Cím:Szerelmem, Uganda
Fejezet: 1.
Fandom: Harry Potter nah meg az élet
Szereplők:Harry Potter, Perselus Piton, Draco Malfoy, Neville Longbotom és sajátok.
Tartalom: Harry és Piton egyetlen egyszer találkoztak életük során, az esküvőjükön. Azóta évek teltek el, Potter nagykorú lett és úgy határozott, hogy beadja a válókeresetet. A dolgok elrendezéséhez azonban újfent találkoznia kell hitvesével. Szóval hajóra fel és irány Uganda!
Az V. WS kihívásra íródott a Bond csapatban.
Figyelmeztetés: AU, erotikus tartalom, brutalitás, gyilkosság, pedofília, nemi erőszak, slash
Korhatár: 18
Megjegyzés(ek) (1): A női körülmetélés Afrika nagy részén még ma is élő hagyomány. A gyereklányok csiklóját és kisajkait egy rítus közepette, pengével eltávolítják. Úgy tartják, csak így lehetnek majd hűséges, engedelmes, hasznos feleségek.
Megjegyzés (2): A történetben szereplő földrajzi helyek, tájak, állatok, törzsek és szokások mind a valóságon alapulnak. Csak az életkörülmények leírásán szépítettem egy kicsit, mert bizonyos dolgokat nem vett be a gyomrom. Ezekért előre is elnézést kérek.
Megjegyzés (3): magdolnák = prostituáltak és kitartott nők
Minden mindennel összefügg. Ez a történet sem az anyakönyvvezetőnél kezdődött, vagy amikor megszülettem, és először ordítottam a világra.
Hosszú lenne megtalálni, meddig nyúlnak el egy esemény szálai. Kezdjük talán onnan, ahol már emberek is vannak benne…
Valamikor a 2. században egy Ptolemaiosz nevű görög geográfus úgy döntött megrajzolja az ismert világ térképét. Ő biggyesztette fel rá először a Holdhegységet.
A hatalmas, ég felé törő ezüstszínű sziklák és örökké havas csúcsok szinte pimaszul meredtek a távolba.
Már akkor is álltak, amikor az ember még gondolat sem volt a mindenség alkotni valóinak hosszú sorában, és akkor is ott lesznek, mikor mi már az őseinkkel veszekszünk az örök vadászmezőkön.
Dölyfös vén sziklák… látták Ptolemaioszt, az egyiptomi aranybányászokat, és a kíváncsi arabokat.
Törzsi háborúkban ontott vér mosta a lábaikat, és tucatnyi utolsó lehelet csiklandozta felszálltukban gleccsereit.
És jöttek furcsa emberek, kincsekkel megrakott zsákokkal, nehéz léptű lovakkal. Próbálták megmászni, majd megkerülni, de a hegy rendre kinevette őket. Végül elrejtették kincseiket, és kelletlen arccal arra távoztak, amerről jöttek.
Sok-sok évvel ezután, fehér emberek érkeztek. Britek és Belgák, akik önkényesen felosztották maguk között a Holdhegységet, noha az rájuk is ugyan olyan pimaszul és megmászhatatlanul vigyorgott ködös csúcsaival, ahogyan évszázadokkal korábbi háborgatóira. Azt azonban nem tudhatta, hogy a fehérek kevéssé tisztelik a természet nagyságát. Nem tudták megmászni, hát lyukakat ástak az oldalába és a lábai alá, hogy érceket találjanak és messzire vigyék.
A hegy szenvedett. Tucatnyi sebet vágtak rá, források buggyantak elő belőle és lüktetve mosták felszínét, letarolva fákat és falvakat.
Az erős sziklák mosolya lelohadt. Azt akarták, hogy az emberek elmenjenek, vissza arra a távoli tájra, ahonnan érkeztek, és ahol már elnémultak a hegyek.
A bányászok azonban hajthatatlannak bizonyultak. Újabb és újabb sebeket szántottak belé. Kincseket kerestek, érceket, szenet és kemény köveket.
Magukhoz édesgették a törzseket pénzzel, étellel és a kényelem ígéretével. Azok, akik régen az erdőiben vadásztak és oltalmába ajánlották őseik lelkét, csákányt és ásót ragadva kutatták a belsejét.
A hegy elszomorodott. Az állatok egyre feljebb költöztek az oldalán, és a segítségét kérték.
Ha akadályokat állított, az nem használt, az emberek makacssága nem ismert határokat.
De talán van valami, amit jobban szeretnek a szénnél, valami, amiért nem kell ásniuk, amit messze vihetnek…
Akkor a sziklák megnyíltak és napvilágra engedték a kincseket, amiket nehéz lovak és furcsa emberek rejtettek közéjük.
London, Stokes és Lambert ügyvédi iroda
A kényelmes, félhomályos irodában hatalmas rózsafa íróasztal állt. Irdatlan méretei mellett
Mr. Stokes egészen apró volt.
Iszonyatosan fáradtnak tűnt. Már majd 24 órája nem aludt, és mikor rám nézett, a szemében a kétségbeesés végső stádiumának lemondó szikrái pattogtak.
- Nézze… a házasság négy évvel ezelőtt köttetett. Akkor még kiskorú voltam, a gyámom intézte. Vernon Dursley. Már nagykorú vagyok és válni szeretnék! – kötöttem az ebet a karóhoz.
Nem érdekelt, milyen fáradt, én is eléggé az voltam, de annyi hiábavaló huzavona után végre egyenes választ akartam kicsikarni belőle.
- Ennek semmi akadálya, Mr. Piton – tolta fel orrán a szemüvegét –, de a házastársa nélkül ezt roppant körülményes elintézni. Jómagam csak a meghatalmazottja vagyok. Egy ilyen ügyben szükség van a személyes aláírására.
- Jó – sóhajtottam. – Akkor postázza el neki az iratokat Afrikába, vagy ahol éppen van. Majd aláírja és visszaküldi.
Mr. Stokes a város legpletykásabb férfiúi közé tartozott, ha pedig valami mégis elkerülte volna kacskaringós hallójáratait, arról a felesége nagy örömmel értesítette vacsora közben.
Az egyneműek házassága amúgy sem volt túl megszokott, de a frigyem Pitonnal a szokásosnál is több találgatnivalót szolgáltatott a kiéhezett városi pletykafészkeknek.
Megpróbáltam részvétteljesen pillantani rá, amiért megfosztom attól, hogy az életem boncolgathassa a többi nagyszájú és kotnyeleskedő vénemberrel, de csak egy megadó grimaszt sikerült kipréselnem magamból.
- Nézze, ez nem ilyen egyszerű! Ugyebár szeretné visszakapni a szülei után maradt örökségét. Namármost, ha önök egyszerűen elválnak, minden ingó és ingatlan vagyona, amivel beszállt a házasságba, Mr. Piton tulajdona marad. A másik lehetőség, hogy bepereli a házastársát, ami évekig tartó huzavonához vezethet, és még mindig nem biztos, hogy sikerül visszakapnia a vagyonát.
Megdörgöltem a homlokom, és engedtem, hogy a vállaim megroggyanjanak.
- Minél hamarabb szeretnék a magam ura lenni és visszavenni a Potter nevet. Mr. Piton egyetlen fontjára sem tartok igényt, tényleg csak arra, amit a szüleim rám hagytak. Szóval ahelyett, hogy előadja, mit nem lehet, javasolna egy számomra is kielégítő alternatívát?
- Peren kívüli megegyezés. Beszéljen vele!
Arra van a legkevésbé szükségem, hogy találkozzam vele!
- Mármint hogyan? Levélben nem lehetne elintézni a dolgot?
- Ha óhajtja, akkor egyeztethetek levélben is Mr. Pitonnal, de mivel az őserdő egyelőre feltérképezetlen területeit járja, bizonytalan, hogy milyen gyorsan válaszol a küldeményekre.
Nos, igen…
Az apja halálhíre is csak hónapokkal később érte el, és újabb hónapba került, mire a válasza megérkezett. Persze akkor sem utazott haza.
Tulajdonképpen egyetlen egyszer találkoztunk. A közjegyzőnél.
Magas, fekete hajú férfi, komor és karót nyelt, mint akit soha semmi öröm nem ért az életben. Száraz… leginkább egy régi poros könyvre emlékeztetett. Egy elefántcsonttal és szarvasbőrrel borított kötetre, amelyik legyen bármily nemes és híres szerző műve, a mérete és a nyelvezete oly riasztó, hogy nincs, aki forgassa. A szemeiből megvetés sugárzott mindenki felé, legfőképp a saját apja felé.
Egyetlen egyszer nézett rám, amikor kimondta az igent.
Egyetlen pillantás valakitől, akit egész életemre a társamnak szántak… egyetlen átható éjszínű pillantás. Úgy éreztem, a vesémbe lát, mintha minden titkom egy perc alatt kiolvasta volna belőlem.
Látta ki vagyok, látta mi vagyok, és mégis elment.
A „boldogító” igen, kimondása után alig egy órával repülőgépre pattant, és meg sem állt a fekete kontinensig.
- Azt akarja mondani, hogy utazzak el Afrikába, keressem meg a dzsungel közepén és írassam alá vele a válási papírokat?
- Nos, a peren kívüli megegyezéshez szüksége lesz még két megbízható tanúra is. Egyébként igen. Úgy gondolom, hogy a legegyszerűbb és leggyorsabb megoldás, ha személyesen keresi fel a házastársát.
- Csodálatos… - sziszegtem reményvesztetten. – Egyáltalán merre van most?
Mr. Stokes felpattant az asztala mögül és kotorászni kezdett az egyik iratszekrényben. Majd kezében egy méretes aktával visszatelepedett a székébe.
- A legutolsó levelét Guluból továbbították.
- Gulu?
- Uganda északi része. A házastársa épp a Nílus forrásvidékén vezet egy kis expedíciót. Gulu és Pakwach között ingáznak az őserdőben.
Üres tekintettel meredtem a papírokra. Az egész leírásból egyedül a Nílus szót értettem. Soha nem utaztam még távolabb Franciaországnál, és igazából nem is terveztem, hogy valaha fogok.
Uganda. Úgy hangzott, mintha Münchausen báró utazásaiból lett volna valami furcsa sziget.
Elképzeltem Pitont, amint egy ágyúgolyóba kapaszkodva repül a fekete kontinens felé, zsíros haját hátracsapja a szél, és muslincák szállnak az orrába…
Selsey, a Piton család villája
A fonográf tűje sercegve siklott a Luis Armstrong lemez elején.
Pár másodperc múlva a „La Vien Rose” szomorkás dallama töltötte be a szalont. A rekedtes hangok végigcirógatták a súlyos damaszt függönyöket, az antik bútorokat, megrezegtették a kazettás ablakokat és végül utat találtak az én gondterhelt fejembe is.
Csukott szemmel üldögéltem, és próbáltam végiggondolni, mihez is kezdjek. A házasságom először átok volt, aztán menedék lett, de valahogy mégsem az igazi.
Talán mert egyedül ácsorogtam benne, mint valami tragikus sorsú özvegyasszony.
A kezembe temettem az arcom, és a lehető legmélyebben belesüppedtem a fotelbe. Még a huzatba szőtt liliomok is vádlón meredtek rám.
Mikor hozzámentem Perselushoz, a Piton család befogadott. A maguk fennhéjázó és szigorú módján talán még meg is kedveltek. Rendszeresek voltak a rokoni látogatások, a folytonos bocsánatkérések a férjem távolmaradása miatt. „Perselus már csak ilyen…”
Aztán az idősebb Piton meghalt, és kénytelen voltam átvenni a családfő feladatait.
A hátam közepére sem kívántam az egészet. Magányosan ücsörögtem egy rakás ember között, akik tőlem várták a gondjaik megoldását. Kötelességek, amiket sohasem akartam, arcokra fagyott maszkmosolyok minden fogadáson és tárgyalás alatt…
Ismét Potter akartam lenni. A saját életem irányítani, a saját gondjaimmal, pénzügyeimmel törődni, ahelyett, hogy szárazdajkát játszom egy több száz esztendős família felett.
- Uganda? Az legalább angol gyarmat?
Draco Malfoy üldögélt velem szemben, és a reggeli lapot bújta. Szőke üstöke csak pillanatokra tűnt fel a Times oldalai mögül.
A legjobb barátom… majd minden napunkat együtt töltjük, szinte inkább testvér már.
- Hát, hét évvel ezelőtt még biztosan az volt.
Malfoy összecsukta az újságot és várakozón rám meredt.
- Hogy érted azt, hogy hét éve?
- Annyi idős a térkép, amit találtam róla – mutattam a szalon túlvégében álló egyik asztalka felé, amin térképek és atlaszok hevertek kusza összevisszaságban. – De nem mutat semmi érdekeset. Nagy zöld paca, folyókkal átszelve.
Draco vállat vont, hátradőlt és kinyújtóztatta tagjait. Fehér inge alatt jól kivehetően táncoltak az izmok.
Szőke hajával, szürke szemeivel lehengerlő hatást keltett bárkiben. A modora kifogástalan volt, a neveltetése úgyszintén, a széfjét pedig csak azért nem szakította szét a belenyomorgatott tetemes mennyiségű bankó, mert vasdobozok helyett előrelátóan a bankszámláját hizlalta.
Mindent egybevetve, Draco Malfoy volt az összes lány és jövendő anyós, álmai netovábbja. Az ország egyik legkapósabb agglegénye.
- Mikor indulsz?
Felcsuklottam.
- Hogy tudod ezt ilyen egyszerűen megkérdezni? Az a világ alfele!
- Tehát minden bizonnyal izgalmasabb hely, mint London. – Elgondolkodott. – Válni akarsz, nem? Már vagy egy éve nagykorú vagy, de itt lógázod a lábaidat ahelyett, hogy tennél magadért valamit. Még levelet sem írtál neki! Teljesen mindegy, hányszor találkoztatok az életben, az ilyesmit akkor is illik személyesen intézni.
- Tehát arra alapozol egy irdatlan hosszú utazást a zebrák földjére, hogy férfiasan a szemébe kellene néznem, mielőtt elválnak útjaink?
Elegánsan egymásnak támasztotta hosszú ujjait.
- Kell ennél komolyabb indok? Jaj, Harry! Hol van az a híres bátorság? Az egyetemen beválasztottak a Griffendélesek közé, mert elloptad Dumbledore professzor alsónadrágját! Mit neked elmenni Afrikába?
- Nem hinném, hogy a szembenézés Perselus Pitonnal, egy alsónadrág ellopásával lenne egyenértékű! Az a férfi… komor, gőgös és…
- A keresztapámról beszélsz! – figyelmeztetett Draco.
- Majd elfelejtettem, hogy az arrogancia és a gőg nálatok kötelező családi vonás – gúnyolódtam válaszul.
Malfoy elvigyorodott.
- Ilyenkor rémesen hasonlítasz rá.
- A szarkazmusom, vagy a keserű fintorom miatt?
Malfoy feltápászkodott, átvágott a szobán és kihajtogatta az asztalon a megfelelő térképet.
- Hagyd abba az önsajnáltatást és gyere ide!
Engedelmesen csatlakoztam hozzá, bár erősen kételkedtem benne, hogy ő talál olyasmit a térképen, ami ellenállhatatlanul odacsábítana.
- Mit mondtál, hol is van?
- Gulu és Pakwach között – közöltem monotonon, mint valami unalomig ismételt leckét, amit újra és újra felmondatnak.
Rábökött a térképre.
- Erdő, meg az Albert Nílus – dörmögte Malfoy, és az állát masszírozta.
- Én sem tudom, mi érdekes van ott.
Mögöttünk nyílt a szalon ajtaja és a szobalány belejtett a teával. Kicsit ingadozott kezében a tálca, de ez teljesen megszokott volt nála.
Magas lány, csinosan igazított frizurával és csillogó szemekkel.
Draco, sármosan rámosolygott. Ő pedig menetrendszerűen elpirult.
Furcsa kis játék volt ez kettejük között. Hermione engedte, hogy Malfoy bámulja, amikor olvas vagy dolgozik, és a csendes imádat eltűréséért ő könyveket hozott neki a magángyűjteményéből.
Általában Draco mindent és mindenkit megkapott, akit csak akart, Hermione viszont elsőre nemet mondott, és ezzel kivívta a férfi csodálatát.
A szőkeség éhes szemekkel gusztálta végig a legutolsó divat szerint rövidre szabott szoknyácskát és az alóla elővillanó csinos lábakat.
- Hát, én el tudom képzelni, mi érdekes lehet Afrikában. Hosszú combú néger lányok egy szál pálmalevélben…
- Nah, meg is van az indok, ami miatt be nem teszed oda a lábad!
- Viccelsz? Veled megyek! - A szobalány kezében megcsörrentek a csészék. – Vihetnénk Hermionét is.
A lány pánikszerű gyorsasággal rakta az asztalkára terhét.
- Igazán megtisztel Malfoy úrfi, mindazonáltal remélem, csak viccel! – közölte szemlesütve, de a hangja legalább olyan korholó volt, mintha nem is szobalány lenne, hanem nevelőnő.
- Ugyan, Hermione! Miért húzódozik? Annyi egzotikus tájról olvas, nem akarja látni is őket?
Visszatelepedtünk a fotelekbe és hagytuk, hogy kiszolgáljon minket.
