Azok a zajos csitrik!

Cím:Azok a zajos csitrik!
fandom: original
korhatár: 16
műf.: komor, valóélet... ilyesmik
Tartalom: Rablás egy boltban... Eleddig nem sok különleges van benne. Kivéve, hogy a helyszín a nyolcadik kerület, és az üzletben egy hét éves kislány, és kelletlen "babysittere" is épp ott van. A fiú megmenti a gyereket, aki megfogadja: hogy csakis a hercegnek kikiáltott, enyhén alkoholista hajlamokkal rendelkező hőshöz akar majdan hozzámenni. És eltelik pár év....




Furcsa kinézetű kalapos kislány álldogált a sarki bolt előtt bizonytalanul. Kezében nagy fonott kosarat lóbált, ujjacskáit harapdálta idegesen, miközben a nagy üvegajtót bámulta kerek kék szemeivel.
"Holnap leszek hét éves." - gondolta boldogan, majd mintha felbátorodott volna a korától, megindult egy kicsit a bejárat felé. De aztán ismét megtorpant.
"Anya azt mondta, már nagylány vagyok, de a boltos olyan félelmetes ember" 
Tovább rágcsálta hát körmeit, sarkain hintázott. "A bácsi úgy néz ki, mint a gonosz óriás, a mesékben, lehet, hogy szépen mosolyog, de néha a gonosz dolgok is szépen mosolyognak…"
Az utcán járkálók mosolyogva figyelték, amint leguggol, és kis szalmakalapja alól kiengedi világosbarna haját.
"Azért mégis csak be kéne menni, anyu kérte, hogy hozzak cukrot. A cukor a tortába kell, akkor, pedig mindenképp be kell mennem…"
Ekkor ért mellé az a magas, nyegle ficsúr, aki már jó ideje az út túloldaláról bámulta, kezében cigit szorongatva merengett, hogy vajon ki engedne el egyedül egy ekkora kislányt vásárolni. Főképpen a félszemű Luihoz. Gyerekként még volt, hogy ő is megijedt tőle. Csúfondárosan elmosolyodott, majd átvágva az úttesten megállt a lányka mellett. Elnyomta a kezében tartott bagót, kortyolt egyet a söréből, és sóhajtott egy nagyot. 
Sosem volt igazán gyerekbarát…
- Hogy hívnak?
A lány felnézett rá, kalapjával takarva ki a férfi háta mögött szikrázó napot.
"Nem ismerem… szép bácsi, de nem ismerem."
- Nem beszélgethetek idegenekkel!
A másik elmosolyodott a kislány akaratos, egyszersmind határozott arckifejezésén.
- Most is azt teszed nem?
A gyerek egy pillanatra elgondolkozott, beharapta a szája szélét.
- Ha megmondod a neved, már nem leszel annyira idegen.
- Zsolt. Írházi Zsolt. És téged hogy hívnak?
- Heves Luca. - közölte, majd csinos pukedlit vágott.
- Nos Luca, miért álldogálsz itt? Csak nem félsz a vén Luitól?
- Nem én!
- Na akkor, miért nem mész be? 
- Nem félek én semmitől! - mondta, majd durcás képpel belépett az üzletbe.
"Alkalmazott pszihológia… hogy a gyerekek milyen könnyen átejthetők!"
Húzott mégy egyet a söréből, azaz csak húzott volna, ha nem lett volna már amúgy is teljesen üres. Sóhajtott, és kislány után eredt.

Odabent hamar megszokta a szeme a félhomályt, a zsúfolt kis helységben szinte az ember fejére estek a polcok, nem tett jót a klausztrofóbiájának… minél hamarabb meg akarta venni a sörét, mégis valami arra késztette, hogy tekintetével Lucát keresse a  konzervhalmok között. Hátul találta meg, épp lisztes zacskókból próbált tornyot építeni, hogy felérje a felső polcot.
- Hé te, azt nem szabad! Ha Lui visszajön a pult mögé, fültövön csap. Összerondítod a lisztjét!
- Sajnálom… -szabadkozott amaz, és elkezdte visszapakolászni a zacskókat. Közben az egyik valahogyan kiszakadt, fehér porral borítva be mindkettejük lábát.
Zsolt, maga sem tudta miért, de elvigyorodott, pedig ezt a cipőt pont tegnap újította be, nem olcsó egy új converse manapság. Végül, csak sóhajtott egyet, és felkapta a gyerek kosarát.
- Na mond mi kellett, vegyük meg, mielőtt rájönnek, hogy te voltál!
- Cukor!
- Mennyi?
- Két csomag.
- Rendben, ez kész, gyere, fizesd ki. Lui merre vagy?
Lui, eredeti nevén Lajos, épp nem volt olyan állapotban, hogy bármit is reagáljon a pultnál felhangzó kiabálásra. Hogy is lett volna, mikor hosszú évek után, végre úgy tűnt, hogy sikerül megcsalnia a feleségét? 
Az előtte terpeszkedő szőke cica épp csak fél órája ugrott be a boltba egy üveg vodkáért, de már eddig is úgy el volt ázva, hogy részegségében még a félszemű hájas bolt tulajdonost is a szőke hercegnek nézte, és mint azt kb. öt perc után, bevallotta, semmi más vágya sincs, mint huncutkodni egyet ezzel a herceggel.
 Lajos a mennyben érezte magát. 
Akármennyire el is volt ázva a csaj, azért mégiscsak formás, telt keblű, hidrogénezett hajú, barnaszemű műkörmös bestia, amilyenek a pornómagazinok oldalairól is visszakacsintanak rá néha, ha nagyon késő este a vécén ülve issza le magát. Szóval, Lui épp nem volt abban az állapotban, hogy kiszolgálja a vevőket. 
A raktárhelységben állt, karjaiban a félájult nővel, és igyekezett ledugni a nyelvét annak torkán. 

Ekkor, lépett be a boltba a két bőrkabátos fickó, kezük a nadrágjuk zsebében, csizmájuk halk ütemet vert minden lépésükkor. A hosszú fekete hajú, lazán lekapta a szeméről a napszemcsit, majd végigmérte a pultnál kiáltozó nyegle ficsúrt, és a mellette lábujjhegyen álldogáló kislányt. A srác olyan egyetemistaforma volt, nem lehetett több 22 évesnél, rövid, szőke haja csak még fiatalabbá tette. Csíkos felső, rövidnadrág, és egy lisztes csuka, ez volt minden viselete, amitől karjai mintha még hosszabbnak tűntek volna.
"Ezekkel nem lesz gond."- gondolta elégedetten a fickó, majd a mögötte állónak biccentett.
- Mehet Rob.
- Oké! - közölte vigyorogva a másik, és a fejére húzta a zsebében rejtegetett símaszkot.
Már nem kapott feketét a boltban, ez a zöld meg nem volt éppen stílszerű, de hát annyi baj legyen, vont vállat, mikor a mosolygós eladókislány rásózta az üzletben úgy egy évvel ezelőtt. Azért az éjszakáért megérte, hogy most hülyének néz ki. Előkapta a stukkerét, és a srác hátának nyomta.
