Csillagszemű narglipásztor

Cím: A csillagszemű narglipásztor
fandom: Harry Potter x Magyar népmesék
korhatár: 16
műf.: humor, kaland, mese, 
Figyelmeztetés: crossover, AU, snarry
Tartalom: Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csillagszemű narglipásztor, aki segíteni akart a családján.





 Egyszer volt, hol nem volt…
Az Óperenciás tengeren túl, a Rowling szigetek túloldalán, ahol a kurta farkú halálfaló túr… volt egyszer egy citrompor szagú királyság.
 Nagy bánata volt az öreg uralkodónak, egyik szeme mindég nevetett, a másik pedig mindég sírt, ha a gyermekeire nézett.
Három fia született a királynétól, három haszontalan gyermeke.
Az elsőt Tomnak hívták. Ügyes harcos és jó stratéga, de máson sem járt soha az esze, mint hogy hogyan kaparinthatná magához apja trónusát.
A második fiú bizonyos Lucius. A napra lehetett nézni, de reá nem, mert éteri szépsége mindenkit elvakított,sajnos végtelenül gőgös ficsúrnak bizonyult.
Mindezek után nem csoda hát, hogy a király legkisebb fiát szerette kiváltképp. A legkisebb királyfi komoly alkimista hírében állott, messze földön dicsérték a szakértelmét, de szegény csak észt kapott az égtől, szépséget és daliás termetet nem. Perselus csak egy fokkal volt szebb az ördögnél, fájt is a király feje a miatt, hogyan talál majd neki feleséget.
Az évek teltek múltak a királyság felett, de hiába forgott sebesen az idő kereke, a három királyfi szemernyit sem változott.
A király egyre búsult, búslakodott, hisz egyik fia sem volt alkalmas, hogy átadja neki csillogó jogarát és gyémántos koronáját.
Megpróbálta jobb belátásra téríteni őket, de mindhiába. Végül feldühödött az öreg király és mindhárom haszontalan fát a palota magas tornyába záratta. Nem volt odabent más, mint három ágy, meg egy mosdótál.
Aznap éjjel elégedetten feküdt le aludni fenséges dunyhái közé, hisz tudta, hogy Tom nem fog hajnalig kardvívást gyakorolni, Lucius nem tudja beszerezni a kedvenc arcpakolását és Perselus nem tud majd a vegyszereibe és cirkalmas könyveibe temetkezni.
Másnap reggel az egyik alabárdos lihegve rohant a király színe elé.
- Fenséges királyom! Életem, halálom kezedbe ajánlom, de hiába őrködtünk egész éjjel, az egyik királyfi napkeltére eltűnt.
Úgy felbőszült erre a király, hogy még a citromporos reggeli cukorkáit is elfelejtette megenni. Lélekszakadva a toronyba vágtatott, nyomában az egész őrséggel, de mikor kinyitotta a torony ajtaját tényleg csak két fia ücsörgött odabent.
Hiába kérdezte őket, faggatta egyre-másra, azok csak nem árulták el, mi lett Tommal, a legidősebb fiúval.
Azon az éjjelen megkétszerezte az őrséget a királyfik ajtaja előtt. 
Hiába volt minden erőfeszítése reggelre Luciusnak is nyoma veszett.
No, hát a király most már isten igazába nekikeseredett. Mindkét szeme ontotta a könnyeket. Utolsó fiát körbevette katonákkal, az ajtót hét lakatra záratta és még a féllábú kertész kutyáját is felhozatta az őrség mellé.
Hiába volt minden erőfeszítés, éjfél körül delejes fáradtság tört rá az alabárdosokra és egymás után elszunnyadtak.
Mikor reggel feleszméltek Perselus királyfinak már híre hamva sem volt a toronyszobában.
Kidoboltatta a király hét határon innen, a Tower falain túl, hogy aki elébe hozza három szeretett fiát, annak adja fele királyságát. 
Bánta már ezerszer, hogy nem becsülte eléggé a gyermekeit, hogy haszontalannak tartotta őket, de a legjobban a harmadik gyermekét siratta.
Jöttek aranyvérű hercegek, sárvérű grófok és furmányos füvesasszonyok, de senki nem tudott a királyfik nyomára akadni. Mintha a föld nyelte volna el üket.