- Jobban szeretek biztos távlatból olvasni a dzsungelről, mint éjszakánként cecelegyekkel és denevérekkel hadakozni.
- Oh! Pedig feltételeztem, hogy szívesen keveredne izgalmas kalandokba. Menekülés kannibáltörzsek elől, találkozás egy, a vadonban nevelkedett, széles mellkasú ismeretlennel, csimpánzok, gorillák és színes madarak…
- Pontosan hová is készülnek?
- Ugandába – sóhajtottam.
Kezdtem komolyan úgy érezni, hogy ha még egyszer ki kell mondanom ezt a nevet, akkor máglyára pakolom a kúria összes térképét és rendezek egy hatalmas össznépi bográcsolást az angolkert pázsitján. Hadd üsse meg a guta a kertészt!
A szobalányom viszont gondolkodóba esett.
- Az közvetlen az egyenlítő mellett van. Ott nem élnek kannibál törzsek, csak pigmeusok. Alacsony, barátságos népek. Szüntelenül szakad az eső, és magas a páratartalom.
Elképedve meredtem rá. Tisztában voltam vele, hogy rengeteget olvas, hiszen egymaga több gyertyát használt el, mint a többi cseléd együttvéve, de nem feltételeztem, hogy az érdeklődése a földrajzra és természetrajzra is kiterjed.
- Ha lehetséges, én nem utaznék oda, de szívesen összeállítok mindent, amire szükségük lehet: ruhák, esőkabát, szúnyoghálók…
- Lehangol, hogy az egész utazás alatt hanyagolnom kell a látványát – sóhajtott Draco és belekortyolt az italába. – A fantasztikus teáját is legalább annyira fogom hiányolni.
- Jól tudja, hogy a teát Mrs. Weasley főzi – mosolyodott el zavartan a lány.
- De senki nem tudja olyan elegánsan beledobni a kockacukrot, mint kegyed – dorombolta válaszul Malfoy.
Szép pár lehettek volna.
Igaz, hogy más társadalmi osztályból kerültek ki, de az eszük és a modoruk olyannyira párja volt a másikénak, hogy tökéletesebb párost el sem tudtam volna képzelni.
- Sajnálom, Hermione, de Dracónak igaza van. A legjobb lesz, ha velünk jössz.
Malfoy elégedetten elmosolyodott.
Hermione ellenben halálra vált arccal tekintgetett hol az egyikünkre, hol a másikunkra.
- Most menjen, a varrónőm még ma felkeresi, hogy ellássa megfelelő ruhákkal – intett neki a szőkeség.
A lány engedelmesen bólintott, és úgy tűnt megkönnyebbül. Egy pukedli után kiviharzott a szalonból.
- A varrónőd?
- Ugyan már! Hermione Granger, amint visszautasít egy kalandos utazást? Minden pénzét gyertyára és könyvekre költi, valószínűleg nincs utazáshoz illő ruhája.
Figyelmesség… Igen ez a Piton és a Malfoy családnak is sajátja. Mintha mindig mindenről tudnának. Ösztönösen érzik, hogy kinek mire van épp szüksége, és úgy lavírozzák végig az életüket, hogy hálás és lekötelezett emberek tömegeit hagyják maguk mögött az úton.
- És most csupa jó szándékból megajándékozod egy egész ruhatárral?
- Erről szó sincs. Csupán gyönyörködni szeretnék benne az elkövetkező hetekben, hogy enyhítsem a hosszú hajóút fáradalmait.
- Javíthatatlan kéjenc vagy – morogtam szórakozottan.
- Tagadtam egy percig is?
A Ruwenzori (Holdhegység) egyik bányatelepén (Mula elbeszélése alapján)
- Mula! Hol vagy te lány? Ha nem keríted elő azonnal a kék szoknyámat, akkor eltöröm a hátadon a botot!
Az udvaron teregető két alak megdermedt. Az egyikük, egy nagydarab fekete asszonyság, csípőre vágta a kezeit és bosszankodva megcsóválta a fejét.
Sosem jelentett jót, ha a ház úrnője így kiabált.
A mellette hajladozó vékony lányka meg sem rezdült már az ordibálásra. Jól tudta, hogy akkor is verést kapna, ha azonnal ugorna a keresett ruhaneművel, így aztán nyugalmasan teregetett tovább. Jobb, ha minél később kell a hátán éreznie azt a botot.
