Londonban a prostikat megölik, ugye? /3

Cím:Londonban a prostikat megölik ugye?
fejezet: 3
fandom: Harry Potter
korhatár: 18
műf.: humor, nonmagic, angst, történelmi, slash, snarry
Figyelmeztetés: sorozatgyilkosság, szociopatizmus, grafikus szexjelenet, trágár beszéd, huh...
Tartalom: Készült a IV. HWSC kihívásra a Legends csapatban "bosszúszomj" kulcsszóra. (Snarry) Sorozatgyilkos garázdálkodik a muglik között. Harry Potter, aki kurtizánként tengeti napjait, megsérti Gilderoy Lockhart nem létező becsületét. A piperkőc úgy dönt, elteszi láb alól a szégyentelent, és a gyilkosságot Hasfelmetsző Jack-re keni. Harryt a Piton kúriában bujtatják el, ám sem ő, sem Perselus nem az a fajta aki nyugodtan üldögél, miközben Londonban gyilkos garázdálkodik.





Harry nem ezt várta.
Amikor Dumbledore közölte vele, hogy hol kell meghúznia magát, a lelki szemei előtt megjelent a bájitalmester arcképe.
A férfi magas, szikár, és olyan hideg, mint egy élő jéghegy. Néha fogadások alkalmával figyelte, ahogy körbedongják a csinosabbnál csinosabb hölgyek, Piton pedig rezzenéstelen faarcot vág, mintha épp temetésen lenne.
Olyan embernek tűnt, akinél a kiemelt figyelem jele, ha veszi a fáradtságot, hogy ráfintorodjon valakire.
Persze, azt is észrevette, hogy leginkább saját nemének tagjai felé mutat némi arcjátékot. Hamar leszűrte a maga kis következtetéseit.
Úgy képzelte, hogy egy Pitonhoz hasonló férfi valamiféle kicsinyített várban él. Magas, szürke kőfalak, lőrésszerű ablakok, és vastag tölgy kapu.
Évek óta annyi ajtó előtt állt már, hogy megtanulta azok alapján előre felmérni a kuncsaftokat. A cirádás, festett bejáratok mögött jobbára ízléstelen sznobok laktak, akik mindig valami különlegességet vártak tőle.
Az egyszerű, tiszta és csinos ajtók mögött szeretetre vágytak, a komor, legalább öt zárral és védővarázslatokkal ellátottak mögött pedig mindig óvatosnak kellett lenni.
Piton ajtaját komornak, és láncokkal lelakatoltnak képzelte.
Ezzel szemben, mikor a hintó fékezett egy meglepően csinos, és barátságos kúria, és egy egyszerű, de szerethető ajtó várta. Volt ugyan rajta némi kovácsoltvas ciráda, de cseppet sem tűnt ízléstelennek.
Maga a kúria, sötét, mélyszürke kőből épült. A bejárat előtt oszlopok tartotta tető, jobbra hatalmas ablakokkal ellátott kerek szoba, balra fedett terasz, és egy kis ösvény a hátsó kert felé.
Hívogatóan mélybarna lépcsők, és ablakkeretek meredtek vissza rá.
Az épület két oldalán hatalmas fák álltak csupaszon, mégsem tették kísértetkastélyhoz hasonlatossá a helyet.
Valahol a távolban egy üvegház csillogott a napfényben, és Harry látni vélt még egy apró alakot is, aki kerti törpéket kerget fel, s alá. Mikor azonban tüzetesebben is szemügyre akarta venni az illetőt, már sehol sem találta.
Crac és Monstro lepakolták a bőröndjeit a küszöb elé.
A házból áradó varázslat szinte tapinthatóan rezgett a levegőben, és nem úgy tűnt, mintha örülne a két gorillának, így azok amennyire csak lehet távol maradtak tőle.
Harryt viszont egyáltalán nem utasította el.
A fogdmegek olyan gyorsan távoztak, amilyen gyorsan csak lehetett. Nem pazarolták az időt elköszönésre, de még egy kósza biccentésre sem.
