Két pucér egy cseresznyefán /8

Cím:Két pucér egy cseresznyefán
fejezet: 8.
fandom: original 
korhatár: 18
műf.: humor, kaland- akció, scifi, biszexualitás, gyilkosság, trágár beszéd, manipuláció
Figyelmeztetés: agybaj ^^
Tartalom:  Mi a fenét esznek a cseresznyefák? 
Dorka és űrkalóz bandája megválaszolja a kérdéseket és még sok másikat is. Közben pedig a kihalás szélére sodornak pár fajt, idegileg leamortizálnak egy komplett sivatagi törzset, legendásan verekszenek és családi kapcsolatokat ápolgatnak. De valahogy mindig kerül valaki a cseresznyefára...

Dorka nehezen vette a levegőt. Lehuppant egy selymes fűcsomóra és megpihent kissé.

Körben a táj akár az elveszett édenkert is lehetett volna. Kis patak szelte át a lágyan hullámzó füves dombok alkotta völgyet, és millió-millió színes virágszirmot sodort a szél. Egy romantikus film zárójelente sem lehetett volna ennél illatosabb, színesebb és legfőképp létidegenebb.

- Hol a fenében vagyunk? – kérdezte, és a tájat elcsúfító két acélszín hajótestre meredt. A Pötty félig a földbe fúródva feküdt és füstölt, mint valami újhullámos tömjéntartó. Mellette a Csípőfogó leszálló egysége torpant meg épp. Apró sötét foltok sorjáztak ki belőle, hogy megtekintsék, mi maradt a zsákmányukból.

Mimóza a fűben feküdt közvetlen a kapitány mögött, és próbált igazán rutinos és kimért maradni még a vállsebével is. A herceg gyakorlatilag lyukat égetett a húsába, és millimétereken múlt, hogy csontot nem ért.

- Ez az arborétum.

Dorka szusszantott.

- Úgy érzem, baromi sok mindent meg kell magyaráznod.

- Én nem érzem úgy.

- Megmentettem az életed – emlékeztette a kapitány, mert hirtelen ez volt a legcáfolhatatlanabb indok, ami csak eszébe jutott.

- Meg.

A kapitány újfent idegesen szuszogott, mintha gőzt akarna kiengedni a fejéből az orrán keresztül. Az agyában egymást kergették a gondolatok.

Először is, miért érdekli annyira a Csípőfogó legénységét, hova tartanak, nem is tudhattak volna semmiről! Másodszor pedig ki a fene az a Tamás, hogy került a hajóra és miért tört ki lövöldözés a megjelenését követően?

- Itt kéne hagynod.

Dorka felvont szemöldökkel fordult meg és mérte végig Mimózát.

A férfi egyik fonata félig leszakadt, mintha egy őrült borbély kergette volna egész idáig. A haja hullámos, puha tincsekben hullt a mellkasára. Szaporán lélegzett és a vállát átkötő vászon, amit Dorka a nadrágja szárából tépett, már rég átvérzett.

- Valóban egész helyénvaló döntés lenne – aztán hanyatt dőlt a fűben, fejét a testőr combjára fektetve, és nagyot ásított. – Szóval mit is keresünk itt egész pontosan?

- Kincset – Mimóza ép kezével a lány göndör szőke hajába túrt, és az ujjai köré kócolta egyenként a tincseket.

- Akkor meg minek futni? Előbb-utóbb úgyis visznek. Ugyanazt keresik, mint mi. És mi tudjuk, hol van… ugye tudjuk?

A férfi bosszankodva sóhajtott, mikor egy virágszirom az orrára talált telepedni.

- Igen. Tudjuk.

Alig húsz perc múlva Fumo vasalt orrú csizmája megcsikordult a fejük mellett.

Dorka égszínkék szemei szinte rámosolyogtak az örökké morcos férfire.

- Örülök, hogy látom!

Közben kihúzták a feje alól Mimózát. A férfi már vagy öt perce ájult volt a vérveszteségtől. A kapitány nem mozdult, csak kajánul vigyorgott.

Fumo visszanézett rá, és a tekintetében jól láthatóan kavargott az elégedettség és a kielégítetlenség éhes párosa.

- Enyje, főnökbácsi! Ha most megöl, nem fogja megtudni, amit akar. Szóval vinnie kell engem is.

Fumo szájában megcsikordult a pipaszár. Annyira szerette volna megölni a lányt, az pedig tudta, mégis vigyorgott, mint valami idióta.

- Legszívesebben a tulajdon lábammal rúgnám pépessé a fejed.

Dorka feltápászkodott, és fontoskodva leporolta a ruháját.

- Az a Tamás fickó… tőletek szökött át, ugye? Amíg a paradicsomok bolygóján dekkolt a hajónk. – A fenyegetést nagyvonalúan elengedte a füle mellett.

- Tamás?

- A komornyik, főnök – segítette ki egy múmiaszerűen bekötözött fiú.

- Jah… ő, igen. Tőlünk.

Közben Mimózát egy légpárnás járműre húzták, és az egyik fickó azonnal nekiállt, hogy lefejtse róla a kötést. Némi vizsgálódás után biccentett.

- A barátod megmarad – sercintett Fumo. – Igazából nem sok helyénvaló indokot látok arra, hogy miért ne tapossam ki a beled azonnal.

- Amiért eddig sem tetted. Gondolom, a nagyfőnököt nem az én elhalálozásom izgatja, hanem inkább a kincs, amit üldözünk. Az inkább csak neked lenne ínyedre.

- És most jól esik az időhúzás? Ha megtaláljuk úgy is azt csinálok veled, amit csak akarok.

Dorka pimaszul felvonta a szemöldökét, és tetőtől talpig hangsúlyosan végigmérte a főnököt.

- Vén kecske és a só?

Fumo felröhögött, még a pipát is kivette a szájából.

- Olyan olcsón ugyan nem úszod meg ezt a táncot, kislány! Bosszantó kis pörsenés vagy az alvilág alfelén.

- Kár, hogy nem a tökén. Az sokkal jobban fájna – elmélkedett Dorka, amiért olyan szájonvágást kapott, hogy az alsó ajka azonnal felrepedt.

Acél rideg pillantással szemlélte a köréjük záródó erdőt. A fák beszéltek.

Hozzájuk ugyan nem szóltak, de jól hallhatóan suttogtak egymás közt.

Liebling egészen ijedtnek tűnt, ahogy felbámult rájuk. Az orgyilkos mellette lépkedett, hóna alatt egy villás ággal. A hevenyészett mankó egyelőre jól bírta, de a nő kezdett fáradni. Nem is a lábsérülés akasztotta ki, inkább az eshetőség, hogy rajtuk kívül mindenki meghalhatott.

- Üljünk le egy kicsit, jó?

Acél bólintott és segített letelepedni neki, de nem beszélt. Az állkapcsait olyan erővel szorította össze, mintha millió-millió kimondatlan szó verné belülről a fogsorát szabadulást követelve.

- Próbálj megnyugodni kicsit. Azt mondtad, a Skorpiók délnek mentek, csak követnünk kell a nyomukat és meglesznek.

A férfi sután bólintott.

- A rohadt életbe! – Liebling elhajította a mankót és gyors mozdulattal magához húzta Acél fejét.

A szakács arca szinte a mellei közé préselődött, a keze pedig kissé a sérült lábára nehezedett, de pisszenés nélkül tűrte. Csak a fák susogtak körülöttük halk, folytott recsegéssel adva tovább és tovább a hírt, hogy a férfi hangtalan rázkódik.

Tamást alig egy órája ásták el. A kis, kerek arcú lakáj az utolsó pillanatig sírt, és George-ot szólongatta. Csak annyit tehettek, hogy szorították a kezét és hallgatták, ahogy akadozó hangon, bugyborékolva beszél. Homárokról és ígéretekről, egy csodás házikóról valami tóparton… csupa romantikus zagyvaság és mindez George-ért.

Liebling sosem érezte, hogy gond lenne a herceggel. Épp olyan fennhéjázó és bosszantó volt, amilyennek az arisztokratákat mindig is képzelte, erre kiderül, hogy ugyanolyan aljadék, mint ők, ha nem aljább…

- Menjünk. Ki kell nyuvasztanom azt a rohadékot, aki lelőtte a hajót.

- Enyémek a belei – vigyorodott el az orgyilkos, és visszaszerezte a mankóját.

Dorka hátrahajtotta a fejét, és próbált nem hányingert kapni, ahogy az orrán eddig kifelé csöpögő vér más utat keresett magának.
Az egyik nagydarab barom, akit Fumo az őrzésükre jelölt ki, önelégült képpel szorította a fegyverét. Szinte kuncogott a sérült lányon. A légpárnás jármű puhán siklott a selymes zöld fű felett. Dorka úgy érezte, szinte hajókáznak a réten, bár az anyósülésről rábámuló fegyveres pasasnál élvezetesebb útitársat is el tudott volna képzelni.
A doki közben összefoltozta Mimóza vállsebét, amennyire csak lehetett. Ismeretlen injekciókat gyömöszölt bele egymás után, és a testőr lassan ébredezni kezdett.
Dorka elvette a gézt az arca elől, és egy, még viszonylag tiszta részen próbálta megállapítani, mennyire vérzik még az orra. 
Mimóza félighunyt szemhéja alól rápislogott. A mindig szertelen szőkeség most a szivárvány majd minden színében pompázott. Úgy tűnt, alaposan megverték, de nem különösebben zavartatta magát, mint egy rossz bohóc, aki megszokta, hogy egyesek nem kedvelik a humorát, és ezért időről időre megverik. 
- Jó reggelt, Csipkerózsika! 
„Vicces… vicces…” – akarta mondani Mimóza, de inkább csak lehunyta a szemét, és egy halk szusszanással elaludt.
Jó irányba tartottak. Tulajdonképpen ezen a bolygón lehetetlenség volt eltévedni, ugyanis az ember előbb-utóbb valahogy mindig az egyetlen lakott településre keveredett. „A zseniális tervezés eredménye” - szónokolta egykoron Fülöp, a Bogyós, pedig igazából az egész a fákon múlt. A mindig csökönyös és örökké pusmogó cseresznyéken… de még talán a tervező előtt is rejtély, hogy hogyan.
Dorka elégedetten vigyorgott.
A testőr valóban jobban nézett ki, márpedig nélküle esélye sem lett volna élve megúszni az egészet. Gőze sem volt, hová tartanak épp, csak rábökött egy ösvénynek tűnő kis kopásra a fűben, és ügyelt rá, hogy minden pofon után ugyanoda mutasson. Annyit sikerült összebogoznia, hogy a kincsnek, amit kergetnek, itt kell lennie a bolygón, és köze van a fákhoz, de egy bolygó hatalmas. Segítség nélkül lehetetlen az eligazodás, és bármennyire jól bírja is a testi fenyítést, azért örökké csak nem kergetőzhetnek körbe-körbe.
A fák susogva és nyikorogva borultak az út fölé, és a kapitánynak az a furcsa érzése támadt, hogy beszélnek. Róluk pletykálnak, mint valami ritka látványosságról. Pedig beszélő fák nincsenek. Vagy legalábbis józanul még eggyel sem találkozott.
Nyugton ült és a vérét törölgette az orráról, míg a távolban házakat nem látott. Akkor megbökdöste a testőr oldalát.
- Megérkeztünk!
Elképzelése sem volt róla, hogy hova.

Fumo elgondolkodva ült az első légpárnáson. A másodikon szállították Dorkát és testőrt, a harmadikon pedig Norton és pár embere zárta a sort.
A főnök csalódott volt. Egyrészt nem ölhette meg Dorkát, másrészt a lány bántalmazása fele olyan élvezetesnek sem bizonyult, mint várta. Pedig többnyire élvezte a kínzásokat, de még ha rettegett kalózkapitány is… végül is a hülye szőke egészen kislányos volt. Mintha egy nagyra nőtt gyereket ütne, és ez a körülmény valahogy zavarta.
A pipája már igencsak panaszosan recsegett, mikor házakat pillantott meg a távolban. Nem is igazán házak, inkább kunyhók voltak. Hatalmas gombákként sorjáztak egymás mellett. Mintha valaki fából épített volna hatalmas iglukat.
Az egyik szélső épületnél mozgásra lett figyelmes. Odairányíttatta a kis karavánt.
A kunyhók közelebbről egészen lakájosnak tűntek, bár az ajtajuk az ő ízléséhez képest túl vékonyak és alacsonyak voltak.
Két alak üldögélt a fűben. Egészen ráérősnek tűntek, a szemöldökük alig emelkedett, mikor lefékeztek előttük. Egészen egyszerű vászonruhát viseltek, mintha csak valami természetközeli szekta tagjai lettek volna.
Ami azt illeti, ebben Fumo nem is nagyon tévedett. Mindannyian a beszélő fákat imádták, házaikat az elhullott öregek darabjaiból építették. Békés, nyugodt életet éltek az árnyékukban. A két férfi ült tovább, csak komótosan emelték fejüket a pattogós hangon kiabáló ismeretlenek felé.
- Hé! Hallanak?
- Én azt hiszem, ismerem a nyelvüket, főnök! – jelentkezett valahonnan Norton.
Előrefurakodott és vartyogva, mutogatva magyarázni kezdett valamit. Még mindig úgy be volt pólyálva, mint valami múmia, innen-onnan lifegtek róla a kötszervégek, ahogy mozgott. Távolról az egész valami törzsi táncnak tűnhetett.
A két szektásnak tűnő férfi összenézett, majd az egyik vontatott, ráérős hangon megszólalt.
- Te, Géza! Érted, hogy ezek itten mit akarnak?
Fumo szájában elreccsent a pipa.

Mimózának hosszú idő kellett, mire újra magához tért. Az utolsó emlékeiben még az élt, hogy a légpárnáson suhannak a kunyhók felé, de mikor újra kinyitotta a szemeit, már egy boltíves faházban feküdt. Keze-lába összekötözve, de a válla már feleannyira sem sajgott. Akárki is volt a Skorpiók dokija, remekül dolgozott.
- Fenn vagy végre?
A hang recsegősebb volt, mint általában, de egyértelműen Dorkához tartozott. Ahogy hozzászokott a szeme a félhomályhoz, meg is pillantotta a lányt.
Majdnem vele szemben ült a falnak támaszkodva és ugyanúgy megkötözve.
- Jól vagy? – tudakolta aggódó hangon Mimóza. 
- Nem. És ezt most egészen őszintén mondhatom – úgy csevegett, mintha csak teapartin mesélné a teniszsérülését, de a hangján érezhető volt, hogy valami tényleg nincs rendben.
- Hogy kerültünk ide?
- Nos, azt hiszem, az én hibám. Lehet, hogy jobb döntés lett volna, ha inkább ott hagylak a dombon, elrejtőzöm, és mikor mind kisorjáztak, akkor megpattanok a leszálló egységünkkel.
- Valóban remek terv.
Mindketten tudták, hogy a legkevésbé sem. Ha Mimóza egyvalamit megtanult a kapitányról, akkor az az volt, hogy ragaszkodik a körülötte lévőkhöz. Még ha egyedül csak róla lett volna szó, akkor sem hagyta volna sérülten az ellenség kezében.
Dorka hátrahajtotta a fejét, némi kényelmet keresve, de azonnal visszarántotta nyakát a fádalomtól.
- Mégis mennyire sérültél meg?
- Semmi gyógyíthatatlan. Csak idegesek voltak, mikor rájöttek, hogy gőzöm sincs, hogy hol is van a hatalmas kincs. Oh! Ha kérdik, akkor a menyasszonyod vagyok és nagyon, de nagyon odavagy értem. A szexuális életünk egy álom, és anyád is szeret.
- Árva vagyok – közölte Mimóza, és igyekezett kiszabadítani kezeit a kötelékből.
- Bocs, erre az eshetőségre nem gondoltam, mikor kitaláltam szerelmünk apró-cseprő részleteit.
A kötelék érezhetően lazult.
- Nem igazán értem, hogy lettünk hirtelen jegyesek.
- Azt akarod mondani, hogy nem találsz vonzónak? – Dorka előredőlt, így sokkal több fény jutott az arcára. Egy nagyon lilás-vöröses feldagadt arcra… és ebben a pillanatban tényleg kicsit sem volt vonzó.
Mimóza nagyot nyelt és inkább nem felelt.
Dorka nézte egy darabig, ahogy szótlanul szenved a csuklójára tekert kötéllel, majd visszadőlt a falnak. Szeretett volna flegmán vállat vonni és elkényeztetett gyerekként puffogni, de a szája két helyen felrepedt, a bal válla pedig minden mozdulatra borzalmasan fájt.
- Kénytelen voltam kissé kiszínezni a kapcsolatunkat, hogy fontosnak tűnjek. Velem fognak zsarolni, hogy mindent elmondj.
- Remek. Nem mintha tudnám, hogy innen merre tovább. Csak az igazi örökösök ismerik a titkot.
- Fülöp? Basszus! Nem is láttam azt a marhát! Mire lementem az alsó szintekre, már mindenki elpucolt onnan, csak te voltál a törmelék alatt. Gőzöm sincs, hol lehet.
- Lényegtelen. Nem tudna megmenteni minket. Valószínűleg nem is akarna.
Dorka lebiggyesztette kicsit sajgó ajkát.
- Tudod, nem vagyok nebáncsvirág fajta, de nem szeretnék még egy verést. Ez más így is több mint amit erre az évre beterveztem. 
Mimóza biccentett. Ő se szerette volna végignézni, amint a lányt ütik. A végeredményt épp elég megrázó volt szemlélni.
- Az itt élők? Csak a két férfit találták meg, de ők is eltűntek egy pillanat alatt.
- Nem is fognak előkerülni, amíg el nem tűnünk. Jobb szeretnek kimaradni a viszályokból. Békés népség.
- Tehát nem lehet rájuk számítani a bajban – mélázott Dorka. – Sokat fogsz még szenvedni a kötelekkel?
- Eltart egy darabig.
- Akkor engedelmeddel alszom kicsit, amíg rájössz, hogy hasztalan nyűglődsz. – Nehéznek érezte a fejét, mintha napok óta nem aludt volna, és egyszerre szakadna rá minden fáradtság. Mikor előrebukott, még hallotta, ahogy valaki üvölt mellette, de már nem volt ereje megkérni, hogy legyen halkabban, mert képtelenség hangzavarban rendesen szunyókálni.

Liebling kúszott. Még mindig veszettül sajgott a lába, de tőrrel a kézben küzdötte magát előre a fűben. Acél már a házak között ólálkodott, csendben, egyesével szedte le a az ellenséget.
Az éjszaka jótékonyan borult a táj fölé, de három apró hold ragyogott odafenn, ami cseppet sem könnyített a helyzeten.
Tompa puffanások jelezték olykor, hogy Acél nemigen szokott a lopakodó munkához, de így is viszonylag hamar leszedték az őröket. Már csak azok maradtak, akik az „igluban” tartózkodtak.
Liebling álló helyzetbe tornázta magát, aztán beharapta az alsó ajkát, és olyan gyorsasággal szökkent árnyékról-árnyékra, mintha nem is érezne fájdalmat. Csak a könnyed mozgás ellenére a homlokára kiülő verejtékcseppek jelezték, hogy ez azért nem egészen úgy van.
Gyors mozdulattal vágta el a bejárat előtt állók torkát. Az első még a földre sem hanyatlott, mikor már a második száját fogta be és rutinosan metszette az ütőeret.
- Ez randa – sziszegte Acél, mikor megérkezett és sikeresen belelépett egy vértócsába.
- A gyilkosság nem szép dolog. Anyukád sosem mondta?
- Túl hamar letartóztatták. Nem jutott idő a népi bölcsességekre.
- Részvétem – biccentett Liebling, majd pisztolyt kotort dekoltázsából.
- Én megyek előre – dünnyögte a szakács, de odabentről éles női sikoly hangzott fel, és hirtelen mindegy lett, kiki után sorol be.

Dorka kezdte úgy érezni, hogy bár mozgalmas és izgalmas életet élt, azért ahhoz nem elég hosszú még a film, hogy hagyja leperegni maga előtt. Ideje volt, hogy megadja a szadista hajlamú Norton gyereknek, amire egész idáig vágyott.
Fumo hanyagul egymáson átvetett lábakkal ült és egy újabb pipát igyekezett beüzemelni épp. Mimóza egy cölöphöz kötve, Dorka egy másikhoz, és középen Norton épp kedvenc elfoglaltságához készülődött.
Egy egész késkészletet kiteregetett maga elé, majd merengve, komoly szakértelemmel szemrevételezte mind a kapitányt, mind a pengéket.
Dorka először majdnem felröhögött. Elképzelte, amint egy élő múmia fogja kínozni, és valahogy egyre inkább egy elcseszett rajzfilmben kezdte érezni magát, de a röhögést több dolog is akadályozta. Egyrészt nem akarta felhergelni a kis hülyét, hogy első sértettségében azonnal gyomron döfje, másrészt baromira félt a késektől. A tompa ütések és rúgások sosem rázták meg annyira, mint azok az éles, pillanatnyi kis szisszenések, amik a vágások nyomán hangzanak.
Mimóza épp tökélyre fejlesztett pókerarcát viselte, csak a szokásos egészséges arcszíne tűnt el teljesen. Szinte halottsápadtan meredt a késekre.
„Beszélni fog” – gondolta Dorka.
Hiába parancsolta meg neki, hogy meg ne nyikkanjon, nem fogja kibírni.
Norton felemelt egy rövid kést, a kapitány pedig úgy döntött, ideje lesz igazán nőiesen viselkedni.
Fülrepesztő sikoly töltötte be a házikót.
A múmia tekintete először egészen elégedettnek tűnt a géz alatt, aztán a szemei fennakadtak, mintha hirtelen valaki a homlokára mázolta volna az élet értelmét és kétségbeesetten látni akarja.
Dorka elhallgatott és értetlenül meredt rá.
Norton úgy festett, mint aki ki akar rántani valamit a hátából, hátrafelé kapálózott párat, de aztán egy tompa puffanással elterült. A gyorsan terjedő vértócsából ítélve olyan szerencsétlenül, hogy a saját késébe érkezett.
Liebling elégedetten szemlélte művét. Múmiát még sosem ölt.
- Acél, ne! Azonnal tedd le!
A szakács megdermedt. Közvetlen az orgyilkos háta mögött tevékenykedett. Egyik kezében Fumo torka, a másikban a jobb combja, így emelte a feje fölé a kalimpáló főnököt.
- De…
- Azonnal tedd le! Szükségem van rá! – kiabálta Dorka.
A hangja recsegett, mint valami olajozatlan ajtószárny, és minden szóval úgy érezte, a tüdejét készül kiköpni a száján.
Fumo a földre került. Bár az elán, amivel a szakács ledobta, minimum egy bordarepedést előre sejtetett.
A kapitány valahogy nem tudta sajnálni.
A kis csapat elkezdte összekaparni magát. Mimóza helyére kötözték az öreget, és úgy-ahogy ellátták Liebling lábát is.
Dorka nem mert nyilatkozni róla, hol fáj még a látható sérüléseken kívül, mert tényleg szüksége volt a pipásra. Ha sokat panaszkodik, akkor Acél elteszi láb alól, amint elfordul. Mondjuk merő véletlenségből a nyakára tesz egy széket és ráül.
- Ki a fene volt ez a szerencsétlen? – rúgta oldalba Liebling a halott múmiát.
- A fiam – közölte kissé halkan és törődötten Fumo.
- Oh… részvétem. Rossz szakmát választott szegény – biccentett az orgyilkos és egy hangyányit nagyobb tisztelettel húzta a fickót a sarokba.
A főnök biccentett. Sosem volt mintaapa, de azért az öreg pókhálós szíve mégis idegesítően sajgott, ahogy a halottat nézte.
- Most mi lesz? – tudakolta Mimóza.
Az arcszíne kezdett visszatérni, de még mindig nem volt meggyőző. A tereprendezést szemlélte. Nehezen tudta eldönteni, hogy a halottak iránti közönyt ijesztőnek vagy praktikusnak értékelje.
Dorka azért meglepte. Az arca úgy festett, mintha kereszteztek volna egy padlizsánt több kisebb paradicsommal, és mégsem az volt az első dolga, hogy puszta kézzel tépje le Fumo tökeit.
- Össze kell szedni a többieket. Tudom, hogy Dáriusz és Norvég is kijutott, csak a festőről és a hercegről nincs tudomásom – összegzett Dorka.
- Nem herceg – szögezte le mogorván Acél, és ha Mimóza nem mozdul elég gyorsan, a nyaka azonnal a szakács széles markába szorult volna.
A testőr arrébb ugrott, centikkel kerülve csak egy a felé kapó kezet.
- Azonnal hagyd abba, Acél!
- Minden amiatt történt, hogy ez a kis köcsög nem beszél egyenesen.
- Állítsd le magad, vagy eltöröm a nyakad! – csattant Dorka.
Fumo felröhögött és az sem zavarta, hogy e művelet közben a pipája az ölébe bucskázik. Amúgy sem égett már szegény.
- Mi olyan kibaszottul vicces? – tudakolta a kapitány.
- Eddig tartott rájönni, hogy az a paprikajancsi nem herceg? Jobb, mint gondoltam. 
- Annyira azért nem nagy szám. Ha nem marad a kabinjában…
Mimóza tisztes távolságot tartott a szakácstól, aki bulldog-tekintettel leste minden mozdulatát.
Dorka bosszús képpel szemlélte kettejük „táncát”, már amennyire ez feldagadt vonásait szemlélve megállapítható volt.
- És akkor ki?
Fumo vállat vont. Végül is ennyit igazán elárulhat.
- George Frederic Kovalszky.
- A Vírus? – hördült fel Liebling és Acél egyszerre.
Mimóza idegesen nyelt és a kapitányra szegezte tekintetét. Dorka nem szólalt meg. Maga elé bámult, mintha egészen máshol járnának a gondolatai. A testőr szinte látta, ahogy a történtek építőkockáit tologatja a fejében. Egészen addig, amíg egy méretes test be nem zuhant az ajtón és maga alá nem temette.
- Valaki hívott?
George teljes életnagyságban feszített az ajtóban. Lábai előtt a halott Norvég, kezében a testőr fegyvere és annak veszélyesebbik végén a megkötözött Dáriusz.
- Pofás… pofás… hogy összegyűltünk – affektálta vidáman és magabiztosan, mint a helyzet aktuális egyeduralkodója.
Dorka nem tudta megmondani, ki volt az első, aki mozdult, de annyi bizonyos, hogy ő maga képtelen volt rá. Norvég élettelen, de még meleg teste nehéz pajzsként feküdt rajta. A feje felett elszabadult a pokol, és hiába küzdött szabadulásért, az ágyús teteme egészen ragaszkodónak bizonyult. A sikolyokkal és kiáltásokkal fűszerezett levegő pedig egyre kevesebbnek tűnt. Valaki átesett rajtuk és olyan erővel préselte rá volt beosztottját, hogy minden szerencsésen raktározott levegő egyszerre szorult ki a tüdejéből.
Az oxigénhiány rajzolta villogó csillagokba akasztotta a tudatát, de végül velük együtt zuhant alá a sötétségbe.