- Ez itt egy rablás! Kuss legyen, ha jót akarsz!
Az nagyot nyelt, majd felemelte kezeit. Mellette a kislány érdeklődve tekintett rá, majd ahogy meglátta a símaszkos pasast, elfehéredett az arca. Hiszen látott ő már ilyet, az osztálytársai mesélték, hogy ezek bankrablók, voltak filmen is, és ott gonoszak voltak, kislányokat is bántottak. Csak eddig kellett elérnie a gondolatmenetben, és lábai maguktól indultak futásnak. Torkából velőtrázó sikoly hangzott fel, és megkerülve a símaszkos fickót, a kijárat felé igyekezett.
- Hé Rob, nem tudsz vigyázni?
- Jól van, na, olyan a hangja, mint valami sziréna!
A másik bőrdzsekis is símaszkot öltött addigra, szerencsére az övé fekete volt, majd megragadta a kislányt, és az egyetemista gyerek kezébe nyomta.
- Vigyázz rá, ha jót akarsz!
Ebben a pillanatban tűnt elő a pult másik oldalán a kócos szőke csaj.
- Mi a franc tartott ennyi ideig? Már azt hittem, tényleg le kell feküdnöm vele! - oldalra pillantott - Ezek meg mi a jó fenét csinálnak itt?
- Vásárlók.
- Francba! Na sebaj, a vén szarost leütöttem, ott van hátul, csak törjétek fel a kasszát, és tünés, még ma venni akarok egy új harisnyát.
- Te meg a harisnyáid… sokba kerülsz nekem.
- Ne nyavalyogj, te téped folyton szét őket, nem én!
Miközben morogva meredtek egymásra a zöld símaszkos feltörte a kasszát, és egy szatyorba kezdte rámolni a pénzt. Gyors, és gyakorlott mozdulatokkal dolgozott, egyetlen apró forintot sem ejtett volna ki a kezéből.
Luca a fiú csíkos pólójába fúrta arcát, de úgy meg volt ijedve, hogy még sírni is elfelejtett hirtelenjében. Zsolt ahhoz képest, hogy épp most fenyegették meg egy pisztollyal, egészen jól érezte magát. Kicsit talán fontosnak is, hiszen a karjaiban tartott gyerek úgy kapaszkodott belé, mintha az élete függne tőle, hogy minél jobban hozzápasszírozódjon a bőréhez. Megsimogatta kalászszín tincseit, és megnyugtatóan a fülébe suttogott.
- Nem lesz semmi baj, csak bepakolják, amit akarnak, aztán mennek is, nyugodj meg.
Sajnos Zsoltnak, akárhogy szerette volna, nem lett igaza.
A raktár irányából ugyanis egy alak bontakozott ki, kezében egy hosszú tárgyat tartva.
- Hol vagy te ringyó?! Leütöttél, de ezért még…
Soha nem tudta elmondani, hogy mit tenne a lánnyal, mert valami megállította. Egy dörrenés, és úgy érezte, mintha mellbe vágta volna valami. Ahogy odakapott, keze ragacsos lébe mélyedt. Nem is eszmélt rá igazán, mi történt vele, amikor lábai kicsúsztak alóla, ő maga, pedig fadarabként dőlt végig a padlón. A fekete símaszkos férfi kezében füstölgött a stukker, lemerevedve állt, tág pupilláival a tulajt fürkészve.
- Mi a francnak kellett lelőni! Te nem vagy eszednél! Csak arról volt szó, hogy kifosztunk pár boltot, én nem akartam benne lenni egy gyilkosságban!
Hiába sápítozott azonban, tépte szőke tincseit, senkit nem hatott meg vele. A másik rabló, csak vállat vont, majd tovább kotorta a kasszát.
- Puska volt nála nem? Téged akart megleckéztetni te hülye!
- És? Nem kellett volna lelőni, hiszen sikerült kikapcsoltatnom vele azt az ósdi kamerát!
- Nem volt puskája.
- Mi?
Egyszerre néztek Zsoltra, aki bár kissé lefehéredett, de biztos kézzel szorította magához védencét. Egészen megfeledkeztek róla, hogy itt van.
- Azt mondom, nem volt nála más, csak egy cső darab.
- Bassza meg! Nem igaz, hogy neked nincs semmi eszed, te barom!
Az emlegetett barom, csak biccentett a zöldmaszkosnak, az, pedig fejbevágta a szőke cicamicát. Halk nyögéssel terült el a padlón, fejét a pénztár szélébe verve. Kis csillogó vértócsa növekedett alatta.
- Hé Rob, nem gondolod, hogy túl nagyot ütöttél?
- Ennek semmi sem elég nagy, komolyan nem értem, hogy szedhetted össze. Idegesít a hisztériája.
- Most hogy mondod, engem is…
- Itt hagyjuk?
- Itt.
- De hát egy csomó mindent tudhat rólad.
- A faszt tud, csak egy hete szedtem fel, még csak nem is mondtam meg neki a nevemet.
- Hát, akkor hogy hívott?
- Tigrisem. - vigyorodott el a fekete maszkos.
Kicsit gondolkozott, majd a másik két jelenlévőt kezdte vizslatni. Azok a sarokban ácsorogtak, immár kéz a kézben, és iszonyatosan ijedtnek tűntek. Főleg a fiú. A kislány, szórakozottan bámulta a lotyó feje alatt növekvő vértócsát, majd a gonosz rablókra mosolygott teljes angyali valójában. Szederszín ajkain furcsa, őrült mosoly játszadozott. Úgy tűnt, szóra nyitja száját, de e helyett égetlen visításba kezdett. Éles hangja késként vágott a símaszkosok dobhártyáiba, és megállította a kíváncsi embereket az utcán. Egyre többen kémleltek befelé, "szerencsére" az üvegről visszaverődő fényben nem láthattak be.
- Hallgattasd már el!
- Kérlek Luca! Luca!
- Fogd már be a száját!
Hiába próbálta azonban lecsendesíteni, a kislány mindegyre kicsusszant a keze alól, és úgy folytatta a sikítozást, mintha a levegővétel nem is tartozna az élet fontos dolgai közé. A fekete símaszkos felemelte fegyverét, és az üvöltő gyerekre szegezte. Zsolt szemei kikerekedtek, és azonnal megpróbálta a háta mögé taszigálni Lucát.
A következő másodpercek, szinte lassított felvételen pörögtek le a szeme előtt. A fekete maszkos meghúzta a ravaszt, a golyó egyenesen az oldalába fúródott. Sziréna hangja szakította szét a lövés utáni döbbent csöndet, a rablók, pedig lélekszakadva rohanni kezdtek. Arra emlékszik csak, hogy lecsúszott a fal mellett, szinte maga alá temetve a kislányt, majd minden elsötétült.


- Nyisd ki a szemed! Kérlek, ébredj fel, nem szabad most aludnod!
Zsolt, csak az oldalába maró fájdalmat érezte, aztán azt, hogy valamit a karjába szúrnak. Eső hullott az arcára, ő, pedig lenyalt egy cseppet. Sós íze volt, akárcsak a könnyeké. Rémülten nyitotta fel szemeit. A mentősök épp valami folyadékot pumpáltak a vénájába, és megpróbálták lerángatni róla a foggal, körömmel a pólójába kapaszkodó Lucát. A kislány arca csupa vér volt, de végignézve rajta, megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy alighanem az ő vérével kente össze magát a kis buta, de neki az ijedtségen kívül nem lett nagy baja. Luca észrevette a másik ébredését, és földöntúli öröm lángolt fel türkiz szemeiben.
- Megmentettél! Olyan vagy, mint a királyfik a mesében, legyőzik a sárkányt!
Zsolt csak halványan mosolygott a másik rajongó arcán, az oldalát hasogató fájdalom azonban nem engedte, hogy elfelejtkezzen róla. Közben megérkezett a hordágy is, és a mentősök, már csak arra vártak, hogy mikor szedhetik le végre róla a kislányt.
- Menj haza Luca, anyukád már várja a cukrot.
- De te megmentettél! Ezért tiéd a kezem! Te vagy az én királyfim! Hallod! Ne aludj megint! Hé!!!


Heves Luca felriadt állmából, és megrázta verejtéktől csatakos haját. A hosszú kalászszín tincsek az arcára tapadtak. Nagyot sóhajtott, majd lerántotta magáról a takarót, és lerúgta magáról a mellette fekvő férfi lábait. Kimászott a konyhába, és kibányászott a hűtőből egy nagy üveg vizet.
"Királyfi mi? Hogy én mennyire hülye voltam hét évesen… egyetlen férfi sem királyfi." Csalódottan lóbálta a palackot, és bevonult a fürdőbe. A tükörbe nézve elkámpicsorodott. Hol van már az a türkiz szemű kislyány, aki akkor volt? 13 év megtette a hatását az óta. Bár a pattanások már elmúltak, azért mégsem lesz soha ugyan olyan. Lehet, hogy az a gyerekkori élmény, lehet, hogy az apa nélküli élet, de mindenesetre valami nagyon eltorzította az értékrendszerét. Már ami a férfiakat illeti. Minden barátja legalább hatalmas darab volt, ha nem is testépítő, vagy biztonsági őr. Sosem felejti el azt az elcseszett két hónapot, amit egy katonával töltött Budapesten. 
Nos igen, Lucát nagykorára az olyan férfiak vonzották, akik mellett biztonságban érezhette magát, ha rájuk nézett. Mégis, legtöbbször ezek az izompacsirták nem csak külsőre voltak olyan brutálisak, mint ahogyan kinéztek. Belül is legalább olyan romlottnak mutatkoztak.
"Jaj anya, bár élnél még…" 
Könnyeit törölgetve visszabattyogott a hálószobába. A paplan tetején fekvő meztelen férfitest, már jó ideje nem ébresztett vágyat benne. Nem mintha bármi gond is lett volna vele, feszes fenék, izmos vállak, gyönyörű kidolgozott test… Néha maga sem értette, miért állnak össze az ilyen jó pasik egy olyan nővel, mint ő. Kicsit kövér, alacsony, és ráadásul önfejű, azt, pedig nem nagyon szeretik.
Megcsóválta fejecskéjét, és most is, mint annyiszor, kisétált az előszobába a sporttáskájáért. Minden vagyona az volt, amit ebben hurcolt, pár ruha, egy régi telefon, két pár tornacipő, és az édesanyja csokoládés dobozkája. 
Na és még valami... A ruhákat félrekotorva kivette a piszkos kis könyvet, és vigyázva, nehogy széthulljanak a lapok, kinyitotta az első oldalon. Kusza, gyerekes betűkkel teleírt lapok sorakoztak benne, egy régi napló kopott darabkái. Úgy az ötödik oldal táján egy újságból kivágott fekete fehér kép sötétlett. Rajta egy megilletődött édesanya, Zsolt, és ő, amint a bíróság épülete előtt a lábát ölelgeti. Mellette a cikk, mely a brutális rablóbanda elfogását, és elítélését adja hírül a világnak. A lap alján egy apró, macskakaparásszerű felirat díszeleg. "Férjem" Kis nyíl vezet a fényképen látható férfihoz, majd az írás egy névvel és címmel folytatódik. "Írházi Zsolt Budapest VIII ke…"
- Merre vagy már? Ne mond, hogy egy éjszaka négyszer kell pisilned! Luca merre vagy?
Luca becsapta a naplót, és villámgyorsan a táskájába dobta. Dermedten állt a nappaliban mindaddig, míg a szobában fekvő férfi légzése ismét egyenletessé nem vált, és néhány halk horkantás jelezte, hogy visszaaludt. Ekkor megfogta az utazótáskát, és, úgy ahogy volt, mezítláb, és pizsamában kisétált a lakásból. Soha többé nem látták még csak a környéken sem.


Írházi Zsolt nehezen ébredt, és éppen olyan másnaposan, mind a hét valamennyi napján. Az ellen, pedig csak egyetlen gyógyszer létezik, ha még jobban leissza magát. Persze igyekezett, hogy sohase felejtse el ezt a régi szabályt, és minden nap lelkiismeretesen a sárga földig lerészegedett. Nem kellett sok idő, míg kirúgták az összes állásából, pedig amúgy ápoló volt, aztán pedig a lakását is majdnem elvesztette. Nem is emlékezett már rá, hogy miért kezdett el inni, bár ha jól megerőltette az agyát, talán még felderengett előtte annak a csalfa asszonynak az arca, akivel egykor régen jegyben járt, és aki valamiért már nincs vele. További megerőltetések után, és néha, tiszta pillanatokban, amik aztán ünnepnapszámba mentek nála, szóval tiszta pillanataiban még az, az emlék is visszatért, hogy a bájos hölgy lefeküdt a legjobb barátjával, akivel az óta együtt él, és már a harmadik gyereküket várja. Mindeközben ő siralmasan lecsúszott az önsajnáltatása miatt. Ahogy felült az ágyon, érezte, hogy valami zavarja, és ez a valami kivételesen nem a feje zúgása, hanem valami más… kívülről jön… Inkább vállat vont, minthogy ilyesmiken rágja magát, és megindult a fürdőszoba felé. Fáradtan belepillantott a falitükörbe, és két repedés között megcsodálta háromnapos borostáját, belilult szemeit, derekáig érő szőke loboncát, és a végébe beletörött fésű maradványait. Mintha csak az egyik utcasarki csöves téblábolt volna be hozzá sziesztázni. Ekkor újra hallotta a zavaró valamit. Agya lassan összetornázta a megmaradt agysejteket, és csalódottan állapította meg, hogy csak a csengő jelez.
"Ki a franc kereshet…" Vissza, csetlett-botlott a bejárati ajtóhoz, majd egy hirtelen mozdulattal kitárta. Az odakint ácsorgó lányban benne fagyott a vér. Igazság szerint, sokmindent el tudott volna képzelni Zsoltról ennyi év után, azt azonban nem, hogy seggpucéran, szakállasan, és valami eszméletlen szagot árasztva talál majd rá.
Próbált nem odafigyelni a férfi feltárulkozott testrészeire, bár a mellkasát vakargató illető amúgy is inkább csak az undorát ébresztgette.
- Na mit akarsz? Nincs virágom ballagásra, és nem veszek semmit!
- Öhm… szóval én…
- Bökd már ki! Még nem is ettem ma!
- Szóval, Írházi Zsoltot keresem.
A férfi végigmérte az előtte álldogáló lányt. Alig ért a válláig, amolyan tenyeres talpas nőszemély. Egyedül az arca az, ami megragadta egy pillanatra. A fájdalmasan nyílt égkék tekintet azt a régi esetet, és azt a régi kislányt juttatták eszébe. A királylányt…
- Nem lakik itt! -közölte hidegen, majd mielőtt tiltakozhatott volna, a csaj orrára vágta az ajtót.
Ekkor jött rá két dologra is. Egy, valószínűleg nincs itthon több pia. Kettő, meztelenül nyitott ajtót… mint múltkor annak a vén banyának, aki a közösköltséget szedi…
Luca, pedig a nyílászáró túloldalán kissé elkámpicsorodva nézegette azt a hatalmas névtáblát, melyen a következő állt: Írházi Zsolt. Mivel nem igazán tudta, mit is kéne tennie, vagy hogy hova a francba mehetne, letelepedett a lépcsőre, és elégedetlen képpel majszolgatni kezdett egy darab kekszet.
"Most hova a menjek, egyáltalán mit is képzeltem? Hogy majd a nyakamba omlik?"
Kicsivel később meglepve vette tudomásul, hogy a lépcsőn mellette felbaktató öreg hölgy, vigyorogva hagyja, hogy pincsije Zsolt küszöbére hugyozzon. Majd elégedetten megsimogatja, a kutyulit, és jutalomfalit dug a szájába. Luca elképedve nézett utána. "Hát nem szeretik a szomszédok túlságosan." A férfival folytatott rövidke beszélgetése után, nem sajnálkozott túlzottan, csak vállat vont, majd tovább rágcsált.
Ahogy üldögélt, pont kilátott a nyitott lépcsőház ajtón, így ismét gyönyörködhetett a nyolcadik kerület legendás életében. Kosz mindenütt… a szemben álló sárga épület oldalában még látszanak, a ki tudja mikori golyónyomok. Galambok hada sétálgat a kocsik között, olyan nyugalommal csipegetve, mintha minden úton elsőbbségük lenne. Komor, mosolytalan emberek lépkedtek el az ajtó előtt, néha be-bekukkantva, aztán gyorsan tovább menve. Unalmas, koszos, és ronda környék, semmit sem változott azóta, hogy valaha erre lakott. Hideg borzongás futott át rajta, ha csak azokra az évekre gondolt. Előbb a rablás, aztán anyja halála, majd a nevelőintézet… nem szép gyerekkor. Ha volt is benne valami igazán, ami tartotta még a lelket Lucában, az a "herceg" volt, de az álmok csak addig igazán szépek, amíg nem vállnak valóra.
Egy hangos csapódás hozta vissza a valóságba. Egy magas, szőke szőrös alak bontakozott ki mögötte. Egy zacskót gyűrögetett be épp a zsebébe, másik keze a kulccsal matatott, majd a bal zsebébe süllyesztette.
- Te még mindig itt vagy? - nézett gyűrött arccal a lányra - Nem megmondtam, hogy nem lakik itt?!
- A remény hal meg utoljára… - morogta amaz.
A férfi eleresztette a füle mellet, a megjegyzést, és elsétált Luca mellett. Igyekezett egyáltalán nem gondolni rá, hogy vajon honnan jött, ki lehet, és úgy egyáltalán mi a fenét akarhat tőle. Nem hiányzott semmiféle fiatal csitri a nyakára, aki tudja fene, milyen elhagyott gyerek lehet, vagy a franc se tudja, melyik haverja bajban lévő kislánya… oh nem, az már egészen olyan lenne, mint egy kis költségvetésű amcsi film.
Morogva vágott át a macskaköves utcán, lehetőleg minél messzebb maga mögött hagyva a zavaró hölgyeményt, a kifizetetlen számlákat, és a küszöbén terjengő pisitócsát. Két sarokkal arrébb a kocsmában a haverok üdvrivalgással fogadták, és minden aggály, és probléma lassanként feloldódott az előtte heverő üres poharak homályos csillogásában.

Maga sem tudta, hogy nyomhatta el a buzgóság, egy lépcsőházban ülve, de újfent csattanásra riadt. Ám ennek semmi köze nem volt ajtókhoz, csak ahhoz a részeg, szőke alakhoz, aki elterült az utca túl oldalán. Zsolt alaposan összetörhette magát, mozdulatlanul hevert, az emberek elléptek mellette, de hát, ki is akarna egy büdös, lepukkant fazon segítségére sietni.
Luca nagyot sóhajtott, arrébb tolta a táskáját, és felkecmergett. Nem sietett túlzottan, nyugisan kivárt minden elmenő autót, kétszer körülnézett, majd mintha csak egy vidám sétát tenne a napfényben, odacsettegett a földön heverő szőkeség mellé. Némi káröröm bujkált kacér mosolya mögött, amivel Zsolt homályos szemeibe nézett, de a férfi ebből semmit sem vett észre.
Alig sikerült beazonosítania az arca előtt lebegő barna valamit, újabb gonddal találta szembe magát. A barna hajú izé lehajolt, és két kék pontocskát szegezett rá. Lassan, ahogy egyre inkább tisztult a kép, megállapította, hogy egy helyeske, tengerszín szemű szírén pislog rá, egészen közelről… és néha mintha két orra lenne…
- Hogy vagy? Fel tudsz állni?
Olyan hirtelen érte, hogy a szirén megszólalt, hogy nem is tudta, mit feleljen. Lassanként rájött, hogy csak egy ember áll előtte, ettől, pedig annyira lelombozódott, hogy ülő helyzetbe tornázta magát.
Luca kifeszegette a férfi kezei közül a majdnem üres konyakos üveget, és beleszagolt. Talán jobb lett volna, ha nem teszi… orrát megtéveszthetetlenül ostromolta a furcsa ital szaga, ami minden volt, csak valószínűleg konyak nem. Undorodva dobta félre, majd Zsolt hóna alá nyúlva igyekezett felrángatni a férfit. Az azonban nem nagyon reagált, meredt szemekkel vizslatta Luca rövidnadrágba bújtatott lábait, de meg sem mozdult.
- Állj már fel!
- Ilyen sürgős cica? Nagyon várhatsz már egy jó pasira! - közölte vigyorogva, majd megpaskolta a lány fenekét.
Amaz nagyot rúgott Zsolt lábába, majd a hajánál fogva ráncigálta fel a földről. Ebben a pillanatban mindennél jobban undorodott az alkoholszagú, csatakos férfitól, aki ráadásul, még valami útszéli lotyónak is nézi!
- Nana, ne durvulj, mit képzelsz? Hogy csak úgy…
- Kuss legyen!
A másik megilletődve fogta be a száját, ujját a szájához szorítva suttogott: - Talán valaki alszik? Luca tűrőképessége határán, ráncigálta át a férfit az úttesten. Fogalma sem volt róla, hogy-hogy tudta valaki ilyen rövid idő alatt csaprészegre inni magát, hiszen alig egy órára szundíthatott el. Még jó, hogy nem a detoxba kell vinnie…
A lépcsőzés még ennél is nehezebben ment. Sohasem gondolta volna, hogy ennyire nehéz megértetni valakivel, melyik lába melyik után jön. Az ajtó elé érve a kulcs keresésével adódott némi gond, de végül sikerült bejutni a lakásba. Innen Zsolt már tudta az utat, két lépéssel átvágott az előszobán, és levetette magát, egy romos kinézetű kanapéra. Azonnal elnyomta az álom. Luca nagyot sóhajtva cipelte be táskáját. Az ajtó csapódásával egy időben, felhangzott az első fáradt horkantás a kanapé felől. A lány körbekémlelt a lakásban, de furcsa módon, egyáltalán nem olyannak találta, mint ahol egy magányos alkoholista pasinak kéne laknia. Kupi az volt, de nem halálos, egy gyors takarítással minden elintézhető. Bár ritkán jött rá a takaríthatnék, a lakást nézve Luca látott még némi reményt arra, hogy ez a férfi talán a hercege lehet, így fogta magát, és nekilátott.
Két szoba, konyha, fürdő, nappali… nem egy kis garzon. Furcsa, hogy egyedül él itt, és ami még ennél is inkább az, hogy alig vannak bútorok. A falak mentén húzódik ugyan egy átláthatatlan polchálózat, roskadásig tele könyvekkel, azonban a berendezés mégis elég puritán. Dísztelen falak, sehol egy kép, vagy díszítés… fehér, furcsán mintátlan függönyök, és ízléstelen szürke szőnyeg.
Mintha itt sem lakna igazán, átutazó lenne a saját házában. Ezen aztán gondolkodott egy darabig, egy hatalmas adag mosatlan fölött álldogálva, majd vállat vont, és folytatta a munkát.

Másnap… minden nap másnap… lüktető fejfájás, és hasogató derék… "szóval, megint a kanapén aludtam". Nyögve feltápászkodott, majd felhős tekintettel a fürdő felé vette az irányt, alig tapasztalva maga körül a világot. Pedig a szétdobált ruhák össze voltak szedve, a konyha rendbe téve, a törött tükör darabkái kidobva, és a fürdő polcain szétdobált fogkrémek katonás rendbe rakva…
Mindezzel azonban, csak az arcmosás után szembesült. Megdöbbenve bámult maga elé, felidézve, hogy vajon, mikor rakhatott rendet, de nem jutott eszébe, hogy bármit is csinált volna. Kezdte azt hinni, hogy a mesebeli jótevő manócskák mégis léteznek, amikor a konyhába botorkálva egy sárga cetli nézett szembe vele: "Kávé bekészítve, reggeli a hűtőben." Kissé összeakadt szemekkel bámulta a feliratot, nem rémlett neki, hogy az anyja feltámadt volna, és hazatért reggelit készíteni. Egyébként is, majd öt éve nem reggelizett már…
"Rémlik valami tegnapról, de nem hinném hogy… basszus! A barna hajú kiscsaj! Még a nevét sem tudom… így eláztam volna? Szinte semmire sem emlékszem…" Mintha hirtelen alábbhagyott volna a fejfájása, izgatottan keresni kezdte betolakodóját. Hamarosan ráakadt… Luca kibontott hajjal, ziláltan terpeszkedett a francia ágyon, kék pizsomályában, ártatlanságba fagyott arcával, leginkább egy angyalra emlékeztette a férfit. Mocorgott egy kicsit, morogva fordult egyik oldaláról a másikra. Zsolt elszégyellte magát egy pillanatra, és sürgős szükségét érezte, hogy zuhanyt vegyen. "Két év után újra nő a házban… minek vagyok ennyire bezsongva, hiszen tegnap egy tramplinak láttam! A nevét sem tudom, és ráadásul, bepofátlankodott az ágyamba!" Szórakozottan legyintett egyet. "Végül is, a reggeliért megérte…" Most, hogy végre rend volt a tükör előtti polcocskán, elsőre megtalálta a borotváját, és kénytelen kelletlen, de használatba vette. "Mi a franc ütött belém?" Annak a lehetőségét teljesen kizárta, hogy együtt aludt volna a kiscsajjal, aki ráadásul, már ránézésre is vagy tíz évvel fiatalabb nála. Mindennek ellenére megfürdött, borotválkozott, fogat mosott, majd a konyhába vonult, és kissé idegesen kinyitotta a hűtő ajtót. Rend fogadta, és egy csomó friss zöldség, olyasmik, amiket ő sohasem vett volna. egy lila, tökszerű akárminek még a nevét is képtelen lett volna megmondani. A több hetes kajamaradékok csodával határos módon eltűntek, helyüket egy nagy tányér furcsa massza foglalta el. Lilás, pirosas színekben játszott, és leginkább a lecsóhoz hasonló illatot árasztott magából. Zsolt kanalat ragadott, és félősen megkóstolta a furcsa színű ételt.
"Nem is rossz!" Gyomra hirtelen hatalmasat kordult, jelezve, hogy tegnap sem evett szinte semmit, így jó lenne, ha gyorsan magába tömné az egész furcsa színű étket. Vidáman kanalazgatni kezdett, csak úgy a nyitott hűtő előtt állva.
- Kenyérre kell kenni.
- Mi?
Az ajtóban álló álmos tekintetű lány láttán a férfi egy pillanatra szinte megijedt, aztán, egy hatalmas nyeléssel eltüntette a kanalán lévő masszát.
- Kenyérre? Nincs is kenyerem.
- Vettem.
- Miből? És egyáltalán minek, hiszen nem is…
- Mától itt lakom.
Nem kérdés, vagy könyörgés volt, hogy jaj, had maradjak itt… létszi, létszi… Nem. Kijelentette, olyan ellentmondást nem tűrően, hogy a férfi egy pillanatra komolyan úgy gondolta, hogy az anyja áll előtte. "Pillanat, ezt mégis hogy képzeli!"
- De hát, te… Egyáltalán ki a franc vagy te?! Megmondtam, hogy…
- Nem lakik itt. Tudom! De nem hiszek neked! Te vagy Írházi Zsolt.
- Rendben, de akkor sincs jogod, betörni a lakásomba, és önkényesen…
- Rendet rakni? - elvigyorodott, majd becsapta a hűtő ajtaját, és a konyha asztalkához sétált.
- Igen, azt is, és…- nem tudott semmit kinyögni, elvégre a lány nem tett rosszat, csak éppen érthetetlen a viselkedése.
- Nézd, azért jöttem el idáig, mert meg akartalak találni.
- Engem? De hát minek? - engedett a másik invitálásának, és a fura massza kíséretében lehuppant az asztalka mellé.
- Csak!
- Csak? Egyáltalán ki vagy te?
- Nem hiszem, hogy a nevem bármit is mondana neked.
- Azért hallgatlak. - közölte homlokráncolva, majd a hátára dobta vizes sörénye rakoncátlankodó tincseit.
- Heves Luca vagyok.
Zsolt kezében megállt a kanál… 

"Az élet ébredések sorozata."- gondolta magában Zsolt, aki, mikor az utóbbi pár hétben majdnem minden nap, a saját ágyában ébredt. Ez tulajdonképpen csak azért meglepő, mert részegen sosem volt képes elevickélni idáig, csak a nappaliban lévő kanapét nyüstölte. Ebből két dolog tűnik ki világosan:
1, már nem itta le magát ájulásig
2, ha mégis, akkor Luca az ágyig vonszolta
Hogy úgy döntött, nem alszik az utcán részegen több dolognak is köszönhető, de legfőképp talán annak az alig felnőtt nőszemélynek, aki két hónapja bevette magát a lakásába, és az óta el sem akar menni. Az eddig oly rendezett, ám eléggé használatlan lakás az egészséges kupleráj látványának adta át magát. A fürdőszobában melltartók száradtak a kád fölött, rúzs díszelgett a tükör előtti polcon, mindenféle kínzóeszköz kinézetű tárgy társaságában, amik például: a szempilla göndörítő, meg az applikátor nevet viselték. Függönyök kerültek minden ablakra, virág az asztalokra, és a konyhaszekrény fűszeres polca kezdett egyre szűkösebbnek tűnni, az azt elárasztó furcsa nevű füvek, és hasonlók dömpingje alatt.
"Mire való egyáltalán a Tárkony? Vagy a borsikafű? És mi az a szárított Shitaki?" Minderről Zsoltnak halvány fogalma sem volt, mint ahogyan arról sem, hogy, hogy tud a lány ennyire jól gazdálkodni a kevéske pénzükből. Luca talált ugyan munkát magának, de alig a minimálbért kapja, a munkanélküli segélyt, pedig nem utalják már tovább, így a ház ura arra kényszerült, hogy mindkettejük érdekében újra munkába álljon. Ám az alkoholista kiugrott ápolók után nem kapkodnak túlságosan a munkaadók, így kénytelen volt továbbra is alkalmi munkákat vállalni. Végre akart dolgozni, nem a, muszáj és a kifizetetlen számlák hajtották előre. Látva a lány erőfeszítéseit, kötelességének tartotta, hogy tegyen végre valamit. Na meg nem elhanyagolható, hogy az egóját is vissza kellett állítani, hiszen hogy néz az ki, hogy egy nő tartsa el? Mindezeket összevetve, Zsolt egész boldogan vetette bele magát a napi robotba. Lassan, és a lehető leghalkabban kióvakodott a nappaliba, és bekukkantott a lány félig tárt ajtaján. Luca édesdeden aludt, csak fél óra múlva kell kelnie… kezeivel a párnát ölelte szorosan a mellkasára, a takaró, pedig annyira köré tekeredett az esti mocorgásban, hogy leginkább egy áldozatát tartó kígyóra emlékeztetett. Keskeny nyálpatak folyt nyitott szájából, de mégis, valahogyan aranyosnak tetszett. Zsolt vigyorogva behajtotta az ajtót, és kilépdelt a konyhába. A kávéfőző bekészítve, ahogyan a lány érkezése óta minden reggel, teli hűtő, és furcsa pástétomok, meg magos zsömlék hada. Luca még egy hónappal ezelőtt felrakta a hűtő tetejére az öreg rádiót, ami volt legalább annyi idős, mint ő, hogy főzés közben is tudjanak zenét hallgatni. Zsolt benyomta, hogy szóljon valami, de nem is igazán figyelt a zenére. Fejében a közös vacsorák jártak, a lány kócos barna hajzuhataga alól elővillanó égkék szemek, a mosolyra húzódó telt ajkak, és az a megnevezhetetlen optimizmus, amivel a világot szemlélte. Nem nagyon tudta hová rakni a lányt az olyan emberek, akik eddig törődtek vele, két csoportba voltak sorolhatók: 1. azok, akik akartak tőle valamit, 2. az anyja
Így aztán farkastörvények között felnőtt hősünk el sem tudta képzelni, mit akarhat tőle egy fiatal és életerős nő.

Délután négykor Luca szorongva üldögélt a konyhában, és a lehető legelszántabb képpel krumplit hámozott. Zsolt távolléte iránti idegességét a szerencsétlen burgonyák fogpiszkáló méretűre faragásában igyekezett kiélni. Lassan előtört belőle egy gondolat, hogy egyszer megfolytja alkoholista szőke hercegét, ha még egyszer részegen téved haza. Eleinte könnyebbnek gondolta az együttélést, főként, hogy Zsolt amolyan csöndes részeg volt, aki nem dührohamokat kapott a piától, nem énekelt, és nem ordibált. Egyszerűen csak élőholt állapotba süllyedt. Kellemes ahhoz képest, amit a környékbeli barátai csináltak minden este mikor hazatántorogtak a kocsmából. Mégis, valahol legbelül egyre inkább rágta a vágy, hogy végre kirángassa a férfit ebből a gödörből. Az ajtó hangos kicsapódása vetett véget gondolataink. Hangos dudorászás, és csoszogó léptek zaja tódult be a lakásba. Három teljesen elázott férfi vonszolta be magát, először nem sok sikerrel, mert mind a hárman egyszerre akartak átmenni az ajtón, de végül megtalálták a megfelelő szöget. Danonászva elbotorkáltak a nappali kanapéjáig, majd lerogytak rá.
- Héj Luca! - érkezett egy rekedt hang.
A lányban forrt a düh.
"Eddig még soha senkit nem hozott haza az a féleszű! Mindent elnéztem neki, csak, mert egész rendesen viselkedett, de ez…"
- Lucaaaaaa!!!
- Igen kislány gyere már! - hallatszott kórusban.
A lány feláll, lerakta az eddig szorongatott krumplit, Zsolt "zseni vagyok" feliratú kötényébe törölte a kezeit, majd mérgesen kisétált a nappaliba.
- Mi van? - állt meg terpeszben a három tajrészeg fazon előtt.
- Zsoze, te télleg ezzel a csajjal laksz itt?
- Jaja…
- Mutassá má be a szépasszonynak!
- Luca! Ezek itt Sanyi és Tamás urak.
A lány arca fintorba torzult az "urak" szó hallatán. Sanyi tipikus alkalmi munkás volt, festékfoltos overálban, hatalmas ápolatlan bajusszal, és fekete körmökkel. Tamás mellkasáig húzott mackónadrágot, és felemás zoknit viselt egy szakadt szandállal. Tekintetéből több tíz év alkoholmámoros története rajzolódott ki. Zsolt úgy ült a két fickó között, mint valami szendvicshús, egy piszok boldog parizer öntudatával fürkészve a kötényét cibáló lányt.
- Üdvözletem, kérem, távozzanak. - ujjait mereven az ajtóra szegezte, ami még mindig tárva nyitva lengedezett.
- Na ne má! Hát ki az úr a házban? Zsozo, mond má meg neki, hogy azt csinálunk, amit akarunk.
Zsolt egyetértőn bólogatott, hogy majd leszakadt a feje.
- Na látod má, hogy maradunk!
- Nagyseggű nőszemélyek nem parancsolgathatnak nekünk!
- Nagyseggű? - hajolt közelebb fenyegetően Luca.
Sajnos határozott fellépése semmivé foszlott, mikor a Tamás néven emlegetett férfi szagát megérezte. Olyan pálinkabűz áradt belőle, hogy csak attól be lehetett rúgni. Kezek ragadták meg, és az illuminált Zsolt ölébe taszították.
- Úgy jó az asszonynak, ha móresre tanítják! - rikácsolták mind a ketten.
- Aztán, el ne engedd, amíg nem könyörög!
Csodák csodájára hasonló jókívánságok közepette a két fickó feltápászkodott, majd dülöngélve távoztak ott, ahol bejöttek. Luca meredt szemekkel bámult utánuk, el sem hitte, hogy ilyen könnyen megszabadult tőlük. Elvigyorodott, mikor arra gondolt, hogy Zsolttal már nem sok gondja lesz, csak elvonszolja a szobájáig, levetkőzteti, és reggel olyan fejmosást ad a neki, hogy megemlegeti…
Gondolatait egy fenekébe markoló tenyér akasztotta meg, és egy másik, ami a mellére kúszott. Most vette csak észre, hogy még mindig a férfi ölében ül, az, pedig kaján vigyorral tapogatja a domborulatait.
- Mi a…
- Hát nem ezt akarod tőlem? - megragadta a lány kezeit, és a kanapéra nyomta, hogy ne tudjon megmozdulni - Nincs pénzem, nincs semmim… akkor a testem kell?
- Mi a fenéről beszélsz?
- Hát arról, amiért itt vagy. Amiért főzöl, mosol, meg takarítasz… csak akarsz valamit cserébe, csak van valami…
- Hagyj már! Hagy…
Zsolt keményen megcsókolta, követelőzve, és kíméletlenül, szabad kezével pedig továbbra is a mellét fogdosta. Luca viszont nem az a fajta lány, aki hagyta volna magát, így amíg a férfi azon fáradozott, hogy a nyelvét a szájába tuszkolja, beletérdelt a lágyékába. Az felnyüszített, és azonnal legördült a lányról. Férfiasságát markolászva gömbölyödött össze a kanapé végében. Luca csak ült meredt szemekkel, és Zsoltot bámulta. Valahol mélyen összetört benne az a naiv kislány, aki még hitt az igaz szerelemben. Minden álma a szőke hercegről egy pillanat alatt szilánkokra esett. Soha, egyetlen pillanatig nem gondolta volna, hogy ezt érdemli ettől a férfitől. Hiszen a belét is kidolgozta… és nem kért érte semmit, csak reménykedett, hogy nem veszett el még minden, amiben hitt, hogy van még valami ebben a világban, amiért érdemes... Agya lázasan keresett valami kapaszkodót, amivel mentegetni tudta volna a férfit, de akármennyire is szerette volna, egyet sem talált. Luca szemeibe könnyek gyűltek, és lassan gördültek le a kerek arcocskán. Halvány mosollyal búcsúztatta gyermekkora utolsó álmait, majd Zsoltra ügyet sem vetve feltápászkodott a kanapéról, és bevonult a szobájába. Előkotorta az ágy alá süllyesztett régi utazótáskát, és halkan pakolni kezdett. Nem érdekelte a kintről felhangzó dörömbölés, sem a hangos szitkozódás, csak rakosgatott monotonon.
Tudta, hogy maximum fél óra kell a férfinak, mire álomba süllyed, és ha egyszer elaludt, még az ágyúdörgés sem ébreszti fel, így nem sietett sehova, amint bepakolt, letelepedett az ágya szélére, és elgondolkodva bámulta a falat. Próbált minden gondolatot száműzni az agyából… jól tudta hogyan kell túlélni, hisz majd minden kapcsolata csúfos kudarccal végződött. Könnyeit nyeldekelve gondolt arra, hogy bár ez még csak kapcsolatnak sem nevezhető, semmi nem fájt még ennyire. Bár odakinn hamarosan minden neszezés elhalkult, óvatosságból csak egy óra múltán dugta elő az orrát. Zsolt bevonszolta magát a szobájába. Luca, pedig beóvakodott a helységbe, és összeszedte a radiátorra terített alsóneműit. Fájdalmasan mosolyogva mérte végig az ágyra vetődött férfit. Nem volt szép látvány annyi szent. Hangosan horkolt, arcán az alkohol pírja égett, szája nyitva, kis nyálpatak folydogált az álla felé, mint valami hatalmas baba… Arcán a három napos borosta csillogott, állán ételmaradék, valami paradicsomos marhaság, hasát vakarja álmában. Akár az aluljárók népes lakossága… ebben a pillanatban leginkább oda illett volna. Luca csalódottan nézett körbe még utoljára… amikor megakadt a szeme valamin. A tárgy, ami egy pillanatra még a búskomorságából is kibillentette, egy fényképezőgép volt. Régi digitális modell, agyonkarcolt külsejét látva a lány még a használhatóságát is megkérdőjelezte volna, ha nem villog rajta egy kis zöld lámpa. A gép boldogan hirdette, hogy életképes, Luca, pedig cinkosan rámosolygott újdonsült bűntársára.
Lassan felemelte a kis szerkentyűt, és megbizonyosodván, hogy tényleg használható, ördögi mosolyra húzta száját.

Zsolt hasogató fejfájással ébredt, és valami megmagyarázhatatlan bűntudattal. Nem emlékezett, mit követhetett el, de élénken élt benne az érzés, hogy előző este valami nagyon nem úgy alakult, ahogy kéne. Még emlékezett rá, ahogy a haverok azzal bosszantják, hogy nem is ő hordja otthon a nadrágot, és azzal traktálják, hogyan kell az asszonyokat kezes báránnyá változtatni. Rémlett neki, hogy a tanácsok valahol a muszlin férfiak "minden nyugati nő kurva" elvei körül mozogtak, de fejfájása nem engedte, hogy megerőltesse az agyát. Kivonszolta hát magát a konyhába, hogy benyomja a kávéfőzőt. Először nem vette észre, mi olyan furcsa, majd ahogyan a látása egyre élesebbé vált, akkor jött rá, hogy egy kép lóg a kávéfőzőn. Nagy színes foto, mely egy nyáladzó férfit ábrázol. A kép alján fekete felirat: Ki akarna bármit is egy ilyen pasitól?!
- Senki. - mormogta maga elé szórakozottan, ahogy az undorító manust kémlelte.
A megvilágosodás csak akkor érte, amikor a fürdőszoba tükrén, a szobák ajtaján, a tv-n, a rádión, a hűtőn, és a lakás még legalább öt pontján találta meg ugyanazt a képet. Fejéhez kapott, ahogy az előző este emlékei elárasztották a fejét. A képet bámulva csúszott le a fal mellett.
"Ez a fickó lennék én? És még azon gondolkodtam, miért van velem? Csak a szánalom vezethette… nem! Nem olyan, ő nem… nem akart megváltoztatni… nem akart ő semmit." Fejében felrémlett az a hosszú barna hajú kislány, aki virágcsokrot hozott a kórházba, aki az ágya szélére mászott, és fájós vállára támaszkodva súgta: "Királylány vagyok. Megmentettél, tied a kezem!" akkor annyira édes volt, olyan imádnivaló, még akkor is, ha a fájdalomtól csak homályosan látta az arcát. Eszébe jutott a szabadkozó anyuka, lányának szakasztott mása, amint nevetve kéri, ne vegye zokon a kislány imádatát. Aztán mikor újra látta őket a bíróságon, az anyuka sápadt, beteges arcát, a virgonc kislánnyal… A napot, mikor a lakása ajtajában újra megjelent, kész nőként, és fél nap alatt ráncba szedte a széthullott háztartást, és tulajdonképpen mindent megtett, hogy ő… "oh én barom!" jól érezze magát.
Fejfájásával mit sem törődve rohant be a lány szobájába, de csak az üres ágyat, és a kipakolt szekrényt találta.
Kétségbeesve kutatta végig, a szoba minden kis zugát, hátha talál valami utalást, valami aprócska nyomot, hogy hova mehetett… "Hiszen nincs is Pesten senkije!"

Három hónap telt el… Három fájdalmas, és nehéz hónap. Zsolt egy lépcsőházban álldogál, szeppenten, mint egy kisgyerek, és az ajtóra ragasztott sárga cetlit méregeti félősen: "Heves Luca" Romos egy hely… a lépcsőház sarkaiban egész póktanyák nyüzsögnek, rothadás szag terjeng, szakadt ruhás gyerekek futkároznak az udvaron. Az elmúlás szúrós érzése terjeng a falak között, semmiképp sem királylánynak való környék. Nincs mit tenni, de a gondolat megmosolyogtatja, hogy egy felnőtt nőt királylánynak hív magában… hogy miatta nem ivott már egy kortyot sem hónapok óta, hogy megfésülködött, virágot vett… csupa-csupa hihetetlen dolog. Egy nő tettei, és az önsajnálat taszította az alkohol karjaiba, s lám, most egy másik ösztökélésére mászik ki a gödörből… furcsa az élet. Utoljára erő gyűjtésként leporolta a zakóját, majd bekopogott.
Szinte kivágódott az ajtó, s egy mérges arcú nő jelent meg a bejáratnál.
- Ezerszer megmon… - Luca szava elakadt, ahogy végigmérte az előtte álló férfit.
Ugyanaz, a magas szőke Zsolt állt előtte, aki öt hónapja ajtót nyitott neki, azonban mégis valahogy más volt. Nem csak azért, mert végre nem anyaszült meztelenül nézett vele farkas szemet. Sőt, a férfi kimondottan elegánsan volt felöltözve, kezében apró virágcsokrot tartott, arcát egy apró ámde rendezett kecskeszakáll díszítette, haja fésült, és rendezett volt. Szeméből eltűnt az a lázas csillogás, ami az alkohol utáni vágyát jelezte. Parfüm illatot árasztott magából, és roppant félősen mosolygott a vele szemben álló döbbent nőszemélyre.
- Kit keres? - vágott roppant közönyös arcot a lány.
- Heves Lucát. - nézett rá reménykedve Zsolt.
- És ha azt mondom, nem lakik itt?
- Nem hinném el.
- Nem? - a lány felhúzta a szemöldökét, és lágyan elmosolyodott. - Nos ez esetben én vagyok. Miért jöttél?
Zsolt nagy levegőt vett, majd fél térdre ereszkedett a roppant gyanúsan szürke járólapon. A meglepett arcú lány felé nyújtotta a kezében tartott apró virágcsokrot, és próbált roppant magabiztosnak tűnni.
- Én tudom, hogy jogosan hagytál ott, és nem mintha magamat akarnám fényezni, de nagyon nehéz volt a nyomodra akadni… szóval, én… mióta elmentél, nem ittam egy kortyot sem, van állásom, kitakarítottam a lakást, vettem egy csomó cserepes fűszernövényt neked, meg egy új rádiót…
Luca mosolyogva nézte a zavarodott férfit, nem is igazán értve, mit akar ebből kihozni. Mégis a szavai nyomán valami sohasem érzett öröm szorította össze a gyomrát.
- Szóval arra kérlek szép királylányom, hogy gyere vissza hozzám, és engedd, hogy a herceged legyek.
Miközben agyán átfutott a gondolat, hogy ennél nagyobb marhaságot soha nem mondhatott volna, valaki szinte rávetette magát.
Hanyatt fekve a furcsa szagú kövezeten bámult fel vigyorogva egy könnyes arcú nőszemélyre, aki a gallérját rángatta veszettül.
- Te rohadék! Barom! Gyűlöllek, tudod? Utállak!
- De azért visszajössz? - simított ki egy tincset az egyszerre síró és nevető királylány arcából.
- Soha nem szabadulsz meg tőlem! Ez lesz a büntetésed örök időkig…
- Akkor boldogan bűnhődöm… - ölelte magához a lányt.
Történetünk itt ér véget, ebben a lepukkant bérházban, a sarokban kergetőző pókok, és szakadt kisgyerekek között, ahol rühes kutya szaladgál az utcán, a macskakő szétrázza a buszozókat, a szemeteskocsi dugót okoz, a házak falából még ma is töltényhüvelyeket kaparászhatunk ki, és a csövesek a kapualjba vizelnek. Itt, a legrosszabb környék közepén is megeshet néha- néha egy mese, s talán a kocsmák többi lakója is csak állruhás királyfi, ki a megmentő csókra vár. Azért ne rontsunk be, össze nyálazni őket, csak reméljük, hogy az élet elénk sodorja azt a békát, mely meghálálja a nedves puszikat.