Az ott Sam?

Cím:Az ott Sam?
Fandom: Tron legacy
Szereplők: Alan, Sam, kicsit Kevin
Tartalom: Alan csapongó gondolatai a múltról és a jelenről. Hogyan is kéne mindezt Kevinnek elmondani...
Figyelmeztetés: slash, szerintem romantikus (ez riogatás akar lenni), AU. OOC Alan,
Figy.2.: Annyit változtattam hogy Kevin Flynn nem hal meg a rácson, hanem szerencsésen kijut.
Ajánlás: Candelightnak szeretettel. Boldog születésnapot babám!
Köszönet: Enielnek a bétázásért és szakértő átnézésért, valamint Lordnak a véleményért







Alan szemüvegén visszacsillogtak a város éjszakai fényei. Ezernyi apró, mozgó fénypont a kékesfekete tömbök között.
Ha hunyorított, néha el tudta hitetni magával, hogy a rácsot látja maga előtt.
Örült volna, ha látja készen. Ha láthatja olyannak, amilyennek Kevin és Sam. Mielőtt romhalmazzá lesz az egész...
Nem, valószínűleg nem az.
Tagadóan megrázta a fejét. Egyszerűen képtelen volt összetörve elképzelni azt a csodát, amit Sam és Kevin éjszakákon át magyarázott neki a visszatérésük után. És persze ott volt az a lány... Quorra. Képtelenség, hogy összetörjön valami,  ami képes volt hozzá hasonló tökéletességet létrehozni.

- Alan! - kásás, morcos hang rántotta vissza az elmélkedés mocsarából, de nem tartott sokáig.
Mire visszamászott az ágyba, Sam már ismét aludt. Keresztben, kiterülve, mint egy lepényhal.
Meleg mosoly játszott Alan arcán, ahogy arrébbgurította, csak annyira, hogy becsusszanhasson mellé, de alig helyezkedett el, máris karok és lábak fonódtak köré, indamódra gúzsba kötve a tagjait.

Hogy fogja ezt megmagyarázni Kevinnek?

Amíg úgy tudta, hogy halott, amíg annak hitte... könnyebb volt megbirkózni a bűntudattal.
Az éjjeliszekrényre rakta a szemüvegét és szórakozottan beletúrt Sam hajába.
Már az is képtelenség, hogy a fiú itt van vele, az aszott vén csonttal... talán kissé apakomplexusos, de ha ezt közölné is vele, reggel valószínűleg megint kutyapisit találna a cipőjében. Egészen felfoghatatlan, hogy Sam apró kis dögje hogyan érzi meg mindig, ha a gazdája lelkébe taposott, és változatos undormányságokkal bosszulja meg a tettet.

.oOo.oOo.oOo.

- Sam!
A vállára tett kéz bátorító akart lenni, de a fiú megroggyant a puszta súlya alatt.
- Nincs mit mondanom. Kérlek, hagyj.
És tényleg kérte. A szokásos dacos felhang hiányzott a szavai mögül, ahogy az életkedv is.
Alan biccentett, bár feleslegesen. A másik fel sem emelte a tekintetét a nagyszülei sírjáról.
Órákig állt ott, szótlanul bőgve a zuhogó esőben, mintha csak az szentesíthetne ilyesmit.
Az öreg pedig várt. Távolabb ugyan, egy méretes gesztenyefának dőlve figyelt a temető bejárata mellett, de egy percre sem tévesztette szem elől.

.oOo.oOo.oOo.

