Piroska, a Farkas és a pirkadat

Cím: A Piroska, a Farkas és a pirkadat
Fandom: Harry Potter
Szereplők: Millicent Bullstrode, Pansy Parkinson
Tartalom: Milli egy házikóban él az erdő közepén Pansyvel. A lány folyvást elmaradozik, így aztán tenyeres-talpas hősünk magára teríti a piros kabátkáját, kezébe fogja pálcáját és kosarát, majd megindul az erdőn át, hogy ráakadjon…
Figyelmeztetés: Akció-kaland, romantikus, femslash, enyhe bdsm tartalom
Korhatár: 18

Piroska

A pusztításban van valami fájdalmasan gyönyörű.
Amikor Voldemort meghalt, a csatamező felégett körülötte. Parázsló hamuvá lett a Tiltott rengeteg nagy része. Vörösen izzó mező az éjszakában, mintha milliónyi apró szentjánosbogár telepedett volna a fák csonkjaira.
Így úszott el mindenem, narancsos ragyogástól és lusta füsttől övezve, és nem tehettem mást, gyönyörködtem benne.
Egyedül üldögéltem Roxfort egyik tornyában, és félredöntött fejjel bámultam, ahogy a rend tagjai összeszedik a halottakat, és hangosan zokogva siratják a barátaikat. Valahogy morbidnak tűnt a gondolat, hogy én is sírni kezdjek, így aztán nem tettem mást, mint hajnalig bámultam a ténykedésüket, mint valami lebilincselő színielőadást.

.oOo.oOo.oOo.

Miért nem jön? Hol van?
A tükör előtt ácsorgok, és szembenézek egy nett és kicsinosított Millicent Bulstrode-dal. Loknikba rendezett barna haj, csipkepánt a fejemen, porcelánbabára emlékeztető smink és piros ruhácska.
Úgy nézek ki, mintha egy Grimm-meséből húztak volna elő.
Nem tudom, milyen perverz vágy hajtja, amikor újra és újra babának öltöztet. Főképp azért nem, mert amint végez vele, az az első dolga, hogy könyörtelen precizitással leszaggassa rólam a fodros ruhácskát meg a csipkeharisnyát, és kenderkötéllel szorítsa össze a tagjaimat.
Leülök, és várom, hogy jöjjön, berontson az ajtón, mint annyiszor már az elmúlt három évben, végigmérjen a szemeivel, éhesen és kéjelgőn.
A percek hosszú óráknak tűnnek, legszívesebben tövig rágnám körmöm.
Kinézek az ablakon, hogy múlassam valamivel az időt.
Telihold az erdő felett, sápatag és halovány, mert a nap még nem adta át birodalmát az éjszakának, de már ott van, én pedig csikorgatom a fogaimat.
Elfelejtettem. Mindig elfelejtem ezt a rohadt holdtöltét, ő meg ugyebár nem szól, mert a hiúsága meggátolja, hogy észrevegye, másnak is van agya rajta kívül.
Cseszd meg, Parkinson! Tényleg azt hiszed, hogy nem szúrja ki a szemem, hogy teliholdkor mindig felszívódsz, utána meg olyan legyengülten jössz vissza, mint aki hetekig betegeskedett.
A homlokom ráncolom, és a tenyerembe vájom a körmeim.
Nem vagyok egy zseni.
Soha nem is állítottam, hogy ez másként lenne, de azért a farkasölőfű főzetének illatát meg tudom különböztetni a vitaminkészítményektől, amikkel állítása szerint tömi magát.

.oOo.oOo.oOo.

Roxfort után saját lakásba költöztem. Talán morbidan hangzik, de az volt a szerencsém, hogy apám hamar meghalt. Nem játszott nagy szerepet a háborúban, sehol nem emlegették a nevét, talán csak pár hivatalos papíron szerepelt, valahol mélyen eltemetve egy túlbuzgó bürokrata szekrényében.
Könnyedén találtam lakást, és valami trutymós munkát az egyik bájitalelőkészítőben.
Magányos voltam, és tulajdonképpen azon gondolkodtam, mi a jó fenének élek. Úgy vágytam az éjszakai öntudatlanságra, hogy sokszor azon kaptam magam, hogy az egész nap a perceket számolom, mennyi van még hátra naplementéig.
Esőben sétáltam, hátha tüdőgyulladást kapok, de szívósabbnak bizonyultam, mint egy vén krokodil, néha csukott szemmel vágtam át a muglik kocsijai között, és gyanús kinézetű egzotikus kajákat ettem, abban a reményben, hogy valamelyik csak mérgező.
Minden mindegy volt, és valahol mégsem. Nem igazán tudtam, mi vesz még rá, hogy reggelente felkeljek, hogy elvégezzem a munkám, mégis vitt előre. Olykor kezdtem azt hinni, hogy a testem magától mozog, hisz az agyam valahol a félálom és a beteges halálvágy között ingadozott.
Aztán észrevettem, hogy valaki követ.
Nem került sok időbe rájönnöm, hogy Pansy Parkinson jár a nyomomban. Nem csinálta túl tehetségesen.
Igazából mulattatott a gondolat, hogy folyvást mögöttem van. Abbahagytam a percek számolását, és inkább azzal szórakoztattam magam, hogy az átlátszóbbnál-átlátszóbb lopakodási technikáit elemeztem.
A szemben lévő házba költözött, alig egy emelettel feljebb az én lakásomnál. Tökéletes rálátása volt az ablakaimra, na meg ami mögötte történik.
Elkezdtem félpucéran mászkálni.
Nem mintha kifejezetten exhibicionista lennék, de mulattatott a gondolat, hogy bosszanthatom. Már az is elég elképzelhetetlen volt, hogy rám legyen kíváncsi, az pedig meg sem igazán fordult a fejemben, hogy esetleg végignézné, amint a Merlin Szerelmei metálegyüttes zenéjére balettozom, egy szál bugyiban. Ha meg mégis… hát egészségére!
Vártam, hogy megszólít, de két hónap után sem jött közelebb.
Újfent magányos lettem. Kiállítási tárgynak éreztem magam, és ez sehogy sem tetszett.
Elvégre mi néznivaló van rajtam?
Szórakozottan forgattam a tésztaszeletelő kést az ujjaim között, és azon merengtem, vajon belül is olyan taszító vagyok-e, mint kívülről.
Egy fél üveg vodka és pár hosszú, vágott seb után kénytelen voltam megállapítani, hogy a vér… gyönyörű dolog.
Aznap csak hárman voltunk. A tükör, a kés és én.
Reggel pedig behúztam a függönyöket.

- Akarsz velem jönni?
Könyékig féregtrutyitól áztatva üldögéltem a bájitalelőkészítő épülete mögött, és azon igyekeztem, hogy a pálcámmal meggyújtsak egy igencsak csálé cigarettát.
Nem is vettem észre, mikor került mellém, egyszer csak ott volt. 
Gyönyörű, hosszú fekete hajú nimfa. Mintha az idő nem fogott volna rajta. Pansy Parkinson szinte tökéletes volt… persze csak külsőre.
- Mi a frászt akarsz?
- Téged. Gyere!
Félrefordította a fejét, és úgy nézett rám, mintha a világ legegyszerűbb kérdését tette volna fel. A haja lecsúszott a válláról, fedetlenül hagyva karcsú nyakát. Önkéntelenül is végigfuttattam rajta a szemem. Hihetetlenül vonzó volt, a maga kéktaláros, tornacipős egyszerűségében. Késztetést éreztem, hogy az arcába vágjam az öklöm, és eltörjem az orrát. Ha másért nem is, hát puszta irigységből, de aztán csak ücsörögtem tovább, és megpróbáltam nem leégetni a szemöldököm a bagógyújtás közepette.
- Megőrültél, Parkinson – morogtam, és mélyet szívtam a cseresznye ízű cigarettából. – Mi a faszt akarsz te velem?
Nem fűztem hozzá, hogy milyen régen várok arra, hogy végre elém lépjen, és ne az utcasarok mögül lesse, merre járok. A mellkasomon még égtek a sebek, amiket előző éjjel ejtettem magamon.
Egyiket sem gyógyítottam be. Amíg sajogtak, legalább éreztem, hogy még élek.
- Megmutatom, ha jössz.
Nagyképű volt, ahogy mindig. Parkinson királykisasszony jött, hogy elvegye amit akart.
Csak a szemem forgattam. Egy hónappal korábban még lehet, hogy a karjaiba vetettem volna magam, de azóta eljutottam arra a pontra, hogy magasról tettem a játékaira.
- Tényleg hülye vagy.
Kitépte a bagót a kezemből, és eltaposta. Méla unalommal szemléltem, és azonnal a következő után tapogatóztam a zsebemben.
Nem igazán értettem, mit is akar tőlem.
Pansy türelmetlenül toporgott mellettem, mint akinek irtó fontos, hogy azonnal ugorjak és kövessem.
Én azon gondolkodtam, mikor is találkoztunk szemtől szemben utoljára. Talán az évzáró lakoma után… igen, akkor láttam, ahogy a folyosón állt Dracóval, és magas, hisztériás hangon követelte, hogy fogja meg a melleit.
Mulattatott a gondolat, hogy a magunk módján mindketten szánalmasak vagyunk.
Valahova a zsebem aljára csúszott a bagó, alig tudtam kihorgászni.
- Hagyd már azt a kurva cigarettát! Szükségem van rád!
Szükség. Ez volt a varázsszó, nagyon jól tudta.
Az, hogy tartozzak valakihez… elmondani sem tudom, mennyit jelentett. Akkor először tényleg láttam Pansy Parkinsont. A tökéletesen megalkotott maszk mögött tévelygő lányt, aki épp olyan hideg módszerességgel tartja életben a testét, ahogy pár hónappal előtte én is. Nem kellenek szavak, hogy felismerd a hozzád hasonlókat.
Azt hiszem, valahogy mégis felébresztettük egymást a ködös semmiből… ezért nyújtottam a kezem, ő pedig annak ellenére megragadta, hogy vastagon trutyival és sebekkel borított rettenet volt.
Hoppanáltunk.

.oOo.oOo.oOo.

Az asztal terítve, roskadásig megrakva finomságokkal, gyertyák égnek mindenhol, a levegő pedig faszénszagú a kandallóba készített tüzelőtől.
Nehezen viselem, mikor ezt csinálja velem.
Lassan alkonyodni fog, én pedig üldögélek itt a teliholdat, meg a mulatságosan jókislányos tükörképemet bámulva, és tudom, hogy nem fog jönni.
Kell ez neked, Milli?
Nem, ez az, amire a legkevésbé van szükségem. Akarom őt! Most!
Az sem érdekel, ha megint rólam akarja megenni a fagylaltját, vagy egész éjjel csak üldögél a zongora mellett, és hülye, mugli darabokat játszik, amíg én kikötözve fekszem a lábai alatt.
Egyszerűen szükségem van rá, a szavaira, az érintéseire, és hogy újra és újra belém vésse a tényt, hogy élek.
Három éve nyúzzuk egymást, és bármennyire visszás is ezt beismerni, de ez volt életem legjobb időszaka.
Ennyi idő után, azt hiszem, itt az ideje, hogy meglátogassam miss vérfarkast a búvóhelyén, és elcsevegjek vele. Lehetőleg, még mielőtt átváltozik.
Felkapok egy kosarat, és belepakolom a vacsoránkat. Kockás kendőt terítek rá, belebújok a piros kabátomba. Pálca elő, és indulás!
Az erdő komoran fog körbe, mint valami hatalmas sátor. Valahányszor kilépek a házikónk ajtaján, a hatalmába kerít az a baljós érzés, hogy a fák néma kukkolói a kapcsolatunknak. Mintha mindent látnának, és rosszallóan lengetnék az ágaikat.
„Erkölcstelen, mocskos, rossssz…”
Talán csak a saját kételyeimet aggatom rájuk szüntelen.
Az elsuttogott „lumos”, és a telihold ellenére egyre nehezebb tájékozódni. A nappal oly ismerős ösvény, most furcsa kígyónak tetszik, amely minduntalan kisiklik a lábam alól.
Alig fél órányira van a Parkinson kúria, és semmi kedvem hoppanálni. Idő kell, hogy tisztuljon a fejem, és ne akarjam puszta aggódásból és kielégítetlenségből megrugdosni.
Tudom, hogy gyenge, de betelt a pohár! Függő lettem tőled Pansy Parkinson és te tettél azzá, viseld hát el a következményeit!

.oOo.oOo.oOo.

Egy erdei házhoz hoppanált velem. Nem magyarázkodott sokat, csak bevezetett a fürdőszobába és elkezdte lefejteni rólam a ruhát.
Meglepetten kaptam a kezei után, de megelőzött és a pálcáját előkapva egy intéssel levarázsolt rólam mindent.
- Kinyírlak, Parkinson! – sziszegtem ingerülten. – Szar ötlet volt veled jönni!
- Úgy gondolod? Szerintem ez volt életed legjobb döntése, Milli. Mert nekem kellesz! Kinek kellettél valaha igazán? Van valaki az életedben, aki kezét-lábát törné, csak hogy láthasson? Van bárki, Milli?
Abbahagytam a hiábavaló próbálkozást, hogy takargassam magam és kiegyenesedtem.
Igazat mondott, hiábavaló lett volna bármiféle vita.
- Mi a jó neked ebben?
A mellkasomon még vörösen ásítottak a kés nyomai, de úgy tűnt, ez őt nem zavarja, inkább elégedetten gusztált végig, mint valami vén kéjenc.
A kérdésem figyelmen kívül hagyta.
- Alig változtál Roxfort óta.
Meglepett ráncok szaladtak össze a homlokomon. Nem emlékeztem, hogy Pansy hercegkisasszony, a Mardekár ügyeletes szépsége akár egyetlen pillantást is vetett volna rám.
- Nah, gyerünk, fürödj meg, ezeket a rongyokat meg elégetem.
- Nem.
- Makacskodsz? – mosolyodott el elégedetten. – Tudtam, hogy te kellesz nekem, Milli!
Újfent varázsolt. Marionett figurát kreált belőlem, minden pöccintésre engedelmesen mozduló bábot. Aztán belém mart. Foggal és tíz körömmel, mint egy megvadult macska.
Az első megdöbbenésemet követően sírtam, visítottam, ő pedig simogatva csitított, mint rosszgyereket a verés után.
- Ezt élvezed, nem? Láttalak…- súgta a fülembe. – Ha fájdalom kell, azt megadhatom neked. És Milli…- könnyű simítás az arcomon – szeretni is tudlak.
Keményen csókolt, mintha minden tagomba igyekezne bele vésni a tényt, hogy akar, hogy tulajdon lettem. Én pedig lassanként elhagytam a könnyeket, és észre sem vettem, mikor nyertem vissza a testem felett az uralmat.
Feketehajú veszedelemként uralkodott felettem, elképesztő szakértelemmel egyensúlyozva a kín és a gyönyör között. Született szadista volt, és mégis törődő és figyelmes. Nem vágott túl mély sebet, nem okozott túl nagy fájdalmat. Látszott, hogy ez neki is új, de élvezettel kísérletezett a testemen, mintha nem is szexről lenne szó, hanem felfedezőmunkáról.
Reggel egyedül ébredtem. A takaró néhol vérfoltos volt, de a sebeimet mind begyógyította. A nappaliban ült egy szál bugyiban és édes dallamot játszott a zongorán. Csak a haja takarta a melleit és a reggeli fényben sápadt nimfának tűnt. Ha akkor azt mondja, hogy vélák leszármazottja, egyetlen szó nélkül elhiszem neki, de sokáig nem szólt hozzám, csak dúdolt valami ismeretlen szerenádot és mosolygott.
Azt hiszem akkor gondoltam először, hogy beteg. Sápadt volt és törékeny. Szinte el sem hittem, hogy éjjel végül megadtam magam neki.
Mikor elment, rám hagyta a házat. Azt mondta nem mehetek vele, de eljön minden nap az ő drága szeretőjéhez.
Betartotta az ígéretét… hellyel közzel. Ahogy egy elkényeztetett királykisasszonytól az elvárható.
Jött és ment. Volt, hogy egész nap csacskaságokról fecsegett és ebédet főzött, aztán velem aludt a kandalló előtt, szorosan összebújva és pihegve akár egy angyal. Máskor azonban fúriaként rontott be. Percek alatt gúzsba kötött, és hajnalig ki sem engedett a karmai közül. Mintha egy mérges macskával szeretkeztem volna. Hihetetlennek tűnt, hogy megadom magam neki, de nem féltem a karjai között. Vállrándítással lépett át a bizonytalanságomon, a sajátját pedig igyekezett a buzgalma mögé rejteni.
Mindig egyedül ébredtem. Ott volt a lakásban, jobbára a zongorán klimpírozott. Néha úgy éreztem azért csinálja, mert zavarban van, olykor pedig egész egyszerűen bokán akartam rúgni.
Utáltam azt a rohadt hangszert. Én vágytam arra a simogatásra, amit a billenytyűi kaptak, nem édes dallamokat akartam az ilyen éjszakák után, hanem gyengéd reggeli csókokat, vigasztaló szavakat és szerelmes vallomást.
Szétrúgtam a zongorát. Két kézzel szedtem darabokra.
Mikor megjött és végignézett rajta, nem szólt egy szót sem, csak helyreállította egy reparóval, aztán a tetejére kötözött és egész éjszaka klimpírozott rajta.
Vettem az adást… a hangszer maradt.
Havonta pár napig nem jött, és csak abból tudtam, hogy nincs baja, hogy hajnalban az erdő túloldaláról felém hozta játéka hangjait a szél.
A harmadik ilyen elmaradása után, én és a zongora paktumot kötöttünk. Nem bántottam többé, cserébe a fedelén fetrengve töltöttem minden magányos éjszakám, olykor kialvatlanul leütögetve egy-egy billentyűt.
Néha elgondolkodtam rajta, minek ugrottam bele ebbe az egészbe. Nálam volt a pálcám, bármikor elmehettem volna, nem volt senkim és semmim. Úgy eltűnhettem volna a szemei elől, hogy nincs varázsló a világon, aki rám akadt volna. És mégis maradtam… talán pont a fentebb felsorolt okok miatt.
Hallgattam a játékát az erdőn túlról és csendesen vártam a jöttét.

.oOo.oOo.oOo.

A hold magasan trónol az égen, sápatag glóriaként a lombok felett. Egyre sötétedik, és csak remélni merem, hogy nem kések el.
Arról győzködöm magam, hogy jogom van utánajárni annak, mit csinál, de folyton elbizonytalanodom. Elvégre mik is vagyunk mi egymásnak?
Szeretők?
Bizonyos értelemben, azt hiszem. Elvégre szeretem őt, Pansy pedig jobbára azzal a csillogó elragadtatással tekint rám, mint gazdag kislány a kedvenc kutyulijára.
Megtorpanok.
Szeretem, ahogy játszadozik a testemmel, de más tekintetben nem óhajtok az alárendeltje lenni.
Tisztáznunk kell a dolgokat egyszer s mindenkorra! Reszkess, Parkinson, mert érkezem!
Tovább és tovább…
Nem szeretem a sötétet. Persze amíg kezemben a pálcám, nincs igazán mitől félnem, de attól még érzem, ahogy az adrenalin végigdübörög a testemen, folyamatos éberségre sarkalva az idegeimet.
Hallom a saját szívverésem, és attól tartok a fél erdő azt hallgatja velem együtt.
Szinte megkönnyebbülök, mikor feltűnik előttem a Parkinson kúria, pedig a dolog neheze még csak most következik.
Besötétedett, és bár nem hallom a farkas üvöltését, attól még átváltozhatott.
Kúria létére alig háromszor nagyobb, mint a mi kis házikónk.
Körbeóvatoskodom, azt kutatva, hova bújhat ilyenkor. Nálam a pálcám, de nem szívesen kerülnék szembe vele.
Az ajtó tárva-nyitva, alig lépem át a küszöböt és már tudom, hogy hiba volt, mert mögöttem záródnak a védőbűbájok, és ha kint nem is hallatszott, idebent fülsértő a panaszos vonítás.
Átkozom a hangszigetelő bűbájokat, meg azt a marhát, aki kitalálta őket, és Pansyt, amiért nem beszél velem fontos dolgokról, a vérfarkasokat, a likantrópiát, az életem, az életét és még az ágon himbálódzó kullancsok vérszívó anyukáját is elmondanám mindennek, ha nem kerülne elém a …


Farkas

Nem szép lány, nem is csinos, de még csak kifejezetten okosnak sem mondható. A mosolyába szerettem bele. Abba az elnéző, kis grimaszba, ami átfutott az arcán, ahogy minket nézett a klubhelyiség sarkából. Nem volt soha a dolgok sűrűjében, csak ha belerángattuk, egyébként rajzolgatott, vagy épp olvasott valahol, úgy nézve ránk, mintha fontoskodó pukkancsok lennénk csupán.
Utólag belegondolva, ebben volt némi igazság.
Mert mit csináltam? Dracót kergettem a szerelmemmel, ami utólag visszagondolva inkább csak túlértékelt rajongás volt részemről, és nagyszabású terveket dédelgettem arról, hogy mekkora hatalmam lesz a feleségeként.
Aztán az egésznek vége lett.
Üresnek éreztem magam és elveszettnek. Valami olyasmiért harcoltam, és olyasmiben reménykedtem, ami soha nem jött el.
Apám a menekülő halálfalókkal tartott, és azt sem bánta különösebben, mikor Greyback kiharapott egy darabot a karomból. Semmi más nem volt fontos számára, csak hogy mentse a bőrét.
Visszacsoszogtam a Roxfortba, a kezem dajkálva, izzadtan, csapzottan és véresen. Mindenhol halottak feküdtek, sebesültek nyöszörögtek a nagyteremben… elzsibongtak mellettem az emberek. Jobb dolguk is akadt annál, minthogy megkérdezzék, miért ácsorgok egyhelyben, a fájdalomtól némán, mint egy faszent.
Nem emlékszem pontosan, hogyan kerültem fel a toronyba, vagy hogy miért mentem pont oda.
Milli üldögélt az egyik szobor mellett, és a felégetett rengeteget bámulta.
- Gyönyörű – dünnyögte, és meg sem fordult, hogy megtudja, kihez szól.
Elnéztem mellette a lassan parázsló fák irányába, de hiába próbáltam, nem voltam képes meglátni a szépségét. Pusztán a mérhetetlen veszteség lebegett a szemem előtt. A kín, amit egymásnak és magunknak okoztunk ezzel az egésszel.
Sokáig néztem őt meg az erdőt, és a lelkemben keletkezett ürességet lassan megtöltötte a bosszúság.
Mindketten elvesztettük az életünket. Legszívesebben halálra átkoztam volna magam körül mindenkit, ő meg csak üldögélt és gyönyörködött az elmúlásban.

.oOo.oOo.oOo.

A legerősebb záróbűbájokat szórtam ki a házra, amiket csak ismerek.
Bent akarom tartani… magam.
Lassan besötétedik, a hold pedig már régóta az égen trónol, teljes sápatag, kerek valójában. Nehéz visszatartanom a bennem fortyogó állatot, de mindig addig húzom az átalakulást, ameddig csak lehet.
Gyűlölöm!
Minden kicsúszik a kezemből, és a puszta ösztönök veszik át az irányítást.
Néha mentegetem magam, hogy a farkas nem én vagyok, de a kúria falaiba vésett karomnyomok folyvást emlékeztetnek rá, hogy mégis.
Először azok a tárgyak semmisültek meg teljesen, amiket amúgy is gyűlöltem. Most, hogy körbenézek már csak egyetlen ép dolog van az egész házban. A zongora. Ez is csak annak köszönheti a létét, hogy a nagyapám maga bűvölte sebezhetetlenné. A családban valahogy senki sem szeretett zenét tanulni, és ennek rendszerint a hangszer látta kárát. Hát ő megoldotta ezt a problémát… bár azt hiszem, meglepődne, ha tudná, hogy még egy vérfarkas tombolását is képes átvészelni a bűbája.
Kacagásra sarkall, hogy a másikat Milli milyen egyszerűen széttörte. Imádom, amikor duzzog valami miatt. Olyankor az arca még kislányosabb, a viselkedése pedig hihetetlenül gyerekes. Lezuttyanok a földre, és várom az elkerülhetetlent.
Sajnálom, Milli… ma megint nem megyek.
Biztos vacsorával vár. Remélem, a piros ruhája van rajta. Elképesztően jól áll neki az a szín, imádom úgy öltöztetni, mint valami királylányt. Az elején még nem kedvelte, de egy ideje kérés nélkül is hajlandó csipkébe bujtatni magát. Azt hiszem ez haladás, már ami a stílusérzéke fejlődését illeti.
Ha nem veszem kezelésbe, képes lenne még mindig az iskolai talárját hordani egy szakadt farmerrel.
Az érzékeim kiélesednek, és belém hasít a fájdalom, ahogy a csontjaim ropogva igyekeznek az új helyükre.
Csak az orromba óvatoskodó, ismerős illat csillapítja némileg a pánikom.
Fűszeres, nehéz… Milli?
Ennyit arról, hogy nem fogok pánikolni.
Üvölteni akarok, de már csak vonítás hagyja el a számat.

.oOo.oOo.oOo.

- Miért, Draco? A sebemmel van gond? – fogtam a karom, és már majdnem bőgtem.
Malfoy velem szemben állt és diszkréten undorodó arcot vágott.
- Sosem ígértem, hogy elveszlek. Állítsd le magad, amíg még van némi méltóságod.
Széthúztam a blúzom a mellkasomon.
- Még mindig ugyan olyan jó nő vagyok, Draco!
Félrefordította a fejét és úgy csinált, mintha nem is léteznék. Inkább ellépett mellettem, és színpadias kedvességgel biccentett az ellenkező irányba.
- Bulstrode.
Összehúztam a ruhám, és hátra sem pillantva elrohantam.
Cseszd meg, Milli! Cseszd meg!

Hónapokig nem láttam. Szinte már el is felejtettem, hogy ő volt az, aki megzavart minket. Dagonyáztam a Draco iránti gyűlöletben, és igyekeztem minden mást kizárni a gondolataim közül.
Napra –nap. A híreket figyeltem, de a Reggeli Próféta hetekig nem szólt másról csak Potter zseniális hadműveleteiről, meg a kis hős más tetteitől.
Rendszeres reggeli rosszullét. Jobb napokon azt hittem volna, hogy terhes vagyok, de szembesülnöm kellett vele, hogy csak a mágikus sajtó ártott a gyomromnak.
Apámat menekülés közben megölték.
Azt hittem, érzek majd némi elégtételt, de csak üresség kongott bennem továbbra is, mintha már minden mindegy lenne. Próbáltam ismét Malfoyra gondolni, csak hogy valami kitöltse a fejem…
Aztán megláttam Millit.
Zuhogó esőben sétált ernyő nélkül, és cseppet sem siette el a dolgot.
Bolond.
Aztán valahogy nem tudtam levenni a szemem róla. Mozdultam és követtem.
Úgy fordult, hogy belekapaszkodott a lámpákba, útjelző táblákba és megpördült körülöttük, mint valami kisgyerek.
Tényleg hülye.
Egészen a tömbházig követtem, ahol lakott.
Megpróbált a zuhogó esőben meggyújtani egy szál cigarettát a ház előtt, valamiféle ócska mugli gyújtószerkezettel, de folyvást eloltódott a láng.
Aztán felment.
Én pedig ott maradtam az utcasarok takarásában rejtőzve és nem emlékeztem rá, hol hagytam el az ernyőm, hogyan is jutottam pontosan ahhoz a rohadt házhoz. Meg egyáltalában, hogy mit érdekel engem ez a nyomoronc.
Másnap azon kaptam magam, hogy ugrásra készen üldögélek egy kávézó teraszán, lesve az utat, ahol előző nap láttam.
Ő jött, én követtem… így ment ez egy darabig. Amíg rá nem jöttem, hogy nem elég.
Egész lényében, abban a minden-mindegy téblábolásban volt valami, ami annyira bosszantott, hogy képtelen voltam levenni róla a szemem.
Talán csak az, hogy ő nem félt magányosnak mutatni magát, nem zavarta, ki mit szól ahhoz, ha gyerekes ugrándozással tereli a figyelmét másfelé…
Talán irigyeltem Millit.
Van arra recept, mikor kell rádöbbennünk, hogy betegek vagyunk? Hogy egy lassú láz emészt napról napra egyre erősebben.
Nekem sokáig tartott.
Beköltöztem az övével szembeni házba. Csak cirka ötven méter, két üveglap, meg a személyeink közt tátongó méretes szakadék választott el minket.
Az első napon még azzal nyugtattam magam, hogy csak egy kicsit közelebb akarok lenni, ha valami gond történne.
Aztán azt vettem észre, hogy kívülről tudom mikor hová megy, hogy melyik villanyoszlopot, melyik bokrot kedveli az út mentén.
Esténként az ablaknál ültem és bámultam amint valami hülye zenére rázza magát, és közben egy kanál fagylalttal karmesterkedik veszettül.
Tüneményesnek találtam. Szépnek, és megejtően egyszerűnek.
A hülyeség kóros.

Aztán jött az az este.
Villogó ezüst penge és vörös vér.
Az üveghez tapadva figyeltem és azon gondolkodtam, miért nem akarom megállítani. Miért nem rohanok át, hogy megfogjam és kifeszegessem a kezei közül?
A vére… szinte az ablakon át is éreztem az illatát. Bele akartam mártani az ujjaimat, és megfesteni vele az ajkait, hogy onnan csókolhassam le a fémes vörösséget.
Csak az dübörgött bennem makacsul és önzőn… Akarom! Az enyém kell, legyen!

.oOo.oOo.oOo.


Az emberi bőr és verejték illata.
Zsákmány!
Adrenalin száguld végig a testemen, a nyálelválasztás megindul, és a mancsaim előbb mozdulnak, mintsem gondolkodni kezdenék.
Rohanás, szimat, újfent rohanás.
Piros!
A zsákmány nem mozdul. Feleakkora, mint én, kerekded és zsíros. Hús.
Mozdulok, ő félrelök, mint egy tollpihét.
Bosszant!
Ez már nem vadászat. Ez harc… és a végén megeszem!
Fémes íz a számban, de nem finom. Az én vérem… a bottal csapott a falnak?

.oOo.oOo.oOo.

Mikor végre a karjaimban tarthattam, erős volt a kísértés, hogy addig szorongassam, ameddig van benne szusz.
Sosem szerettem még semmit annyira, hogy puszta kézzel akarjam összezúzni, de őt… őt igen. Sebeket akartam vájni a testébe, hogy aztán lecsókolhassam a könnyeit és egyenként gyógyíthassam be a vérző pontokat.
Beteges…
Sosem volt komoly az ellenállása. Vagy vakon megbízott bennem, vagy nem érdekelte mi történik vele. Ez utóbbi mélységesen felháborított.
Az enyém, az enyém, az enyém!
Hogy jön ahhoz, hogy elhagyja magát?
Gúzsba kötni, bilincsbe verni… szeretni, szeretni, szeretni!

.oOo.oOo.oOo.

A tudatom kitisztul. Madárcsicsergés, hűs szellő…


…és a pirkadat

Milli az előszoba sarkában ücsörög véreres szemekkel, szomorúan és bosszúsan. Egy ketrecet varázsolt maga köré, hogy ne kelljen folyvást átvágnia a vérfarkast a szobán.
Pansy egész éjjel azon dolgozott, hogy kiássa onnan. Méteres lyukakat gyártott a rácsok mellé, de a ház alapzata minduntalan megállította.
Lassan visszaalakul emberré, és kimerülten összerogyik, mint valami rongybaba. Meztelen és remeg, mint a nyárfalevél.
Milli azonnal eltünteti a ketrecet, és mellékucorodik. Az ölébe vonja a fejét, és lesimogatja verejtékes homlokát. Takarót varázsol köré, bolyhos ölelésbe vonja, és halkan dudorászik valamit.
Hosszú percek kellenek, mire a fekete hajú lány kinyitja a szemeit és a másikra mosolyog.
- Mit keresel itt?
- Kinyíratom magam egy hülye picsával.
- Mocskos a szád, Milli – dörmögi elégedetten Pansy, majd sóhajt és még közelebb kucorodik a nagydarab lányhoz. – Most elhagysz?
- Miért tenném? Már több mint két éve tudom, hogy vérfarkas vagy.
- Akkor mi a francért nem szóltál? Tudod, mennyit aggódtam?!
- Megérdemelted! Tudod, én mennyit aggódtam? De soha semmit nem kötsz az orromra, és valahányszor feszegetni akartam a hülyeségeidet, kipeckelted a számat!
A farkas elvigyorodik, majd határozatlanul megsimogatja Milli lábát.
- Sajnálom. Annyira édes vagy, nehezen fogom vissza magam.
Bulstrode prüszköl.
- Próbáltad valaha?
- Kellett volna?
- Nem. Nem akarom, hogy visszafogd magad, csak néha… lehetne másképp is. Például rohadtul élvezném, ha nem titkolóznál! Rosszul csinálod. Néha lehetne az én kezemben a korbács…
Pansy kimerült, le-le hunyja a szemeit, és szinte dorombol a másik ölében, nem is igazán érdekli, miről beszél. A lényeg, hogy ott van vele és már nem is megy sehová.
- Még valami?
- Rühellem a harisnyát!
- De jól áll!
- Cseszd meg!
A fekete hajú ülő helyzetbe tornássza magát, hogy rendesen egymás szemébe nézhessenek, és komoly arckifejezést erőltet magára.
- Amennyiben most megcsókolsz, tárgyalhatunk róla.
- Nem! Egyszerűen nem akarom felvenni többet!
- Fogd már be, és csókolj meg! – sziszegi Parkinson.
- Erőszakos picsa!
- Kicsi nyuszikám!
Milli megragadja, és a szájára tapasztja a saját ajkait. Sóhajokat lopnak, míg lassú tűz ébred bennük. Bőr selyme feszül a másikénak, kíváncsi ujjak lopakodnak hol remegő dombokra, hol forró völgy rejtekébe, hogy aztán tíz kis ujjnyomot hagyjanak egymás gyönyörtől megfeszült testén.
Aztán pihegnek. Szorosan a másikhoz bújva kucorognak egy pléd alatt, kósza csókokat lopva, míg a szívük üteme szinkronban lassul.
- Tudod… csak egyetlen dolgot nem értek még – dörmögi Milli.
- És mi lenne az?
- Ki segített neked ilyenkor?
Ingerült torokkaparás vonja magára figyelmüket. Az ajtóban Perselus Piton ácsorog, maga fenyegető valójában, kimérten, felvont szemöldökkel.
- Én vagyok az önkéntes pesztra, miss Bulstrode, és értékelném, ha nem fárasztaná le még jobban a barátnőjét – lassan végigméri kettejük pőre gubancát - Na meg ha magukra vennének valamit.

Vége? Ugyan…