Londonban a prostikat megölik ugye? /2

Cím:Londonban a prostikat megölik ugye?
fejezet: 2
fandom: Harry Potter
korhatár: 18
műf.: humor, nonmagic, angst, történelmi, slash, snarry
Figyelmeztetés: sorozatgyilkosság, szociopatizmus, grafikus szexjelenet, trágár beszéd, huh...
Tartalom: Készült a IV. HWSC kihívásra a Legends csapatban "bosszúszomj" kulcsszóra. (Snarry) Sorozatgyilkos garázdálkodik a muglik között. Harry Potter, aki kurtizánként tengeti napjait, megsérti Gilderoy Lockhart nem létező becsületét. A piperkőc úgy dönt, elteszi láb alól a szégyentelent, és a gyilkosságot Hasfelmetsző Jack-re keni. Harryt a Piton kúriában bujtatják el, ám sem ő, sem Perselus nem az a fajta aki nyugodtan üldögél, miközben Londonban gyilkos garázdálkodik.





Egy héttel később Gilderoy Lockhart megtapasztalta az 1880-as évek képmutató varázslótársadalmának minden aljas húzását.
Bordélyba ugyan is, majdnem mindenki járt. De az ilyesmit az éjszaka jótékony árnyaira bízták, ha feljött a nap a nyilvánosház bezárt, a kurtizánok aludni tértek, az urak és asszonyok pedig visszakucorodtak választott hitvesük mellé.
Nappal hihetetlen prüdéria uralkodott. Gilderoy mocskos titkai pedig, akár akarta, akár nem, átgyűrűztek a napfénybe.
Cornelius Caramell mágiaügyi tanácsadó, egyből a szívére vette a híreket és mivel az ő estélyén robbant ki a botrány, meg amúgy sem kedvelte a nagyszájú piperkőcöket… úgy döntött, hogy rövidre zárja a Lockhart erkölcseivel kapcsolatban felmerült kétes ügyleteket.
Először is kizáratta a pénteki sakkpartikról, aztán megtiltotta, hogy a pletykalapok főcímként hozzák le az új könyve megjelenését.
Ha mindez még nem lett volna elég, íratott egy hosszú cikket a Reggeli Prófétában arról, mennyire elsikkadtak némely erkölcsi értékek. Voltak benne felemelő gondolatok a család fontosságáról, a hűségről és némi rosszindulatú fejtegetés arról, hogy egy harminc év körüli férfi miért is agglegény még.
A cikk név szerint említette Lockhartot…
- Elegem van! Mégis hogy képzelik ezt? Erkölcsi fertőnek bélyegeztek! Minden annak a nyamvadt rüfkének a hibája!
Gilderoy komor arcú koboldja felügyeskedte az asztalra a levesestálat, majd megvakarta a szakállát.
- Nem az én dolgom – dörmögte.
A bongyorhajú férfi beletúrt az ételbe, majd kedvetlenül eltolta magától.
- Már étvágyam sincs! Meg fogja sínyleni az alakom –sajnálkozott – Inkább adj újságot! Hadd olvassak.
- Tegnap megtiltotta, hogy vegyek akár egyet is – morogta a kobold.
- Akkor mit olvastál ma reggel a konyhában?
- Mugli újságot. Azt nem száműzte a házból.
Lockhart lemondóan az asztalra borult, közvetlen a leves mellé.
- És milyen?
- Betűk vannak benne – közölte Reginald.
- Azt gondoltam. A cikkek milyenek?
- Nem az én tisztem eldönteni – morogta a kobold, és Lockhart elé tolta az újságot. – Megyek, megmelegítem a második fogást. Bár gondolom, abból sem kér majd.
Gilderoy nem felelt. A kobold eldöcögött a konyha irányába. Fél óra múlva, mikor visszatért, a nyavalygós, elesett Lockhart helyén, egy elégedetten mosolygó férfit talált.
- Reginald! Meg fogom ölni Harry Pottert!
- Aha… - sandított fel rá a kobold és erősen kezdte fontolgatni, hogy hajlamos lehet az elmebetegségre.
- Komolyan mondom!
