Úton

CÍM: Úton

TÁRS ÍRÓ: LordDracul

KULCS: Kalózhajó – Félig Fej Nélküli Nick

SZEREPLŐK: Hollóháti Heléna, Félig Fej Nélküli Nick; Véres Báró; OC karakter

KORHATÁR: 18

FIGYELMEZTETÉSEK: femslash, gyilkosság, trágár beszéd, gyötrődés, szereplő halála

JOGOK: Minden jog J. K. Rowling-é. Bármennyire szeretném, egy centet sem kapok érte.

TARTALOM: Sirius és Piton egy igencsak érdekes tárgyra bukkannak a trófeateremben. Vajon hogy lett Mardekár unokája tiszteletbeli griffendéles?

„Dolly Rhea Gomold Avagy Csókos Dolly, a hét tenger veszett démona Tiszteletbeli griffendéles”

- Ki a frász lehetett ez? – pislogott rá Sirius a méretes hajómakettre.
- A Gomoldok Mardekár leszármazottai. Megdöbbentően korlátolt az agykapacitásod, Black.
- A te agyadig meg az nem jutott el, hogy „Tiszteletbeli griffendéles”.
Perselus Piton letörölte a homlokáról a trófeagyűjtemény suvickolása közben rárakódott porréteget, majd kíváncsian Sirius mellé lépett.
A vitrinben pózoló méretes kalózhajót fekete szutyok borította, egyedül a felirat csillogott tisztán és kivehetően.
- Ezt te sem érted, mi? – húzta ki magát vigyorogva Black.

Perselus nem méltatta válaszra. Legfőképpen mert bosszantotta, hogy a síkagyúnak igaza van. Elképzelni sem tudta, hogy Dolly R. Gomold vajon hogy érdemelte ki ezt a címet.
Mindketten a gondolataikba merülve bámulták a feliratot, Sirius néha-néha végigsimított a ronggyal a hajó oldalán, hátha rejt még valamilyen üzenetet a koszréteg, de semmi mást nem talált. Csak a hátukon végigbizsergő hideg bírta rá őket, hogy elszakadjanak a látványtól.

- Nick! Halálra rémisztesz! – szuszogta megkönnyebbülten Black, amint kikerült a szellem közvetlen közeléből. Az egész háta zsibbadt, ahogy hozzáért.
- Láttam már olyat, akivel megtörtént, de te üdítően távol állsz attól az állapottól – pödörte meg cikornyás bajuszkáját Sir Nick. – A büntetőmunkátoknak vége. Mindketten mehettek.
- Nem ismertél valaha egy Gomoldot a mi házunkból? – érdeklődött Sirius.
Erre azért Piton is megtorpant, noha a lábában már benne volt a menekülés lendülete. A lehető legkevesebb időt akarta eltölteni a másik társaságában, egy napra elég egy őrült, nem vágyott még a szellemre is. Viszont őt is érdekelte a hajómakett titka.

- Oh, erről lehetne mesélni. Rengeteg trófea átadását láttam, de ez különbözik mindegyiküktől. Majdnem olyan régóta van itt, mint jómagam. Persze terjengtek pletykák arról, hogy honnan származik, de…
- A büntetőmunkának vége. Az igazgató úr elengedett titeket – szólalt meg mögöttük egy szomorú női hang.
Mindannyian a Hollóhát bús szellemére bámultak, de a Szürke Hölgy nem tett mást, mint várakozásteljesen lebegett a bejárat mellett és igencsak számonkérő tekintettel méregette Nicket.

Végül a Griffendél szelleme terelte ki a két fiút.
- Nem kéne mesékkel tömnöd a fejüket – súgta a nő, ahogy a férfi ellebegett mellette.
- Ha elregélnéd, mi történt, nem kellene meséket mondanom. Az igazság felszabadító.
A Szürke Hölgy halványan elmosolyodott.
Felszabadító?
Mármint kinek?

Óvatosan végigsimította azt a halvány repedést, ami kettészelte a makettet. Szinte nem is látható. Dumbledore megtette, amit lehetett, hogy eltüntesse, de egy ilyen régi, mágikus tárgyat nem könnyű összeforrasztani. Ha valami elpattan, ha a benne áramló energia megtörik, már sohasem lesz a régi. Mintha meghalna.
Egyetlen egyszer mesélte el ezt a történetet, és a halovány vonal még mindig hirdeti, mekkorát tévedett akkor.

- Nem Nick. Dollyról sosem fogok többé mesélni.

.oOo.

Nehezen ébredt. A menekülés lemerítette az idegeit.
Reszketve töltött éjszakák és nappalok sorakoztak mögötte. Éberen figyelt minden rezdülést, a perifériáján játszó minden kis mozgásra felkapta a fejét, mintha örökké egy futóverseny rajtjára várna. Legszívesebben a világvégére hoppanált volna, valahova, ahol nem élnek varázstudók, nem kell maga mögé nézegetnie. Viszont emberek között sokkal nagyobb biztonságban volt, mint máshol, ezt tudta jól, még akkor is, ha cseppet sem volt ínyére.

Az anyja csak jót akart. Mindig csak jót akar… és megannyi tehetsége, esze és furmánya között egyedül egy dologban nem volt szakértő. Az emberismeretben.
Mikor ellopta a családjuk diadémját, azt hitte, csak vele kell megbirkóznia. Csak Hollóháti Hedviggel… erre ő utána küldte a Bárót. Ész ellen ésszel tudott harcolni, de a férfit az ösztönei vezették, és ettől kiszámíthatatlanabb lett, mint egy ágaskodó vipera.

Lassan felmérte maga körül a helyet.
Deszkák. Homorú deszkák… Elképzelése sem volt, hogy a fenébe került egy hordóba. Riadtan simított végig az ujján, ahol az anyja gyűrűvé alakított diadémját viselte, és megnyugodva állapította meg, hogy az legalább megvan.

A tetőt leemelték a feje fölül, ő pedig vaksin pislogott a hirtelen beáramló napfénybe.
- Na, nézd már! Milyen csinos kis uborkát hozatott a kapitány!
A csikorgós férfihang öblösen felröhögött a feje felett.
- Ne vigyorogj! Hol a kaja, ha ez van a hordóban?
Helénának már a száján volt, hogy kikéri magának, amiért „ez”-ként hivatkoztak rá, de egy éles hang belé fojtotta a szót.

- Mit lazsáltok! Köpcös! Mr. Joe! Ezerszer megmondtam, hogy ne hagyjátok magára az orrban Pipint!
A két férfi riadtan pördült meg.
- Kibicet fogtunk.
- Tényleg?

Heléna szeme lassan hozzászokott a vakító kék ég látványához, és képes volt kivenni a fölé hajlók arcát is. Az egyik valóban köpcös volt. Leginkább egy lélegző téglára emlékeztette a lányt, olyan vaskos nyakkal rendelkezett, hogy úgy festett, a feje szinte egybeolvad a vállaival.
A másik ellenben vékony és szikkadt arcú, mintha nem is ember lenne, hanem egy napon felejtett hulla.
Egy harmadik személy is érkezett, ám ahelyett, hogy belekukucskált volna a hordóba, ahogy a többiek, egészen egyszerűen oldalba rúgta, és kiborította Helénát.
- Micsoda csinos madárka!