- MULAAA! HOL VAGY MÁR, TE KIS FATTYÚ!?
A lányka kiegyenesedett és magához ölelte az üres ruháskosarat.
- Rada, megtennéd, hogy…
Az asszony csak legyintett, már tudta, mit akar.
- Félreteszek neked egy kis ételt.
A lány elszaladt.
Rada egyedül maradt a gyenge szélben lengedező lepedők között. Már előre látta, hogy megint azzal töltheti a fél éjszakát, hogy a Mula hátán keletkezett sebeket és hurkákat kenegeti. Rosemann asszonyság féltékeny volt a szegény kis teremtésre.
Rada ismét megcsóválta fejét, majd magához vette a másik ruháskosarat.
Nem jó dolog fiatal lányt vinni olyan házba, ahol a háziúr már nem ég szerelemben hites asszonya iránt. Akármilyen zsenge korban is van.
Bizony nem jó… tudta, hisz ő is volt fiatal és sudár. És mire ment vele?
Három félvér gyerek anyja lett, és az apjuk nem tett mást érte, mint hólyagosra verte még a gondolatért is, hogy valakinek elmondja, kitől vannak.
Nem mintha olyan nagy titok lett volna… mindenki tudja, miért szaladgál annyi halovány színű afrikai kisgyerek az utcán.
A fehér asszonyok mégsem tesznek semmit, ha csak azt nem, hogy újabb fájó hurkákat gyártanak a szerencsétlen cselédek hátára.
Mintha mindez az ő hibájuk lenne.
Mula megkereste a kék szoknyát, és bevitte. Az asszonyság a szobája közepén állt, fehérneműben. A finom lila selyem ingerlően simult rá, a rafinált csipkék és vonalak pedig kiemelték vékony alakját. Bármelyik férfi örömmel vonta volna a karjai közé, a szépség azonban úgy tűnik, nem minden, hisz mindezek ellenére, Eduard Rosemann beleunt a szőke hitvese nyújtotta örömökbe.
Lívia asszony megfordult és mérgesen kitépte a szoknyát Mula kezéből.
- Hol késtél ennyit? Csúnya vége lesz, ha nem tanulsz végre rendet! Mire tanítottak azok a haszontalan apácák? Hogy egész nap csak lebzselj?
A lány megadóan biccentett, bár nehezen tudta elképzelni, hogyan lehetne még annál is rosszabb, hogy naponta elverik a semmiért.
A szoba szépen faragott ajtaja kinyílt, Rosemann úr pedig belépett rajta.
Végigmérte Mulát, lassan és figyelmesen, a feleségére azonban csak egy gyors pillantást vetett, mintha csak egy megunt szobor lenne a vitrinben.
- Még nem vagy felöltözve.
- A lány hibája! – legyintett Mula felé az asszony.
Rosemann úr hümmögött, de nem adott sok hitelt a szavainak. Megszokta már felesége hisztériáit.
- Fél óra múlva mennünk kell. Képes vagy addigra elkészülni?
- Természetesen!
A férfi sokatmondón felvonta szemöldökeit. A „természetesen” jobbára azt jelentette, hogy késik vagy tíz percet, esetleg többet is.
Nem tudta, hogy ezt önkéntelenül csinálja vajon, vagy puszta passzióból bosszantja fel minden indulásnál. Hisztis kislányra emlékeztette, aki konoksággal akarja felhívni magára a figyelmet.
Az alabástrom bőr és a szende szőkeség mögött Lívia nem volt más, mint egy hatalmas simabőrű kígyó. A maga nemében gyönyörű, de átkozottul veszélyes teremtés.
Eduárd néha komolyan úgy érezte, hogy az asszony mindennapi praktikái és kicsinyes játszmái megfojtják.
Másra vágyott. Egyszerűségre, ártatlanságra, pillanatnyi örömökre…
- Mula! Ne bambulj már! Hozd a cipőmet!
A fekete lány térült-fordult, és már elő is kerítette a topánkákat.
Rosemann úr letelepedett a szoba sarkában álló kerevetre, és úgy döntött, végignézi, hogyan készül el a felesége.
Mint valami furcsa tánc.
Középen az asszony, varietécsillagokat megszégyenítő kecsességgel és csillogással, mellette pedig Mula. A lány szótlan asszisztálása a teljesen értelmetlen cicomázási szertartáshoz, mosolyt csalt az ajkára.
Egyszerű… ártatlan… Rosemann úr pedig elveszett…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése