették lapátra egyből a szőke dilettánst, mihelyt kiderültek a kis stiklijei. De valószínűleg nem ok nélkül alakult így.
Az évek során, amiket Dumbledore mellett töltött, azt mindenképp megtanulta, hogy a legkissebb halogatásnak is fontos okai lehetnek.
- Kétlem, hogy a látogatásom bármiben is hasznára válna a... professzornak - sziszegte, amiből még a leganalfabétább elsőéves is megértette volna, hogy annyi kedve van odamenni, mint cserebogárnak mozsárba ugrani.
Dumbledore azonban csak mosolygott, mintha képtelen lenne más arckifejezésre.
- Aláírta, hogy hajlandó részt venni bájitalkísérletekben.
Ez azért elgondolkodtatta Pitont. Legalább abban nem csalódott sohasem, hogy az öreg tudja, mivel foghatja meg igazán. Régóta kereste a megfelelő alanyt az új bájitalának végső teszteléséhez, és a kép, hogy kísérleti nyuszinak használhatja azt az idegesítő pojácát... nos, igencsak kecsegtetőnek ígérkezett.
- Szóval azt várod, hogy fogjam Lockhartot, és kúráljam ki. Minek? Még ha nem is vagyok irgalmas apácanövendék, akkor is látom, hogy jobb lenne tudattalanságban hagyni. Ha a Mungóban nem tudtak többet kihozni az agyából, mint amit eddig sikerült, akkor talán jobb is, ha úgy marad. Mi haszna származna abból, ha minden szennyesére fény derül?
- Meglepsz, fiam. Pont te aggódsz miatta?
- Aggódik a fene... - morogta. - Az az alak egyszerűen annyira szánalmas, hogy még én se szívesen törölném bele a lábam.
Pár órával később egy magas, hórihorgas alak lépett be a St. Mungó ispotály ajtaján, és az ápolók riadtan néztek össze. Túlontúl jól ismerték Piton professzort ahhoz, hogy tudják, semmi jót nem ígér a megjelenése.
Perselus fásultan bámulta a kórterem ajtaját, mielőtt rászánta volna magát a belépésre. Kétszer ellenőrizte az iratokat, beleegyezéseket, a gyógyítók feljegyzéseit, de minden papírt rendben talált. Pedig borzasztóan örült volna, ha valamivel megvétózhatja az egészet.
Ki a fene akarna egész nyáron iderohangászni Lockharthoz? Márpedig egy rendes bájitalkísérlet nem két nap.
Szokásos stílusában kivágta a szoba ajtaját, és élvezettel figyelte, ahogy a szegény kis beteg majd fél métert ugrik az ijedtségtől. Aztán automatikusan elkezdte felmérni az állapotát.
Határozottan lefogyott az utóbbi időben. Ez nem tesz jót, szigorú étrendre lesz szükség, hogy a hozzávalókat jól lehessen belőni. A haja is mintha kissé kókadtabban állna, sehol az a peckesen kihívó göndörség, ami mindeddig jellemezte. Valószínűleg a körmei is csíkosak. Vitaminhiány lehet. Egyre pocsékabb a koszt ebben az ispotályban. Idegesen ráncolta a szemöldökét, nem volt a pakliban, hogy előtte fel is kell hízlalni és rendbe hozni a vérképét.
- Reggelizett már? Kukoricapehely, kávé, zsírszalonna... mivel mérgezte magát?
.oOo.oOo.oOo.
Teltek a napok, és Lockhart azon kapta magát, hogy maximum egy hét, és bizony gyógyulttá fogják nyilvánítani, az amnéziája ellenére is. Az orvosok szerint még nincs ok aggodalomra, de Gilderoy mégis egyre idegesebben próbálta felidézni a múltját.
Az emlékei még egyáltalán nem tértek vissza, és olykor azon kapta magát, hogy próbálja elképzelni az életét. Vajon mit csinált a szabadidejében? Vagy mit dolgozott? Csak könyveket írt, és abból tartotta el magát? Nem, ezt nem hitte.
De hol lakik, melyik a kiadója? Van éppen befejezésre váró, határidős projecktje? Még csak arra sem emlékezett, miképpen jutott idáig, honnan tudhatta volna, merre haladjon tovább?
Az egyik ilyen tépelődős napon aztán halk kopogás hallatszott a szobája ajtaján.
Szokatlan volt, először szinte észre sem vette. Általában mindenki nagy elánnal ront be, rajongástól fűtötten, vagy orvos, nővér, és egyik sem kér ilyen módon bebocsátást.
- Szabad - szólt hát ki felébredő kiváncsisággal.
A belépőnek hosszú ősz haja és még annál is hosszabb szakálla volt, félhold alakú lencséket viselt egészen elképesztően kék szemei előtt. Ő is olyan furcsán volt öltözve, mint a legtöbben, de megkönnyebbülten konstatálta, hogy ezen felül nem hozta a szokásos, rajongó formát.
Helyette kedélyesen leült az ágy szélére, hogy elcseverésszenek.
Róla. Nem Lockhartról, a híres íróról, hanem róla, Gilderoyról, aki azt sem tudja, hol áll a feje, és hogy hova tudja majd lehajtani hamarosan.
- Ide figyeljen, Gilderoy - szólt. - Én tudnék az ön számára olyan munkát, ami biztosan megelégedésére szolgálna, és talán újabb könyvéhez nyerhetne belőle inspirációt, így két legyet üthetne egy csapásra. Nekem van egy hatalmas kastélyom, családi örökség - tette hozzá. - Eléggé különleges épület, rengeteg furfangos lépcsővel és helyiséggel, ami szerintem kifejezetten tetszetős helyszín lehet egy készülő fantasyban.
Kellemesen elbeszélgettek és Lockhart örült, hogy kivételesen nem olyan kérdéseket tesznek fel, hogy ezt vagy azt hogy csinálta, és milyen volt megírni, mert ezekre ugye nem emlékezett, hanem csak olyanokat, amiket meg is bírt válaszolni. “Hogy van?”, “Mihez akar kezdeni?” De azért nem ejtették a fejére, várta, mikor jön a lényeg, az egész látogatás pontos miértje.
- Mindez csodálatosan hangzik, uram, de mégis mit szeretne? Az első elkészülő példányt? Vagy el akar happolni az eddigi kiadóm elől? - Nem mintha tisztában lett volna vele, hogy melyik is az pontosan, de lehet, hogy a szakállas egy ellenséges ügynök.
- Semmi ilyesmiről nincs szó, kedves Gilderoy. A kastélyomban lakik egy eléggé mogorva, ámde igen nagy tudású ember. Ha belegondolunk, ő is kiváló alakja lenne egy regénynek. A nyáron a kastélyban sajnos nincsen senki, mivel iskolát üzemeltetek benne, hogy behozza a költségeket, és nem szeretném, hogy ez az ember olyan nagyon egyedül érezze magát azon a hatalmas helyen. Fontos és nagyon hasznos munkát végez, gyógyszerkísérleteket folytat és vegyszerekkel dolgozik, amiket együttesen csak bájtaloknak hívunk, hiszen így mégiscsak szebben hangzik, nem igaz? - ajándékozta meg egy áthatóan kék pillantásal a kedves ápoltat.
- De, de, valóban, sokkal barátságosabb elnevezés.
- A nyárra szüksége lenne egy kis társaságra, viszont mint már említettem, meglehetősen mogorva ember, így nem tudok csak úgy bárkit a közelbe helyezni, ezért azt mondjuk neki, hogy maga önként jelentkezett a bájitalkísérletek tesztelésére! - mosolygott, mintha ez a világ legszuperebb dolga lenne, és Lockhart köpni-nyelni nem tudott hirtelen. - Ne aggódjon, semmi baja nem lehet, Perselus Pitonnál gondosabb és óvatosabb embert nem ismerek! Egyáltalán nem fog magának semmi olyasmit beadni, ami maradandó károsodást okozna. - “Remélem” - tette hozzá magában Dumbledore és próbált nem belegondolni az ellenkezőjébe. A bájitalmester mostanában kissé labilis. - Viszont teljes ellátást biztosítok, lakhatást, étkezéseket és természetesen a már említett inspiráló környezetet! Továbbá természetesen anyagilag sem lenne oka panaszra. Tehát, mit gondol?
Lockhart végiggondolta... komolyan és legalább háromszor, de nem maradt sok lehetősége, hiszen az emlékei nélkül fogalma sem volt, hogy hogyan kezdje újra, és legfőképpen, mit? A bizonytalanságtól való félelem, vagy az, hogy amióta magához tért, először érezte azt, hogy akivel beszél, nem teljesen idegen a számára, mintha már találkoztak volna valahol. Így végül bólintott.
- Rendben! De csak ha garantálja, hogy tényleg nem eshet bántódásom!
Aztán pár nap múlva berobog megegyezésük tárgya és kénytelen felismerni benne a karjára tetovált arc mását.
- Ku... Kukoricapehely és kávé - válaszolta engedelmesen, még mindig nem térve egészen magához.
Tehát ő Perselus Piton, a bájitalkészítő professzor. De mégis miért tetováltatta az arcát az alkarjára?
Szóval cukor és koffein. Nagyszerű diéta... - húzta el a száját Piton.
Előkapta a pálcáját és pár gyors bűbájjal ellenőrizte az alany állapotát. Az amnéziája kecsegtető a kísérlethez, bár sokkal jobban örült volna, ha rejtélyes némaságot is beszerez mellé.
Olyan ostobán, kerekre tágult szemekkel bámult, amiből egészen valószínű, hogy a kellemes beszédközponti leépülés helyett csupán az intelligenciája vett mélyrepülést.
- Első körben egy alapos diétával kezdem a felkészítést. Szüksége lesz némi tápanyagpótlásra. Jól gondolom, hogy még mindig nem emlékszik semmire? Mert amennyiben kezdenek képek, hangok, események visszatérni, az együttműködésünk tárgytalan - gúnyos kis félmosolyra húzódtak ajkai. - A tökéletes bájitalhoz... hogy úgy mondjam, egy tiszta fejre van szükségem.
Úgy gondolta, Lockharté bármilyen rejtélyesen makacs amnézia nélkül is elég üres, hogy az ember kvaffnak használja, és ne legyen lelkiismeretfurdalása.
- Adja meg a lakcímét, holnap felkeresem, az egyik rajongó alkalmazott pedig mindjárt mellékeli a táplálkozására vonatkozó kitételeket.
Várakozóan bámult egy darabig, de a csend kissé hosszúra nyúlt. Komolyabb agysérülésről nem szólt a fáma, így inkább megismételte a kérdést.
- A címét, ha kérhetem - szólt ezúttal jóval hűvösebben és tagoltabban.
Lockhartnak ideje sem volt felocsúdni, Piton rögtön utasításokat vágott hozzá és bár mind általános tennivaló, valahogy mégis úgy hangzott, mint egy kupac, ki nem mondott sértés.
Tényleg nem kedves ember. Bár ezt előre tudta, szóval nem lepte meg komolyan, de valahol remélte, hogy a félhold szemüveges férfi túlzott.
- Nekem azt mondta az idős úr, aki felkeresett... bocsánat, de a nevét elfelejtettem...hogy maga értem jön és egyenesen a kastélyba vissza, ahol együtt fogunk dolgozni.
Remélte, hogy minden rendben, bár az előtte álló alak arckifejezése a legkevésbé sem támasztotta alá mindezt. Mr. Piton valóban nem tűnt túl vendégszeretőnek, de az ajánlat elég kecsegetető volt ahhoz, hogy Lockhart komolyan bánta volna, ha nem jön össze. Nem is beszélve a félelemről, ami ismét összeszorította a mellkasát. Mi a fenéhez kezd, ha nem viszi magával, hiszen azt sem tudja, egyáltalán van-e saját lakása.
- Értem - közölte a bájitalmester és azonmód kifordult a helyiségből.
A szőke, bongyorhajú férfi pislogva bámulta a helyet, ahol egy pillanattal korábban még Piton állt.
A fazon úgy közlekedett, mint valami fekete hurrikán.
A folyosón Perselus megállt és legszívesebben megmaszírozta volna a homlokát, de a beosztott ápolók úgy bámulták, mint valami bújelenést.
Nyugalmas tanári pályafutása ezzennel a végére ért. Elhatározta, hogy megöli az igazgatót.
Voldemort minden bizonnyal értékelni fogja ezt a húzást, még akkor is, ha egy ekkora “falatot”máskülönben önmagának tartogatna.
.oOo.oOo.oOo.
- Ez a lakosztályom - tárult ki a pince ajtaja. - Balkéz felől talál egy szobát, ott töltheti az éjszakát. Ha egy mód van rá, akkor ne zajongjon. Kiskonyha balra, a fürdő a szobája mellett. Az én ajtóm szemben. Csak akkor zavarjon, ha haldoklik, nem használt az önmagán alkalmazott Heimlich, vagy leomlott a kastély. Holnap reggel beszélünk.
Perselus széles kézmozdulatokkal mutogatott körbe, olykor hátranézve, “vendége” képes volt-e már átlépni a küszöböt.
Lockhart meglepően szótlanul pakolt be, készült össze az útra, és folyamatosan levesestányérnyi szemekkel bámulta a bájitalmester arcát, akinek hátán futkározott a hideg az egésztől.
Miután kinyitotta a kis oldalszoba ajtaját, villámgyorsan eltűnt a saját hálójában. Próbálta elérni Dumbledore-t, de továbbra sem sikerült. A kórház óta igyekezett a nyomára bukkanni, de mintha a föld nyelte volna el a mágust. Persze elég erős varázsló volt, hogy senki ne találja meg, ha nem akarja, de az eljárás akkor is elég idegesítő volt ahhoz, hogy tovább keresse.
Az egyetlen üzenet, amit az öregtől kapott, egy levél volt, amit a kórház portáján hagyott.
Elutazott valahová a világ végére és rábízta a hajléktalan Lockhartot. Mindig remekül el tudta rendezni, hogy minden úgy legyen, ahogy akarja. Elvégre Piton nem hagyhatott csak úgy a fenébe egy “hírességet”, mert még kinyitja a csöpp kis száját és telekürtöli a sajtót a sérelmeivel.
Más se hiányzott az életébe, mint hogy rajta csámcsogjon a közvélemény.
Ahhoz se volt igazán hangulata, hogy mindezt elmagyarázza Lockhartnak, és a minisztériumba rohangáljon vele, kideríteni, egyáltalán hol lakik. Így inkább magával cipelte.
Az tűnt a legokosabbnak, ha bedugja az üres szobába, aztán reggel berendeztet neki egy sajátot. Lehetőleg a kastély túlvégén.
Miután elküldte a megfelelő leveleket, hátradőlt a székén és a faliórára bámult. Népszerű mugli találmány, még ő is talált benne értelmet.
Húsz perc telt el, mióta hazahozta a bongyorhajú szerencsétlenséget.
- Egy - számolt dörmögve. - Kettő... három. - A kintről felhangzó csörömpölés ékes bizonyítéka annak, hogy amnézia ide vagy oda, Lockhart semmit nem változott, csupán kétszer annyi ideig bírja, míg tönkretesz valamit. Régebben tíz perc is elég volt.
- A végén még megfürdetni is nekem kell - morogta, és elindult, hogy utánanézzen a zaj forrásának.
Lockhart a nappali közepén állt, és azon igyekezett, hogy összeszedegesse egy levert fénykép keretének darabjait.
- Elnézést. Megijedtem, amikor megmozdult - szabadkozott. - Összeragasztom, ígérem. Össze lehet ragasztani? Mitől mozog? Ez is varázslat? Úgy vettem észre, itt minden kép ezt csinálja, ez normális? Vagy ez valami különleges effekt? Meg lehet állítani őket? Van képe rólam is?
Perselus először is igen határozottan kitépte Lockhart kezéből a darabokat, és egy Reparóval helyre állította.
- Nem vagyok hangoskönyvtár. Képem pedig egészen biztosan nincs magáról. Talán akad valahol egy csoportkép az igazgatónál, ami “emlékezetes” tanítási időszaka alatt készült.
- Valóban? Nagy hatással voltam a diákokra? - kapta fel a fejét. Végre megtudhat valamit az itt töltött idejéről.
- Úgy hiszem, többen még most sem heverték ki - morogta Piton, miközben visszahelyezte a képet a helyére.
- És magának... magának jelentettem valamit? Barátok voltunk? Bajtársak a nehéz időkben? - vigyorgott és oldalba könyökölte Pitont, mintha régi haverok volnának.
- Ezt most azonnal hagyja abba - figyelmeztette a bájitalmester.
Lockhartot kirázta a hideg, ilyen tekintettel maximum kivénhedt hóhérokat tudott volna elképzelni, amint a saját akasztásukra vonulnak.
- Maga igazán egy pöcs - állapította meg tűnődve a szőke, Perselus pedig egy pillanatra elfelejtett levegőt venni.
- Örülnék, ha holnapig bezárkózna a szobájába és ki sem dugná az orrát - figyelmeztette az exprofesszort.
- Ellenkező esetben?
Perselus veszedelmesen elmosolyodott.
Lockhart úgy értékelte, ez felért a férfi eddigi összes gyilkos pillantásával. Pedig nem volt nagy mosoly, csak az ajkai kunkorodtak kissé felfelé, egy kéjenc hentes arckifejezését kölcsönözve az amúgy maszkszerű arcnak.
- Modortalanság figyelmeztetni valakit, hogy csak vendég, de bármikor kitolhatom az ajtón, hogy aztán találja fel magát.
Lockhart, úgy tűnt, meghúzza magát kissé. Igazából csak a gondolatai közé vonult vissza. Számbavette az eshetőségeket, amiért hajlandó lehetett a karjára varratni ennek a fickónak a képét.
Biztosan nem voltak haverok, vagy barátok. A bájitalmesternek még képe sincs róla. Éppen ezért valószínűleg családtag sem lehet. Kollégák voltak, ez biztos, hiszen a férfi éppen az imént erősítette meg ebben. De az ember a munkatársai képét nem tetováltatja a karjára.
Kivéve, nos, egy esetben.
Lochart szeme felcsillant, ahogyan rájött a megoldásra, majd rögtön ezután el is komorodott. Mert immáron egyértelművé vált, hogy ők ketten bizony szeretők lehettek, és valószínűleg olthatatlan érzelmeit bizonyítván készült el a tetoválás is a karján. De egyszerűen nem emlékszik semmire. Vajon a másik férfi mindig ilyen hideg és rideg volt? Tuti ez vonzotta őket egymáshoz, de vajon hogyan csábíthatta el annak idején?
Piton nyilván a jól megszokott szerepét játssza, és talán várja rá a válaszreakciót, de neki fogalma sincsen róla, hogy most hogyan is kéne viselkednie, mire számít tőle a másik?
Nem maradt más, végig kell próbálni a lehetőségeket.
Lassan késő délutánra járt az idő. Perselus a nappali kandallójával szemben üldögélt, és egy igencsak vaskos könyvet olvasott. Nem hagyta magát kizökkenteni vendége által. Ugyanúgy helyezkedett el a kedvenc fotelében, ahogy mindig szokott. Feltette lábait a kis sámlira, kezébe vette a “Bájitalok muglikézből” című kötetet és belemélyedt.
Lockhart először csak kerülgette. Mélázva járkált a könyvespolc előtt, találomra meg-megérintve egy-egy bőrbe kötött kötetet, hátha ezzel sikerül felhívni magára valamennyire a másik figyelmét.
Csak azt érte el, hogy Perselus elkezdte csikorgatni a fogait.
- Ajánlanál valamit? - dobta be ezúttal az érdeklődő figurát.
A bájitalmester nem szólt egy szót sem, pálcájával a polc felé intett és elégedetten hallotta, ahogy a kis hegyes sarkú könyvecske landol Lockhart koponyáján. A szőkeség alaposan megdörgölte a búbjára nőtt huplit, és megállapította, hogy a másik kicsit sem úriember. A kíváncsisága azonban nem hagyta nyugodni.
Leheveredett hát a szőnyegre Perselus mellé és látványosan olvasni kezdett. Valóban kissé képzavar, hogy is lehet ilyesmit kivitelezni, de Lockhartnak ment. Úgy ült, úgy mozdult, hogy tudta, a legelőnyösebb oldalát mutatja a férfi felé. Mintha csak fotózáson pózolna. Időnként kifejezetten érdeklődő arckifejezést erőltetett magára és izgatottan megnyalta az ajkát. Pedig a könyvnek csak a címéig sikerült eljutnia, mert minden idegszálával Perselusra koncentrált.
- Ha továbbra is kukacbalettozni óhajt a padlón, javaslom, vegyen fel valami melegebbet. Ez még mindig egy pince.
Lockhart összecsapta az olvasmányt.
- Megyek, lefürdök.
- Időszerű gondolat - érkezett a szarkasztikus válasz, habár a férfi közben ki sem emelte hosszú orrát az undok könyve lapjai közül.
Lochart imádott fürdeni. Szeretett locspocsolni az emeletes, illatos habokban, és baromira nehezményezte, hogy az itteni, szegényesen felszerelt fürdőből bizony hiányzik mindenféle játékos szórakozás. Egy szál szappant, egy sampont és tiszta törülközőt talált, meg egy zuhanyzót. Ebből nem lesz pancsi - szontyolodott el.
Mit volt mit tenni, ennyivel kellett hozzálátnia, hogy a megfelelő hangok kiadásával próbálja becsalogatni Perselust.
Megengedte a zuhanyt, és énekelni kezdett. Hangosan pancsolva mosta magát, időnként jólesőn a dalba hümmögve, mint aki épp igazán élvezetes helyeket dörzsöl.
Piton mindeközben hangszigetelő bűbájt küldött a fürdő ajtóra és elégedetten hátradőlt a könyvével.
Lockhart, miután sikeresen elárasztotta a helységet, maga köré tekerte az egyetlen törülközőt, amit talált, mert a ruhái, rejtélyes módon eltűntek a földről, ahová dobta őket, biztosan Perselus, a kis huncut csórhatta el őket! De nagyon halkan járhat, ha még észre sem vette, habár tény, hogy igencsak csobogott a víz, ő pedig az éppen aktuális kedvenc számát adta elő a legnagyobb átéléssel. Tehát becsavarta magát, és nekivágott az újabb kísérletnek.
Végiglejtett a nappalin, látványosan táncoltatva az izmait, ahogy ide-oda nyújtózkodott, mintha csak tornázna, lazítana egyet a “fárasztó” lubickolás után.
- Ha abbahagyta a cirkuszi lovasbemutatót, akkor akár aludhatnánk is - reagálta le a próbálkozást Piton.
- Együtt - lelkesült fel rögtön Lochart, aki azt hitte, sikerült rálelnie a módszerre, s most már nyeregben van. Vagy lesz.
- Természetesen - bólintott Piton és összecsukta a könyvet - a halálos ágyam bármikor megosztom, de ott még nem tartok. Engedelmével - emelkedett fel és távozott a fürdőszoba felé.
Lockhart számadást csinált magában. Egyetlen esélye maradt. Egyetlen aduász...
Talált egy kötényt és maga elé kötötte. Lerángatta a törülközőjét és a la nature egy szál kötényben nekiállt, hogy felderítse Piton kiskonyháját. Annyit hajolgatott, azon spekulálva, hogy hátha pont akkor lép ki majd a bájitalmester, hogy egészen megfájdult a dereka.
Reményvesztett képpel kotyvasztott egy kanna teát.
Nem tudta, mi a fenét kezdhetne ezzel a fickóval. Biztosan szeretők voltak, nem lehettek mások... elvégre ott a tetoválás.
Reményvesztett képpel vizsgálta meg az alkarját. Piton még csak észre sem vette, pedig nem rejtette el. Szóval ennyire nem figyel rá... talán... talán félreértett valamit. De mi a fenét? Lehet egy ekkora mintát félreérteni? Vagy már annyira megszokta, hogy rajta van... igen, ez lehet a magyarázat! Miért hökkenne meg, ha egyszer régóta tud róla?
Ezek szerint tényleg régóta szeretők!
Perselus kilépett a fürdőszobából, és egy igen szontyoli képű Locharttal találta magát szemközt. Csupán egy szál kötényt viselt, és bögrékkel zörgött a kis teakonyhában.
- Nézze... most már igazán elregélhetné, mit akar ezzel az egésszel - vonta fel a szemöldökét Perselus.
A hajszálcsíkos pizsamáját viselte, és a helyzethez képest nyugodtnak tűnt. Bár inkább csak fásult volt. Lockhart az agyára ment, de a férfi tényleg annyira szánalmas volt, hogy még neki sem volt szíve belerúgni. Mintha az ember egy csillogó szemű kismacska bántalmazására készülne.
Lochart megfordult, és csalódott képpel bámult a másik tökéletesen romantikátlan és csíkos pizsamás megjelenésében kissé lohasztó külsejére.
- Nézd... - tegezte le élből a férfit, aki erre olyan feszes vigyázba vágta magát, mint valami főúri lakáj a Hilton királyi lakosztályában. Egészen világosan le lehetett olvasni az arcáról, hogy erre nem adott engedélyt. - Tegyél meg nekem valamit. Csókolj meg, légy szíves!
- Új idegbajt növeszt és nem is szólt? - vonta fel szemöldökét Perselus, megállapítva, hogy egy alaposabb vizsgálatra is szükség lesz az elmeállapotát illetőleg. A Mungóban minden bizonnyal nem végeztek jó munkát.
- Oh, bassza meg! - nyögte Lockhart, aztán egész egyszerűen magához rántotta, és a szájára tapasztotta a sajátját.
A csók... nos lehet egy csókot leírni? Főleg ha a másik olyan, mint egy ijedt deszka, és Lockhart agyába szöget üt a gondolat, hogy esetleg a költői szálkák a férfi lelkében a végén még beleállnak, és randa gennyes sebeket hagynak.
Szóval... akarja bárki, hogy egy ilyen csók le legyen írva?
- Hello! Hello! Itt tényleg bajok vannak, bajok ám...
Lockhart ijedten ugrott hátra. A karján lévő tetoválás igazán rosszallóan meredt rá, pontos másaként az igazi Perselusnak.
- Mi?
- Mióta van az arcom a karján? - Piton megvizsgálta a képet, majd szokatlanul elismerően hümmögött. - Egy segédeszköz varázslat? Igazán kifinomult, nem hittem, hogy képes ilyesmire.
- Miről beszél? Ez a varázslat izé, amit a pálcájukkal csinálnak ugye? Olyanom nincs.
De nem maradt sok ideje az újabb információra rácsodálkozni, mert a tetoválás lassan szétfoszlott, sűrű füstként párolgott fel a bőréről, hogy aztán alakot öltsön. Pár pillanat és két Piton állt egymás mellett. Az egyik pizsamában, a másik talárban, de a megszólalásig hasonlítottak egymásra.
- Először vegyük a csókot. Látom, hogy nem összeszokott párossal van dolgom, de egye fene, haladni kell a korral, nem kell mindenhez szerelmesnek lenni. Azért sokat segít, ha elképzelik, hogy azok vagytok, szóóóóval - affektálta az új bájitalmester átszellemült arccal, és széles gesztikulációkkal tarkítva -, lépjenek közelebb egymáshoz. Kilométerekről csak az ovisok puszilkodnak.
- Kuss! - fejtette ki tömör véleményét az egyre frusztráltabbá váló Piton.
- Milyen édes! - rebegtette pilláit a hasonmás.
Perselus erre idegesen Lockhart után kapott, és se szó, se beszéd, az ajkaira nyomta a sajátját.
- Oh... heves - konstatálta a hajdani tetkó.
Lockhart szeretett volna szólni, de ami azt illeti, leginkább csak kalimpálni bírt. A másik hosszú, vékony karjai megdöbbentően határozottan tartották, hogy esélye sem volt arrébb húzódni és kifejteni, mit is gondol az egészről. Mikor mégis elszakadtak, ijedten hápogott.
- Ez... szóval... ez...
- Fogja be! Nem áll szándékomban ki tudja meddig hallgatni a kéretlen szexuális tanácsadást egy engem a legteljesebb mértékig rosszul utánzó alaktól, márpedig ez a fajta mágia addig nem tűnik el, amíg úgy nem értékeli, hogy eleget tett a feladatának, és meg nem oldotta a “problémánkat”. Varázslatot nem baszunk meg, mert szaporodik.
Lockhart az elején még tényleg megpróbált figyelni, de aztán elhangzott a szexuális szó, és onnantól csak az maradt meg, hogy blablabla... igen, neki volt igaza ezek szerint, mégiscsak szeretők voltak. Ha jobban belegondolt, azóta nem volt senkivel, amióta felébredt abban a furcsa kórházban. Persze a csinos ápolónők megmozgatták a fantáziáját, de a legnagyobb sajnálatára tabunak számítottak. Úgy gondolta, majd odakinn keres egy odaadó és egyben mérhetetlenül szerencsés lányt. De ha így alakult, hogy ezek szerint ő régebben a ronda, nagy orrú, kicsit talán még zsíros hajú, sötét és mogorva figurákra bukott, nincs mit tenni. Talán egy kis torna megmozgatja a makacskodó agyát is.
Piton kicsit eltartotta magától a férfit és alaposan megszemlélte. Szó mi szó, nem volt ronda. Kissé tenyérbemászó ugyan a képe, de senki sem tökéletes. Magas, izmos... és tulajdonképp olyan rég nem feküdt le senkivel, hogy lassan Frics seggét is lestírölte, amikor a gondnok túl mélyre hajolt söprögetés közben. Talán túl sokszor is söpröget a pince felé...
Igen. Határozottan egészséges lépés lenne lefeküdni Lockharttal, végtére is, a másik a bárgyú fejéből ítélve, semmi kifogása nem lenne a dolog ellen, így a vén Dumbledore-nak sem lehetne egyetlen rossz szava sem. Főleg, mivel ő szervezte ide ezt a pojácát.
- Bravó! Bravó! - lelkendezett a “segédvarázslat”.- Nem túl technikás, de tehetséges! Csak így tovább, de finomabban! Hát bekapni készül azt a fiút? Csúnya kis vérfarkas - intette mutatóujját rázva Perselust. - Akkor most karolja át gyengédebben, mert épp megfojtja!
Lockhart a maga részéről észre sem vette, hogy fogy a levegője. Lefoglalta, hogy a fogaskerekeket forgassa a koponyájában.
Szóval szeretők... szeretők... hm...
Piton meglepetten felnyögött. Egy pislogással korábban még álltak, majd hirtelen hanyatt találta magát a nappalija meglehetőst szúrós és ebből a szögből nézve igencsak randa szőnyegén.
Mielőtt ezt elraktározhatta volna az agyának megfelelő részében, addigra Lockhart már félig le is rángatta róla a kényelmes, csíkos pizsamaalsót, neki pedig nem maradt ideje arra, hogy megjegyzéseket fűzzön a bánásmódhoz, mivel egy igencsak tehetséges nyelv rögtön kezelésbe vette a farkát. Hmm... ezek szerint vannak Lockhartnak olyan tulajdonságai, amik ösztönösek, nyilván ezért nem felejtette el őket az amnéziás sokk során...
- Nana! Hát milyen eljárás ez? - tette csípőre a kezeit az ál-Piton és számonkérőn ácsorgott föléjük hajolva. Ezt az arckifejezést kivételesen jól alakította. - Én még azt hittem, hogy maga a nyugodtabb. SZE-REL-ME-SEN! Nem kannibálok! LASSABBAN! Mi lett volna, ha megvágja a gomb széle? Vagy lepattan és a szemébe repül? Oda a pásztorórának! Reméltem, hogy a megfelelő baleset-megelőzési ismeretekkel rendelkeznek, de súlyosan csalódnom kell! Nos... a megfelelő fogamzásgátló bűbájokat is át kell vennünk, gondolom, nem terveznek családot alapítani?
- Férfiak vagyunk - nyögte ki Lockhart az egyetlen dolgot, amiben egészen biztos volt a jelenlegi helyzetben. Hogy is ne lett volna, amikor a megszólaláshoz kénytelen volt abbahagyni egy pillanatra Perselus farkának kóstolgatását, aki erre válaszul bosszúsan morgott, és feljebb lökve a csípőjét a folytatásért reklamált. Lockhart pedig a világért sem akarta megvárakoztatni, főként, mivel ő maga is igencsak érdekletté vált a helyzetben.
- Valóban, maguk férfiak - erősítette meg a tetovált Piton az információt. - De akkor is vannak bizonyos dolgok, amikre oda kell figyelni, főleg azért, mivel a páros egyik fele jelenleg kvibli, tehát mugli praktikákhoz kell folyamodni. Például, szükségük lesz egy kellően síkos anyagra, hogy ne okozzon a szükségesnél több fájdalmat a behatoláskor - szónokolta, miközben Merlin tudja honnan, de előhúzott egy szivárványszín tégelyt. - Azon felül nem árt óvatosnak lenni a különféle baktériumokkal és gombákkal, no meg itt van ugye az AIDS is. Feltételezem egyikőjük sem óhajt meghalni benne, tehát célszerű lenne az óvszerhasználat is. - Azzal ismét a talárja belső zsebében kezdett kotorászni, hogy végül előhúzzon egy maréknyi gumit, amiből a földre is potyogtatott nagy segítőkészségében.
Az igazi Piton érdeklődve felemelte a fejét egy pillanatra a mugli cuccok láttán, de bosszúsan feküdt vissza, mikor a hasonmása vetkőzni kezdett, hogy bemutassa a helyes használatukat. Tudott elég bűbájt, hogy gondoskodjon magáról, és a saját farkát is vagy ezerszer látta már, hogy ne kösse le a látvány.
Lockhart ellenben egy pillanatra megtorpant. Szívesen megkérdezte volna, mi van a tégelyben és mire kell a fura lufi, amit a hasonmás súlyos anyázások közepette épp kiejtett a kezéből, de az eredeti Piton példány ingerülten figyelmeztette, hogy nem szép dolog abbahagyni, amit az ember egyszer elkezdett.
Miután a kettes számú Piton végre sikeresen feltornázta az óvszert már méretesre duzzadt szerszámára, ismét a páros felé fordult.
- Látom, a kezembe kell venni itt néhány dolgot, hogy rendesen működjön ez az egész - jelentette ki, miközben lecsavarta a tégely tetejét. A nehézkes illatú, sárgás krémet egyenesen Lockhart orra alá dugta, úgy dirigált. - Most nyúljon bele, úgy! Két ujjal is! Rendesen, ne sajnálja! Higgye el, a partnere hálás lesz érte!
Amikor a férfi majd fél kezét elborította már a síkosító, végre megkegyelmezett, és tovább folytatta az okítást.
- Rendben, akkor most keresse meg a partner fenekét. Jól van, ott talál egy lyukat, nyomja bele az ujját! Egyszerre csak az egyiket, te jó ég - sóhajtotta az igazi Piton méltatlankodó nyögése után. - Húzogassa! Ki-be! Ez nem egy urológia vizsgálat! Érzéssel! Így - azzal ő maga is belenyúlt a krémbe, és kezelésbe vette Lochart fenekét. - Érzi? Így kell ezt!
Lockhart érezte. Nagyon is. Olyannyira, hogy egy pillanatra ismét elfeledkezett róla, mivel is foglalatoskodik épp.
- Maga szerencsétlen! Próbáljon meg kétfelé koncentrálni - morogta a valódi Piton. - Elhiszem, hogy rettentő nehéz... főleg magának... de tegye már meg, hogy utánozza, és nem mered, mint egy faszent!
- Bagoly mondja... - dörmögte Lockhart. De hagyta magát rábeszélni, és újra belelendült a dologba. Rájött, lehet ezt párhuzamosan is csinálni. Amikor őt tolták, ő is bentebb férkőzött, amikor eltávolodtak az ujjak, akkor ő is kijjebb húzta a sajátjait. Miután ilyen remekül rálelt a közös ritmusra, már tényleg nem okozott problémát, hogy maga is hozzáadjon még egy kis katonát az ostromhoz, amikor a túlbuzgó tetoválás is megtette vele ugyanezt.
- A végén még kiderül, hogy valamiben tehetséges - közölte egyszerre a két Piton, ami a hasonmás arcára elragadtatott mosolyt, a másikéra ideges grimaszt csalt.
- Lazítson! - értelmezte félre az arckifejezést az ál-Piton. - A partnere nagyon jól halad, pár perc és jobb lesz. Igényel némi kézimunkát? Csak szóljon!
- Az arcommal a sajátján ne oktasson! - morrant Perselus. - Lockhart! Tegye be végre a farkát, mielőtt leszárad!
Kérés nélkül is megtette volna, ez meg inkább parancsnak hangzott, szóval úgy döntött, hogy beadja a derekát. Sőt, beleadja.
- Mi ez a... - akadt fenn a hasonmás, mikor Lockhart elmerült Pitonban. és idült vigyorral döfködni kezdte annak hátsóját.
A bájitalmester egyáltalán nem tiltakozott, de a segédeszköz egészen kiakadt.
