Almától a koporsóig /1

Cím:Almától a koporsóig
Fandom: saját
Szereplők: totál original
Tartalom: Kis történetek sorozata. Egy vámpír és egy vadász életéből.
Korhatár: még semmi
Figyelmeztetés: későbbiekben slash, káromkodás, véres étkezések … (bétázatlan version)
Ajánlás: Lordnak szeretettel




A dolgoknak az a rendje, hogy elkezdődnek valahol...

- Na nem!
- Miért? Szerintem megteszi.
- Ez egy alma!
- Nos, ha igazán pontosak akarunk lenni akkor ez egy idared. Hamvas, piros... belül biztosan édes és kásás, mintha mézet csurgatnának le a torkodon mikor beleharapsz.
- Rohadtul éhes vagy mi?
A pincehelyiségbe beszűrődő gyér fénynél is tökéletesen kirajzolódott a vámpír arcára kiülő mosoly. Persze igaz ami igaz, Zelnek nem is kellett túl messzire néznie, elvégre még mindig alig egy karnyújtásnyira ültek egymástól.
Vadász a vadásszal szemben.
Alig két napja, hogy leestek a lyukba. Karó a vámpír mellkasának szegezve, fogai alig egy mozdulatnyira a férfi torkától.
Szóval ültek.
- Nézd... - dörzsölte meg a vámpír az orrnyergét, ami elég szokatlan mozdulatsor volt egy élőhalottól, de Zel betudta annak hogy csupán a szavai hatását akarja fokozni vele. - Azt mondtam megúszhatjuk, ha szövetséget kötünk.
- Igen, felfogtam.
- Ahhoz áldozat kell.
- Ezt is felfogtam.
- És egy rohadt almát ajánlasz fel?
- Miért, mégis mit szeretnél?
- Mondjuk a véred - nyalta meg a szája szélét.
- Csak azért vagy hajlandó szövetséget kötni mert lassan egy hete nem ettél és éhezel, gondolod majd a szádba nyomom a vénám? Hát hülye vagy te?
- Te is éhezel!
- Épp ezért ajánlom fel az almát. Ez a legértékesebb dolog amim csak van.
A vámpír idegesen ráncolta a szemöldökét. Meglehetősen zavarta a helyzet, de képtelen volt mozdulni anélkül, hogy a vadász meg ne ölte volna érte, amaz pedig lassan kiszáradt és éhezett. Ha lett volna bármi esély arra, hogy előbb veszti el az eszméletét mint ő... de a fickónak igaza volt, már vagy egy hete nem evett és körülbelül azonos állapotban sodródtak a vég felé. Vagy paktumot kötnek, vagy farkasszemet nézve halnak meg... vagy... nah igen még mindig ott volt hogy kölcsönösen kinyírhatják egymást.
- Neked is fel kell ajánlanod valamit a mágikus paktumhoz. Mid van ami értékes?
- A fogam.
Zel, kishíján röhögő görcsöt kapott.
- Kitéped, vagy mi? - prüszkölte, és szórakozottan megforgatta ujjai közt az almát.
Csak akkor hagyta abba a röhögést mikor az élőhalott valóban a szájába nyúlt és némi feszegetés után kivette az említett szemfogat.
- Fúj!
- Nemrég öltél meg tíz vámpírt karóval és tűzzel, és egy sima koronára mondod, hogy fúj?
- Szerencsés robbantás volt. Elhiheted hogy általában nem vagyok ennyire jó.
- Ez nem volt kétséges.
- HÉ!
- Képmutatás felháborodni valamin amit épp az előbb ismertél be gyilkoskám.
- Mondod te, az édes kis mészáros... - morgott a vadász.
Egymás mellé tették a fogat és az almát.
- Ugye tudod hogy ez mivel jár?
- Szabályokkal - biccentett Zel, majd szélesen elmosolyodott ahogy a másik arcán vonakodó fintor suhant át. - Nem kedveled őket?
- Az emberek felett állok a táplálékláncban, nem szoktam közösködni velük semmiben... egy gyilkossal meg amúgy se.
- Első szabály! Soha többé nem hívhatsz gyilkosnak!
- Az alku nem erről szól. Csupán arról hogy nem ölsz több vámpírt én pedig kizárólag belőled táplálkozom. Nem szabhatod meg hogy, hogy beszéljek!
- Ki tudja hány embert ettél meg életed során, és engem hívsz gyilkosnak?
- Jegyezz meg valamit, és jól vésd az eszedbe - hajolt előre, amennyire csak a mellének szegezett karó engedte - Étel vagy! Föléd helyezett az evolúció, mint az oroszlánt a gazellák fölé.
- Megható hogy ezentúl az örökkévalóságig össze leszünk kötve - fanyalgott Zel.
- Te akartál élni.
- Te is azt akarsz, nem? Különben nem mentél volna bele.
- Nem fogok több mint száz évet csak úgy odadobni, mert rosszul léptem és bezuhantam ebbe a rohadt lyukba.
- Belöktelek.
- Maximum berántottál.
- Részletkérdés.
A vámpír hitetlenkedő szemforgatása azt ígérte ez a vita vissza-vissza fog még térni a jövőben.
- Akkor belevágunk?
- Kénytelen leszek - biccentett amaz.
- Mágikus bilincsek...
- Étlapkorlátozás...

Két férfi.
Igazából egyik sem jobb a másiknál. Véreskezű szörnyetegek a maguk nemében.
A vámpír felpattant a tetőre és kaján mosollyal nézte ahogy a korgó gyomrú, legyengült vadász felküzdi magát a nyomában.
- Ez kurvára nem tisztességes! Segíthetnél!
- Arról nem szólt az alku. Uzsonna vagy, semmi más.
- Ha elpatkolok te is meghalsz. Nem tudsz már másból enni... szóval vizet akarok és kekszet, levest, pizzát, sört, bármit! - rogyott le Zel.
A vámpír fogai összecsikordultak.
- Ott a kezedben az a rohadt alma! Az egyezség megköttetett. Már megeheted.
- Viccelsz? Savat csinál. Csak még éhesebb lennék tőle. Mintha nem lenne amúgy is elég gondom.
- Gondod? Most lettél egy igazi, nagyhatalmú vámpír uzsonnásdoboza. Mi bajod lehetne?
- Erről jut eszembe... van neked valami neved?
Arkagyij, aki fénykorában ötven vérszívót felett uralkodott, aki közvetlen leszármazottja a híres, vagy méltán hírhedett Draculának... Arkagyij most először érezte hogy fizikai fájdalmat tud okozni ha nem ölhet meg valakit.
- Mi az hogy nem tudod a nevem?! Magadnál vagy te ember? Több mint egy éve loholsz a nyomomban! Mégis hogy a fenébe találtál akkor rám?
Zel felbámult a csillagokkal sűrűn teleszórt égre, gyorsan számbavette magában az éhenhalási távolságon belül lévő éttermeket, aztán felnézett a vámpírra és vállat vont.
- Csak annyit kellett mondanom hogy a pöffeszkedő, bongyor rohadékot keresem.
Vajon a testi fenyítés mindenféle formája miért maradt ki az alkuból?