Harry tehát magára maradt. Szemben a házzal, teljesen egyedül…
- Mondja Mr. Potter, írásos meghívóra vár?
- Én nem… ööö… Jó napot Uram!
Piton felvonta fél szemöldökét, és szélesre tárta a kúria ajtaját.
Az előtte ácsorgó fiú megilletődöttnek tűnt. Perselus reménykedett benne, hogy nem vár el szép szavakat, és kedélyes invitálást.
- Hagyja a csomagjait ott ahol vannak, és jöjjön!
Harry önkéntelenül is teljesítette a parancsot. Valamiért a férfinek olyan hangja volt, aminek lehetetlen lett volna ellenállni. Mély, karcos, és valahogy szomorú.
Nehezen tudta volna megmagyarázni, de a ketrecbe zárt tigrisek morgására emlékeztette. Félelmetesnek akart látszani, de a magány, és a beletörődés hangjai kihallatszottak a szavak mögül. Összességében erőteljes, és elragadó volt.
A bálok szikrázó csillogása nélkül az arca sem tűnt olyan komornak, mint emlékezett rá. Szigorú, és erős vonású, mintha fából faragta volna ki egy unatkozó szobrász, és elfelejtette volna lecsiszolni az éleket, de sokkal kedvesebbnek, és emberibbnek tűnt napfénynél, mint a sok száz gyertyával kivilágított termekben.
Önkéntelenül is elmosolyodott a gondolatra, hogy pár pillanat alatt milyen költői magasságokba sikerült emelnie egy férfit, aki elől a legutóbbi találkozáskor legszívesebben elfutott volna.
Még egyszer végigmérte Pitont, majd erős szemöldökráncolás közepette, átlépte a küszöböt. A házat átitató varázslatok melegen átcsúsztak a testén, de annyira lefoglalta a bájitalmester hajának tanulmányozása, hogy szinte észre sem vette.
- Szabad tudnom mit bámul annyira?
- Én… csak… a haja… nem volt rövidebb legutóbb?
- Amint látom, az egybefüggő beszéd nem tartozik az erősségei közé. Ez a hajam rendes hossza. Hogy mikor mekkorának látja, az a maga problémája. - Becsukta az ajtót – Amíg a házimanók behozzák a bőröndjeit, én megmutatom a szobáját.
Harry nagy levegőt vett és bólintott. Valahogy nem volt ínyére a díszkíséret, szerette volna minél előbb megtudni melyik kis zugot mondhatja majd magáénak, hogy aztán onnan kiindulva felfedezhesse a házat. Így aztán abbahagyta a bájitalmester hátközépig érő szénfekete hajzuhatagának vizsgálatát és engedelmesen követte a lépcső felé.
Piton a padlástérbe vezette, egy csinos vendégszobába. Baldachinos ágy állt a szoba közepén, kandalló és két fotel mellette. Nem voltak szőnyegek, sem függönyök, a napfény akadály nélkül áramlott be az ablakokon. A falak smaragdzöldben pompáztak, a padló pedig mély bordó deszkákból készült. Harry szemében az egész furcsán letisztultnak tűnt.
A nemesek házaiban sosem látott még ehhez hasonló helyiséget. Egyszerű volt, és otthonos, minden csiricsáré díszítés nélkül, amit másutt szinte kötelezőnek tartottak.
- Amíg itt van, ez lesz a szobája. A magánkönyvtáram rendelkezésére áll. Hétkor reggeli, egykor ebéd, és fél hétkor vacsora. Amennyiben elkésik, nem kap enni.
Jómagam nagyrészt az alagsori laborban vagyok, ahová tilos betennie a lábát. Probléma esetén, Effi és Nott szólnak nekem.
- És ha nincsenek a közelemben, mikor baj történik? – kérdezte mosolyogva Harry.
- Az esetben, Mr. Potter, javaslom, hogy sikoltson. – Kis szünet után – Lehetséges, hogy lesz pár látogatóm a napokban. Nem zavar, ha találkozik velük, nyugodtan járkálhat a házban olyankor is, mikor itt vannak. Mindazon által, ha mégis azt mondom, hogy zárkózzon be a szobájába, akkor feltétlen engedelmességet várok el.
- Nem zavarja, ha meglátnak az ismerősei?
- Nincs jó hírem, amit őrizgetnem kellene – közölte Piton, és megengedett magának egy apró féloldalas mosolyt. - Egyébiránt jó, ha tudja, hogy nem a két szép szeméért egyeztem bele a rejtegetésébe. Szándékozom kihasználni a lehetőséget… - Piton folytatta volna, de a torkában akadtak a szavak.
Harry ugyanis abbahagyta a szoba szemrevételezését, felé fordult, és elkezdte ledobálni magáról a ruháit.
Nem volt túl vidám. Dumbledore égre-földre esküdött, hogy a bájitalmesternél rendesebb férfit nem igen hord hátán a planéta… úgy tűnik, hogy még a rendesnek tűnő embereknek is vannak kielégítetlen vágyaik. Azért azt nem gondolta, hogy a férfi ilyen gyorsan előhozakodik majd vele, de megvonta a vállát, és ledobta a nadrágját is.
Praktikus, ha már a legelején tisztázzák a szabályokat, később legalább tudja majd, mit vár el tőle.
Perselus végigmérte a sápadt bőr minden elé táruló centiméterét és úgy döntött, hajlandó megérteni miért kérnek Potterért kétszer annyit, mint más cafkákért.
- Nos? Hol akarja? – tudakolta Harry.
- A könyvtárban… Gondoltam a vékonyka kezeinek hasznát vehetném némely kényesebb kötet tisztításánál.
Igaz, hogy megengedtem, hogy szabadon mászkáljon a kúria területén, de amennyiben egy mód van rá, a nudista hajlamait fogja vissza. Nem megfázva és lázasan akarom visszaszolgáltatni. Mr. Denem sem díjazná, ha sérülne a portékája.
A fiú zöld szemei kikerekedtek.
Pucéran állt egy bizonyosan meleg férfi előtt, mögöttük egy ágy, sehol senki, aki megzavarhatná őket és mégsem azt akarta…
Ráadásul hogy tud valaki úgy sértegetni, hogy közben azt hiszed, aggódik az egészségedért?
Elmosolyodott. Piton értetlen arckifejezését látva a mosoly lassan vigyorrá szélesedett, míg végül kitört belőle a kacagás.
Perselus nem mozdult. Várakozón állt tovább, és nézte a vigyorgó kurtizánt.
A fiún nyoma sem volt a legutóbb látott félénk cinegére emlékeztető visszafogottságnak. Eltűnt róla az a bénító zavar is, ami a bejáratnál még körbefogta. Egyszerű, vihogó kölyökké vedlett, mintha a pillangó levetné a hímporát, és közönséges tücsöké változna.
A bájitalmester kedvelte a tücsköket… bár ezt sosem mondta volna ki hangosan.
- Igazán köszönöm, Mr. Piton! Örömmel segítek a könyveinél.
- Rendben – biccentett a férfi – fél órával ebéd után találkozunk a könyvtárban. Megmutatom, mit kell tennie.
Nem akart semmit hozzáfűzni, így biccentett és a saját dolga után eredt.
Harry ajkain hitetlenkedő mosoly játszott. Alig hitte el, hogy pár perc alatt megkérdőjelezi az előítéleteit Perselus Pitonnal kapcsolatban.
Valószínűleg a férfi tudott félelmetes lenni ha akart, de az, az elképedés, ami egy pillanatra átsuhant az arcán, mikor Harry vetkőzni kezdett… nos, az egészen édes volt.
Elkezdte felszedegetni a ruháit. Mikor már mind a kezében voltak felegyenesedett.
A szoba nyitott ajtajában egy tíz éves forma kislány ácsorgott. Hófehér, fodros ruhácskában, derekán piros övvel. Barna haja pedánsan göndörítve, és a fejére tűzve. Szinte nem is kislánynak tűnt, hanem hatalmas porcelánbabának.
A gyerek szembenézett a teljesen meztelen Harry Potterrel és jól láthatóan esze ágában sem volt elfordítani a fejét. Sőt!
Szinte gusztálta a fiút. Centiről centire haladva mérte fel minden porcikáját.
Átható búzavirágkék szemei voltak és gúnyosan mosolygó eperszín ajkai. Harry még sosem látott hozzá hasonlatos szépséget.
Szórakozottan ráncolta a szemöldökeit. Nem, nem látott, mert ilyen csodás teremtés nem is létezhet. Ha mégis lenne, akkor egész London tudna róla…
A gyermek kajánul elmosolyodott, és megnyalta száját.
Harry magához tért a pár pillanatnyi sokkból, és maga elé rántotta a kezében tartott ruhaneműit.
Mire felráncigálta a nadrágját a kislány eltűnt.

¤¤¤¤ ¤¤¤¤ ¤¤¤¤

Az elkövetkező napok során Harry Potter három dologgal foglalatoskodott. Elsőként a búzavirágszemű jelenést kezdte kutatni. Pitont hiába kérdezte róla, a férfi elengedte a füle mellett a tudakolózást. Rövid idő kellett csak hozzá, hogy Harry úgy érezze magát mellette, mint egy elmebeteg, akinek szándékosan figyelmen kívül hagyják a tévképzeteit, így aztán faggatózás helyett alaposan átkutatta a kúriát és a hozzá tartozó birtokot. Csak a két házimanóval sikerült megismerkednie, a lányt sehol sem találta.
A manókat viszont kimondottan szórakoztató jelenségnek találta. Piton elejtett megjegyzéseiből rájött, hogy Effi és Nott házaspár, ami megmagyarázta a fiúmanó arcán feltűnő pánikot valahányszor a nejével egy szobában kellett tartózkodnia.
Nott nem büntette magát, mint más manók, elég volt, ha elmondta Effinek a bűneit, és az asszony módszeresen púposra klopfolta a nyújtófával.
A nap nagy részében Harry a könyvtárban foglalatoskodott, esténként pedig élvezkedett.
Persze nem a szónak abban a fizikális értelmében, amiben élete folyamán eddig része volt.
Harry Potter ugyan is most először szembesült olyan férfival, akit teljességgel hidegen hagyott. Bevetette a legcsábítóbb pillantásait, a legrafináltabb ruhadarabjait, és szende mosoly mögé bújtatott kétértelmű megjegyzésekkel bombázta Pitont, de egyik sem használt.
A bájitalmester általában csípősen visszavágott, vagy sziszegve visszaparancsolta a könyvtárba.
Harry nem akart hazudni magának, tudta, hogy vonzónak találja a férfit és azt is tudta, hogy a legvonzóbb tulajdonsága a megközelíthetetlensége.
Őszintén kíváncsi volt meddig bírja még Piton az ostromot. Nem hitte önmagát teljesen ellenállhatatlannak, viszont tisztában volt vele, hogy minden hímet egy fából faragott a természet. Furdalta a kíváncsiság, hogy a bájitalmester meddig tudja még magát élő jéghegynek tettetni, normális emberi lény helyett.
Úgy tűnt, normál esetben Piton szeret a könyvtárában üldögélni, viszont Harry folyamatos csábítási próbálkozásainak hála, egyre inkább távol tartotta magát a helyiségtől.
A fiú kihasználta a lehetőséget, orrára biggyesztette a szemüvegét és igyekezett átnézni minden olyan könyvet, amiből reményei szerint megtudhatott valamit a sorozatgyilkosokról.
A Piton kúriában töltött ötödik napon aztán fáradtan ráborult egy méretes vörös kötésű könyv lapjaira, és keserűen állapította meg, hogy a varázsvilág még nem dédelgetett egy Hasfelmetsző Jack-hez hasonlatos förtelmet sem a kebelén.
- Megmagyarázná, mégis mit csinál? – dörrent a kérdés közvetlenül a feje felett.
Belemosolygott a tartósító szagú lapokba, és úgy döntött nem említi meg Pitonnak, hogy mennyire nem kívánja most a társaságát.
- Olvasok.
- Úgy hogy a lapokon fekszik? Erősebb szemüveget kellene csináltatnia magának. – Azzal letelepedett egy fotelba, és tüzetesebben szemügyre vette a fiút. – Mégis milyen romantikus rémségbe sikerült így belefeledkeznie?
- Nem olvasok romantikus könyveket – mormogott Harry és felemelkedett –, egyetlen kurtizán sem olvas ilyesmit.
- Munkahelyi előírás? – gúnyolódott a férfi.
- Inkább jó tanács. A mi szakmánkban a szerelem egyenlő a halálos ítélettel. Vagy a féltékeny kedvesünk vágja el a torkunkat, vagy a bordélyház tulaja.
- Az egy hét nemsoká letelik. – terelte el a szót Piton.
- Tudom, hogy el fognak adni. Nem kell emlékeztetnie rá. Vagy talán megvenne? – pimaszkodott Harry.
A bájitalmester horkantott és kényelmesen elhelyezkedett ültében.
- Hasznosabb dolgokra szánom a pénzem. Magát meghagyom a rajongóinak.
- Mpf… milyen kedves magától. – morgolódott a fiú –, sokkal egyszerűbb lenne az életem, ha valaki olyanhoz kerülnék, aki utál.
- Sem nem kedvelem, sem nem gyűlölöm annyira, hogy magára költsem a pénzem.
Harry összecsattintotta a könyvet, és feldobta lábait a fotel karfájára.
- Az nem lehet, hogy semmit sem érez valaki iránt. Még az útszéli halárus felé is vannak érzelmei egy embernek!
Piton úgy tűnt elereszti a füle mellett a kijelentést. Fontoskodó arccal kinyitott egy regényt, és beletemetkezett.
Hosszúra nyúlt kettejük között a csend. A bájitalmester olvasni próbált, de minden apó szőrszál vigyázzba vágta magát tarkóján az érzéstől, hogy figyelik.
Mikor végül bosszankodva felemelte tekintetét, Harry várakozó arcával találta magát szemközt.
- Bosszant, Mr. Potter. A jelenléte kifejezetten bosszantó. – közölte ingerülten.
A fiú szája fülig szaladt. Vigyorogva kucorodott össze a fotelban, mint valami mesére váró kisgyerek.
- És még?
- Nem értem mire gondol.
- Csak bosszantom?
- Igen, Mr. Potter. Különösen, mikor a nyilvánvalót ismételgeti.
- És mi baja van velem? A szakmám?
Piton elegánsan felemelte fél szemöldökét és olyan lekicsinylő arcot vágott, ami még egy királyt is a porba kéne, hogy döngöljön. A fiú mosolyát ezzel szemben csak megerősítette.
Morogva becsapta a könyvét, hátradőlt, és keresztbe rakta hosszú lábait.
- Nem az bosszant, amit csinál, hanem az, hogy szakmának meri nevezni!
Harry mindentudó arckifejezése csak még inkább feldühítette.
- Mi másnak nevezhetném? A szakma az, amivel az ember pénzt keres, amit éveken át tanult és amihez ért.
- Maga egy kurva, Mr. Potter. Hiába próbálja meg nekem ezt filozófiai magasságokba emelni.
- Eladtak Denemnek. Nem volt választásom! – közölte Harry, a férfi gúnyos stílusában.
- Mindig van választás!
- Végül is igaza van… - vágott színpadiasan gondolkodó arcot a fiú – Volt választásom.
Kurva leszek, vagy meghalok!
Piton megvetően horkantott.
- Nem hiszem, hogy akár egy percig is vacillált volna a második lehetőségen.
Harry felpattant. Úgy érezte minél közelebb kell tolnia az arcát a férfiéhez, hogy nyomatékot adhasson a szavainak.
Ami kellemes piszkálódásnak indult, pár pillanat alatt elfajult és esze ágában sem volt alulmaradni.
A bájitalmester elé állt és közvetlen az arca elé tolta a sajátját.
- Minden egyes nap gondoltam rá, Mr. Piton! Ha lehetséges lenne, akkor most sem magánál mereszteném a seggem, hanem a gyilkost üldözném!
Perselus elgondolkodva ráncolta össze a szemöldökeit.
- Mégis ki mondta, hogy nem lehetséges?
Harry egy pillanatra egészen megzavarodott. Hátrált pár lépést, és visszahuppant a fotelba.
- Nem értem.
- Az aurorok még semmit sem találtak. Maga nem akarja, hogy kiárusítsák, jómagam pedig minél előbb meg akarok válni a társaságától.
Mint említettem, ön felettébb bosszantó. Amennyiben pedig tudni akarja, néha rengeteget használ, ha az ember kinyitja a száját, és segítséget kér valakitől. Ahelyett, hogy szökni akarna…
A fiú zavartan elpirult. Előző éjjel megpróbált átsurranni a védővarázslatokon, de a mágia, amely melegen fogadta mikor megérkezett, állhatatosan útját szegte, mikor távozni akart.
Pár sikertelen próbálkozás után visszaosont. Nem hitte volna, hogy Piton tudomást szerzett róla. Vajmi keveset tudott a védővarázslatokról, így nem sejthette, hogy a férfi minden mozdulatát figyelemmel kísérte.
Figyelemmel és ferde mosollyal.
- Ideiglenes fegyverszünetet kötünk, és nyomozásba kezdünk? – kérdezte hitetlenkedve.
- Szándékomban áll.
- És engem is magával visz? Úgy értem, pont azért hoztak ide, hogy ne történhessen semmi bajom, maga pedig az East End-i sikátorokba készül!
- Maga egy kurva Mr. Potter. Bármilyen csinos is a pofija, azért még pótolható, én viszont egy bájitalmester vagyok. Jelenleg az egyetlen Angliában. Maga szerint mi bajom lehet abból, ha elvesztem egy sikátorban?
- Semmi. – Elgondolkodott – Szóval maga szerint csinos vagyok?
- Ne bosszantson, mert itt hagyom!
- Azt nem teheti!
- Valóban? És miért nem?
Harry pimaszul vigyorgott.
- Azt hiszem, az előbb már megállapította, a foglalkozásunkból eredő különbségeinket.
- Nem áll jól magának, amikor szépen beszél, szóval bökje ki!
- Én ismerem a sikátorokat és a lakóikat. Maga pedig nem.
Piton felvonta szépen ívelt szemöldökeit, felemelkedett ültéből és megengedett magának egy féloldalas mosolyt.
- Rengeteg olyan dologról van tudomásom, amiről magának sejtelme sem lehet.

¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤

A bordélyház legfelső emeletén sötétített szobában üldögélt Tom Denem. Sápadt és vékony teste egészen eltűnt a hatalmas bordó fotelban. Cseppet sem tűnt benne felségesnek, vagy hatalmasnak.
Azonban a beosztottjai és cinkosai eléggé ismerték az adottságait ahhoz, hogy még véletlenül se említsék ezt meg neki.
Denem vöröses szemei egy kislányra szegeződtek.
Karcsú volt, barnahajú, és a fehér ruhácskája derekára kötött masnit igazgatta.
- Nem szeretem ezt az alakod! – dörrent Mr. Denem.
A kislány engedelmesen bólintott. Az alakja hullámzani, és csavarodni kezdett, mintha nem is élőlény lenne, hanem egy hatalmas adag gyurma.
Fél perc elteltével a helyén egy komoly harmincas éveiben járó úr maradt. Csak az arcából világító búzavirágszínű szemei hirdették, hogy a kislány, és az uraság ugyan az a személy.
- Valamivel jobb. – nyugtázta a férfi, és elégedetten elhúzta a száját.
Az arckifejezése nem volt mosolynak nevezhető, inkább grimasznak. Már régóta nem tudott semminek örülni. Pedig ez épp egy olyan alkalom volt, amikor igazán megengedhetett volna magának egy mosolyt.
Elvégre melyik alvilági vezér dicsekedhet el azzal, hogy alakváltásra kényszerítette magát a rettegett Zordót.
A Zordó - mert, hogy tényleg ezzel a legendás lénnyel nézett szemközt –, a maga részéről szórakoztatónak találta a vékony kis embert, aki parancsolgatni próbált neki.
Éltének majd kétszáz éve alatt nem akadt olyan ember, aki ilyesmivel próbálkozott volna nála. Úgy gondolta elűzné az unalmát, ha egy darabig engedelmeskedne neki.
Denem megpróbálta megzsarolni azzal, hogy felfedi a kilétét a világ előtt, ha nem csinálja, amit mond.
A Zordót mulattatta a gondolat, hogy az előtte ülő kis vékony ember azt hiszi, megijeszti. Tisztában volt vele, hogy a férfi nagy varázsló, aki tucatnyi másik felett gyakorol hatalmat. Piszkos kis ügyletekkel, és megfélemlítéssel építette ki a hálózatát, aminek most ő maga a Zordó is tagja lett.
Persze csak ideiglenesen… amíg a dolog tényleg mulattató. Különben mi értelme lenne?
- Szóval? Harry Potter ép és egészséges?
A lénynek eszébe jutott a fiú rózsaszín bőre, és az arcán feltűnő ennivaló zavar, mikor meztelenül látta.
Nehéz volt megállnia, hogy ne mosolyodjon el. Egyszerűen imádta, mikor az emberek zavarba jöttek, a fiú reakciója pedig különösen édes volt.
- Igen.
- Scrimgeour hová rejtette?
Zordó elgondolkodott.
Igazán hálás volt Perselus Pitonnak, amiért megengedte, hogy néha a házában vendégeskedjen. Olyan kegy volt, amit a férfi ritkán adott meg bárkinek, és amit felé még soha senki sem gyakorolt. Elvégre ki akarná a hazában tudni a halál hírnökét?
A bájitalmestert azonban ez az aprócska dolog sohasem zavarta.
- Nem tudom a pontos helyét.
Denem gyanakvóan összevonta szemöldök nélküli homlokát. A legilimencia egy ilyen lény esetében nem használt. Csak remélni merte, hogy elég hatalmat gyakorol felette, hogy igazat mondjon.
Hosszú ujjait egymásnak támasztotta maga előtt, és elgondolkodva forgatta őket.
- Nem akarok ilyen gyorsan megválni a fiútól. Adok egy esélyt a szakértelmednek Zordó. Keresd meg azt a pondrót, aki a fiaimat öldösi!
A lény úgy érezte, nem ellenkezik sem az elveivel, sem az akaratával, hogy elkapjon egy gyilkost, így bólintott.
- Ön elé hozzam?
Mulatságos volt figyelni, ahogy a szavai hatására a varázsló vértelen arca elégedettséget kezd sejtetni.
- Elég, ha megszabadítasz tőle.
Zordó ismét bólintott. Próbált nagyon előkelő, és komoly arcot vágni, ami illett egy ilyen pillanathoz, de nehezen bírta ki az ajtóig.
Odakint egy kissé megzavarodott Monstróval találta magát szemközt. A férfi láthatóan nem értette, hogy miért egy magas fickó távozik, amikor egy alacsony kislány ment be.
A lény nem állt le magyarázkodni. Jót kuncogott az értetlen ábrázaton, majd egy halk pukkanással eltűnt a fogdmeg orra elől.