Nem volt ideje, hogy zsibbadt ujjaival előkotorja a pálcáját. Egy pillanat alatt a levegőben találta magát, keze-lába mozgásképtelenül kifeszítve a levegőben. Riadt marionettként pislogott maga körül.
- Mit csináljunk vele, kapitány?
Mindkét matróz egy vigyorgó szőke nő felé fordult. Alig lehetett huszonéves, a haja rövidre nyírva, mint a parasztfiúké, a testén rövid tunika, akár a legénységén.
- Ti semmit. Ez a madárka az enyém.
A két férfi egy pillanatig letörten meredt Helénára, majd riadtan eredtek a dolguk után, ahogy a kapitány hangja élesen utasította őket.

A fogoly nem mert megszólalni, még akkor sem, mikor egy furcsa kabin felé lebegtették, és úgy érezte, ebben a pózban lehetetlen, hogy beférjen az ajtón.
Az egész hajó valahogy szokatlanul nézett ki. Sehogy sem hasonlított azokhoz, amiket a brit partoknál látott. Pedig amikor éjszaka felsettenkedett rá, még egészen olyannak tűnt. Ellenben most megcsodálhatta a hatalmas vörös vitorlákat, amik a feje felett dagadtak a szélben, a sötét, szinte fekete deszkákat, és a bonyolult, feszülő kötélzetet.
- Ez egy kínai ötárbocos dzsunka – közölte a kapitány, miközben becsukta maguk mögött az ajtót. – Gondolom, még nem láttál ilyet.

Az alig négylépésnyi helyiségben csak pár bútor kapott helyet. Egy szekrény, amiből kidőlni látszottak a térképek és más papírok, egy kisebb asztal, mellette szék, ugyanolyan káosz jegyeit viselve magán, akár a többi bútor. Egyedül a lefüggönyözött ágy tűnt egészen helyénvalónak.

- Én mesélek, te meg, kérlek, sikongass olykor, hogy a fiúk odakint jól szórakozzanak. Sírhatsz is, azt még inkább kedvelik.
- Te… te nő vagy?
- No lám, madárkám! Csak nem megjött a hangod? – vigyorgott egészen pimaszul a szőke. – Igen, nő vagyok – mérte végig látványosan a másikat. – Még ha nem is épp a te fajtádból. És roppant kíváncsi vagyok, egy hozzád hasonló, finom úrilány mi a fenét keres egy hordóban. Szalagokkal fonott haj, drága selyem cotte… az egy hímzett cipő? Nézd, beszélgethetünk, de jó lenne, ha elkezdenél végre sikítani, mert a fiúk még a végén azt hiszik, eltunyultam. És kiabálj, kérlek, olyanokat, hogy „Ne, ne nyúljon oda!” „Kérem, könyörgöm!” „Még szűz vagyok!”.

- Nőket erőszakolsz meg?
- Jobbára csak férfiakat.
Heléna megrökönyödött arcát látva a kapitány egy halk sóhajjal felemelkedett, mellélépett, és határozott mozdulattal a lábára taposott.
A lány meglepetten visított fel, ahogy a másik szokatlanul keménytalpú csizmája a lábujjain táncolt.

- Kezdetnek jó lesz – biccentett. – A nevem Csókos Dolly. Kalózkapitányként tengetem napjaim. Tengerem a széles, kék égbolt.
Újabb taposás és újabb sikoly.
- Nem kell több ösztönzés – nyöszörögte Heléna. – Hogy értetted, hogy égbolt?
- Előbb kérnék egy sikítást és valami zavarba ejtőn kétértelmű mondatot.
- NE! KÉREM! OTT NE! OTT MÉG SOHA… – sikoltozta egészen vörös arccal, a végén szégyenlősen elcsuklott a hangja.
- Tökéletes – vigyorgott Dolly. – Nos, ez egy repülő-úszó dzsunka. A tengeri kalózkodás túl korlátolt. Így szárazföldön is vígan fosztogathatok.
- Hogy lesz egy nőből kalóz?
- Előbb egy sikítást, ha kérhetem.
- KEGYELMEZZ!
- Ez egy kicsit erőltetett, de megteszi – bólintott rá Dolly a hanghatásra. – Jó helyen kell lenni, jó időben és lehetőleg a megfelelő embert kinyírni.

Heléna igyekezett összébb húzni magát.
- Azért, mert nem kínozlak, még ne hidd, hogy kiskutya simogatással jutottam idáig – csóválta a fejét Dolly.
A lány nyelt egy nagyot, és engedelmesen sikongatott, meg könyörgött megint.
- Egész jól csinálod, mintha gyakorlott lennél benne.
Az elsötétülő tekintet, amit válaszként kapott, felért egy igennel.
- Szóval… mi a neved, és mi az a fényes holmi az ujjadon? Két újabb sikítás között, ha kérhetem.

.oOo.

Heléna bőszen remélte, ha egyszer úgy fordul a sors, akkor a cápák majd hálásak lesznek, amiért most a környék összes halát idecsábította a számukra. Mi tagadás, az elmúlt két napban remekül voltak tartva, hála a hajók zöld szörnyének, a tengeribetegségnek.
Soha nem hitte, amikor mesélték, és most saját égő torka és szúrós könnycsatornái bizonyították az egész dolog igazságát.

Nem sokkal azután kezdődött, hogy a velős, és szívrepesztő sikolyokkal tarkított értekezésüknek a kapitánynővel vége szakadt. Nagyon meggyőző lehetett, mert amikor végre szabadult a kabinból, a fedélzeten lézengő tagbaszakadt, sok mindent megélt matrózok majdnem együttérzőn pillogtak rá, s egyikőjük nem átallotta még felé is nyújtani kétes tisztaságú, valaha volt zsebkendőjének maradványait.
A ruharoncsot most izzadságtól síkos tenyerében szorongatta, miközben újra azt érezte, hogy a gyomra átbucskázik a korláton.

A szüneteket pedig azzal töltötte, hogy megpróbálta kitalálni, vajon van-e annyi ideje két hányás közt, hogy meglógjon innen, mert ha nem teszi meg most, akkor hamarosan túl távol lesz bármiféle szárazföldtől a hoppanáláshoz, itt viszont tuti kinyírják, lassú és fájdalmas halállal hal.
Dolly ugyanis azt vallotta: ki nem dolgozik, ne is egyék! Tehát amint képessé válik parancsolni a gyomrának, irány a fedélzet és a fóka, szárazföldi patkánynyelven a felmosó…

Heléna sosem vetette meg a szolgákat. Elismerte a munkájukat, és tisztában volt azzal is, hogy az ő dolgos kezük biztosítja számára a jólétet és mindennapi kényelmet. De az a tény, hogy felvilágosultabb volt a kortársainál, még messze nem volt egyenlő azzal, hogy ő maga is kezébe vette volna a Munkát, így nagybetűvel. Jómódú családban született, jóformán hercegnőnek nevelték, s eszerint is bántak vele, így a kilátás, hogy dolgoznia kell, rémülettel töltötte el. Nem az undorítósága taszította, csak a tény, hogy hamarosan lebukik, kicsoda, micsoda, hiszen nem sok nemes kisasszony szökik el otthonról, és mire kettőt pislog, a Báró már hurcolja is hazafelé.

Azt már nem! – döntötte el, összeszorítva az állkapcsát, hogy a fogai majd beleroppantak. Addig aztán nem is lazított izmain, míg a hányingerét vissza nem gyűrte. Amikor megnyerte a csatát a belsőszervei fölött, végül magabiztosan, bár kicsit remegve s roskatagon állt fel. Érezte, hogy itt az idő!
Az izmai megteltek a meneküléshez szükséges adrenalinnal, az agya lázasan dolgozott a hajót körülvevő védővarázslatok megtörésén.

Azért megroggyant, amikor a vállára kéz nehezedett, és szedett néhány apró, gyors levegőt, mire teljesen nyugodt hangon képes volt megszólalni.
- Honnan tudtad?
- Ne röhögtess, csibém, látom a kellemes hányásszín orcádból, hogy szökni óhajtol. No meg, hogy állsz, mint a fasz, merev elhatározottsággal. Szóval, ezzel a lendülettel akár le is vakarhatnád végre ezt a sok guzmót innen a fedélzetről. Ja – fordult még vissza egy kaján mosollyal a szája szögletében –, csak hogy tudd, édesem, már nem tudsz innen hoppanálni, hacsak nem szeretnéd itthagyni nekünk emlékül valamely formás darabod.
Heléna kétségbeesetten nézett a távozó alak után, majd első dühében morogta, ami csak kikívánkozott belőle:
- Hülye picsa…
- Hallom ám, tubicám, de neked csak: Igenis, Kapitányom!

.oOo.

Az első pár nap – mármint leszámítva a tengeribetegesdit – rettenetes volt. A kezein felhólyagzott a bőr, és mindenhol gennyes, véres hólyagok fakadtak, marva a megkínzott tenyerét. A térdében már nem számolta a szálkákat, és idejét nem tudta, mikor vett utoljára egy tisztességes fürdőt, vagy bontotta ki derékig érő haját, ami most loncsos csomókban, összecsavarva húzta a fejét, valahányszor előre hajolt egy újabb krumpliért, amiből már úgy érezte, millió tonnányit megpucolt az elmúlt két órában.

Amikor legközelebb is a szemébe hullott néhány tincs, végleg elvesztette a türelmét, és a kezében lévő konyhakést maga felé fordítva akart pontot tenni kínszenvedésének végére.

Az ujjak, amik a csuklója köré szorultak, rettenetesen erősek voltak, kis híján csontját törték. A pillanat törtrészében még megpróbált ellenállni, és véghezvinni, amit elkezdett, de a bilincs meg sem rezzent, hiába feszítette bele minden megmaradt erejét. Ujjai maguktól ernyedtek el, s a súlyos kés koppanva hullott a fapadlóra, és szemrehányóan csillogott a petróleumlámpa imbolygó fényében.

- Gyerünk, állj fel! – A hang parancsoló volt, ellentmondást nem tűrő, de eddigre Heléna minden lázadása megszűnt. Nem volt hülye lány, tudta, mikor nincs esélye, így engedelmesen követte a másikat, ahogyan az kifelé húzta a konyhából, majd mintha pórázon vezetné, végigvonszolta a fedélzet elején a saját kajütjéig, ahol attól a naptól számítva, amikor rábukkantak az uborkás hordó rejtekén, nem járt.

Hallgatagon tették meg az utat, a Kapitány többet nem szólt, ő nem kérdezett, inkább nem is akart semmiről sem tudni, mindössze magában mantrázta egyre, hogy bár meghalna végre. Csak a matrózok hangtalan bólintásaira válaszolt hasonló biccentésekkel, hiszen ezek alatt a napok alatt valahol, ha nem is kedvelte meg őket túlzottan, de elfogadta a helyzetét. Legbelül talán kicsit erőt is adott neki, amikor nem kellett saját magával törődnie, hanem csak csöndben hallgathatta, ahogyan azok ugratták egymást, öblösen nevettek az olykor durva tréfákon, vagy éppen le „ordenárécsaló”-zták egymást egy-egy cinkelt kockaparti során.
Azok is megszokták a jelenlétét, s lassan olybá vált, mintha Heléna a kalózhajó személyes kísértetévé avanzsált volna. Mindenhol ott volt, hangtalan tűnt föl, s el, fehér, majdnem átlátszó bőrével, amit ugyan már megkapott valamelyest a nap, de még mindig messze állt a tengeri nép egészséges, cserzett színétől.

Dolly otthonos mozdulattal rúgta be a kajüt ajtaját, majd maga elé penderítette a lányt, a szobácska közepére, hogy annak alig volt érkezése elkerülni a térképekkel borított asztal sarkát.
- Vetkőzz! – érkezett az újabb utasítás. Most, hogy kis helyen voltak egybezárva, s elhaladtában felkavarta a levegőt, a lány már érezte a Kapitány felől áradó rumszagot.
- Hogy, mi? – csuklotta, s ijedtében a hangja a szokottnál is erőtlenebbé vált.
- Azt mondtam, vetkőzz, ostoba liba!
- De…
- Ne kelljen még egyszer mondanom, különben ruhástul váglak a tengerbe! – Amikor látta a másik megrettenését a gondolatra, élvezettel fűzte tovább a gondolatmenetet. – Tudod, az engedetlen matrózokkal szoktuk tenni, hogy összekötjük a csuklóikat, majd egy kötélszáron leeresztjük a tengerbe őket, s a másik oldalon felhúzzuk, át a hajó feneke alatt, amit megszámlálhatatlan, késnél élesebb kagyló borít…

Heléna minden további kérdés nélkül szabadult meg ronggyá vált ruházatától, s a hidegtől, meg az idegtől reszketve állt anyaszült mezítelen kritikus szemlélője előtt, aki hosszas vizsgálódás, s hümmögés után közelebb lépve, csizmájának orrával arrébb rúgta a mocskos anyagokat, majd megragadva Helénát, a vállainál fogva a kajüt sarkába kormányozta, ahol az ágy mellett egy mosdótál állt, mellé készített meleg vizes kancsóval és törölközővel.
- Sikáld meg magad, mert bűzlesz, mint a napon felejtett, háromnapos döglött hal! – mondta, s azzal otthagyta.

A lány percekig semmi mást nem tett, csak hagyta, hogy folyjanak a könnyei, nedves, sós csíkban oldva le az arcára rakódott koszt. Érezte, hogy a felgyülemlett feszültség kiáramlik belőle, s ahogy alábbhagyott végtagjainak remegése, nekiállt a mosdásnak. A lavór mellett talált egy darabka szappant, amivel aztán alaposan végigcsutakolta magát, addig, amíg bőre szinte már vörössé nem vált.
Miután megszárítkozott, kézbe vette a fésűt, és vadul nekiesett loboncának, kis híján beletörve azt. Ekkor hallotta meg újra az ajtó nyitódását, majd szinte rögtön a látóterébe is került a jól ismert csizmapár.
- Vedd fel! Azt meg hagyd, majd én…

Nem tartott sokáig magára kapnia a könnyű ruházatot. Gyanította, hogy maga a Kapitány ruhatárát képezhették, mert bár dísztelenek, s praktikusak voltak, mégsem hasonlítottak a férfiak hordta darabokra.

Szinte nem is emlékezett a pillanatra, amikor azok az erőszakos kezek leszorították a sámlira, ahol most is ült, s aztán a feje tetejére vándorolva, apró, óvatos mozdulatokkal nekikezdtek hajának kibontásába. Már több mint fél órája ülhetett itt, egyetlen hang, vagy felesleges mozdulat nélkül, s Heléna kis híja, hogy el nem aludt a gondos kezek alatt. Most először érezte magát biztonságban, hogy sok-sok nappal ezelőtt szökési szándékkal átlépte otthona küszöbét.

- Hajtsd hátra a fejed! – hallotta, s mielőtt végiggondolta volna, megtette, amire kérték, tökéletesen bízva abba, hogy mögötte lesz, aki megtartja.
Nyaka egy edénynek ütközött, s nem sokára kellemesen langyos víz érte a fejét, s valami illatos olajféleséget masszíroztak megkínzott fejbőrébe. Lehunyta szemeit, s egy pillanatra ismét úgy érezte, mintha otthon lenne, saját lakosztályában, s a komornája szelíd korholását hallaná, amiért az épp megszidja, hogy a legújabb divat szerint felrakott kontyában mit keresnek faágak…

Talán egy pillanatra ténylegesen elbóbiskolhatott, mert arra eszmélt legközelebb, hogy ajkát valami selymes anyag érinti, s valóban érezte, ahogy a haját egy törülköző segítségével épp szárazra törlik. Elmondhatatlan megkönnyebbülés volt, ahogy ismét szabadon, tisztán kunkorodtak a tincsek az arca körül, s nem egy cumpfliban húzták a bőrét, szörnyű fejfájást okozva.

A könnyű, gyakorlott kezek eztán pillanatok alatt rendbe fésülték a kósza hullámokat, majd a megfelelő helyre tűzték őket, s már meg is csodálhatta újjávarázsolt arcát az elé tartott, aranyozott szélű kézitükörben.

- Ez gyönyörű! – sóhajtotta akaratlan is. Nem a hiúság szólt belőle, hisz nem saját szépségét dicsérte éppen, hanem a másik művészi érzékét, amivel elrendezte azt, amit a keze alá kapott. Egy pillanatra meg is feledkezett arról, hogy hol van, s kivel, milyen körülmények közt. – Ezt hol tanultad? – lelkendezett, s csodálkozott rá közben tágra nyílt szemeire, amikben már rég látott vendég volt a mostani csillogás.
- Mindenkinek akad múltja – jegyezte meg a háta mögötti ironikus hang. – Örülök, hogy tetszik, remélem, a bárónak is fog.

- A Bárónak – ejtette el a tükröt Heléna, aki egyetlen másodperc alatt vált holtfehérré. Csak a Kapitány villámgyors reflexeinek volt köszönhető, hogy az üveg nem törött ezernyi apró szilánkra rögtön, balszerencsét hozva ezzel mindannyijukra.
- Mi ütött beléd, te szerencsétlen liba? – sziszegte, miközben biztonságba helyezte foncsorozott zsákmányát.
- Hogy adhattál fel a pont a Bárónak? – esett neki a másiknak utolsó kétségbeesésében Heléna. - Miért pont neki? Honnan tudta, hogy itt vagyok? Mikor beszéltétek? Ugye, még nincs itt? – Szeme riadtan járt ide-oda, mintha a tenyérnyi kabin valamely sarkából akár most rögtön előugorhatna a fekete köpenyes rém, hogy magával hurcolja őt.

- Most mit vagy már úgy oda? Gottfried nem a legrosszabb, aki történhet veled. Nem tudom, hova a nagy picsogás - törölte le hüvelykujjával durván a másik szeme alatt rezgő cseppeket.
- Miféle Gottfried? – torpant meg hirtelen Heléna. A váltás olyan nagy volt, hogy ezúttal a Kapitány ráncolta értetlen kíváncsisággal magasba vont, ívelt szemöldökét.
- A keresztesek egyik vezetője. Mégis hányat ismersz belőlük? – kérdezte csúfondárosan, visszanyerve korábbi fölényes hangját. – Hamarosan partot érünk a közelükben, s én üzletet szándékszom ajánlani neki. Szabadrablást akarok, cserébe meglepetésszerűen támadok előttük, amolyan elő-elővédként, megtisztítva a területet nekik Jeruzsálem körül, hogy szabadon készülhessenek majd a város ostromára. S gondoltam, kicsit csábítóbbá teszem veled az ajánlatomat.

- Már megbocsáss, de Gottfried nem báró, hanem gróf – oktatta ki Heléna, akiben az előbbi ijedség helyét most harag vette át, s szintén rég nem érzett dac. Ő nem valamiféle csere, vagy alku tárgya! Sok mindent elviselt az utóbbi időben, de mindennek megvan a maga határa!
- Gróf, báró, felőlem – vont vállat a Kapitány – egyre megy. A lényeg, hogy mindketten hasznot húzzunk a dologból. Te leléphetsz innen, ahol utálsz, megint elkényeztetett kis picsa lehetsz a selyem-baldachinos ágy mélyén, én meg nem teszem fölöslegesen kockára az embereim életét azzal, hogy ellenük is harcolnunk kell.

- Ki mondta neked, hogy eltűröm, hogy odalökj bármilyen férfi elé? – kérdezte fojtottan Heléna.
- Ki mondta neked, hogy megkérdezlek, cicavirág?
- Nem teheted, mert én…

- Oh, nagyon is jól tudom már az első pillanattól fogva, ki is vagy te, és hidd el nekem, kis tolvajkám, ez volt a legkevesebb, amit megérdemeltél! Remélem, tanultál az esetből, s eztán megbecsülöd magad! Nesze, ez a tied, csak hogy mindig emlékezz! – Azzal felé dobta a gyűrűt, amit az első napon kobozott el tőle, s ami valójában nem más volt, mint anyjának diadémja.
Rögtön tudta, hogy tényleg azt kapta vissza, mert azonnal megérezte a jól ismert, otthonos mágiát. Eddig nem is sejtette, hogy ennyire hiányzott, csak a megfoghatatlan sajgást, s most azt, hogy megint tudja, hol a helye. A gyűrű energiával, biztonsággal töltötte fel, melegséggel, s a tudással, amit annyi ideje keresett már, de hiába is próbálkozott, a diadém nem felelt a kérdéseire, nem működött nála soha.

Tisztán látta, hogy összesen két lehetősége maradt. Hagyja, hogy a Kapitány eladja a grófnak a zsíros zsákmány reményében és ő ebbe belenyugszik, vagy feladja magát a Bárónak, aki érte jön és hazaviszi ugyan, de valószínűleg ugyanúgy megkéri majd az árát.

Elgondolkodva nézte Dollyt, aki egyenes tartással, gúnyos mosollyal várta a döntését. Tunikája, mint mindig, most is makulátlan tiszta volt, Heléna, amióta a hajója „vendége” volt, még soha nem látta mocskosan a másik nőt. Szőke haja minden csutak tincse a plafon felé meredt, miközben hideg, kék szemmel fürkészte az őt méregetőt. Nem szólt, nem próbálta meg a másikat befolyásolni, minden pórusából sütött, hogy neki nincs szüksége a diadémra sem ahhoz, hogy tudja, mit akarjon.

Heléna most nézte meg először a másikat jobban, s döbbenten konstatálta, hogy a nagy és félelmetes (nah meg nőhöz mérten félelmetesen tahó) Kapitány körülbelül annyi idős lehet, mint ő, és alig néhány centivel magasabb csak. A ruhaméretük is egyforma nagyjából, hiszen épp a másik gönceit hordja ebben a percben is. Mégis, a Kapitányból sugárzott a magabiztosság, a koravén bölcsesség, szemében pajkosság helyett cinikusság csillogott, s szája sarkában már ott volt a keserűek jellegzetes vonása.

- Tudod, tubicám, megmondom én, mit akarsz – lépett közelebb, s valahogy fenyegetően kezdett magasodni, s ezzel együtt Heléna törpülni érezte saját magát. – Az a te legnagyobb bajod, édesem, hogy mindenről csak a habot kanalazgatnád le. Csak tudod, a sörrel együtt jár a keserű íz is, és vagy megszokod annyira, hogy már szinte szereted, vagy puhapöcs maradsz mindörökre!

- Miért is kéne tökössé válnom, mikor alapvetően nő vagyok? – vágott vissza sértetten.
- Oh, igen? Nőnek érzed magad? Olyannak, aki naphosszat elüldögél a hímzése fölött, rebegő pillákkal, s piruló orcával fogadja az udvarlók hadának ócska, üres bókjait? Olyannak, aki veszekszik a cseléddel, s parancsokat ad a kulcsárnőnek az estebéd terítékére nézve? Aki számon tartja az ágyneműket, és számon kéri a dolgát rosszul végző kertészt, s naphosszat elnézegeti az izmos lovászfiút, hogy aztán egy kósza pásztorórán együtt hemperedjen be vele a szúrós szalmába, oda menekülve az impotens, de annál nagyobb arcú, durva férje mellől, aki kötelességszerűen meghágja, minden alkalommal, amikor előírják neki, hogy mihamarabb biztosítsa a szükséges számú porontyot? Ilyen nagyon nőnek érzed magad? – suttogta a végét már egészen közelről, halkan, vészterhesen a másik megszeppent arcába.

- Ne..nehem – nyögte Heléna, mert most határozottan megijedt. A sorsa a másik szájából sivárnak és kétségbeejtőnek hangzott. A vörös ajkak gúnyos mosolya viszont annál élettelibbnek tűnt, ahogy majdnem kegyetlen mosolyba fordult, miközben tovább folytatta a monológját.

- Nőnek fogod érezni magad, mikor elszorítják a derekad, az arcodba nyomják a melled, s arra kényszerítenek, hogy mindezt mosolyogva tűrd, s lelkesen felelgess igenel, mikor örök rabságodat olvassák épp fejedre? Vagy talán akkor majd, mikor a lakomában részegre vedelt immáron férjed és urad a nászi ágyra szögez majd, hogy aztán anélkül, hogy ismerné a megfelelő kulcsot, feltörje szüzességed zárját? Tudod, mi történik olyankor? Tudod?
- Én igen… ööö... igen, ő majd…
- Ohh, igen – folytatta amaz szinte tapintható élvezettel a hangjában –, mondd csak ki! Vagy tudod, mit? Megmondom neked én! A farkát, amit akkor egyszer s utoljára talán keményre, s vastagra hizlal az alkohol merészsége, a két lábad közé nyomja egészen addig, amíg a méhed már görcsbe nem rándul, míg úgy érzed, ketté nem szakít, s mikor azt hinnéd, véget ér a megaláztatásod, kirántják majd alólad a selyemlepedőt, s körbehordozzák véreddel az egész udvar szeme láttára bizonyságául, hogy ártatlanságod legyőzettetett!

Heléna már remegett, és pupillája szinte duplájára tágult. Olyan mereven követte a másik minden mozdulatát, mint a kígyó bűvölte zsákmány, s többé már nem volt képes arra, hogy saját akaratot tudhasson a magáénak. Már csak a másik akarata létezett, ami körülfonta és fojtogatta a torkát, lekúszott a gerincén, borzongásra késztetve minden egyes porcikáját, jéggé dermesztve a bőrét.

Mintha bélyeget égetnének épp belé, úgy érezte, mikor a másik ujja bekúszott ruhájának kivágásába, és végigkövette vállának ívét. A következő pillanatban a másik keze durván ráfogott a végletekig érzékeny mellére, megszorítva azt, és Heléna felnyögött a hirtelen érzéstől, a fájdalomtól és a tudattól, hogy valahol nem bánja ezt annyira, mint illő volna.

Igaza van a másiknak, ő sosem tudott hímezni, gyűlölte a magasba rakott kontyokat, melyben a száz meg száz csat szúrta, s húzta a bőrét, a szoros ruhákat, az etikettet, az üres tekintetek mögött megbúvó számítást. Bár itt a hajón szörnyű volt, de szabad.

Most pedig, ahogy a másik keze már a gerincén járt, s derekának hajlatánál fogva szorította magához, biztossá vált benne, hogy hazamenni semmiféleképpen nem akar.
Lehunyta a szemét, és érezte, ahogy az imént még arcába tolult vér most visszavándorol a karjaiba, mozgásra bírva azokat, amik aztán meglepő könnyedséggel siklottak a szőke tincsek közé, még inkább felborzolva azokat, s ami maradt, az még inkább lentebb vándorolt, forróvá duzzadva.

Tiltakozás nélkül nyitotta meg a száját, amikor a másik érdes nyelve erőszakosan közéjük feszült, és már ebbe a csókba nyögött bele, amikor a Kapitány keze megmarkolta, majd a belőle áradó nedvességet felhasználva morzsolgatni kezdte, miközben néha, mintegy véletlenül kicsit fel-becsusszant néhány centinyit.
Az érzés annyira intenzív volt, hogy kapaszkodni kényszerült, így kezei lejjebb csúsztak a másik lapockájára, majd még lentebb, hogy annak könnyű ingét feljebb tűrve végre hozzáférjen meztelen, forró bőréhez.
Egyre közelebb szorítva magát mozdult, dörzsölődött, s a kemény mellbimbóin olyan izgatón siklott a ruha anyaga, hogy képtelen volt tovább csöndesen tűrni, így a másik szájába, amely azóta sem engedte szabadon az övét, zilálta minden gyönyörét, összefüggéstelenül.

Az érzés rövidesen akkorává duzzadt, hogy nem volt többé képes korlátot állítani elé, s hagyta, hogy az átcsapjon fölötte, magával sodorja, elmosva mindazt, ami eddig a tudatából még megmaradt, így nem hallotta a kopogást, csak a huzat hirtelen hidegét érezte, miután becsukódott az ajtó, s még mindig zúgó fülén alig jutott el hozzá a Kapitány pattogó hangja, amint odakinn osztotta a parancsokat a legénység számára.

.oOo.

A hajó anélkül emelkedett a levegőbe, hogy találkozott volna a gróffal. Először megkönnyebbült. A mosolya azonban gyorsan lelohadt arra gondolva, milyen terv válthatta fel az eladását Dolly agyában.
Az emelkedéssel a hullámzás megszűnt a talpa alatt, de pont ez volt az, amitől ismét a torkába kúszott a hányinger. Az ostromra érkező hajóhadak felett köröztek láthatatlanul, aminek a gondolata segített kicsit visszanyerni a teste feletti irányítást. Így aztán némi elkeseredett nyeldeklés után megkönnyebbülten állapította meg, hogy nem kell senkit lehánynia odalenn. A gyomra megedződött annyira az elmúlt hetekben, hogy bírja.

Mélázva forgatta ujján anyja diadémját, olykor elbámult mellette Jeruzsálem irányába, és próbált rájönni, mi a fenét is keres a világnak ezen a szegletén.
Szökni akart, az igaz. Jobb itt, mint a Báróval, vagy akár egy gróffal, de mikor kitette a lábát a kúria ajtaján, sosem képzelte, hogy ilyen messzire eljuthat.

- Pipin! Feszítsd meg jobban azt a kötelet, vagy a farkaddal peckelem ki a csigát éjszakára!
Heléna nem fordult meg a hangra. Azóta hogy kikötöttek, vonakodott a nő szemébe nézni. Inkább az alattuk elterülő Marad kikötőjére függesztette a tekintetét.

Nyüzsgő hangyaként olvadtak egybe a keresztes hadak páncélosai és a köröttük sertepertélő helybeliek. Mintha két különböző színű folyó keveredését szemlélhette volna madártávlatból.
- Végre megfelelő helyen vagy, pintyőkém! Magasan mindenki feje felett, ahova a jó sors szánt születésedkor – szavalta gúnyosan Dolly, miközben a másik mellé simult. Semmiféle szemérmetességet nem sugároztak a mozdulatai, ahogy, mintegy mellékesen, végigzongorázta Heléna vállait.

- Jelenleg a te kezedben a sorsom, nem?
- Jobb, mint az első verzió, nem gondolod?
- Ne beszélj úgy, mintha ismernéd az életem, csak azért, mert tudod, hogy ki vagyok! Pár adat és kósza pletyka, nem egy életrajz! – fortyant fel.
Dolly megfordult, hátával támaszkodott a korlátnak és az eget pásztázta kék szemeivel, mintha ott keresne valami régi emléket, amit már nagyon régen nem idézett fel.

- Már kiskorodban is egy bosszantó pukkancs voltál. Nagyarcú díszpinty, aki hagyta, hogy anyuci ölebet csináljon belőle. Minket azonban mindig emlékeztettél, hogy mennyivel okosabb és tehetségesebb vagy nálunk, már csak a születésed jogán is. Hollóháti Hedvig lánya… tökéletes kisasszony, nemdebár?
- Nálunk? – ízlelgette Dolly szavait.
- Nem is emlékszel rám, igaz? Ejnye, madárkám! Elkapott egy gonosz kígyó, és még csak a neve sem rémlik. – Megragadta Heléna arcát, és maga felé fordította. – Sokszor kellett hallanom a nagyapám korholó szavait, amiért fele olyan tökéletesnek sem sikerültem, mint te, és örültem volna, ha még többet hallhatom. Egyetlen porcikámban sem akartam hasonlítani rád.

- Gyűlölsz engem? Erre megy ki ez az egész? Itt tartasz és élvezkedsz rajta, ahogy felmosok, meg krumplit hámozok?
Dolly felkacagott. Szívből jövően és elégedetten.
- Már rég nem vagyok Dolly Rhea Gomold. Mardekár minden őrültségét magam mögött hagytam. Téged, tubicám… Gondolod, hogy amit legutóbb tettem, vagy amit ma éjjel tenni fogok, azt gyűlöletből teszem? Azt hiszed, akár egyetlen percet is pazarolnék a csinos pofikádra, ha annyira rémesen irritálna? Persze, élvezem nézni a kerek hátsód, ahogy négykézláb sikálsz, de hidd el, az inkább a fiúknak szóló műsor, mint nekem.

Heléna még mindig a másik kezének bilincsében, kerek szemekkel bámulta azt a nőt, akit egykor ágakkal csapkodott a Mardekár-kúria udvarán, mert rá mert lépni a tunikája szélére.
Az a kis szőke lány, aki dacos komolysággal állt az anyja előtt, mikor mások a szüleik mögül pislogva méregették a bölcs asszonyt. Rhea… a konok kis csitri.

- Azt hittem, meghaltál. Mind azt hittük!
- Bizonyos szempontból ez igaz is – vont vállat a szőke.
- Mire jó ez az egész? Mindent tudsz rólam, azt állítod, nem gyűlölsz, de nem is kedvelsz. Mi a fenének vagyok még itt? Miért hagytad, hogy maradjak?
- Túl sok kérdés… a nyelvedet másra kéne használnod. Semmi közöd ahhoz, mi zajlik a fejemben, elvégre, te most a foglyom vagy – engedte el az állát, majd csattanósat húzott a fenekére. – Mondd csak, láttál már pucér férfit?
- Miről beszélsz?
- Arról ott!

Dolly háta mögött Mr. Joe épp azon volt, hogy ledobálja magáról minden egyes göncét.
- Mennyi még? – tudakolta kiabálva a kapitány.
- Csak pár perc! – lelkendezett a férfi.
- Remek! Bontsd ki a hajad tubicám! – bökte oldalba rabját, majd leoldotta az övét, és levette a köpenyét.

Heléna engedelmeskedett, mert tudta, hogy jobb, ha megteszi, de közben próbált úgy fordulni, hogy ne kelljen a fedélzet közepe felé néznie, ahol egyre többen gyűltek össze a legénységből, hogy meztelenül ácsorogjanak az eget kémlelve.
- Mi a fenét csinálnak?

Az első esőcseppek, amik a vállán landoltak, és a pucér tömeg felől jövő önfeledt kurjongatás megadta a kérdésére a választ. Fürödtek. Az esőben ugrálva, szappant dobálva egymásnak, a csapat kalóz épp azon volt, hogy levakarja magáról az út nyomát.
Heléna előbb önkéntelenül is elvigyorodott, aztán a tekintete megállapodott a férfiak talpa alatt egyre gyűlő sáros, emberbűzös vízen.
- Minek sikáltattad velem egész délelőtt a fedélzetet, ha tudtad, hogy zuhogni fog?
Dolly nem felelt, csak vigyorgott, gúnyosan és pimaszul megnyalta az ajkait.

.oOo.

A hajók egyre, másra érkeztek alattuk a kikötőbe, és Heléna néha már úgy érezte, beleszédül a forgatag bámulásába. Mégsem tudott elszakadni a látványtól. Valahogy úgy volt vele, mint Dollyval. A nő még az ágyban is egy bunkó dög volt, szinte odaparancsolta maga mellé, és mégis épp oly nehezen szakadt el tőle hajnalonként, mint a hömpölygő emberáradat hipnotikus forgatagának megfigyelésétől.
Mióta megtudta, kicsoda, csak még nehezebb volt. A szavai egyszeriben nagyobb súllyal estek latba. Minden, amit a jövőjéről mondott, kétszeresen igaznak tűnt, és ez rátelepedett Heléna gondolataira.

Valóban mindig igyekezett megfelelni az anyja elvárásainak, kedvére tett, jó kislány volt. Mindezért cserébe azt hitte, valahol majd számítani fog az is, amit ő akart. Akkor lázadt fel először, mikor kiderült, hogy ez nem így van, és gyanította, ha visszamenne, csak újra abban az életnek nevezett színjátékban találná magát, ahol mindennek tökéletesnek kellett lennie, ahol mindent a látszat és a rang irányított.

Persze, az anyja az iskolaalapítók tagja volt, és Mardekár befolyása ellenére támogatta a mugli származású diákok felvételét is. Hárman egy ellen. Az ember azt hinné, hogy a jó szándék vezette őket. Hollóháti Hedvig viszont sosem a jóindulatáról és az optimizmusáról volt híres. Inkább a kegyetlen racionalitás jellemezte a gondolatait. Ha támogatott egy döntést, akkor az jól felfogott érdeke volt. Minden rózsaszín pacsmag nélkül, amit később Griffendél már lelkesen magyarázott bele a vita elregélésébe.

Hatalmas csörömpölés riasztotta ki a gondolatai közül. Egy kristályváza darabjai repültek szét csilingelve és kopogva a kapitány kajütjének ajtajában. Aztán Mr. Joe és Pipin is kivágódtak a fedélzetre.
- Hozzátok ide! Most!
Heléna kíváncsian lopakodott közelebb, bár ezt azonnal megbánta, amikor a két tengerész feltápászkodott, és betessékelték Dolly szobájába.
Az ajtó hangosabban csukódott mögötte, mint eddig bármikor, odakint pedig elhalkult a munka zaja. Mintha mindenki lábujjhegyen kezdett volna járni a fedélzeten.

- Elmész. Már összeraktam neked pár ruhát, az éjjel kiraklak, Tel Aviv felé.
- Nem értem.
Dolly haragos tekintettel mérte végig.
- Mit nem értesz, te szerencsétlen? Ki-rak-lak.
- De éjjel még…
- Kuss legyen! Mész és kész! Kurvára nem nyitok vitát egy tolvajjal!

Ezúttal nem sírt. Szótlanul hajtotta le a fejét, és egyetlen nyikkanás nélkül vette el a felé nyújtott csomagot, ami nagy valószínűséggel az említett ruhadarabokat tartalmazta. Fogalma sem volt, mi lehet az oka ennek az egésznek, csak egyvalamiben volt biztos, hogy nincs értelme vitatkozni. Túl rég óta ismerte már a Kapitányt, régebb óta, mint valaha is hihette ennek előtte, de tudta, melyek azok a pillanatok, amikor a nő makacssága törhetetlen acél. Ez most pont ilyen pillanat volt.

A szikrázó szemek, amikbe belenézve csak önmaga képét látta viszont, és nem azt a Dollyt, aki túltett megannyi férfin otrombaságban, ha úgy hozta a sors, aki képes volt hosszú időket rááldozni arra, hogy óvatosan, szinte szálanként bontsa szét a haját, nehogy fájdalmat okozzon közbe. Aki képes volt várni, és finoman, fokról fokra felépíteni a gyönyört, aki néha durvának és faragatlannak minősült ugyan, de a metszetlen ág-bog mélyén ott rejtezett az a kirobbanó életöröm, ami belőle, a gondosan oltott kertek szépéből mindig is hiányzott.

Dolly nem törődött vele, az út hátralévő része úgy telt, mintha mi sem történt volna, az egyetlen különbséget a csend jelentette. Mintha nem is élő, lélegző, nagyhangú, zajos matrózokkal lenne tele a fedélzet, s a hajó gyomra, hanem szellemek dolgoznának szerte az árbocokon.
Pedig a Kapitány nem emelte fel a hangját. Egyszer sem azóta, hogy kijelentette, kiteszi a következő lehetséges helyen, ahol a hajó észrevétlen landolni képes. Olyan volt, mint a monszun előtti idők, forrón lüktetett, baljóslatún, és az ember alig kapott levegőt, amikor elvonult a közelében.

Még búcsúcsókot sem adott, pedig máskor egyáltalán nem szégyenlősködött a legénység előtt, ha ennél sokkalta intimebb dolgokhoz is szottyant kedve. Persze, azért nyíltan nem tett meg mindent, de egy kis csöcsörészést a fáradt férfiak számára mindig bevállalható műsornak tartott. Ezúttal viszont csak egyetlen szót kapott útravalóul:
- Eredj!

Ő pedig ment, egészen a következő, arra alkalmasnak tűnő rejtekhelyig. Elég távol maradt a horgonyzó hajótól ahhoz, hogy onnan ne vegyék észre, de olyan közel is, hogy semmit ne mulasszon el, bármi is történjen ott, mert fog, ebben valahol biztos volt.
Biztosnak kellett lennie, mert ha ok nélkül zavarta el a másik ilyen hirtelen, akkor az… történni fog valami!

.oOo.

Rögtön felriadt a hangra, ezer közül is felismerte volna. A Báró öblös, erőszakos tónusától már egészen fiatal korában is rázta a hideg. Volt valami kegyetlenség abban a férfiban, bár rémtetteiről soha nem szóltak történetek, mégis, mindezek ellenére is, Heléna szinte biztos volt benne, hogy ez félelem szülte hallgatás, mint alapanyag nélküli.

A hajópalló halkan, recsegve ereszkedett elé, hogy a fedélzetre tehesse a lábát az a mocskos féreg. A látvány kisebb dührohamot váltott ki belőle, mert nem kellett hozzá a diadémhoz fordulnia, hogy tudja, mi történhetett pontosan.
Bár innen nem látott a fedélzetig, az átkok fénye messzire világított, és ő nem törődve semmivel, rohanni kezdett a hajó felé.

Valahányszor valami zölden villant, majd felbukott, mert azonnal megszaporázta lépteit, mintha úgy időben érkezhetne. Még félúton sem járt, amikor az oldala már szúrni kezdett, és úgy érezte, soha nem lesz többé képes elég levegőt venni. A füle zúgott, a szemei előtt pontok táncoltak, és a következő mélyedésben az egyenetlen talajon, kis híján bokáját törte.
Aprót sikoltva vágódott el a fűcsomók közt, és ebből a szögből remek rálátása nyílt már a fedélzeten dúló küzdelemre.

A Báró nyilván a nyomára bukkant, és jogosan követelte vissza őt, a tolvajt. Dolly ekkor távolíthatta el őt, hogy aztán a visszatérő férfinak megmutathassa, nála nincs semmiféle lány Hollóhát házából… Dolly valószínűleg a kapitányi kajütbe kísérte a látogatót, hogy ott tárgyaljanak, ahol is nyilván megpillanthatta valamelyik ruhadarabját, vagy övét, vagy bármijét, amit ottfelejthettek, amikor a nyomait tüntették el. A Báró pedig rühellte, ha hülyének nézték…

Zihálva nyomta fel magát ülő helyzetbe, és éppen az utolsó erejét próbálta meg összeszedni, amikor megpillantotta Dolly szőke tüskéit a palánk mellett, ahonnan a Bárót próbálta épp leszorítani. Aztán villant a penge, és Heléna saját vállához kapott, mikor a másik vörös vére lassan átütött az ing ujján. A Báró ügyesen odébb hengeredett, s maga volt az, aki egy gyors pukkanással eltűnt a fedélzetről, hogy aztán fél úton közte és a hajó között jelenjen meg.

- Tudom, hogy te rejtegeted Hollóháti lányát! Add elő, és ha van eszed, talán még mindig kiegyezhetünk! – kiabált fel Dollynak, aki még mindig a hajón állt, és a sebét szorította hasztalan.
- Nincs itt a lány, már rég túladtam azon a libán. Mit gondolsz, mi hasznát vettük volna itt egy gyenge fehércselédnek?
- Ne etess, némber, mindenki tisztában van szégyenletes ferdeségeddel! Nagyon is van elképzelésem arról, mit tehettél te vele a mocskos kis lyukadban.
- Már megbocsáss, de én rendszeresen mosom, amit te viszont nem mondhatsz el magadról, mert idáig bűzlesz.
- Ez az utolsó szavad, lotyó?
- Az utolsó.

A Báró kicsit hátrébb tolta köpenyét, hogy elég széles helye legyen a mozdulatokhoz, s miközben mormolt, szemét nem vette le a hajó mellvédjénél álló, szőke alakról, akinek karján lassan csordogált végig a vállából folyó vér, átitatva, vörösre festve maga körül a szövetet. Dolly, a Kalóz még csak meg sem rezzent. Nem tudta felemelni a pálcáját, de konok határozottsággal meredt a férfira, mintha azt hinné, a szemeivel is ölni tud.

Aztán a Báró pálcájának vége szikrát kezdett hányni, s a csóva szemmel alig követhető sebességgel csapódott a hajó oldalán egy pontnak. Egy pillanatnyi csend, majd hatalmas robbanás rázta meg a környéket.

Heléna fülét eldugította a nyomás, csak az égett fa szaga kúszott az orrába, majd a csengés mellett, amit hallani volt képes, lassan oszlott valamelyest a füst, és elé tárult a látvány.

A lány sokkoltan meredt a helyre, ahol nem sokkal ezelőtt még a hajó állt. Most mindenfelé csak törmelék, tűz, és fekete csonkok. A vörös vitorlák szaggatva és néhol még lángolva remegtek a szélben. Égett hús és fa szaga keveredett orrfacsaró bűzzé a fedélzet romjai felett. A Báró arcéle ugyan alig rezdült, de nem kellett hozzá tolmács, hogy felismerhető legyen rajta az elégedettség.
- Így jár mindaz, aki újat húz a Báróval! – Hangja úgy szállt a pattogó, pusztuló roncsok felett, mint a dögkeselyű, s Heléna képtelen volt felfogni mindazt, amit látott.
- Nem – suttogta. – Nem! Nem, nem, NEM! – kiáltotta, majd olyan gyorsan pattant fel, amiről az imént még nem hitte volna, hogy képes rá, és sarkon fordulva az erdő felé rohant, ahonnan nem sokkal ezelőtt indult visszafelé…

A Báró megfordult a hangra, ami távoli kiáltásként hatott, de már nem látott mást, csak egy hosszú hajfonatot eltűnni a sűrűben. Összevonta a szemöldökét.

.oOo.

A Szürke Hölgy még akkor is tűnődve bámulta a makettet, amikor Sir Nick, immáron egyedül, visszatért a Trófeaterembe.
- Ugyan, Heléna, nem emésztheted magad örökkön-örökké! Annak idején azért készítettem el számodra a hajó pontos mását, hogy képes legyél végre lezárni a múltat. Azt hittem, ha minden emlékedet erről az időről bezárjuk a belsejébe, akkor végre tovább állsz! Nem mintha zavarnál – szabadkozott Nick lovagiasan, amikor rájött mennyire tapintatlan volt az imént -, de réges-régen nem itt lenne már a helyed.
- Amikor neked elmeséltem a történetemet sok száz évvel később, életem egyik legjobb döntése volt – válaszolta csöndesen a Szürke Hölgy. – Te, az ügyes kezű fiatalember, megadtad számomra az egyetlen esélyt, ami segíthetett volna, de akkor nem voltam képes megtenni… Aztán hoztam egy másik, ezúttal hibás döntést. – Pillantása ismét a repedésre vándorolt.

Mindketten hallgattak, hiszen nyílt titok volt a Kastélyban élők közt, hogy annak idején maga Tom Denem volt az, aki megpróbálta megsemmisíteni a családját „bemocskoló” emléket úgy, hogy közben annak hatalmas erejét a magáénak tudhassa. Arra nem számolt egyedül, hogy amit odabenn talál, azzal nem lesz képes megbirkózni, mert az az erő nem olyasmi, amit valaha is a magénak tudhatott.
A kastélybeliek ismerték a történetet, habár rajtuk kívül nem sok mindenki tudta az egész mögött rejtőző valódi okokat.

- Heléna, azért vagyunk emberek, mert hibázunk, egyszerűen nem lehetünk tökéletesek! Jó és rossz döntések sorozatát hozzuk meg, mert egyszerűen döntenünk kell, nem tehetjük meg, hogy nem indulunk semerre. Ki az, aki megmondhatja, mi a jó és mi a rossz, hogy mi miért van? Ő hozott egy döntést annak idején, te is meghoztad a magadéit, de nem foszthatod meg magad az örök nyugalomtól egyetlen botlás miatt! Nem kéne már úton lenned, ideje, hogy végre célhoz érj!

- Igen, Nick, talán neked van igazad, és ezalatt a közel ezer év alatt már valóban eleget vezekeltem, de…
- De?
- Igazából… Attól tartok, hogy mi van, ha ő nincs ott?
- Mármint hol?
- Ahová megyek? Mi van, ha nem lesz ott, vagy én nem? Vagy valamit félreértettem annak idején, és ő komolyan lezárta mindezt? Itt – szorította szellemöklét valaha volt szíve fölé –, itt az úton, mindig velem van most, mindig érzem, tudom, és emlékszem. De mi van akkor, ha ahová innen mennem kell, már nem lesz ott?

.oOo. VÉGE .oOo.