- Remek, tényleg, de nem vagytok már suhancok! Mi ez a dugattyú effektus? Reggelre úgy fog fájni az ülepe hogy molekulákra átkoz, de nem bánod majd, mert neked meg a derekad hasogat. Technika! TECHNIKA! - kiáltotta olyan hangon, mint aki azt várja, hogy ettől felfénylik majd, mint valami igazmondó csillag, akit a két jómadár majd megvilágosodva bámul. De csak nyöszörgés és elakadó szavak szálltak felé. Az elismerő vagy érdeklődő pillantások sehol sem voltak.
- Jó? - lihegte a bongyor.
- Kuss! - indítványozta a bájitalmester.
- Nah, de...
- Kuss!
- De... VÁÁÁÁÁÁÁÁ! - üvöltött fel Lockhart, amikor a másik teste összeszorult körülötte, szinte satuba fogva a férfiasságát.
Piton félig felült, és a hajánál fogva ragadta meg a szöszkét.
- Ha még egyszer meg mered kérdezni, letöröm a farkad!
Gilderoy olyan hevesen bólogatott, amennyire csak a helyzete engedte.
- Akkor folytasd!
Az ál-Piton szélesen elmosolyodott.
- Remek! Úgy látom, eredeti kiadásomnak nem kell magyaráznom a belső izomzat használatát, de ha egy mód van rá, ne bántalmazza a partnerét. Ez nem az a játék! Nah kérem... most a lényeg - igazította a merevedését Lockhart bejáratához. - Egy pillanat és mutatom... Szóval a lényeg az irányítás. Találjuk meg a megfelelő szöget! A partnere reakcióiból világosan látni fogja. Ha kell, markold meg a tövét, és irányítsd!
- Jó... - nyögte Lockhart.
- Meg ne kérdezze! - sziszegte Perselus, aki az egészből csupán annyit vett észre, hogy Lockhart összerándul, két kezére támaszkodva fölé borul, és egészen idiótán vigyorog.
- Nem kérdeztem, mondtam! Nem magának... magának... én...
- Nem tesz jót, ha gondolkodik - állapította meg az igazi Piton, lesújtó véleményét.
Néhány perc elteltével Lockhart teste alkalmazkodott annyira, hogy a „segítség" elégedett nyögésekkel újabb instrukciókat adjon.
- Most mozogjon, megint! De ne bikázza! Keresse a ritmust, ami mindkettejüknek jó. A lényeg a csípő, a lényeg a csípő, a lé... - skandálta, és lelkesen be is mutatta, mire gondolt pontosan.
Lockhart újra megcsókolta az alatta ziháló férfit, nyelve ritmusa a csípőjéhez idomult. Igyekezett nem elveszteni a kontrollt, még akkor sem, amikor a golyói minden lökésnél a másiknak ütődtek, és valahányszor kihúzódott, az ál-Piton előre nyomult a testében, míg ő teljesen el nem nyelte a farkát.
Perselus lehunyta szemét, és élvezte a benne mozgó izmos férfi lökéseit, az illatát, a csókjait, a kapkodó lélegzetvételeit, amiket a bőrébe fojtott. Tényleg szüksége volt már minderre... ki fogja tiltani Fricset a pincékből.
Lassan mindhárman tökéletes ritmusban mozogtak, annyi gyönyört okozva a másiknak, amennyit csak tudtak. Piton farka bőségesen szivárgott szorult helyzetében, ahogy Lockhart hozzá-hozzásúrlódott mozgás közben, mögötte a tetoválás pedig lelkesen mantrázta instrukcióit, bár már senki nem figyelt rá. Végül elég volt pár érintés a szőke részéről, hogy láncreakciót indítson be, és a gyönyör egy utolsó lökéssel átcsapjon mindannyiukon.
- A lényeg a csí... - nyögte még utoljára a tetoválásból megelevenedett alak, aztán szétfoszlott a levegőben, mintha ott sem lett volna.
Lockhart partnerére omlott, idiótán vigyorogva kapkodta a levegőt, és valamit rekedten magyarázott, de Perselust egyáltalában nem érdekelte, hogy mit.
- Ez...
- Fogja be, Lockhart! Igen, ez remek volt, de nem kell még hússzor elmotyognia... és ha megkérhetem, a jövőben tartózkodjon a mágikus tetoválásoktól, segédeszközöktől és társaiktól.
- Igaz, most már anélkül is menni fog - bólogatott a szőkeség, és tökéletesen félreértelmezte Piton kissé ijedt arckifejezését. - Mindent megteszek, hogy kielégítselek!
.oOo.oOo.oOo.
Perselus Piton természetesen sosem volt hülye, de mégsem tudott rájönni, ki próbálta meg így megleckéztetni mindkettejüket. Egy darabig gyanakodott Dumbledore-ra, de aztán el kellett vetnie az ötletet. Az öreg valóban azt akarta, hogy ne legyen egyedül, de kényszerítő módszereket, hogy szexre bírja... nos azt semmiképp sem alkalmazna.
Valaki más azonban rájött.... valaki más, aki imádott Piton után leselkedni, aki ismert minden folyosót és járatot, aki gyakran kukkolt a lányok öltözőinél is, aki szeretett a bájitalmester előtt mélyre hajolni, és akit csúnyán mellőzni kezdtek, mikor a bongyor hajú ideglelés beköltözött a pincébe.
Frics mindent tudott. Mindent megfigyelt... és Hermione sohasem jött rá, hogy... nos jobb is, hogy nem jött.
VÉGE!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése