Cím:Szerelmem, Uganda
Fejezet: 2.
Fandom: Harry Potter nah meg az élet
Szereplők:Harry Potter, Perselus Piton, Draco Malfoy, Neville Longbotom és sajátok.
Tartalom: Harry és Piton egyetlen egyszer találkoztak életük során, az esküvőjükön. Azóta évek teltek el, Potter nagykorú lett és úgy határozott, hogy beadja a válókeresetet. A dolgok elrendezéséhez azonban újfent találkoznia kell hitvesével. Szóval hajóra fel és irány Uganda!
Az V. WS kihívásra íródott a Bond csapatban.
Figyelmeztetés: AU, erotikus tartalom, brutalitás, gyilkosság, pedofília, nemi erőszak, slash
Korhatár: 18
Megjegyzés(ek) (1): A női körülmetélés Afrika nagy részén még ma is élő hagyomány. A gyereklányok csiklóját és kisajkait egy rítus közepette, pengével eltávolítják. Úgy tartják, csak így lehetnek majd hűséges, engedelmes, hasznos feleségek.
Megjegyzés (2): A történetben szereplő földrajzi helyek, tájak, állatok, törzsek és szokások mind a valóságon alapulnak. Csak az életkörülmények leírásán szépítettem egy kicsit, mert bizonyos dolgokat nem vett be a gyomrom. Ezekért előre is elnézést kérek.
Megjegyzés (3): magdolnák = prostituáltak és kitartott nők
A szokásostól eltérően Mula nem kapott verést.
Rada intette, hogy ami késik, nem múlik, tehát ne ringassa bele magát, hogyha az uraság és asszonya megérkeznek, akkor Lívia nem csipkézi ki a fenekét puszta szórakozásból, de a lány oda sem figyelt.
Kitelepedett a ház teraszára, és az egyre gyengülő fényben elkezdte felfűzni asszonya egyik szakadt gyöngynyakláncát.
A kis fekete gömbök sebesen csúsztak fel a cérnára. Gyakorlott mozdulattal csomózott és hurkolt, mintha minden nap ezt kéne csinálnia.
Fekete gyöngysor… Mula szemében nem volt más, mint puszta ízléstelenség. Jobban szerette a színes ékszereket, amik a papagájok tollazatát utánozták.
Az asszonyság egyszínű ruhái is taszították. Semmi élet, semmi vidámság nem volt azokba a darabokba szőve, mintha nem is embereknek tervezték volna őket, hanem a csillagok közt élő hideg tüneményeknek.
Lesandított saját kék-narancs-fekete mintás szoknyájára, és szokatlan elégedettség férkőzött a szívébe. Csinosnak érezte magát.
Az éjszaka lassan átvette az uralmat az égbolton, a lány pedig meg-megakadt a munkával. Egy idő után már egyáltalán nem fűzött, csak bámult kifelé az udvar hatalmas kovácsoltvas kapuján, és a munkájukból hazatérő bányászokat figyelte.
Komor, fáradt férfiak, szerszámokkal és zsákokkal a hátukon. Néha szétrebbentek, ahogy a poros úton elhaladt közöttük egy munkavezető elegáns autója, szekerek vagy egy dzsip.
A forróság alig hagyott alább, de az éjszakai állatok már kibújtak vackaikból. Rovarszárnyak zümmögése töltötte be a levegőt. Távoli madárhangok, a nyugovóra térő állatok utolsó elhaló vitái… a nap lenyugodott, és az árnyak előmerészkedtek rejtekükből.
Mindennapi szertartás, unalmasan egyszerű, mégis mindig új ízeket, illatokat és érzéseket tartogat.
Messze a kertkapu előtt eltipegett egy magdolna, Mula pedig lerakta a gyöngysort és rohant, hogy utána nézhessen a szoros kerítés tetejéről.
Furcsa teremtés volt, vékony fekete bőrű lány, de a fehér asszonyok divatja szerint öltözve.
