Londonban a prostikat megölik, ugye? /5

Cím:Londonban a prostikat megölik ugye?
fejezet: 5
fandom: Harry Potter
korhatár: 18
műf.: humor, nonmagic, angst, történelmi, slash, snarry
Figyelmeztetés: sorozatgyilkosság, szociopatizmus, grafikus szexjelenet, trágár beszéd, huh...
Tartalom: Készült a IV. HWSC kihívásra a Legends csapatban "bosszúszomj" kulcsszóra. (Snarry) Sorozatgyilkos garázdálkodik a muglik között. Harry Potter, aki kurtizánként tengeti napjait, megsérti Gilderoy Lockhart nem létező becsületét. A piperkőc úgy dönt, elteszi láb alól a szégyentelent, és a gyilkosságot Hasfelmetsző Jack-re keni. Harryt a Piton kúriában bujtatják el, ám sem ő, sem Perselus nem az a fajta aki nyugodtan üldögél, miközben Londonban gyilkos garázdálkodik.






Rohanás. Zsibbasztó, egész éjszakán át tartó rohanás. És miért?
Harry vizesen, vacogva rázkódott az ágyában. Szorosan maga köré csavarta a paplant és próbált nem arra gondolni, hogy Piton esetleg direkt piszmog ennyit a bájitalaival. Egy újabb didergés hullám összerántotta a végtagjait, így aztán úgy határozott jobb, ha másfelé tereli a gondolatait.
A titokzatos kislány egy ódon házhoz vezette őket. Egyetlen lámpa sem égett, de állította, hogy a gyilkos odabent van.
Harry fel nem foghatta ésszel, hogy a bájitalmester miért bízik meg, benne ennyire. Egyáltalán, milyen név az, hogy Tétisz?
Mindennek a tetejébe, Perselus vele ment be az épületbe.
Egy csitrivel!
Harryt nem érdekelte mióta ismerik egymást, nem érdekelte kicsodája, vagy micsodája a csaj Perselusnak… belevörösödött az ingerültségbe, mikor kint hagyták egyedül az utcán.
Pár perccel később, rikoltozás és varázslatok puffogása verte fel az épületet. Emberek rohantak ki az alsóbb szintekről, riadtan és álmosan.
A felső emeletről egy alak mászott ki. Harry csak a felvillanó varázslatok fényénél látta, de egészen biztos volt benne, hogy a gyilkos az egyetlen, aki az ablakon át menekülne.
Harry magától értetődőnek tartotta, hogy utána vesse magát.
Egészen a Temzéig üldözte. A férfi nem fordult ellene, nem nézett hátra, csak konokul rohant a folyó felé. Aztán beleugrott…
Annyi még rémlett neki, hogy meg akarta menteni, de a zuhanás, és a hideg víz emléke minden mást elnyomott.
A kurtizán tapogatózott egy kicsit, majd az orrára biggyesztette szemüvegét. Még mindig vacogott. Igyekezett minél jobban beburkolózni, de a hidegrázást nem különösebben hatotta meg a testére tornyozott paplanmennyiség.
Az ajtó kivágódott és egy igencsak mérges Piton rontott be rajta.
- Miért üldögél az ágyon? Azt mondtam feküdjön le!
- Iii… így melegebb – dideregte a fiú.
- Sokkal melegebb lenne, ha nem akart volna megfürdeni a Temzében! Mondja maga teljesen megőrült?
Harry átmenetileg nem tudott válaszolni, mert Perselus elképesztő módszerességgel, bájitalokat döntögetett le a torkán. Úgy öt üvegcse után végre lélegzethez jutott.
A bájitalmester villámló, ónix szemei aggódást tükröztek, de az arca dühös volt.
- Nem tudtam, hogy az, az ember a gyilkos! Csak egy szerencsétlen volt, aki beleugrott a folyóba. Maga nem akarta volna megmenteni?
- Nem – közölte a férfi némileg higgadtabban és látszott rajta, hogy komolyan is gondolja.
- Tehát aki hülye haljon meg?
- Ha tényleg így gondolnám, akkor magát sem húztam volna ki a vízből.
- Én nem vagyok hülye – dörmögte a fiú.
- Igaza van Mr. Potter. Maga egy hőskomplexusos marha.
- Ha nem hagyott volna odakint az utcán, akkor ez nem történik meg!
Piton felvonta fél szemöldökét és összefonta kezeit a mellkasán.
- Egy hajszálon múlt a nevetségesen értékesnek mondott kis élete és maga mégis azon hisztériázik, hogy Tétisszel mentem be elfogni a gyilkost?
- Mégis ki a franc ez a Tétisz! Megjelent és maga olyan lett, mint valami szelídített háziszörny.
- Féltékeny típus?
- Hogy mi? – kapta fel a fejét a fiú.
- Féltékeny Tétiszre?
- Már mi a fenéért lennék féltékeny? – hápogott Harry.
A bájitalmester elégedetten mosolyra húzta ajkait.
- A kishölgy, különleges.
- Legyen oly jó, és fejtse ki ezt bővebben! - morgott a kurtizán – Talán a rokona?
- Meglepődnék, ha az lenne. Tétisz egy baleset következménye. Utánozhatatlan lény.
- Lény?
- Mit szólna, ha azt mondanám, hogy ő maga a Zordó?
- Leesne az állam.
- Akkor kezdheti lefeszegetni a fejéről – horkantott Piton.
A fiú elbizonytalanodott. Arcáról eltűnt a szarkazmusba hajló sértődöttség és átadta helyét a kétkedésnek.
- Most csak humoros próbál lenni ugye? – látva hogy a bájitalmester komoly marad, gyorsan elvetette az előbbi lehetőséget - Sosem hittem a létezésében. Hogyan lehetséges? Zordó nem egy hatalmas fekete kutya? Úgy emlékszem masnis kislányok nem voltak a róla szóló rémmesékben.
- Valójában tényleg egy kislány. Az anyja híres bájitalmester volt úgy száz-száztíz éve. Félt a szűk helyektől, ezért a bátyjai büntetésből a kamrába zárták be. Pánikba esett és animágiával próbálkozott. Több száz bájitalos üvegcsét vert le, a tartalmuk pedig beterítette. Nem tudni melyiknek a hatására lett az, ami.
- Lenyűgözőnek tartja?
- Nos, Tétisz nem csak lenyűgöző, de megbízható, erős és hihetetlenek az ösztönei.
- Mégis meglógott maguk elől a gyilkos – emlékeztette Harry
- Nem mondtam, hogy tévedhetetlen. Senki sem az. Magánál minden esetre több esze van!
- Szóval kis kitérő után visszatértünk ugyan oda – forgatta szemeit a fiú –, ahelyett, hogy rajtam köszörüli a nyelvét, inkább örüljön, hogy megszabadul a társaságomtól!
Piton elégedett vigyora lelohadt és az arca szokásos érzéketlen mivoltába rendeződött vissza. Nem értette pontosan miért, de Harry távoztának gondolatát nem tartotta annyira kielégítőnek, mint szerette volna.
- Küldök egy baglyot Dumbledore-nak, hogy a gyilkos halott.
- Biztosan ő volt az? – látta, hogy a férfi szóra nyitja száját, de inkább leintette – Tudom… Tétisz szimata nem csal ugye?
- Nem. Ilyesmiben sohasem téved.
A kurtizán lemondóan biccentett és hanyatt vágta magát az ágyon.
- Mivel a gyilkos halott, valószínűleg visszakerülök a bordélyba.
- Van választása.
Harry keserűen felnevetett.
- Oh, igen… Meg is halhatok.
Piton nem mondott semmit. Kiviharzott a szobából és megpróbálta maga mögött hagyni az összes sóvárgó, kusza gondolatát.
A kurtizán felpislogott a mennyezet kazettáira. Nem akart visszamenni, nem akart újra pénzes varázslók bábjátéka lenni és nem akart meghajolni Mr. Denem akarata előtt.
Jobban végiggondolva, Harry Potter életében először érezte úgy, hogy van annyi lélekereje amennyi egy saját döntéshez szükséges.
Hirtelen tucatnyi dolog került fel az agya „nem akarom…” kezdetű listájára. Az akarom címszó alatt viszont csak egy név szerepelt. Egy roppant bosszantó név… és még nem igazán értette hogyan is került oda.

¤¤¤¤ ¤¤¤¤ ¤¤¤¤

Zordó mosolyogva igazgatta magán a ruháját. Jelenleg egy karcsú, szőke nő alakját viselte. Igaz, a szoros fűzőt és a bukjel szoknyát elég kényelmetlennek találta, de be kellett vallania magának, hogy a látvány, ahogy vékonyra szorított alakjára ráfeszült a lila taftruha, kárpótolta az átélt szenvedésekért.
Bár, gondolkodásra késztette, hogy miként lehet leülni egy farpárnás, abroncsos szoknyában anélkül, hogy hangosan nyikorogna.
Ezért a körülményességért nem szeretett felnőtt nővé alakulni. Kész művészet volt hordani a bonyolult ruhakölteményeket.
Pitonnal és Harryvel ellentétben nem volt szüksége rá, hogy elméleteket gyártson. Pontosan tudta, hogy két gyilkos van. Érezte a szagukat az éjszaka.
Az a zavarodott ügyvéd, aki a folyóba vetette magát nem volt rájuk igazán veszélyes, bár hihetetlen ügyességgel szökött meg előlük.
Eredetileg el akarta mondani Perselusnak, mire jött rá, de mikor kimentették Harryt a Temzéből, valahogy nem vitte rá a lélek.
A bájitalmester igazán rémültnek tűnt. Hiába próbálta bemagyarázni önmagának és az egész világnak, mennyire utálja a kurtizánt, az arca egészen másról mesélt.
Zordó úgy gondolta jobb, ha Perselus a fiút ápolja, mintha elrohan a másik gyilkoshoz, így aztán csöndben maradt. Elvégre egy szimpla gyilkosságot egymaga is el tudott intézni…

¤¤¤¤ ¤¤¤¤ ¤¤¤¤

- Reginald! Reginald merre vagy? – hisztériázott Lockhart.
A kobold morogva csoszogott ki a konyhából. Megvakarta ragyás orrát és a szőkeségre emelte szemeit.
- Főzök – közölte, mintha a fogát húznák. – Mi kéne?
- Ki leszel rúgva, ha továbbra is ilyen hangnemben beszélsz velem!
- Reggel már kirúgott uram.
- Tényleg? Ez esetben nagy kegy volt tőlem, hogy visszavettelek! Ehhez tartsd magad!
Reginald a szemeit forgatta. Már igazán elege volt a férfiből. Mióta Lockhart elkezdett gyilkolászni, egyre elviselhetetlenebb lett. Előtte is egy parancsolgatós, hisztériás piperkőc volt, de azóta, sokkal rosszabb lett. Ráadásul az a rengeteg véres ruhadarab…
a kobold úgy érezte a mosás lesz a veszte. Már álmában is plecsniket dörzsölt.
Ez az egész úgy indult, hogy egyetlen próbagyilkosság lesz. Nos, azóta Lockhart már az ötödiken is túlesett és nem úgy nézett ki a dolog, mintha abba akarná hagyni. Saját bevallása szerint sokkal titokzatosabbnak és hódítóbbnak érezte magát mióta kettős életet élt.
Reginaldnak majd felfordult a gyomra, ha csak rágondolt. Legjobban mégis az aurorokra neheztelt. Mert arról, hogy Lockhart egy aberrált barom és végre talált egy magához illő hobbit… nos, arról egyáltalán nem tehetett.
Viszont igyekezett úgy irányítani a férfit, hogy az áldozatok egytől egyik a bujdosó Harry Pottert helyettesítő fiúk legyenek. Remélte, hogy az aurorok észreveszik a dolgot, és a kurtizán haragosainak rövid kis listáján ráakadnak majd Lockhart nevére.
Ez azonban sehogy sem akart összejönni. Ráadásul a piperkőc egyre gyakorlottabb lett a gyilkolásban. Már nem csak hasfelmetszőt utánozta, hanem saját elemeket is elkezdett belevinni a dologba.
Ráadásul bejelentette, hogy legközelebb már nem viszi magával a koboldot…
Igazából ez utóbbi bejelentés volt az, ami Reginald agyában meghúzta a vészkürtöt. A dolgok kicsúsztak a kezei közül és vitustáncot lejtve meneteltek a totális káosz felé.
Bemasírozhatott volna az aurorparancsnokságra és előadhatta volna a maga kis meséjét a hasfelmetszőt utánzó vörös szemű Lockhartról, meg a véres ingeiről, de vagy körberöhögték volna, vagy ráharapnak a témára és ízekre szedik a piperkőc életét… és akkor rájöttek volna arra is, hogy minden hónapban csinos kis összeget sikkaszt el tőle.
Szerette volna már látni Lockhartot két marcona auror szorításában, de azért a saját kis életét nem akarta feladni ezért az élményért.
Reginald feltolta homlokán a sapkáját és megvakarta kopaszodó üstökét.
Mit tehet ilyen helyzetben egy kobold?
A koboldok két dologról híresek. Arról, hogy zseniálisan bánnak a pénzzel és hogy szeretik rövidre zárni a problémákat.
Hogyan lehet egy sorozatgyilkost rövidre zárni?
- Ma éjjel egy különösen csinos hölgy lesz a vendégem – elgondolkodott - Holnapra tedd pénzé könyvesbolti és a szabászati részesedéseimet!
- Mire kell annyi pénz? – tudakolta félve a kobold.
- Megveszem Harry Pottert – közölte Lockhart vigyorogva – Mr. Denem eladja, én pedig megszerzem.
- Nem úgy volt, hogy megöli?
Lockhart elégedett képpel megigazgatta a gallérját.
- De igen, úgy volt. Viszont ha megveszem, akkor teljesen az enyém lesz, annyit szórakozhatok vele, amennyit akarok. Kiélvezhetek minden pillanatot, amit az élete kioltásával töltök.
- Nagyszerű lesz uram – morogta Reginald, majd elvonult a szobájába, hogy előkeresse a rejtett méregkészleteit.
Érdekes kérdés lehetne valahol, hogy miért vannak egy koboldnak rejtett méregkészletei. A válasz banálisan egyszerű, valami olyasmi, mint amit a „Miért ment át a kakas az úttesten?” kérdésre felelnénk. Tehát: Csak!
Reginald sosem gondolkodott el azon, miért is szerezte be a fiolákat, mint ahogy azon sem gondolkodott soha, hogy erkölcstelen lenne-e használni őket.
Ezek a dolgok rendszerint csak úgy jöttek. Mikor Lockhart kijelentette, hogy megveszi Pottert, a kobold azonnal tudta, hogy minden lehetősége elúszott arra, hogy egyszer még Azkabanban lássa. Elvégre a saját tulajdonával azt tesz, majd amit akar.
Ha úgy tetszik neki, akkor kikötözheti a fiút pucéran a főtérre és nyilvánosan megnyúzhatja. Maximum nagyon csúnyán fognak ránézni az arra járók.
A lila ruhás hölgy vacsoraidőre megérkezett. Csinos volt, kedves és édesen kuncogott Lockhart idióta viccein.
Reginald úgy döntött, hogy a lassan ható mérgek közül fog választani. Talán kevésbé visel majd meg egy ilyen finom lányt, ha Gilderoy csendben elalszik mellette, mintha hörögve borulna, az asztalra.
Felszolgálta az előételt.
Fél füllel hallotta, hogy a hölgy neve Tétisz.
Diszkréten a keszkenőjébe tüsszentett mikor elhaladt mellette és kedvesen dicsérte a kiszolgálást.
Reginald tálalta a levest.
Tétisz ismét a keszkenőjébe prüsszögött, valahányszor elhaladt mellette. A kobold kezdte ezt egy kissé zavarónak találni…
A főétel elfogyasztása után kiegyensúlyozott a desszerttel. A hölgy tüsszögése, már komolyan kiakasztotta. Mintha allergiás lenne a jelenlétére.
Lockhart borába csempészte a mérget, majd mintha mi sem történt volna, kioldalgott a konyhába. A lábosba vágta a merőkanalat és várakozó álláspontra helyezkedett. Tulajdonképpen leült egy székre és kényelmesen kitámasztotta a lábait.
Megkönnyebbült. A méreg a helyén, Lockhart az éjszaka folyamán távozik az élők sorából és még az a szerencsétlen Potter kölyök is megmenekül. Nem mintha ez utóbbi komolyan érdekelte volna.
Kicsit elszundikálhatott, mert mikor felriadt rémes csörömpölés hallatszott az étkező felől és a hangokból úgy tűnt, hogy már tart egy kis ideje a hajcihő.
Elképzelése sem volt, mi üthetett ki balul. Lockhart csábítási képességei eddig sosem hagyták cserben a férfit. Elvégre, aki volt olyan marha, hogy megmaradt a társaságában öt percnél tovább, az megérdemelte, hogy alá kerüljön az ágyban.
Az étkező romokban hevert.
Lockhart a túlvégében állt, kivont pálcával és riadtan szemlélte az asztal tetején álló nőt. Illetve... Ahogy Reginald jobban szemügyre vette, rá kellett jönnie, hogy a nő nem is nő. Az alakja folyamatosan változott, hol gyereknek, hol felnőttnek tűnt. Tébolyultan változó és sikoltozó massza…
- Mit tettél velem? Mit tettél? – tört elő bugyborékolva a félelemtől elvékonyodott sipító hangon.
Mielőtt bárki válaszolhatott volna a változás megtorpant, és az egykor lila ruhás hölgy helyén egy hatalmas, vicsorgó kutya álldogált. Hófehér agyarai kivillantak a szájából, ahogy a piperkőc felé lépkedve morgott.
Látszott rajta, hogy nincs jól. A bőre szokatlanul hullámzott. Nem csak a mozdulatai hatására, de egyébként is, mintha a teste továbbra is őrülten változni és örvényleni akarna.
Reginald nem tudta mennyi erő kell egy ilyen zavar kordában tartásához, de úgy képzelte, hogy Zordó, nem csak ingerültségében vicsorog.
Lockhart varázstudománya mindig is hagyott maga után kívánnivalót, ahogy minden, amit csak csinált. A gyilkosságok alatt is rendre csak a harmadik, vagy negyedik próbálkozásra sikerült eltalálnia az áldozat hasát. Annyi visszaragasztgatott végtag után Reginald el sem tudta képzelni, mivel sikerült elintéznie egy olyan erős lényt, mint Zordó.
A piperkőc felé közeledő, végzetesen feldúlt Tétisz egyre nehezebben tudta egy alakban tartani a testét.
Eredetileg úgy tervezte, hogy a hálószobában intézi el Lockhartot, ahol a legkevésbé gondolnának rosszat a sikolyok hallatán. Arra azonban legmerészebb álmaiban sem gondolt, hogy a férfi rájön kicsoda és megmérgezi.
Elképesztően furmányosnak kellett lennie, ha átlátott az álcáján. Ráadásul nem is az ő italába rejtette a szert, hanem a sajátjába. Azt pedig Tétisznek eszébe sem jutott jobban szemügyre venni, vagy akár megszaglászni.
A férfi játékosan megkínálta egy korty borral a saját poharából, ő pedig belement… Úgy tűnik még a Zordó is követhet el néha végzetes hibákat, bár a saját emberszerű tévedhetősége volt az utolsó dolog, ami abban a pillanatban felvidította volna.
Amilyen gyorsan csak tudott, a sokkoltan ácsorgó Lockhart felé lépkedett. Úgy képzelte, hogy ha mást nem is tud tenni, ebben a helyzetben, azért megnyugtató lenne átharapni a férfi torkát, mielőtt pacnivá olvad szét a méregtől.
Sajnos ez a vágya nem teljesülhetett…

¤¤¤¤ ¤¤¤¤ ¤¤¤¤

Mr. Denem felegyenesedett és lassú, megfontolt léptekkel körbejárta a szobája közepére állított kisfiút. A gyerek tíz éves forma lehetett, sápadt fehér bőrű bongyor szőke hajjal, amilyen az angyaloknak van a képeken. Széles, húsos ajkait idegesen beharapta és az ajtó előtt ácsorgó anyja tekintetét kereste a sajátjával.
A nő nem nézett rá. Lesütötte a szemeit és várt.
- Pontosan hány éves is?
- 11 uram.
- Érintetlen?
- Igen uram –bólogatott a nő lelkesen.
A férfi sápadt ujjaival felemelte a gyermek állát és magára irányította annak riadt, zöld tekintetét.
- Hogy hívnak fiú?
- Mario.
- Megveszem – közölte Denem az anyával –, a titkárom majd kifizeti.
Az asszony hajlongott és úgy távozott, hogy még csak rá sem nézett tulajdon fiára.
Mario könnyes szemekkel pislogott utána, de Mr. Denem jelenlétében nem mert elpityeredni.
A férfi elhúzta vértelen ajkait és ismét a fiú álla alá nyúlt.
- Ma reggel eladtam az egyik kedvenc játékszerem. De úgy látom, nem fogok sokáig unatkozni… Légy jó fiú és én is az leszek hozzád – elgondolkodva végigsimított a gyerek selymes arcán –, Gabriel. Mától erre a névre hallgatsz. Megértetted?
A fiú nem tudott bólintani, de Denem biztos volt benne, hogy megértette kihez tartozik ezentúl.
Éjjel kisírja majd magát az anyja után, másnap pedig beáll a sorba a többi fiú mellé.
Denemnek, kétsége sem volt afelől, hogy Gabriel keresett lesz. Egy idő után talán olyan népszerű, mint amilyen Potter volt. Elvégre sokan álmodoznak egy angyal megrontásáról.