- Szeretném, hogy nálam lakj - rakta keresztbe a kést és a villát a tányérján.
- Nem - közölte Sam, olyan kiszolgáltatott pillantással, amitől az öreg mellkasa összeszorult.
- Miért?
- Mert te nem vagy az apám, Alan, és nem is akarom, hogy megpróbálj az lenni.
- Tudod, hogy...
- Nem! - vágott közbe Sam kissé hangosan.
Pár ember futólag feléjük fordult az étteremben, de mivel láthatólag semmilyen szaftos dolog nem történt, hamar visszatalált a figyelmük a saját asztalukhoz.
- De...
- Az, hogy apám legjobb barátja voltál, nem jelenti automatikusan, hogy örökbe kell fogadnod és estimesét mesélned. Elmúltam 18. Semmi okom, hogy ne járjam a magam útját. Te mindent megtettél.
- Közel sem eleget.
- Többet, mint hinnéd.
Sam tüntetőleg a marhaszeletére meredt, Alan pedig próbált úgy nézni rá, mint egy felnőttre. Komolyan próbálkozott. Hosszú percekig.
Amíg a fiú arca a köretet díszítő paradicsomokhoz hasonlatossá nem vált.
- Kölyök vagy még, Sam - dünnyögte, és azt is érte el vele, amit egy kölyöknél ilyen kijelentéssel el lehet érni. Három évig egyáltalán nem látta a fiút.

.oOo.oOo.oOo.

- Tudod, nem egészen ilyen telefonhívásra számítottam.
Sam felnézett a kórházi ágyról és pimaszul elvigyorodott.
- Még mindig te vagy a “vész esetén értesítendő” rovatban. Sajnálom.
- Nem azt mondtam, hogy bánom, csak azt, hogy nem így akartam újra találkozni veled.
- Két napja sitten voltam.
- Oh. Akkor mégis csak ez a jobbik lehetőség... arra nem gondoltál, hogy felhívj?
Sam nem felelt, inkább folytatta a gipsze firkálását.
- Tron? - szemlélte az öreg a feliratot.
- A lábfejemre tűznyalábokat tervezek.
Alan bámulta egy darabig a filc útját, ahogy csikorgó, ideglelést okozó hanggal szántotta a fehér gipszet. Nem úgy nézett ki,  mintha Sam különösebben beszélgetni akarna, csupán makacs elszántsággal kontúrozta a betűket.

- Haragszol rám valamiért?
A kérdés csak úgy kibukott belőle. Sam annyi ideig távol volt, annyi mindent meg kellett volna kérdeznie tőle, hogy miért volt börtönben, hol él, mit csinál és egyáltalán hogy került combközépig gipszbe a jobb lába... mégis ez volt az első, ami eszébe jutott.
Sam szinte riadtan nézett fel rá.
- Nem! Ez honnan jött? Semmi bajom veled.
- Logikus következtetés volt  azok után, hogy annyi időre eltűntél.
A filc kupakja pattant, ahogy a helyére került, és átható kék szemek szegeződtek az arcára.
Alan egészen öregnek érezte magát, ahogy végigpásztázták.
- Szükségem volt egy kis magányra, hogy átgondoljak dolgokat, megtaláljam önmagam. Tipikus kamaszos dolgok.
- És most vége?
- Csak pihenek, míg a lábam helyrejön.
Talán jobb lett volna, ha rábólint, hogy felnőtt és hamis reményekbe ringatja Alant, de nem az a típus volt, aki bárkinek az arcába hazudik. Még akkor is, ha ezzel fájdalmat okoz.
- Akarsz nálam pihenni?

.oOo.oOo.oOo.

Arra ébredt, hogy valami mozog.
Az arcára vetülő fénypászmák ki-ki hunytak, ahogy a hálószobaablak előtt elhaladt valaki.
- Sam? - kotorászott vaksin az éjjeliszekrényen, de a szemüvege nem akadt a kezébe.
Az árny azonban megtorpant. Nem azonnal, kissé előredőlve, mintha hezitálna.
- Rosszul vagy?
- Minden rendben - érkezett a rekedt, bizonytalan válasz valahonnan az árnyak közül.
- Nem úgy hallom.
Sikerült levernie a sötétben a szemüvegét, így aztán egy halk sóhajjal a villanykapcsolóért nyúlt.
- Ne! Hagyd úgy!
- Mi... - két halk koppanás, ahogy a járógipsz a vastag szőnyegnek ütődött, aztán erős kéz markolta meg a csuklóját.
Az ujjai már a kapcsolón voltak, csak egy egész kicsit kellett volna megfeszíteni őket, hogy világosságot varázsoljon kettejük közé.
- Kérlek...
És tényleg kért. Azon a fájdalmasan magányos hangon, mint évekkel korábban a temetésen.
Alan ujjai azonnal elernyedtek, a karja lehanyatlott a szorításban, mintha természetes reflexe lenne erre a hangsúlyra a feltétlen engedelmesség. És valóban.
Sam akár azt is kérhette volna, hogy tépje ki a szívét és tegye elé tálcán, de nem tette, akármennyire össze is szorult az a kis izomgombóc a mellkasában.

A csend egyre hosszabbra nyúlt, ahogy megpróbálta kivenni a fiú arcát a sötétben, de a szemüvege nélkül tényleg reménytelenül vaksi volt ehhez.
Csak halllgatta a szokatlanul gyors szuszogást és bámulta a gyér holdfénynél kirajzolódó sziluettet.
A szorítás lassan enyhült a csuklóján, mintha Sam habozna, el merje-e engedni, de végül rászánta magát. A tenyere, apró horzsolástól és bőrkeményedéstől tarkított ujjak simították végig a karját, csúsztak fel a vállán, hogy aztán az arcán állapodjanak meg.

Mi a fenét csinálhatott az elmúlt években?

Alan szemei riadtan tágultak ki. Szóra nyitotta a száját, de a másik kéz, ami bölcsőbe fogta az arcát, elnémította.
Tudta, hogy örökké kísérteni fogja a pillanat, amikor a Sam arca elég közel került, hogy tisztán lássa a csillogást a szemeiben, az elhatározás makacs kis ráncait a homlokán és azokat a vékony ajkakat, amik elszippantották előle a levegőt.
Elvesztette a fonalat, mikor a fiú megcsókolta.

Sam ellenállhatatlan volt, nem hagyott kibúvót és nem adott lehetőséget a visszakozásra. Vagy csak Alan szerette volna ezt hinni. Elvégre mennyi fáradságot  követelt volna, hogy eltolja magától? Mennyibe kerül egy egyszerű “nem” kimondása?
Valahol a tudata mélyén még élt a hit, hogy mindez egy tévedés, mindketten valami orbitális átverés áldozatai, de a karjai már önálló életet éltek és kétségbeesetten kapaszkodtak Sam pólójába.

Némán magasodott fölé, de egyáltalán nem bánta, a mozdulatai elmondtak helyette mindent. A fiúban tomboló káosz magával ragadta és felpiszkálta az eddig mélyre temetett érzelmeket, és egyik sem volt igazán apai. Szégyellnie kellett volna magát. Szégyellni akarta.

Szemüveg nélkül Sam csak elmosódott körvonal volt a sápadtkék holdfényben, mint valami szellem.
Kérdezni akart valamit, de alig nyitotta ki a száját, azok a bőrkeményedéses, határozott ujjak megtalálták a módját, hogyan vegyék el a kedvét az ilyesmitől. A fiú válla után kapott. Mintha csupán az, hogy a másik érinti, nem lenne elég valóságos.

Rekedt nyögések az éjszaka csendjében, elfojtott kiáltások, és temérdek eltemetett kérdés.
Tíz körömmel vájt Sam bőrébe, ahogy a gyorsuló ritmus az irányítás utolsó kósza kis illúzióját is elhessengette tőle. Fájt, ahogy a fiú újra és újra elmerült benne, gyorsuló tempóban hajtva mindkettejüket a beteljesedés felé, de A rekedt suttogás, ami a mozdulatokat követte, feledtette az ilyen apróságokat.

- Alan...

.oOo.oOo.oOo.

Mióta is nem látták egymást?
Pontosan tudta a napot, az órát és talán még a percet is, de nem akart belegondolni.
Csak a csipogót hozta.
Sam úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna, és ő tartotta magát ehhez. Kimondatlan paktum kettejük között.
Legalábbis így képzelte.
- Ne haragudj! Fáradt vagyok, sittszagom van. Fussunk majd össze megint egy pár év múlva, jó? Megdumáltuk?
Persze. Meg. Mit is gondolt...

.oOo.oOo.oOo.

- Ez hihetetlen volt, Alan! Eszméletlen! És apa...
Úgy csókolta meg, hogy szinte abba sem hagyta a lelkendezést, ő meg csak állt és bámult. Nem tudta, melyik információ az, amit a fontossági sorrend elejére kellene raknia.
- Odalennt vannak. Quorra és apa. Azt mondta, ő akar feljönni, de szerintem szívrohamot kaptál volna, mikor megpillantod a küszöbön.
És csak beszélt és beszélt... milyen rohadtul kegyetlen...
Kulcs fordult a zárban, aztán Sam háta csapódott döngve az ajtónak, ahogy egyszerűen hozzávágta.
Később, mikor szavakat keresett a dologra, csak a “meghágta” jutott eszébe arra az őrületre, amit művelt vele szinte a küszöbön.
Keserű volt, sértett és magányos. Sam pedig csak belibegett, a szájára tapasztotta a sajátját, mintha a tagadással töltött évek meg sem történtek volna.
Nem volt az a típus, aki ilyesmit tesz, a legkevésbé sem, de amikor a fiú lihegve a markába élvezett, határozott elégedettség áradt szét benne.

- Szóval az apád odalenn van?
Sam négykézláb nyöszörgött, az arca az ajtónak nyomva, ő pedig a hátára harapott sormintát bámulta vigyorogva... amíg a saját szavai el nem jutottak az agyáig.

.oOo.oOo.oOo.

Már vagy két hete minden éjjel vele aludt, még ha a stílusát nem is lehetett pihentetőnek nevezni. Alan plüssmackónak érezte magát, ahogy Sam belecsimpaszkodott és körbefonta a végtagjaival. Tehetséges polip lehetett volna valami gyerekzsúron. Abból, amit éjszakánként előadott, Alan lazán el tudta képzelni, hogy képes külön-külön hullámoztatni minden tagját, mint valami rajzfilmfigura.
A törpeméretű véreb a szoba túlvégében hortyogott egy párnán. Rejtély, hogy mikor adott engedélyt, hogy a fiú magával hozza.

Nem bírt elaludni. Csak figyelte a holdsugarak útját a takarón, ahogy egyre lejjebb vándorolnak.
Talán hajnali kettő felé járhatott az idő.
Sóhajtva megdörgölte az orrnyergét, és felkattintotta az éjjeliszekrényen a villanyt. Már csak az volt a kérdés, hogy fog úgy olvasni, hogy Sam a mellkasán fekszik. Mégsem teheti a fejére a könyvet...
Sóhajtva futott át ismét a fején a gondolat, hogy beszélnie kéne Kevinnel. De mégis mikor? Mióta visszatért, egész éjszakákat tölt az irodájában, gyakorlatilag senki sem tudja, hol és mikor alszik. Mint valami megszállott...

- Alan, ezt nem fogod elhinni!
Flynn úgy rontott be, ahogy húsz évvel korábban tette volna egy nagy felfedezése ürügyén. Papírokat lobogtatott és beszélt és beszélt... abban a pillanatban igazán hasonlított a fiára. Eltelt vagy fél perc mire egyáltalán körbenézett annyira, hogy észrevegye milyen helyzetben sikerült meglepnie a másikat.
- Oh... van veled valaki, ne hara... Az ott Sam?
Hát legalább már nem kell azon őrlődnie, hol és mikor hozza fel a témát.