Ezeket a lányokat többnyire a gazdag munkavezetők vezették a karjukon, lakást és ruhákat kaptak, pénzt és ékszereket. Annak ellenére, hogy egyszínű, szomorú ruhákban jártak, Mula irigyelte őket.
Ambrus atya szerint istentelen komisz lányok. „Nincs olyan indok, amiért egy nő ilyesmire vetemedhetnék!”
Mégis… ritkán látni hurkásra vert magdolnát, cselédet pedig majd minden nap.
A kerítés tetején kucorgó fekete lány számára egy nap ütleg nélkül, maga volt a luxus. Tudta, hogy ha felnő, kevesebbet kap majd, hisz Rada is csak néhanapján kapott fenyítést az asszonytól, de legszívesebben örökre megszabadult volna a Rosemann háztól.
- Hé, te lány! Mit keresel ott? Jössz le, de rögtön!
Mula két ugrással a földön termett, majd szemlesütve a hang gazdája elé lépett.
Nem magyarázkodott. Nem érezte szükségét, hogy még jobban felbosszantsa kenyéradóját.
Rosemann úr azonban nem tűnt dühösnek. A szemei szinte cinkosan csillogtak a sötétben, miközben a lányt méregette.
- Hány éves is vagy, Mula?
- Tizenhárom – húzta ki magát a lány, hogy egy kicsit magasabbnak tűnjön.
- Úgy, szóval tizenhárom, és ennyi idősen már a kurvák után leskelődöl?
Mula egy kicsit elbizonytalanodott. A missziósházban egyetlen egyszer hallotta a „kurva” szót az egyik nővér szájából, amiért alaposan megfeddték szegényt. Később pedig a bicegős kertész ordibálta Rada után az udvaron. Csak azt tudta, hogy valami helytelen dolgot jelöl, valami csúnyát, így aztán felnézett Rosemann úrra, és tagadólag megrázta a fejét.
A férfi hitetlenkedve csóválta a fejét, aztán negédesen elmosolyodott. Megborzolta a gyerek fejét.
- Kíváncsi vagy, mit csinálnak azok a lányok?
Mula bizonytalanul bólintott. Nem igazán szokott hozzá a kedvességhez a házban, de jól esett neki, és persze a kíváncsiság is furdalta.
- Gyere velem!
Sötétben vágtak át a ház udvarán, egészen a melléképületekig. Az istálló mellett volt egy kis faház. Ezt használták a férfiak, mikor a feleségeik elől menekülve ültek össze kártyázni.
Csak egy nagy asztal, székek és egy szekrény fért el benne.
Rosemann úr felkapta a gyereket és egy mozdulattal az asztalra ültette, aztán egy laposüveget húzott elő a nadrágzsebéből és az orra alá tolta.
- Igyál, ahogy a felnőttek szoktak!
Mula kíváncsian az üvegbe szagolt, és mikor kellemes gyümölcsös illat csapta meg az orrát, gondolkodás nélkül engedelmeskedett.
Az úr lámpást gyújtott, és elégedetten nézte, ahogy a fiatal arcocska kipirul, a lány mozdulatai szétszórtabbak, bátrabbak lettek.
A szekrényfiókhoz lépett és fotográfiákat kotort elő belőle.
A fekete-fehér képeken meztelen nők és férfiak simogatták a másik testét. Pucér hölgyek kényeztették egymást, vagy éppen elégedett arcú férfiakon lovagoltak.
- Nah, hát ezt csinálják a kurvák – lökte a lány elé a képeket.
Ő végignézte őket, de nem lett sokkal okosabb. Számára a meztelenség nem volt nagy dolog.
Végül az úr rábökött az egyik fotóra.
- Nézd, ennek milyen nagy melle van!
A lány szerette volna azt mondani, hogy Radának sokkal nagyobb, de benn akadtak torkában a szavak, mikor Rosemann letelepedett elé az egyik székbe, és az ölébe húzta az asztallapról.
Az ösztönei azt súgták, hogy bajban van, pedig nem történt más, mint hogy az úr kedvesen mosolygott rá, és a mellkasára csúsztatta méretes kezeit.
- Lássuk, a tieid lesznek e majd akkorák! – megsimogatta az alig fejlődésnek indult halmokat. – Miért remegsz? Bántottalak tán?
Nagy barna szemeivel végigmérte a kedvesen mosolygó férfi arcát, és újra végigfutott a hideg a hátán.
Nem, nem bántotta, mégis ki akart szabadulni és rohanni messzire.
- Nem bántott – sütötte le szemeit.
- Jó kislány! Látod, nem kell félni tőlem. Szeretni fogod, mikor így kedveskedek neked – simogatta tovább a lányt. – Most vedd le szépen a ruhádat, lássuk a varázskezeim alatt nőtt e valamit a melled.
Mula engedelmesen kibújt a ruhácskájából, és mikor Rosemann úr megemelte, a bugyiját is a földre dobta.
Újabb kortyok a laposüvegből, hogy ne sivalkodjon.
A férfi nagy, érdes tenyere minden porcikáját végigtapogatta. A bőrkeményedései karcolták a testét, mintha le akarna hántani róla egy réteget.
A szemhéjai elnehezültek, engedelmes, értetlen bábuként ücsörgött az úr ölében.
Mézes szavak és gyengédnek szánt simogatások következtek. Rosemann szája az övére tapadt, egy síkos vonagló nyelv tolakodott a szájába. Kapálózni kezdett, menekülni próbált az undorító nyálas érzés elől.
A férfi egy kézzel össze tudta fogni vékonyka csuklóit, hogy ne kalimpálhasson. Jobbjával közben a nadrágját oldotta meg, aztán mikor előkészítette magát, kezét Mula szájára tapasztotta.
Égető fájdalom. Úgy érezte valami elszakad benne, de ahogy sikoltani akart, az arcára szoruló marok csak keményebben feszült az állkapcsának.
Rémülettől tágra nyílt szemekkel meredt az élvezkedő férfire. Megdermedt. Akkor sem kezdett el újra kalimpálni, mikor az elengedte a kezeit, hogy jobban magához tudja húzni a lány ölét.
Centiről centire égette bele a nyomát Mulába, mintha csak billogot nyomott volna a lelkére.
Aztán jött a csend.
Iszamos feketeség húzta magába, mintha egy kádnyi émelyítő cukorszirupba süllyedt volna a teste.
Csak a férfi egyre halkuló lihegése törte át az üresség monotóniáját.
Mula pedig hányni akart. Előregörnyedni, és kiadni magából mindent.
Úgy érezte majd egy nap telt el aközött, hogy a kerítés tetején ücsörgött, és aközött, hogy kezében színes papírba csomagolt cukorkákkal, Rosemann úr kitolta a faház ajtaján.
Pedig alig másfél órányit haladt csak előre a világ.
Nyáltól volt ragacsos és minden ízében remegett, mintha nem is a forró afrikai éjszaka ölelte volna körbe, hanem valamely zord északi szél.
Ösztönösen a cselédszállás felé vette az irányt. Nem nézett se jobbra, se balra, görcsösen szorította a cukorkákat, és sebesen lépkedett.
Nem akart megállni, hogy érezze a lábán csorgó vér melegét, és az oldalát markoló ujjak hagyta zúzódások sajgását. Csak be akart bújni az ágyába és a fejére húzni a takarót.
A szálláson még csak Rada volt. Az egyik olajlámpás mellett üldögélt Mula vacsorájával, és épp azon gondolkodott, milyen szavakat kéne használnia, hogy a lány végre megtanulja, mikor van takarodója. Ha nem fekszik le időben, nem is tud majd felkeni hajnalban, és megint neki kell noszogatnia. Jobb programot is el tudott képzelni reggelre…
Mula megtorpant előtte, Rada pedig unottan felemelte a lámpást, hogy a másik jól láthassa mennyire ideges.
A keze azonban félúton megtorpant, mikor észrevette a lány combján végigfutó vércsíkokat. Tudta mi történt, anélkül, hogy meg kellett volna kérdeznie. Felpattant, megragadta Mula karját és magával húzta a nagy dézsákhoz.
Hideg vízzel mosdatta meg, gyakorlott mozdulatokkal sikálta minden porcikáját, közben pedig számba vette a sérüléseket.
Nem látta értelmét vigasztaló szavaknak, vagy gesztusoknak. A gyerek vagy megszokja a dolgot, vagy hamar az utcán találja magát.
Tizenhárom éves… Rada irigyen nézett végig rajta. A missziósház sok mindentől megvédte Mulát, amit neki már sokkal korábban át kellett élnie.
- Tedd szét a lábad, hadd mossalak meg ott is!
- Majd én magamnak…
- Ne most kezdj el szégyenlősködni! – morrant rá a gyerekre.
Leültette a dézsa mellé és szétnyitotta a combjait. Közelebb tolta a lámpást, hogy jobban lássa, mit csinál.
Egy darabig csak bámult a remegő lábacskák közé, majd feltápászkodott és az arcába vágta a rongyot.
- Szépen vagyunk! Még csak körül sem vagy metélve! Persze, hogy kedve szottyant rád az úrnak. Sosem lesz belőled tisztességes asszony!
Féltékenység és harag kergette egymást a lelkében. Legszívesebben megfogta volna a vizesvödröt és a lány nyakába borította volna, majd addig veri, amíg egészen lilára nem dagad az arca.
Még jól emlékezett rá, amikor törzsének asszonyai körbevették, lefogták kezét-lábát, és végrehajtották rajta a rituálét.
Megszenvedte minden pillanatát. Az ilyen sebek sosem gyógyulnak be igazán. Évek teltek el, mire Rada képes volt égő fájdalom és rosszullét nélkül eltűrni egy férfi közeledését.
Tudta, hogy a fehér nők élvezik az együttléteket, tudta, hogy ők épek és épp ezért csalfák.
Az előtte szipogó, remegő kislány is ilyen volt.
Rada nem tudott másra gondolni, mint hogy a lány élvezte, amit vele tettek, talán szándékosan csábította el a ház urát.
Idegesen kiköpött maga mellé a földre. Semmi kedve nem volt kurvákat pátyolgatni! Ha annyira akarta, viselje következményeit!
- Takarodj a szemem elől! Látni sem bírlak, te szuka!
Mula pedig takarodott. Mi mást tehetett volna?
Futott, ahogy csak bírt, a kerítésnek, az utcának, az erdőnek…
Csak akkor állt meg, mikor a lábai már nem bírták tovább. Az arcát és a karját több tucatszor felsebezte, a térdeiről csorgott a vér, a szeméből pedig könnyek potyogtak a mohás talajra.
A Holdhegység párás, ködös erdeje falként vette körül minden oldalról.
A széles, vaskos fák ágairól fátyolos moha csüngött alá, akár az európai rémmesék rengetegeiben. Itt azonban nem tanyáztak gonosz manók, vagy tündérek, amik riogatták volna a helyieket, csupán bogarak és éjszakai állatok neszeztek a fák között.
Mula azonban nem hallotta a halk hangokat, a szemei pedig nem fogták fel az elé táruló látványt. A lábai maguktól botorkáltak előre, majd mikor egy apró sziklahasadékhoz ért, behúzódott mögé, és ájultan a földre csuklott.
Lady Esther luxushajó, valahol a Suezi-csatorna bejáratánál
Draco Malfoy a hajó korlátjánál állt és az egyiptomi dűnék mögött lenyugvó napot figyelte. Hermione mellette ácsorgott, és engem tartott szemmel, mintha az ő dolga lenne a pátyolgatásom.
Az egyik nyugágyon heverésztem, és forgott velem a világ.