Reginald tálalta a sültet és a krumplit. Nem érdekelte Gilderoy újabb ördögi terve. Mert a férfinak mindig volt mindenre egy terve és az egyik rosszabbnak bizonyult, mint a másik.
Részvényvásárlások, földvásárlások, egy kobold alkalmazása házimanó helyett, könyvírás és a többi csodálatos idea. A kobold meglátásai szerint egyik sem volt kimondottan sikeres.
- A tervem egyszerűen nagyszerű!
- És mégis hogy gondolta, uram? Odamegy a bordélyba és leszúrja?
Lockhart arca úgy sugárzott, mintha nem is gyilkosságra készülne, hanem a saját lovaggá ütésére.
- Olvasd a főcímet, Reginald!
A kobold arca elé tolta az újságot. Az, elég nehezen fókuszált a szemüvege nélkül, de megpróbálta kibetűzni a szalagcímet.
- „Mészáros lenne Hasfelmetsző Jack?” – hátrált pár lépést – Sertés aprítást tervez? Megdobálja Pottert egy csülökkel?
- Ne legyél ennyire fantáziaszegény! – elgondolkodva megdörzsölte az állát. – Nem is tudom, miért várok el tőled ilyesmit. Elvégre, csak egy kobold vagy.
Reginald nem kommentálta a megjegyzést. Inkább kiszámolta, ez a sértés hány galleonjába kerül majd Lockhartnak és elégedetten vigyorogva töltött neki egy pohár bort.
A férfi a gondolataiba temetkezve bámulta a cikket és fél kézzel bökdöste villájára a krumpli darabkákat.
- Azt hiszem, kéne egy próba. Reginald!
- Igen, Mr. Lockhart.
- Ma éjjel próbagyilkolunk!
- Csodás lesz uram – morogta a kobold. – Feltétlen szükség van az én jelenlétemre is?
A bongyorhajú komolyan elgondolkodni látszott a kérdésen.
- Igen. A cikk szerint a gyilkos felhasítja áldozatai hasát. Ugye nem gondolod, hogy össze fogom piszkolni a kabátom?
- Fel sem merült bennem ilyesmi uram – közölte Reginald és azt fontolgatta, hogy mennyivel könnyebben megúszhatná ezt az egészet, ha kinyírná Lockhartot és felszívódna az eddig elsikkasztott pénzzel együtt.
Végül arra jutott, hogy ott akar lenni, mikor a férfit elszállítják Azkabanba. Egyszerűen muszáj látnia! És amekkora rakás szerencsétlenség, biztosan el fogják kapni!

¤¤¤¤ ¤¤¤¤ ¤¤¤¤

Hosszú órákkal később, az őszi London párájába burkolózva, Gilderoy és Reginald egy sikátorban álldogáltak.
A szőke férfi egészen elszántan szorongatta a varázspálcáját. Minden egyes agysejtje a gyilkosság véghezvitelére koncentrált.
Furcsa módon, egy pillanatig sem merült fel benne, hogy nem ildomos kioltani valaki másnak az életét. Potter túl messzire ment azzal, hogy vissza mert szólni neki, és kínos helyzetbe hozta.
Ez olyasmi, ami nem maradhat megtorlatlanul!
Hogy miért nem inkább párbajra hívta?
Potter nem más, csak egy ócska ribanc. Ki venne komolyan egy ilyen kihívást? Rajta röhögne a fél varázsvilág.
A másik fele csak azért nem, mert analfabéták és nem tudják elolvasni a róla szóló mocskolódó cikkeket.
Jobban belegondolva, Lockhart egyre inkább kedvelte az analfabétákat.
Zseniális ötletnek tűnt mindent egy mugli sorozatgyilkosra kenni. Persze nem lesz egyszerű és kifejezetten élvezetes sem, de hát a cél szentesíti az eszközt.
Reginald közvetlen mellette állt és a fogát piszkálta egy vékony fadarabbal. Semmi kedve nem volt kimozdulni a jó meleg konyhából, csak azért, hogy egy ködös éjszakán segítsen meggyilkolni egy prostituáltat.
Ami pedig a ködös éjszakát illeti… Hát nem rémes egy klisé? Minden egyes rémtörténetben a sejtelmesen párás Londoni éjszaka rejti el a szerencsétlen emberek felé közeledő rémeket. Jelen esetben ő és Lockhart voltak a rémek.
Majdnem kiköpte a fogpiszkálóját, ahogy igyekezett visszafojtani a röhögését. Gilderoy ugyan stílusosan fekete kabátot vett az éjszakai mészárláshoz, az alatt azonban galambszürke inget, szoros, hímzett nadrágot és selyem alsót viselt.
Milyen gyilkosnak van monogramos, selyem alsógatyája?
És ha már meg akar ölni valakit, miért nem mérgezi meg? Egy doboz bonbon Potter valamelyik névtelen rajongójától és a fiút két nap múlva koporsóban viszik ki a házból.
Ezt a véleményét azonban nem szándékozott megosztani munkaadójával. Még a végén gyúlna annyi pilács abban a csöppnyi agyban, hogy hallgat rá és megússza a gyilkosságot.
Már csak az kéne! Örökre robotolhatna a konyhájában és hallgathatná a sértéseit!
Csendes puffogása közepette Reginald nem is vette észre az éjszaka csendjét felverő patadobogást.
Hintó fékezett a sikátor előtt. Egy rihe szállt ki belőle, intett a kocsisnak, aki odavágott a lovaknak és pár pillanat múlva el is tűnt a ködben.
A fiú bámult utána egy darabig, majd nagyot sóhajtva összehúzta magán a kabátját.
Lockhart jól látta a cafat arcát. Fiatal volt, vékony és szomorú. Talán meg kellett volna rémülnie attól, hogy ez nem hatja meg, talán ez volt az a pont, ahol még lett volna választása. A piperkőc azonban semmi másra nem tudott gondolni, mint arra, hogyan ad majd egy utolsó csókot Potter kívánatosan rózsaszín ajkaira.
- Stupor! – rikkantotta, és a kurtizán összerogyott az ajtó előtt.
Már nem volt más dolga, minthogy belebegtesse a sikátor egyik különösen sötét végébe és szépen letegye a földre.
- Nos, Reginald, most meg kellene öljük. Elhoztad a konyhakést, amit kértem?
A kobold kissé körülményesen előkapart egy zöldségpucolót valahonnan a szakálla alól majd átnyújtotta.
Lockhart felhúzott szemöldökkel vizsgálgatta az alig hat centis pengét.
- Nagyobb nem volt?
- Nem mondta, mekkora kell, csak azt, hogy hozzak egy kést – vonta meg a vállát a kobold.
- Merlinre! A hasát akarom felvágni, nem a bőrébe karcolni a monogramom! Szerinted ez jó lesz hozzá?
- Ha elég erősen nyomja…
- Nem akarom erősen nyomni, Reginald! – közölte Lockhart hisztérikusan magas hangon
Egyáltalán nem volt oda érte, hogy neki kelljen felvágnia a kurtizánt. Elvégre, egy kobold nem tudja megtenni egy ekkora bicskával.
Kellett pár pillanat, amíg leesett neki az egy knútos…
- Direkt hoztál zöldségpucolót?
- Nem tudja rám bizonyítani – közölte Reginald, és elégedetten vigyorgott szakálla takarásában.
- A franc essen beléd! Minden munka rám marad – morgott Lockhart, és alaposan megjegyezte magának, hogy meg kell leckéztetnie a koboldot.
Feltűrte a kabátja ujját és az elkábított fiú fölé állt. Annak lebegtetés közben szétnyílt a kabátja, és látni engedte az alatta viselt tógát.
- Micsoda perverzek vannak! – mormogta a szőkeség.
- Rémesek… - értett egyet a kobold, közben a szemeit forgatta Lockhart nyilvánvaló álszentsége hallatán.
A férfi előkaparta zsebéből az újságcikket és a gyér fénynél ráhunyorított az aláhúzott részekre.
- Akkor most el kéne vágnom a torkát.
- Minden bizonnyal.
Lockhart esetlen mozdulatai alapján úgy tűnt, hogy eszébe sem jutott, hogy az ilyesmit egy egyszerű varázslattal is meg lehetne oldani. Persze, amúgy sem volt túl tehetséges.
- Reginald! Véres lett a kabátom! Ugye tudod, hogy ez a te hibád?! Még jó, hogy feketét vettem fel!
Az utolsó megállapításra a kobold kénytelen volt rábólintani. Már attól is kiverte a víz, ha csak belegondolt, milyen nehéz kimosni a vérfoltokat. Egy világos kabátból pedig, megtestesült rémálom lenne.
Lockhart újra a cikkre fókuszált, majd elhátrált az immáron halott fiú mellől.
A gyilkossággal nem voltak különösebb gondjai, de ez a hasfelvágós dolog… nos, ez mégiscsak undorító.
- Lehet, hogy ez nem volt olyan jó ötlet – morfondírozott –, másik sorozatgyilkosról nem tudsz?
Reginald széttárta a karjait. Kezdte dühíteni a férfi totojázása. Még a végén észreveszi őket valaki és mindkettejüket elkapják. Úgy döntött, hogy annak ellenére, mennyire végig akarta nézni a férfi bénázását, felgyorsítja kissé az eseményeket.
- Nem próbálná meg a pálcájával?
- Elment az eszed, Reginald? A pálcámnak nincs éle! – Kis gondolkodás után. – Á egy kis nyisszantó varázslatra gondolsz! Nekem is épp ez járt a fejemben.
A kobold ismételten visszanyelte megjegyzéseit és elindult a sikátor bejárata felé, maga mögött hagyva az elhunytat és gyilkosát. Elvégre a piperkőc egy ilyen egyszerű dolgot, talán már segítség nélkül is meg tud majd oldani.
A köd jótékonyan bezárult mögötte, mint valami függöny, elszigetelte a látványtól és az édeskés vérszagtól is. Nagyot szippantott a tipikusan őszi, enyhén rothadás szagú levegőből és elégedetten megvakargatta a szakállát.
Lockhart egy héten belül az Azkabanban lesz, ő pedig elutazhat Skóciába, meglátogatni az anyját. Ennél tökéletesebb már nem is lehetne az élet!
- Reginald! Azt hiszem, levágtam a kezét. Ilyesmi nem volt a cikkben. Vissza kéne ragasztani!

¤¤¤¤ ¤¤¤¤ ¤¤¤¤

Perselus Piton, kezében egy pohár kellemesen szappan ízű vodkával hátradőlt a fotelében és az előtte üldögélő szakállas varázslóra függesztette tekintetét.
Albus Dumbledore kifürkészhetetlen mosollyal kortyolgatta a citromlikőrét és úgy tűnt, teljesen elégedett a beszélgetésükben beálló csend miatt.
Míg Perselus emésztette a tényt, miszerint ismét kellemetlen szívességet kérnek tőle. Elfordította a fejét Albusról, és a kandallópárkány szélén lévő hatalmas karcnyomot kezdte fixírozni.
Általában roppant kényes volt a bútoraira, de ezt az egy sérülést megtartotta emlékeztetőnek. Valahányszor ránézett, a párkány azt susmorogta felé:
- Ne tégy szívességet Dumbledore-nak! Soha, soha többé!
Mélyet szippantott a levendula illatú levegőből és egy hajtásra megitta a vodkáját.
- Mikor legutóbb megkértél, hogy rejtsek el pár napra egy vérengző vérfarkast, azt mondtad, az lesz az utolsó.
- Ugyan, Perselus! Lupin egy pillanatig sem jelentett rád veszélyt!
- Ebben nem értünk egyet – mormogta a bájitalmester.
Az öreg varázsló kihúzta magát és komolyságot kényszerített az arcára.
- Azt hiszem neked is jól jönne ki, ha segédkezet nyújtanál Rufus Scrimgeour-nak.
Piton gyanakodva összehúzta a szemöldökeit.
Valóban előnyös lett volna, ha a lekötelezettjei közt tudhatná az aurorparancsnokot, hiszen ki tudja, mikor jönne jól egy ilyen kapcsolat. Azonban… azonban sosem lehet tudni, hogy a csavaros eszű vén róka kit akar a nyakába varrni már megint.
Birtokolni a Piton kúriát egyszerre volt áldás és átok.
A ház minden idők egyik legbiztonságosabb építménye volt. Nem csak Perselus varázslatai védték. A családtagok majd egy évszázadon keresztül minden évben bájitalokkal kenték be a falakat. A több tucatnyi, egymásra halmozott réteg pedig áthatolhatatlanná formálta azokat.
Egy ilyen házba csak az juthatott be, akit meghívtak.
- Szóval? Egy újabb vérfarkas?
Dumbledore szemei vidáman csillogtak félhold szemüvege mögött. Ha valaki Piton véleményére lett volna kíváncsi, akkor a férfi szerint túlságosan vidámak voltak azok a szemek.
- Csak egy eltévelyedett fiúról van szó.
- Kérlek, ne beszélj rébuszokban. Kit akar elrejteni Scrimgeour?
- Harry Pottert.
Perselust, villámcsapásként érte a név. Pár pillanatig reménykedve meredt Dumbledore-ra, hátha a férfi elmosolyodik és bejelenti, hogy csak viccelt az imént. Azonban ilyesmi nem történt.
- Szó sem lehet róla!
- Ugyan már… csak egy védelemre szoruló fiú, aki elkövetett pár hibát élete folyamán.
- Pár hibát? Én nem így fogalmaznám meg. Az a kölyök Tom Denem életének legjobb befektetése. A csinos kis bordélyának Potter hajtja a legnagyobb hasznot.
Dumbledore megvárta, amíg Piton kipuffogja magából a felháborodását, aztán töltött mindkettejüknek még egy pohár itókát és visszatelepedett a fotelba.
- Nem helyeslem, amit a fiú csinál, és azt sem, amit most tesznek majd vele, de úgy gondolom jót tenne neki, ha elrejtőzhetne egy kicsit a világ elől.
- Idehoznád nyaralni?
- Félreértesz.
- Talán, ha az elején kezdenéd a dolgok elmagyarázását, könnyebben jutnánk dűlőre.
Az öreg varázsló elmosolyodott, mintha már nyert ügynek tekintené Potter elhelyezését.
- Gondolom, olvastál a Prófétában a sorozatgyilkosról.
- Hasfelmetsző Jack – fintorodott el Perselus –, tőle hangos minden.
- Tegnap éjjel találtak még egy halott fiút. Biztosan varázsló volt.
Piton elgondolkodott.
- Szóval Potter exkluzív kuncsaftjai most biztonságba akarják helyezni a fiút, ezért nyomást gyakorolnak az aurorparancsnokra.
- Pontosan.
- És tőlem mégis mit vársz? Pátyolgassam a sérült lelkét? Ilyesmire nem hogy hajlandó nem vagyok, de még képes sem.
Ami pedig Scrimgeourt illeti – mérgesen összehúzta a szemöldökeit – elég érthetően elmondtam neki, hogy az évek óta keresett bűnözője, Voldemort, valójában Tom Denem! Miért nem őt próbálja meg lefülelni, ahelyett, hogy szívességet tesz neki azzal, hogy a kurváit rejtegeti!
- Ez a szívesség inkább Harrynek szól, mint neki. Ha a gyilkos nem lesz meg egy héten belül, Denem áruba bocsájtja a fiút.
- Logikusnak tűnik – bólintott Perselus – Romlik a kereslet, ő pedig kiárusítja a boltot.
- Számíthatok rád? – tudakolta Dumbledore.
Piton nem válaszolt, de az öreg varázsló tudta, hogy a férfi arcán feltűnő kényszeredett fintor a beletörődés jele.
- Jó ember vagy, Perselus.
- Ezért fogok hamar meghalni – közölte a férfi, és magához ragadta a vodkás üveget.

¤¤¤¤ ¤¤¤¤ ¤¤¤¤

Harry Potter egyedül ácsorgott az East End egyik méretes háza előtt. Bár, a mellette elhaladó muglik csupán őt látták, amint csomagjaival az út szélén várakozik, a fiú jól tudta, hogy közvetlen mögötte ott áll a bordélyház, és az összes dolgozó az ablakban tolongva integet neki.
Már nem akart hátranézni. Nem attól félt, hogy bolondnak nézik az utcán sétálók, inkább attól, hogy minden fenntartása ellenére visszavágyna oda.
Elvégre semmi mást nem ismert. Mikor a szülei meghaltak, még csecsemő volt, a rokonai pedig öt éves korában eladták Mr. Denemnek.
Soha nem ismert más otthont, mint a bordély.
Denem úr egy szigorú, és némiképp szadista apa megfelelőjeként igazgatta a helyet. Akinek gondja volt, az Smith asszony, a takarítónő vállán sírta ki a fájdalmait.
A legjobb barátja a zöldséges fiú, és az illemtan tanárnő voltak, a bolondos távoli rokon szerepét pedig az alagsorban lakó tehetségtelen jósnő játszotta.
Furcsa, és természetellenes család, beteges helyzet… nem nevezhető igazi otthonnak. De van, akinek még ennyi sem jut.
Mosoly suhant át az arcán, ahogy visszaidézte a búcsúzást.
Könnyeket, csokoládét, és csicsás ajándékokat kapott, mintha örökre menne el. Persze, kijutott neki még egy jóslat is Trelawney gondoskodásának hála.
Az asszony szerint nemsoká találkozik a Zordóval…
Megpróbált illedelmesen rémült arcot vágni a hírre és a szeme sarkából látta, hogy Granger kisasszony, az illemtan tanárnő helyeslően elmosolyodik.
Nehéz megijedni, ha minden egyes évben megjósolják az ember halálát. Egyszer tűzvész, másszor rút varázslat és most a Zordó. Igazából az előző jövendölésekhez képest, eléggé kellemesnek tűnt a lehetőség, hogy megpillant egy böhöm nagy fekete kutyát és hirtelen holtan rogy össze.
Legalábbis reménykedett benne, hogy ez így menne. Mert egy ebnek fogai is vannak ugye… de ebbe az eshetőségbe nem igazán akart belemerülni.
Elnyomott egy ásítást, és semleges arcot erőltetett magára.
Előző éjjel még egy fiú lelte halálát a sikátorok mélyén. Bűntudat és idegesség fojtogatta Harryt. Neki kellett volna a Swarz fogadásra mennie és ha Denem úr nem féltené a befektetéseit, most ő feküdt volna átvágott torokkal a sárban.
Nem tudta eldönteni, hogy azért fél-e, mert ő is lehetett volna, vagy egyszerűen azért, mert valaki az ismerőseit gyilkolja.
Önzőnek érezte magát. Amíg a gyilkos nem került a közelébe, teljesen félvállról vette a dolgot. Eszébe sem jutott elrejtőzni, elbújni Dumbledore talárja mögött… most pedig táskákkal és bőröndökkel felszerelkezve arra készül, hogy a világ legellenszenvesebb férfijának házában húzza meg magát.
Legszívesebben megtapsolta volna magát.
„Bravó, Potter! Pont úgy viselkedsz, mint bármelyik beszari kurva! Szaladsz biztonságba helyezni az értékes kis feneked. Eddig ellenálltál Denemnek. Nem akartál elbújni. De most… most az lettél, akinek mások hisznek.”
Egy hintó gördült elé, és a lovak prüszkölve álltak meg. Úgy tűnt pont annyi kedvük van húzni a nyomorult kocsit, mint amennyi kedve neki beszállni.
Crack és Mostro ugrottak le a bakról, és mindentudó vigyorral felpakolták a cuccait. Az egyik szélesre tárta előtte az ajtót, ő pedig fintorogva beszállt.
Amint becsapódott mögötte az ajtó, azonnal tudta, hogy nem fogja bírni.
Bármennyire is ildomos lenne, úgy érezte több önbecsülése van annál, mint hogy a seggén ülje végig, amíg a városban hozzá hasonlókat öldösnek.
A hintó meglódult, és a lovak gyors lépésben megindultak a Piton kúria felé.