Élt ekkoriban a palota udvarában egy szegény kovács ember. Volt neki hét édes gyermeke és egy kicsi neveltfia.
Na, hát ezt a fiút csak úgy emlegették a környéken, hogy a Csillagszemű narglipásztor, merthogy két olyan fénylő zöld szemet villogtatott a világra, mintha csak két csillogó smaragdot viselne a helyükön. 
Hallotta a fiú, mit doboltatott ki a király, de csak vállat vont rá, és kiterelte a narglikat a mezőre. Ahogy ott terelget, pihenget a nyáj mellett, egyszer csak megpillantott egy szürke macskát, akit egy vad fekete kutya kergetett végig a mezőn.
Felkapta a botját, és jól odakoppintott a szemtelen kutya fejére, az fülét farkát behúzva iszkolt el előle. 
A kis szürke macska odabicegett a pásztor elé, és mert már nagyon kimerült volt, elterült a füvön.
- No, lásd te szegény jószág, jó dolgod lesz itt velem – biccentett neki a pásztor, jólesett, hogy végre szólhat valakihez, még akkor is, ha az csak egy macska.
Hogy megrémült, mikor a cirmos válaszolt!
- Köszönöm, hogy megmentettél Csillagszemű narglipásztor! Jótetted helyébe, ím, jót teszek veled! – a macska megvakarta a hasát, majd egy kicsi fényes gömböt nyújtott a fiú felé. – Menj fel egyenest a király palotájába és mond neki, hogy megkeresed a fiait. Kérd meg, hogy adja neked azok legbecsesebb kincseit az útra, majd dobd fel ezt az aranylabdát és kövesd a célig. De jól vigyázz pásztor, mert rettentő erős rémség ragadta el őket!
Azzal a cica felpattant és egy pillanat alatt tovatűnt a Csillagszemű narglipásztor szemei elől.
A fiú hitte is, meg nem is az egészet, de elrejtette a kis aranygolyóbist a tarisznyájába.
Mikor hazaért, apja, anyja nagy örömmel fogadta, rőt hajú testvérei körüldongták. Látta a fiú, hogy ismét csak némi feketekenyér és egy kis papsajt jutott az asztalra. Nem szólt egy szót sem, de mikor a vacsora után a testvérei elkucorodtak a szalmazsákjukon, kilopódzott az éjszakába és a királyi fogadóterem felé vette az irányt.
A családja szegény volt, mint a templom egere, úgy gondolta nincs mit vesztenie és követte a cirmos tanácsát.
Rég elfogytak már a vállalkozó kedvű hercegek és grófok, elmentek a furmányos boszorkák és a hősies parasztlegények. A király a trónusán ült és egyre másra pityergett. Már nem evett csótánycsokrot, citromport, de még a minden ízű drazsékat is csak célba lövésre használta a királyi lakájok ellen.
- Uram királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom! Azért jöttem, hogy megkeressem a fiaidat!
A király hitte is, meg nem is, hogy a legénynek van esélye felkutatni a gyermekeit, hisz előtte oly sok délceg férfinek nem sikerült. Végül a pásztor fényesen csillogó zöld szemei meggyőzték, hogy adjon egy esélyt neki.
- Add nékem királyom mindegyik fiad legféltettebb kincsét és én ígérem, a színed elé hozom őket!
- Jól van fiam, jól van, látom helyén a szíved, s tiszta a szándékod, de ha megpróbálkozol, tudnod kell, hogy ha kudarcot vallasz, úgy sem te, sem a családod nem kerülhettek többé a színem elé, sem a birodalmam földjére.
Összeszorította fogait a Csillagszemű narglipásztor, és rábólintott a király feltételeire. Kapott lovat, tiszta gúnyát, teli tarisznya hamuba sült májas hurkát, és a három királyfi egy-egy kincsét.
A legidősebb fiúé egy széles erős kard volt, koponyákkal és kígyókkal díszítve, a második királyfi kincse egy ezüsttükör volt, amely mindig igazat mondott annak a külleméről, aki belenézett. Perselusé pedig, egy ritka és furmányos bájital volt, de hogy mire használható azt még maga a király sem tudta megmondani.
A pásztor kilovagolt a palotából és előkereste tarisznyájából a kis aranygolyóbist. Nem tudta hogyan használhatná, így aztán szórakozottan dobálgatta egyik kezéből a másikba, mígnem egyszer csak az aranylabda megrekedt a levegőben. Két kis szárny emelkedett ki az oldalaiból és elröppent a legény elől.
Nosza, a fiú megsarkantyúzta lovát és üldözőbe vette a furmányos kis játékszert.
Üldözte három napon és három éjjelen keresztül, hegyen, s völgyön át, folyókon és síkságokon átgázolva… végül egy magas domb tetején sikerült elcsípnie a golyóbist.
Hát, ahogyan lenézett arról a dombról, egy kacsalábon forgó, cifra bronzpalotát pillantott meg. Az egyik ablakából unott arccal maga Tom nézgelődött kifele.
Leereszkedett a legény a dombról egyenest a bronzpalota alá, s felkiáltott a királyfinak.
- Eressz be a kapun, azért jöttem, hogy megmentselek!
Tom lenézett, jól ráhunyorított a Csillagszemű narglipásztorra, aztán válaszolt.
- Ereszt a hóhér! Nemsoká hazaér elrablóm, a bősz sárkány, Bellatrix! Megöl, ha itt talál!
- Egy percig se félts engem! Elbánok a sárkánnyal! – válaszolt a pásztor.
- Ki félt téged, te nyikhaj? Engem öl meg, ha téged itt talál!
A Csillagszeműnek ideje sem volt megsértődni, mert a távolból bősz trappolással közeledett a sárkány. Rengett a föld a talpa alatt, zizegtek a fák a leheletétől.
A királyfi megijedt, kitárta a palota kapuját és beterelte a pásztort, nehogy a fenevad meglássa. De azt nem lehetett megtéveszteni! Füstölgő orrával kiszagolta az idegent, hiába rejtette Tom a savanyú káposztás hordóba.
- Na, te legény! Bátorságról tettél tanúbizonyságot, mikor ide jöttél, de egyszersmind oktalanságról is. Tom királyfit ki nem engedem a kezeim közül. Ő palotám sötét ura, soha el nem megy innen!
A pásztor hiába csűrte csavarta a szavakat a sárkány csak nem akarta elengedni a királyfit. Végül a Csillagszemű megelégelte a hiábavaló szájtépést, előkapta Tom kardját, és ott helyben ahol voltak, lecsapta a gaz bestia fejét.
A királyfi húzta kissé a száját, mert hát a sárkány jól bánt vele, de végül felült Bellatrix egyik lovára és követte a pásztort ki a palotából egyenest az újból levegőben cikázó golyóbis után.
Nap telt nap után, és ők csak loholtak. Tűzön át, vízen át, hegynek fel és völgynek le, vezetett az útjuk, mígnem egy kristályfényű tó partján a Csillagszemű narglipásztor végre elkapta a golyóbist.
A tó másik oldalán egy csillogó, villogó ezüstpalota állt. Odalovagoltak és gondolván, hogy ott tarthatják fogva a második királyfit, bekopogtak.
Maga Lucius nyitott nekik ajtót és dühösen végigmérte őket.
- Engedj be királyfi! Azért jöttünk, hogy megmentsünk!
- Ja – nyugtázta kelletlenül a pásztor szavait Tom.
- Ide ugyan be nem teszitek a szutykos lábatokat! Mindjárt hazaér elrablóm a gaz és tükörfényes Lockhart! Ha meglát egyetlen foltot is a palota padlóján, vagy megérzi az áporodott szagotokat, rögtön éktelen haragra gerjed majd és villogó dauerfésűivel elpusztít!
Addig- addig győzködte Csillagszemű a királyfit, míg az minden jó érzése ellenére beengedte őket.
Nemsoká hazaért Lockhart. Egyből észrevette a padlón a lábnyomokat, kedvese homlokán az aggódó ráncokat és a levegőben terjedő parasztos after shave-et.
- Lucius! Milyen szörnyű fattyakat engedtél be a palotámba!? – gerjedt éktelen haragra Lockhart.
- Még hogy szörnyű? – pattant fel a Csillagszemű rejtekhelyéről és a hepciáskodó palotatulajdonos arcába vágta Lucius. tükrét.
A tükör fájdalmas vörös nyomot hagyott a férfi homlokának közepén. Riadtan kaparintotta magához és belenézett, hogy megbizonyosodjon róla, nem érte nagyobb kár tökéletesen metszett arcát.
Megszólalt akkor a tükör.
- Rusnya seggfejed van neked, demarkációs vonallal a közepén! Lelapult a tupírod, véreresek a szemeid!
Lockhart úgy megrémült saját elrontott frizurájától, hogy hét határon túl szaladt, s így a második királyfi is megszabadult szörnyű rabságából.
Feldobták hát újra a golyóbist, s immár hárman indultak Perselus királyfi keresésére.
Mentek hegyen völgyön, csirkefarmon, nyúltelepen, búzamezőn keresztül. Komppal a Dunán át, hajóval a Tiszán… végül egy hatalmas Kékes hegycsúcs árnyékában sikerült elkapni a golyóbist.
Fenn a hegycsúcs tetején egy kis faház álldogált. Gondolták, ha már itt van, akkor bekéretődznek és megpihennek éjszakára.
Egy vénséges vén koboldasszony nyitott ajtót.
- Isten áldja öreganyám! Szállást keresünk.
- Hogy képzeled, hogy öreganyádnak szólítottál? – replikázott a vénség és súlyos fabotjával azon volt, hogy arcon csapja a Csillagszemű narglipásztort.
- Azonnal hagyja ezt abba és engedje be a vendégeimet! – hallatszott odabentről az utasítás.
A kobold morogva beeresztette őket. A tűz mellett egy kényelmes karosszékben Perselus üldögélt és olvasott. Még csak fel sem emelte tekintetét az érkezőkre.
A testvérek elhűlve meredtek rá.
- Mond öcsém, te hogyan szabadultál meg a fogságból? –tudakolta Tom.
- Hova lett az aranypalota? – kérdezte Lucius.
- Ki rabolt el téged? – forszírozta a pásztor.
A vén koboldbanya morogva eléjük rakott egy-egy tál meleg ételt, majd csípejére tette kezeit és jól belerúgott az asztal lábába.
- Hát nem rabulta el ütet senki! Eljött az én haszontalan Hétszünyű kapanyányimonyók fiamhoz, hogy segítsen neki szalmából aranyat csinálni és azt mondta, itt bevár titeket. Aranypalota? Hát az nem volt nekünk sohasem! Még, hogy palotaépítésre pazaroljuk az aranyat… - dohogott, és magukra hagyta őket.
A két királyfi és a pásztor bevacsoráztak, felmelegítették tagjaikat a tűz mellett, aztán Perselussal kiegészülve lóra kaptak és meg sem álltak hazáig.
Odahaza a király keblére ölelte fiait, és ahogy megígérte a Csillagszemű narglipásztorra hagyta fele királyságát, és nekiadta legkisebb gyermeke Perselus kezét is.
Hét országra szólt a lakodalom, folyt a bor és a jóféle pezsgő, még a kutyák is kalácsot ettek azon a napon a királyság minden szegletében. Az ifjú pár boldogan élt, amíg…

¤¤¤¤ Itt a vége, fuss el véle! ¤¤¤


- Hé, mesélő! – kapálódzott eszeveszetten a Csillagszemű narglipásztor.
- Mi van? – förmedtem rá, mert már marhára be akartam fejezni a mesét.
Elvégre, mi jó származna abból, ha folytatnám, és elmondanám, hogy egy év múlva a varázspestis leverte lábáról a királyt, a legidősebb királyfi megszerezte a trónt és Voldemort néven két évtizedes diktatúrába taszította a mesevilágot.
Jobb, hogy itt a vége nem?
- Hát, szóval az utolsó királyfi kincsével mi lesz? Tudod a bájitalos üvegcsével? – kérdezte a pásztor és próbált nagyon számon kérőnek tűnni.
Öhmm…
- Jó oka volt annak, hogy az, az üvegcse kimaradt a mese folyamából.
- Rendben, de most, hogy vége, mégis mi ez? – forszírozta.
- Fogd már be és gyere vissza az ágyba! Ez a nászéjszakánk! – förmedt rá Perselus a háttérből – Ne lengesd a síkosítóm a mesélő orra előtt!

Bizonyossággal mondhatom, hogy azon az éjjelen tényleg boldogok voltak! *fülig pirul*