A ficsúr és a szörny /1

Cím: A ficsúr és a szörny
Fejezet: 1.
Fandom: original
Szereplők: saját
Tartalom: Mese az elbizakodott nemesről aki párbajt veszít és ezért egy különösen emberi szörnyeteg tulajdonává válik.
Figyelmeztetés: Akció-kaland, romantikus, slash, barokk kor
Korhatár: 18
Megjegyzés: Bár a feeling történelmi, valójában nem tartalmaz valós adatokat vagy szereplőket. Max annyiban ósdi, hogy elég régen írtam. Az alapötletet Tateno Makoto- Like The Barren Wasteland című mangája ihlette, de a továbbiakban semmi közös nincs a két műben. 





Solomon S. Aaron Greenwald hanyatt feküdt, és minden egyes porcikájában sajgott. Fájdalmasan lüktetett a válla, a feje, szárazon kapart a torka, és valami szúrós szag csípte az orrát. Mindebből azt szűrte le, hogy biztos, hogy nem a saját pihe-puha ágyában van. A nyaka alatt lévő párna túl laposnak tűnt, és sehol sem volt a jól megszokott mindent belengő fahéj és ánizs illat.
Tehát vesztett… amennyiben így áll a helyzet valószínűleg már halott. Ha máshol nem is, de a családja szemében mindenképp. Így elbukni… semmiképp sem dicsőséges.
Pedig szent meggyőződése volt, hogy győzni fog! Elvégre az ellenfele mégiscsak egy nyomorék. Máskülönben miért viselne maszkot szinte egész életében? Katharina is egy marha… minek kellett pont azt a férfit kitüntetnie a kegyeivel! Bár a nők sohasem voltak kimondottan racionális egyéniségek. 
A bájos, szőke unokahúg, aki bárkit megkaphatna, akinek sorban állnak a kérők az ajtaja előtt. A nemes, és büszke Greenwald család legfiatalabb virágszála… De miért van az, hogy a nemes virágok néha a legrozsdásabb vascölöpökre akarnak feltekeredni?
Katharina is így tett. 14 éve büszke és meggondolatlan üdeségével egy olyan férfira vetett szemet, akinek nem kellett. Caleb Shandowra…
Caleb a király II. Jakab fivére. Kora szerint ő lenne az uralkodó, de úgy beszélik, hogy még gyerekkorában baleset érte, a teste rútul összeégett. Az akkori király nem volt hajlandó elviselni, hogy a nyomorék gyermeket valaha is fiaként emlegessék, így kitagadta.
Sötét maszkot, és hosszú zárt kabátokat hord, mint egy karót nyelt pap. A nemesek tartanak tőle, mert az öccse a mostani király minden tanácsuk és rimánkodásuk ellenére maga mellett tartotta, és hallgatott a véleményére… hadi és politikai ügyekben egyaránt, mintha nem is egy szörnyeteg, hanem értékes barát lenne. Solomon legszívesebben köpött volna már a neve hallatán is, de nemes férfiú ilyent nem tesz, így inkább fintorgott, mint valami kényes dáma. 
Katarina beleszeretett a maszk mögött rejlő titokzatosságba, a zárt ruha fogságában élő férfi kimért, és határozott mozdulataiba, és a kútmély hangon suttogott körmönfont szavakba. 
Szentimentalitás, és romantikus tévképzetek… a női nem legnagyobb hibái…
Caleb az a fattyú! Visszautasított Katharinát, és olyan szavakkal illette, amelyeket nem mert visszaismételni az őt faggató asszonyoknak, de még az apjának sem. Napokon keresztül sírt, ki sem mozdult a szobájából. Solomon úgy döntött, nem hagyja annyiban a dolgot.
Mikor végre sikerült kettesben maradnia a férfivel azonnal kérdőre vonta. Caleb arcát aznap csak félig fedte a fekete maszk, így a nemes jól láthatta a nyomorék gúnyos mosolyát, mikor Katharinát említette neki.
- Sajnálom, hogy személyes sértésnek veszed az unokahúgodhoz intézett szavaimat, de ha akarnék, sem tudnék szebben beszélni azzal a hölggyel, mint ahogy a legutóbbi teázásunkkor tettem.
- Fel kell szólítanom, hogy kérjen bocsánatot Lady Katharinától!
- Hogy kérhetnék bocsánatot egy olyan hölgytől, aki egy könnyű beszélgetés után felajánlkozik?
Solomonnál ekkor elszakadt a cérna. Elege volt a titokzatos férfi vigyorából, elege volt abból, hogy beleártja magát a nemesek ügyeibe, hogy nyomorék létére a palotában parádézik, és hogy megsértette Katharina jó hírét.
Caleb arcába vágta a kesztyűjét. A férfi meg sem lepődött a dolgon, inkább szomorúnak tűnt, ahogy felvette a ruhadarabot, és ezzel elfogadta a párbajt.
Solomont titokban majdnem minden nemes hátba veregette, hisz lehetőséget kapott rá, hogy eltegye láb alól a férfit, aki mindannyiuk szemében méretes szálka volt.
Otthon az idősebb Greenwald is hátba veregette a fiát, ami olyan kedves megmozdulás volt, amit kisfiú kora óta nem tapasztalt az apjától… Egy szó, mint száz Solomon a győztesek biztos nyugalmával készült aznap éjjel, és azzal a tudattal hajtotta álomra fejét, hogy pirkadatkor elveszi Caleb Shandow életét.
A segédeit kiválasztotta, így már nem volt más dolga reggel, minthogy megigazítsa a nyakkendőjét, és kilovagoljon a párbaj helyszínére.
Attól kezdve, hogy odaért, minden pillanat, minden rezdülés mélyen az agyába égett… szégyenének pillanatai, bukásának keserű íze, a vér melege a mellkasán…
Most pedig itt fekszik, egy teljesen ismeretlen ágyban, egy nem megfelelő puhaságú, és magasságú párnán, sajogva, és remegve.
Víz loccsanása zavarta össze a gondolatait, egy érdes, furcsa tenyér simítása a homlokán, majd valaki vizes ruhát terített rá. Ettől még jobban remegni kezdett, a hideg végig száguldott a tagjain, és hirtelen semmi más vágya nem maradt, mint, hogy letépje magáról az idegesítő rongydarabot.
- Látom ébren vagy. Ez esetben örülnék, ha kinyitnád szemed, és elmondanád, hogy érzed magad.
A hang közvetlenül a feje fölül beszélt, és annak ellenére, hogy mély volt, akár a csillagtalan éjszaka, kedvesen szólt.
Solomon kinyitotta a szemét, és felbámult, egyenesen a másik, maszk fedte arcába. Csak a vékony száj, a széles áll, és egy obszidiánként csillogó fekete szempár látszott ki a bőr álarc alól.
- Ölj meg!
A maszkos még komorabbá vált, már ha ez egyáltalán lehetséges.
- Megtehetem, amikor csak akarom, de jelenleg nincs szándékomban. Életben maradsz.
- Milyen élet lesz az? Már nincs becsületem sem a családom, sem mások szemében.
- Ami azt illeti, nekem nem a becsületem lenne a legnagyobb gondom a helyedben. Az életed a tulajdonomat képezi. Hozzám tartozol, akár akarod, akár nem.
Solomon mérgesen elfordította a fejét, és próbált nem felordítani, ahogy a mozdulat hatására a vállába hasított a fájdalom. Ismerte a hagyományt. Ha a párbajban legyőzött ellenfél nem hal meg azonnal, akkor a győztes magának követelheti az életét. Afelől pedig kétsége sem volt, hogy ha így történt, akkor a családja azonnal kitagadta. Kihúzták az életükből, mintha csak egy rossz tollvonás lett volna a létezése. Talán még fel is lélegeztek, hogy nincs többé.
- Minek kellek én neked? Annyi szolgád lehet, amennyit csak akarsz! Végezz velem!
Calebet mulattatta a kérés, de úgy gondolta, jobb, ha ezt nem mutatja a már amúgy is sértődött férfi felé.
- Nos, bárhogy is lesz, két dolog biztos! 1, Meg kell gyógyulnod mielőtt a szolgálatomba állsz, ugyanis a vállad elég rossz állapotban van. 2, A régi neved mostantól nem érvényes, hiszen gyakorlatilag meghaltál.
- Hívj, ahogy akarsz!
- Solomon S. Aaron Greenwald… mi az, az „S”?
- Silas.
- Különleges név… olyan, ami ordítva is simogatónak hangzik. 
Az ágyon fekvő férfi lehunyta a szemét, és összeszorította az állkapcsát. Úgy tűnt, nem fog mostanság újra megszólalni, így Caleb jobbnak látta, ha magára hagyja. Kicserélte a vállán a kötést, majd távozott. 
A napok lassan és vánszorogva haladtak előre, és ő nem szólalt meg, annak ellenére, hogy a maszkos minden nap meglátogatta, kicserélte a kötéseit, enni hozott neki, és mesélt a családjáról, arról, hogy a húga férjhez ment, Katharinát, pedig valami vidéki nemeshez küldték tanulni.
Silas makacsul összeszorított állkapoccsal hallgatta a történeteket, viselte a sebtisztítás és kötözés kínjait.
Aztán az egyik nap nem Caleb jött…
- Üdv! Én Gregory vagyok, hoztam neked új ruhát!
Az apró, szinte raktárhelyiség méretű szoba ajtajában egy 10 év körüli szőke kisfiú állt, és egy kupac ruhát tartott a kezében.
- Nem akarok felkelni.
Gregory elvigyorodott. 
- Caleb is azt mondta, hogy nem fogsz felöltözni. Fura, én biztosan nem akarnék itt maradni egész nap. Tudtad, hogy az én szobám is ekkora? 
- Miért küldött ide? – nem merte hozzátenni, hogy „az a félarcú nyomorék”.
Nem egy gyereknek akart pampogni.
- Majdnem elfelejtettem mondani, a kertész fia vagyok, nekem fogsz segíteni.
- Neked? – „szóval, egy kisfiú szolgályává teszel te rohadék” gondolta magában, és a kisfiúra vicsorgott – Hol van a gazdád?
- Gazda? Milyen gazda? – a szőkeség elgondolkodott, közben ledobta az ágy végébe a ruhákat, majd elmélyülten rágcsálni kezdte a körmét – gazda… gazda… Á! Calebre gondolsz? Ő nem gazda, csak itt lakik, amikor a király tanácsot akar tőle kérni. De megígértem neki, hogy kap pár virághagymát, ha elmegy, úgyhogy gyere, és segíts.
Silas közönyösen turkálni kezdett a ruhák között, majd megragadott egy fehér inget, és felemelte.
- Ezt én nem veszem fel. Nemes vagyok, nem valami útszéli paraszt!
A kisfiú végigmérte az ágyban ülő és fintorgó férfit. Jóképűnek nézett ki, már amennyire ezt meg tudta ítélni. Lágy, ívelt arcvonások, nagy barna szemek, és hosszú szőke haj, bár, a felkötött kar, és az arcára kiülő több napos borosta nem sokat javított a kinézetén, de azért nem volt olyan rossz. Gregory a városban látott nemesekre gondolt, és arra a megállapításra kellett jutnia, hogy egyik sem nézett ki ilyen gyámoltalanul.
- Nem úgy nézel ki, mint egy nemes!
És ezzel szinte lezártnak is tekintette a kérdést. 
Silas fintorogva engedte, hogy segítsen neki felöltözni, és végül kirángassa az apró szobából. 
.oOo.

- Hallom, Gregory ma végre kirángatott a szabadba.
Silas morogva tekintett fel az ajtajában ácsorgó férfire. Az ma nem viselt maszkot, csak a kabátja csuklyáját húzta mélyen az arcába, hogy még az orra hegye se látsszon ki belőle.
- Hol az álarcod?
- Csak nem hiányzik? – vigyorodott el a férfi. 
- Nem, csak félek, hogy így véletlenül megpillantom a képedet.
Caleb mosolya tovaszállt, helyét zavar vette át, majd néma keserűség.
- Azt hiszed, az arcom szégyenletes?
- Különben miért takargatnád?
- Mert nem számomra szégyen, hanem azok számára, akik hagyták, hogy egy kisgyerek egy életre megbélyegződjön. A maszkot értük hordom, nem magamért. Te viszont a saját ballépésed billogát fogod a válladon hordani egész életedben. Dölyfösséged következményét… Egyáltalán hogy gondoltad, hogy nyerhetsz velem szemben egy pisztolypárbajban?
Silas megrezzent, és gyilkos pillantást vetett az ácsorgóra, majd az alsóajkába harapott.
- Nem gondoltam sehogy!
- Szóval lebecsültél. – szélesen elvigyorodott a csukja takarásában – Reménykedtem benne, hogy van rá más magyarázatod, de azt hiszem, naivitás volt részemről azt gondolni, hogy valaha kiláttál az egód mögül.
Az ágyon ülő haragosan elfordította a fejét, a veséjébe vágtak a szavak, de csak magát okolhatta érte. Ő kezdte a gúnyolódást, és megérdemelte, amit érte kapott.
- A virághagymáid az ágyam alatt vannak.
Caleb elbizonytalanodott egy pillanatra, nem igazán várt témaváltást.
- Rendben. Ma hoznak majd neked egy bőröndnyi ruhát. Az összes a tiéd. Öltözz utazáshoz! 
- Hova megyünk?
- Haza.
Azzal magára hagyta. A sérült, meredt szemekkel ült az ágyán, és a maszkos hűlt helyét bámulta.
Solomon S. Aaron Greenwald ebben a percben döbbent rá arra, hogy valóban halott. Hogy végérvényesen valaki más tulajdona lett… egy idegen férfitől kapja a ruháit, az viszi haza a házába… nincs semmilye, senkije…
Silas lett. Egészen egyszerűen Silas… a szolga… a rab… a vállon lőtt marha… vagy az, aminek a tulajdonosa éppen tudni akarja.
Volt egy olyan érzése, hogy bármi történik is a jövőben egyetlen kapaszkodója maradt a világon, még akkor is, ha történetesen az a kapaszkodó gyűlölt, és égett, akár egy száraz gallydarab, amit túl közel toltak a tűzhöz.
.oOo.

Vannak dolgok, amik úgy tűnik semmiképp, sem változnak. Például, hogy Silas utált utazni. Régebben úgy vészelte át az ilyesmit, hogy összehúzta magát, és átaludta az egészet. 
Most azonban nem tudott aludni. Egy apró fekete hintóban ült, kettesben Calebbel. Odakint már lement a nap, és egyre szúrósabbá vált a hideg. A vastag kabátban, amit kapott, kényelmes meleg volt és ezért hálát is adott a nyomoréknak. Ezen a vidéken a kellemes meleg őszt, egy pillanat alatt váltotta a fagy, így most igencsak gondban lenne, ha a másik nem gondol előre mindenre. Valószínűtlennek tűnt, hogy mindezt csupa szívjóságból tette volna, így jobbnak látta, ha a férfi kedvességét nem látja többnek annál, mint ami. 
Kíméletlen praktikum. Elvégre, minden úr nehezen viselné, ha elvesztené a legújabb szolgáját egy nyamvadt megfázás miatt.
Odakinn már semmi nem világított, csak a csillagok pislákoltak ki néha az utat szegélyező fák koronái közül. Az éjszaka neszeit elnyomta a kerekek zaja, a lovak patáinak dobbanása, és a kocsis halk monológja, amit a bakon mellette ülő, macska méretű kutyához intézett néha. Mintha az értene bármit is…
Caleb vele szemben ült, magas nyakú, fekete zekében, bordó sállal, és egy csodaszép sötét bundát terített maga köré.
Silas nem látta az arcát a sötétben, csak az obszidián szemek csillogását, néha, és ha igazán őszinte akart lenni, akkor nem is kart többet látni belőle. 
A ládányi ruha megdöbbentette. Nem voltak rosszak, akadt köztük elég sok olyan, amit a városi polgárokon látott, fekete, és barna zakók, amik ugyan hasonlítottak az udvar tarkabarka ruháihoz, mégis, szinte tüntetőleg mások voltak. Akadtak a falusi élethez illő darabok is, fehér bő ujjú ingek, mellények, és egyenes szárú nadrágok. Minden darab újnak tűnt az utolsó cérnaszálig, mintha rá varrták volna őket.
Mióta elindultak, hiába próbálta másfelé terelni a gondolatait, nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy figyelik… hogy a vele szemben ülő minden egyes mozdulatát követi, és minden rezdülését elraktározza magában, mintha valamilyen túlbuzgó alkimista lenne, aki az új szörnyét csodálja. Mikor besötétedett, az érzés akkor sem tágított mellőle, bár eléggé lehetetlennek tűnt figyelni valakit, ha az orra hegyéig is nehezen lát az ember. Gyanította, hogy rövid időn belül kialakul majd benne valamiféle kóros üldözési mánia, ha továbbra is egy légtérben kell tartózkodnia ezzel az emberrel.
- Pár perc és ott vagyunk. – szólalt meg egy mély hang a sötétben, és Silas önkéntelenül is összerezzent.
- Egyáltalán hol az, az ott?
Caleb nem válaszolt, csak megtáncoltatta zsibbadt izmait.
A hintó úgy tíz perc múlva állt meg, hatalmas zökkenéssel, mintha a lovak lába hirtelen a földbe gyökerezett volna.
A főépület egy háromszintes villa volt, hatalmas oszlopokkal szegélyezett bejárattal, felette erkély, és táblás üvegajtó. Furcsa dolog, hogy valaki ilyen nemesi kúriát építsen az erdő közepére, és ráadásul még egy toronnyal is megtoldja. 
Silas először azt hitte, hogy csak képzelődik, de hiába pislogott, az ablakokból kiszűrődő fény világosan kirajzolta a házhoz csatlakozó torony körvonalait. Már a barokk stílusú villa is eléggé megdöbbentette, de ezzel a kőszörnyeteggel végképp nem tudott mit kezdeni. A tetején magasan a fák fölött kiszűrődött némi világosság, így biztosra vette, hogy használatban van. Úgy gondolta, minden bizonnyal Caleb lakik benne, bár paranoiásnak tűnt, hogy annak ellenére, hogy az erdőben él, még egy toronyba is bezárkózzon, de ha ez azt jelentette, hogy ritkábban kell majd látnia, esze ágában sem volt megkérdőjelezni a fontosságát.
- Alan megmutatja a szobád. Pakolj ki! Holnap alhatsz, ameddig akarsz, de pénteken már szükség lesz rád. - Silas morgott valamit az orra alatt, de nem volt egészen érthető, így Shandow úgy döntött, nem vesz róla tudomást – A szökéshez túl messze vagyunk bármitől, így jobb, ha az egészséged megőrzése érdekében nem is próbálkozol. A kutyák úgy is megtalálnak. – újabb érthetetlen mormogás, majd egy elfojtott ásítás volt a válasz – A toronyba nem teheted be a lábad, csak ha engedélyt kapsz rá… Értesz?
- Igen. Mehetek végre?
Caleb úgy döntött, túl fáradt ahhoz, hogy megjegyzést tegyen a másik szemtelenségére, és amúgy sem volt kedve késő este a hisztijét hallgatni. Valahol szurkálta a gondolat, hogy a legjobb lenne a térdére fektetnie a fiatal urat, és addig náspángolnia, míg végre megtanulja, hol a helye, de soha nem volt oda az ilyen megalázó módszerekért. Majd a munka beleveri, hogy jobb, ha az orrát nem tartja magasan az ég felé, mert a végén még belelép a trágyába.
.oOo.

Másnap reggel Caleb hatalmas sóhajjal fordult egyik oldaláról a másikra, mikor meghallotta a kutyák csaholását odakint. Belefúrta orrát a mosószappan, és búzavirág illatú ágyneműbe, majd az újabb csaholások hallatán belemosolygott a hófehér, vászonhuzatba. Silas biztosan megszökött az éjjel, és most azért ugatnak ilyen boldogan, mert van mit üldözniük.
Hatalmasat nyújtózkodott, majd elégedett, ám kissé álmatag kifejezéssel feltápászkodott, és az ablakhoz sétált. 
Mikor az apja elűzte otthonról, és ezt a villát jelölte ki élete hátralévő részére, az egyetlen dolog, amiért hálás volt neki, az a torony megépítése volt. Persze, eredetileg azért készült, hogy még jobban elzárva tarthassák, de ahogy teltek az évek, és végül kijárhatott az emberek közé, ez a hely gyűlöltből a legkedvesebbé lényegült át. Csak itt lehetett igazán önmaga, mindenféle korlátozás, vagy szégyen nélkül azt tehetett, amit csak akart. 
Kitárta a torony tetejének hatalmas vaskeretes ablakait, és hagyta, hogy a hideg levegő körbenyaldossa meztelen testét. Szerette ezt a csípős, reggeli simogatást. Felébresztette az érzékeit és segített rendbe tenni a gondolatait, ha túl borúsra fordultak. Szórakozottan végigsimította szélbecézte mellkasát, ujjaival tapintva ki apránként minden heget, mintha csak egy térkép dombornyomását ellenőrizné. Ismert minden hajlatot, és minden dudort, hiszen számtalanszor végig simított már a kígyószerűen tekergőző hegeken.
Az arcához érni azonban sosem mert. Sem a toronyban, sem a villában nem tűrt meg tükröt, azóta, hogy a megégése után az apja a képébe nyomott egyet. Igaz, hogy akkor még kicsi volt, de képtelen elfelejteni azt a vörös, varroktól tarkított, tágra nyílt szemű ijedt arcot, ami visszanézett rá.
Az önsajnáltató gondolatoktól fanyarul elmosolyodott, és apró körmeit a bőrébe vájta. A fájdalom visszazökkentette a valóságba… egy, egyre hidegebb, és vidám csaholásoktól hangos valóságba.
A távoli hegyek között vaskos, szürke felhők gyülekeztek, mint megannyi hatalmas tömött dunyha. Már a hó megnyugtató illata is érződött a szélben, így egy fáradt sóhajjal becsukta az ablakot, és nekilátott, hogy magára öltse szerzeteshez méltó nyakig zárt ruháit. Amúgy is lesz gondja elég Silasszal.
A torony aljában már várt rá az izgatott szakácsnő. Zavartan húzogatta a főkötője zsinórját, és szinte lyukat vájt a padlóba toporgása közben. 
Caleb arcára önkéntelenül is kiült egy halvány mosoly, ahogy az asszonyt szemlélte a torony lépcsőjének takarásából.
- Caleb! –vette észre az asszony – A fiatalúr, akit hoztál…
- Gondolom, megpróbált megszökni. Hallottam a kutyákat.
- Igen. Már visszahoztuk… de, mond, mit keres ő nálunk, és egyáltalán kicsoda?
- Egy nemes úr gyermeke volt.
- Volt? – a szakácsnő pufók arcán összeszaladtak a ráncok.
- Már az enyém. 
- Mi az, hogy a tiéd? – a maszkos férfi elé állt, csípőre tette a kezeit – Kinőttél már abból a korból, mikor árva farkaskölyköket cipeltél haza! Mi a fene ütött beléd?
Caleb elgondolkodva bámult rá.
- Párbajban győztem le.
A szakácsnő erre csak még komorabb arcot vágott, majd egy kis idő, és Caleb szemeinek beható tanulmányozása után újfent csípőre tette a kezeit, és vállat vont.
- A vendégszobában van, szétnyílt a sebe szökés közben. Már bekötöztem. Nem hal bele, csak ijedt. Felszíni seb, holnapra újra beforr. Pár nap, és egészséges, csak hisztériás, alig engedte, hogy hozzá érjek! Ebédre csirke lesz, az majd átmelegíti egy kicsit.
Caleb biccentett, és ellépett az orra alatt tovább mormogó asszony mellett.
A vendégszoba sokkal tágasabb volt, mint az, ahol Silas az elmúlt időszakot töltötte, de a maszkos gyanította, hogy ez a tény egy kicsit sem javít a férfi kedvén. Pedig a falakon barátságos, halványsárga tapéta futott körbe, az ágy hatalmas, és kényelmes volt, és az ablakon vidáman táncolt be a tél eleji sápadt napfény.
A ficsúr hanyatt feküdt a hófehér ágyneműn, és vértelen arcával egészen beleolvadt. Tágra nyílt barna szemei a plafont fürkészték, mintha oda lenne felvésve a megoldás minden problémájára. Mindeközben igyekezett nem tudomást venni az ágya mellett ülő Calebről. Az, tiszteletben tartotta, hogy nem akar hozzá szólni, így csak csendben fürkészte fedetlen mellkasán trónoló hatalmas monoklit. Valószínűleg szökés közben szerezte, egy ágra eshetett, vagy hasonlóra. 
Öt éve ismerte a pökhendi férfit, és akármennyire is ellenszenves volt néha a viselkedése, a külseje őszintén képes volt lenyűgözni. Lágy arca, hószín bőre, az arcát keretező fakó szőke haj… és azok a hatalmas őzike szemek, amik most rá meredtek.
- Muszáj bámulnod?
Caleb egy pillanat alatt visszatért az emlékeiből, és az ágyon fekvő férfi tekintetére fókuszált.
- Mivel nem vagy hajlandó hozzám szólni…
- Ugyan mi mondanivalóm lehetne neked?! Nem tetszik, hogy a szolgád vagyok, nem tetszik, hogy itt kell lennem, és utálom, hogy szétnyílt a sebem! – a végét már szinte egy hisztis kisgyerek hangszínével mondta.
- Egyik sem az én hibám. Magadnak köszönheted. És megjegyzem, még semmit nem kellett tenned, amitől szolgának érezhetnéd magad. Csak fekszel egész nap, és szökdösöl.
Silas összecsikorgatta a fogait, és a vállába metsző fájdalommal mit sem törődve erősen a másikhoz vágta a párnáját. Egészséges kezébe fogta a végét és püfölte a rezzenéstelenül ülő alakot. A negyedik, vagy ötödik csapásnál a párna kicsúszott a huzatból, a varrás engedett, és egyenletes tolleső borította be őket.
Silas a földre huppant, közvetlenül a maszkos lábai előtt. Haját beterítették a tollak, a kötésén, pedig friss vér ütött át. Halkan szipogott dühében, bár az már leginkább önmaga felé irányult. Tudta, hogy, még ha el is tudna menni innen, akkor sem lenne hova mennie. Soha többé nem kerülhet a családja, és az ismerősei szeme elé.
Caleb egészen úgy nézett ki a széken ülve, mint egy hatalmas fekete madár a hóesés közepén. Lassan felállt, Silas ép válla alá nyúlt, és az ágyra irányozta a csendes dühbe süppedő ficsúrt.
Lefejtette róla a kötést, és felitatta a sápadt bőrre kenődött vércseppeket.
- Ha nem erőlteted tovább a vállad, akkor már szombaton, velünk jöhetsz vadászni.
- Kedves vagy.
- Ez megállapítás? – bizonytalanodott el a furcsa hangsúly miatt Caleb.
- Az. Meg akartalak ölni… sőt, büszke lettem volna rá, ha én öllek meg! Egyáltalán nem értem miért anyáskodsz itt fölöttem.
A maszkos elmosolyodott.
- Mabel szerint kinőttem már abból, hogy árva farkaskölyköket hordtam haza, szóval nem tudnék rá magyarázatot adni.
- Még mindig úgy gondolom, hogy meg kellett volna ölnöd.
- Azért, mert önző vagy!
Silas megakadt egy pillanatra, és a sebén szorgoskodó férfire tekintett. A maszk alól villogó ónix szemek teljesen a kötéskészítésre koncentráltak, és nem úgy tűnt, mintha Caleb meg akarná magyarázni az előző kijelentését. A férfi maszkja eltakarta az arca nagy részét, és a tarkóján kapcsolódott össze valahol a kígyózó, szőkésbarna tincsek között. Nehéz úgy olvasni valakinek a gondolatai között, hogy nem láthatjuk rendesen az önkéntelen grimaszait, vagy hogy elpirul-e zavarában. 
Silas fintorogva vette tudomásul, hogy talán sohasem fogja megfejteni, mi van a másik cselekedetei mögött. Az egyáltalán nem zavarta, hogy a férfi önzőnek nevezte… nagyon jól tudta magáról, hogy az, bár nehezen értette, ez a jelenlegi helyzetre hogy vonatkozik.
- Azt terveztem, hogy ma megmutatom neked a házat, de ezt a sebed miatt kénytelen vagyok elnapolni. 
Silas egy pillanatra úgy látta, mintha a szénszín szemekben csalódottság csillanna, de elhessegette magától a gondolatot. Abszurdnak tűnt…
.oOo.

- Örülök, hogy ma nem szöktél el.
A fekete hajú férfi elkomorodott. Nem mintha lenne más választása, a kutyák visszahajtanák, ugyanúgy, ahogy előző reggel is.
A villa előtt ácsorogtak, mindketten vastag kabátba burkolózva. Silas fázós kezeit próbálta minél beljebb húzni az irhabunda bolyhos ujjába és közben az erdő mélye felé bámult. A maszkos megállt mögötte. 
- Van benne valami csodaszép.
- Egyet értek, csak veszélyes.
- Ugyan mi lehet olyan vészes egy erdőben? – húzta fel a szemöldökeit Silas.
- Például a hó. Holnap, vagy még ma éjszaka esni fog és csapdába ejt minket.
- Honnan veszed, hogy esni fog? A fél arc elvesztése jóstehetséget hoz magával?
Caleb elvigyorodott. Bármit is mondott a másik, az már nem hangzott olyan metszőn, mint, ha pár nappal előbb vágja a fejéhez. Inkább volt csipkelődő, mint bántó. 
- Mabelnek sajognak az ízületei.
Silas halk, horkantás szerű hangot hallatott, amit akár nevetésnek is el lehetett volna könyvelni. Aztán megfordult, és a maszkos elé állt. Majd egy fejjel alacsonyabb volt, és a magasságkülönbség felismerése szórakozott homlokráncolásra késztette.
- Jobban van a karom.
Hosszú csönd következett a bejelentés után, Caleb érdeklődve várt, de a másik nem folytatta a mondandóját.
- Meg akartad köszönni?
- Még hogy megköszönni?! Hiszen te lőttél meg!
A férfi elfojtott egy vigyort, és egy vastag kesztyűt halászott elő a zsebéből. Silasnak nyújtotta, de az morcos képpel elutasította. Tüntetőleg kidugta kezeit a kabát ujjából, hogy mutassa, egyáltalán nincs szüksége rá.
- Ha már olyan nagyon jól vagy, akkor bemehetnél Alannal a faluba. Kéne pár tyúk.
- Gondolom a tieid, megfagytak kapirgálás közben.
- Ami azt illeti, inkább a rókák dézsmálják őket. Az volt az utolsó, amit tegnap ebédre ettünk.
- Tehát, most azt várod tőlem, hogy fel üljek egy döcögős szekérre, és elmenjek az inasoddal pár koszos tyúkért?
- Amennyiben óhajtasz tojást enni az elkövetkező hetekben…
Silas összehúzta a szemöldökét, ahogy mérlegelte a rántotta elvesztésének lehetőségét.
- És te mit csinálsz, ha szabad tudnom?
- Hozok egy méretes nyulat a tojásokhoz. – vigyorodott el.
A szőke beharapta a szája szélét, majd kikapta a másik kezéből a még mindig szorongatott kesztyűt, és megindult a villa bejárata felé.
- Csak tudnám, hogy honnan veszed, hogy nem fogok megszökni! – motyogta az orra alatt.
Caleb az erdő árnyas mélysége felé bámult, és mosolygott.
- Megérzés…
.oOo.

Mikor este a kocsi visszaért az első hópelyhek is szállingózni kezdtek lefelé.
Mabel majdnem kiejtette a kezéből a sodrófát a csapódó ajtó zajára. Alig pár pillanattal később egy roppant paprikás kedvében lévő Silassal nézett szembe. A férfi arca pipacspíros volt, és a vicsorából ítélve, ezt nem csak a hidegnek köszönhette. A hajából csirketollak, és furcsa levelek álltak szerteszét, és valami lila dolog ragadt a szemöldöke fölé. A kezein, amikkel az asztalra támaszkodott, szintén lila foltok éktelenkedtek.
- Hol van? – kérdezte szinte morogva az indulattól.
- Ki?
- Caleb! – közölte, és a név említésére, egy pillanatra megremegett a dühtől.
- A toronyban.
Silas kivágtatott a konyhából, és megindult a maszkos lakosztályául szolgáló épület felé.
- Hé! Oda nem mehetsz fel! Oda senki nem mehet! – ordított utána Mabel, és vaskos lábain csörtetett mögötte, de nem tudta utol érni az ingerült férfit.
Az, bevágta maga mögött a torony ajtaját, és felnézett az előtte magasló csigalépcsőre. Felmerült benne, hogy mire ezen felér, el is fog szállni a haragja, de megemberelte magát, és nekivágott.
Mire elért a tetején lévő ajtóig, egészen elszédült, viszont ugyan olyan mérges volt, mint annak előtte.
Megrángatta a kilincset, de zárva találta.
- Tudom, hogy odabent vagy! Magyarázd meg mi volt ez az egész! Jellemfejlesztőnek gondoltad, hogy odaküldesz aközé a rengeteg idióta közé?
Az ajtó kinyílt, és egy kesztyűs kéz berántotta rajta. Odabenn teljesen sötét volt, csak a hold ezüstje hozott némi világosságot a hatalmas ablakon keresztül.
Nem sok ideje maradt nézelődni, mert a kéz, amely berántotta a lépcsőről, arrébb lökdöste, majd egy ágyra taszította.
Másik test landolt az övén, és leszorította a kezeit. Caleb fojtott hangon sziszegett az arcába, közvetlen közelről, hogy még a lélegzetét is érezte a bőrén.
- Megmondtam, hogy ide nem jöhetsz fel!
- Igen megmondtad! – morogta Silas – De arról egy szót sem szóltál, hogy mi vár rám a faluban!
- Vajh milyen hatalmas megpróbáltatást okozhatott neked pár szegény paraszt?
- Ne gúnyolódj! Ezek… ezek… - alig találta a szavakat a felháborodástól – ezek megláttak Alannal, és ki akarták űzni belőlem az ördögöt! Érted, amit mondok? Megfogtak, belocsoltak valami ragacsos rémséggel, és egy fehér tyúkot lengettek felém, imákat kántálva!
- Ugyan már, miért tettek volna ilyet? – a hang még mindig gúnyos volt, de érződött némi fanyar öröm benne.
- Mi az, hogy miért?! Ezek komplett elmebetegek! Volt köztük egy nagydarab nőszemély, az egyenesen a sátán kurvájának nevezett! Nem is vagyok nő! Valami szüzet is emlegetett, de azt már igazán nem akartam hallani. Meg hogy az én lelkem még nem biztos, hogy elveszett, de az erdei ördög végül biztosan megszáll, ahogy Alannal tette, meg ilyenek… - elhallgatott egy pillanatra, és várta, hogy a rá nehezedő hozzáfűzzön valamit, de az nem szólalt meg – Fogadni mernék, hogy most vigyorogsz! Te élvezed, hogy engem holmi erdei ördögök cafkájának néztek?! Ha valaha a sátánnal lenne dolgom, akkor az lenne az én cafkám, nem, pedig fordítva!
Halk sóhajt hallott maga fölül.
- Ugye tudod, hogy a falusiak engem neveznek „erdei ördög”-nek? 
Silas hatalmas levegőt vett, és a kezei megfeszültek a másik szorításában.
- Mi a fenéért hiszi mindenki azt, hogy valaha is hajlandó leszek behódolni! Egyáltalán nem érdekel, bárminek higgyenek is! Felőlem lehetsz ördög, tündér, vagy akár varázsfarkú mezei pocok is!
Megemelte a fejét, és csókot nyomott Caleb ajkaira.
Az annyira meglepődött, hogy Silasnak sikerült kiszabadítania a kezeit, és egy fordulattal maga alá teperni a férfit.
Némi elkeseredett közelharccal később sikerült a karjait is lefogni. Lihegve ült a keskeny csípőn, és egyáltalán nem értette, hogy sikerülhetett ez ilyen könnyen. Elvégre Caleb sokkal magasabb és izmosabb volt nála. Szabad kezével óvatosan megérintette az alatta fekvő vállát, mire az félve megremegett, mintha még soha senki nem tett volna vele ilyet.
- Kérlek, ezt hagyd abba… - a kérés erőtlen, és félős volt.
Silas ügyet sem vetett a másik remegésére, és halk könyörgésére. Ujjait lágyan simította végig a másik mellkasán, megbabonázva követte végig a puha bőrt behálózó csíkokat, foltokat.
Mikor elképzelte, milyen lehet a férfi a többrétegnyi ruha alatt, mindig valami undorító és vöröses színekben játszó felületet képzelt el. Bár a színét nem látta, de a tenyere alatt feszülő mellkas hűvös volt, és selymes. Az égés nyoma dudorokat, és árkokat hagyott ugyan maga után, amik keményebbek voltak, de ugyan olyan selymesek, mint a teste többi része.
- Silas… kérlek…
- Tudod, mikor felébredtem abban az apró szobában, és rájöttem, hogy elvesztettem veled szemben a párbajt, attól féltem leginkább, hogy ágybetétnek akarsz majd használni hátralévő életemben. Sokszor hallottam már, hogy némelyik nemes előszeretettel tart ilyen célra jóképű fiúkat.
- Én ilyesmit nem hallottam.
Silas elvigyorodott, és egészen közel hajolt a riadt férfihoz.
- Talán mert, neked nem voltak köztük barátaid, sem szeretőid, akik az éjszaka elmúltával a füledbe susogták volna a meghívást egy – egy nagyobb orgiára.
- Nem nekem nem voltak szeretőim… talán azért terpeszkedsz rajtam, mert hiányoznak?
- Nem. Igazából, ajánlatot készülök tenni…
- Ajánlatot?
- Nem vagyok jó a házimunkában, a faluba, pedig ha lehet, soha többé nem tenném be a lábam, de azok a csökött agyú parasztok adtak egy ötletet. Szóval… ha akarod, boldoggá teszem az éjszakáidat.
Caleb meglepetten hallgatott, majd lassan kihúzta az egyikkezét Silas szorításából, és végigcirógatta annak arcát.
- Önként ajánlod magad házi cicának? Már nem félsz tőle, hogy az ágybetétem leszel, vagy úgy gondolod, hogy ha lefekszel velem, majd nem kell házimunkát végezned? Ez esetben csalódtam benned Silas. Reménykedtem benne, hogy egy idő után talán barátok lehetünk, de te hatalmas tévedésben élsz!
- Ugyan miért?
Caleb cirógató keze váratlanul megszorította a másik állát, és lehúzta a fejét, hogy a mondandóját közvetlenül az arcába sziszeghesse.
- Kedves voltam veled, bármit mondtál, mert mindenkivel ilyen vagyok, kedves voltam, ha hisztiztél, mert megértem, milyen érzés, ha elszakítanak mindenkitől, és olyan helyzetbe kényszerítenek, amihez nem fűlik a fogad! Vonzó férfi vagy, és nem tagadom, mikor az udvarban figyeltelek, feltámadt bennem a vágy, hogy a magaménak tudjalak, de semmit… semmit nem tartok annyira taszítónak, mint, ha valaki pitiáner dolgokért képes felajánlani a testét!
Lelökte magáról Silast. Az meglepetten hanyatt esett, és a sötétben bevágta valamibe a hátát. Egy kéz nyúlt utána, megragadta az inget a mellkasán, és felrántotta a földről. Alig pislogott kettőt, már az ajtón kívül találta magát.
- Holnaptól, mindenért te mész le a faluba, és Mabel első számú segédjévé lépsz elő! Ha nem dolgozol, nem kapsz majd enni! És Silas… akkor lehetsz az ágybetétem, ha majd könyörögsz érte! – azzal, mintegy pontot téve a mondandója végére, Caleb becsapta az ajtót, a megrökönyödött ficsúr, pedig egyedül maradt a lépcső tetején állva. 
- Mi a fenét képzel ez magáról?! – dörmögte az orra alatt, és dúlva, fúlva elindult a szobája felé… elvégre, még soha nem esett meg, hogy visszautasították volna.
Valamiért sírás kaparta a torkát, de nem tudta eldönteni, hogy a megszégyenülés, vagy a harag miatt.
Az ajtó másik oldalán Caleb Shandow lecsúszott a fal mellett, és olyan kicsire húzta össze magát dühében, amilyenre, csak tudta. 
.oOo.