Repülővel, vagy Zeppelinnel is utazhattunk volna, de Draco ragaszkodott hozzá, hogy hajókázzunk. Ugyan nem beszéltük meg, hogy miért kardoskodik annyira az óceánjáró mellett, de gyanítottam, hogy Hermiónét akarja lenyűgözni.
A lány egészen kivirágzott az utazás alatt. Csinos ruhákba bujtatták és ékszereket aggattak rá, de úgy tűnt a varázslat nem ezekben lakozott. Talán a szabadságban, ami mindezekkel együtt járt.
Nem szándékoztunk senki orrára kötni, hogy Granger kisasszony csupán cseléd. Az unokahúgunkként utazott velünk, mint valami modernkori Hamupipőke.
Ahogy egyre inkább megnyílt, úgy nyűgözött le mindenkit maga körül a tájékozottságával és a jelleméből sugárzó természetes bájjal.
Draco pedig ezzel arányosan lett mind nyűgösebb.
Én, a magam részéről, tökéletesen elégedett voltam a hajókázással. Minél később kellett szembenéznem a hitvesemmel, annál jobban éreztem magam. Ez az egész peren kívüli megegyezés dolog egyre kevésbé tetszett. Értettem persze az előnyeit, de nem tudtam, mit mondhatnék szemtől szemben egy olyan embernek, akivel közös kellene, hogy legyen az életünk, mégis, mindössze egyszer találkoztunk.
A földközi tengeren ért utol a tengeri betegség, így aztán időm nagy részét a fedélzeten töltöttem, lustán elnyúlva valamelyik nyugágyon.
Draco és Mione ugyan javasolták, hogy szálljunk ki és folytassuk repülővel az utazást, de erről hallani sem akartam.
A napok amúgy is túl gyorsan teltek, és a kikötés napja Damoklész kardjaként lengett a fejem felett.
Inkább émelyegtem még pár napot csendes önsajnáltatás és a másik kettő bíztató szavai közepette, mint hogy fémmadárba szállva rohanjak Perselushoz.
Bár az alapján, amit a fanyar humoráról hallottam, Piton minden bizonnyal értékelte volna, hogy rövid kis házasságunk nyitányában és lezárásában is szerepel egy repülőgép.
- Elég erősnek érzed magad hozzá, hogy vacsorázni induljunk? A kapitány a legjobb asztalt bocsátotta rendelkezésünkre.
Kíváncsian rámeredtem.
- Mivel érdemeltük ezt ki?
Draco melegen rámosolygott Hermionéra, aki zavartan lesütötte mogyorószín szemeit és a ruhája flittereire meredt, mintha nem is létezne érdekesebb dolog a világon.
- Miss Granger ma egy kis látogatást tett a hídon, és úgy tűnik sikerült lenyűgöznie a kapitányt a kalóztörténetek iránti rajongásával.
- Csak Rőtszakáll és Féllábú Fred legendáit vitattuk meg – szabadkozott a lány.
- Na igen – bólintott Malfoy –, de mivel megígérted neki, hogy egyszer elbeszélgettek a tengeri szörnyekről és a tájoló használatáról, ezért erős a gyanúm, hogy sokszor üdvözölhetjük majd társaságunkban azt a tengeri medvét.
- Szóval, bájos unokahúgunknak ismét sikerült valakit az ujja köré csavarnia – vigyorogtam. – Ha nem vigyázunk, akkor Kenya partjainál nem fognak leengedni minket a hajóról.
Uganda, kikötő telep az Albert-tó partján
Hajnalodott. Néger férfiak és asszonyok zsibongtak a víz mellett. Halakat cipeltek nagy kosarakban, és próbálták hangosan kurjongatva eladni azokat.
A nap még alig bukott fel a látóhatár peremén, de már érezhetően melegedett az idő. Gyorsan túl kellett adni a romlandó holmikon.
A halpiac illata keveredett a hegyek felől érkező friss széllel és a fűszerárusok sokféle portékájának kesernyés zamatával.
Még sosem éreztem hasonlót. Nem tudtam merre kapjam a fejem, hogy ne szalasszak el egyetlen pillanatot sem. Egyszerre próbáltam szemmel tartani a hálófoltozókat, a vizet cipelő asszonyokat, és a körülöttünk dongó gyereksereget.
A mellkasomban szorító érzésként gyűlt fel a csodálat.
Keleten a nap vörös korongja ragyogott a tó felett, nyugaton a Ruwenzori égbenyúló csúcsai keretezték a tavat.
A hosszú, erdőkkel borított vonulatok lábainál sűrű pára gomolygott, mintha a hegy nem is a földön állna, hanem felhők hátán lebegne a táj fölött.
A táj, az illatok, még a fülembe susogó gyenge szél is a szabadság csalóka ígéretét suttogta a fülembe.
Szerelem… ha nem is első látásra, de szerelem az első szabad hajnalon.
- Úgy látom, már megbékéltél az újabb hajókázással.
Draco elégedetten húzta ki magát mellettem.
- Ha nem írsz levelet Pitonnak, most nem kéne ismét egy úszó koporsóban utaznunk.
- Koporsó? Egy igazi lapátkerekű kishajóval szeljük át a tavat!
- Az Amazonason is olyanokat használnak, ugye? – lépett mellénk Mione is.
Idegesen fordultam el a csodás kilátástól.
Ezek ketten összeesküdtek ellenem!
- Minden te hibád, Malfoy!
- Nem kellene ilyen nyers hangnemet megütnöd kicsi unokahúgunk társaságában!
Bár szavai rokonságról szóltak, a szemei éhesen falták Hermione látványát. A lány próbált úgy tenni, mintha nem venné észre Malfoy rajongását.
Sóhajtva masszíroztam meg a homlokom. Kezdtem unni, ahogy kerülgetik egymást, mint éhes macskák a forró tejet.
- Akkor sem kellett volna levelet küldened Perselusnak! Az meg hab a tortán, hogy sikerült találnod egy nagykövetet a Lady Estheren!
- Nem értem mi bajod! Ha nem küldöm el a levelet, akkor át kellett volna vágnod az erdőn, hogy megkeresd. Most legalább tudjuk, hogy épp Pakwach mellett van, és a készleteit tölti fel, a nagykövetnek hála pedig van hajónk és kíséretünk.
- Katonák! Ne haragudj, de engem nem vidít fel, ha egy rakás idegenlégióssal kell utaznom.
- Amúgy is be kell járniuk ezt az utat. Fort Portalból küldték ki őket, hogy Zairében átvegyenek egy dezertőrt – közölte Mione.
Keserűen mosolyogtam rá. Nem sokat javított a kedvemen, hogy úgyis arra lett volna dolguk, mint ahogy az sem, hogy Piton most már tisztában van vele, hogy megyünk. Amíg tudtam, hogy az érkezésünk meglepetés lesz, addig legalább abba a hitbe kapaszkodhattam, hogy nálam van az irányítás, de Perselus vár minket, és kezdtem úgy érezni magamat, mint valami rosszgyerek, aki az iskola igazgatója elé járul magyarázkodni.
- És mit írt válaszul?
- Csak ami elvárható volt tőle. Hogy hol lesz, és hogy hajlandó bevárni minket.
- Nagyszerű. Azt is elmondtad, miért megyünk?
Draco lekicsinylően megvonta a vállát.
- A kettőtök dolgába nem akarok beleszólni, semmi közöm hozzá.
- Mintha eddig nem tetted volna.
Hermione morcosan összevonta a szemöldökeit, de még mielőtt elővehette volna félelmetes nevelőnőket is megszégyenítő szemrehányásait, a hajónk feltűnt a láthatáron.
A Dzsudzsu egészen apó lapátkerekű tákolmány volt. Csupán egy emeletes kabin kapott helyet a fedélzeten, ahonnan nyugodtan bámészkodhattak az utasok. Három fő alkotta a legénységet; a kapitány egy rozoga kis fülkében állt a hajó orránál, és két fűtő szorgoskodott a gőzkazánnál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése