Fandom: Harry Potter
Szereplők: Luna Lowegood, Millicent Bullstrode
Tartalom:Millicent Bulstrode teljesen belemerült az önsajnálatba, már odáig jut, hogy öngyilkos akar lenni. Az első kísérlet meghiúsulása után úgy dönt, tesz egy meztelen sétát a havas téli erdőben.A bétázásért nagy cupp illeti Mamit
!Figyelmeztetés: AU, femslash, trágár beszéd
Korhatár: 16
megjegyzés: Az első Witch-Hunter kihívásra készült a Witch cspatban. A kulcsszó: Szellemjárás
Január elseje
Luna a vállamon fekszik pihegve és kipirultan. Piszkosszőke haja csapzottan terül szét a feje körül. Imádom nézni, ahogy félig nyitott ajkaival lélegzetért kapkod, ahogy megnedvesíti őket, és kis hegyes szemfogaival beléjük mar.
Aztán hozzám bújik, izzadtság és vanília illatot áraszt, mintha egy humanoid kinézetű muffint ölelgetnék lelkesen. Meg kell, mondjam, ez egy kicsit sincs ellenemre. Elfészkeli magát a karjaim közt, csókot nyom a vállamra, és édes hangon a fülembe suttog.
Pár napja el sem hittem volna, hogy ilyesmi megeshet. Ami azt illeti, most is alig hiszem el a dolgot. Elvégre mivel érdemeltem ki én, Millicent Bulstrode, hogy Luna Lovegood hozzám bújva édes semmiségeket sugdolózzon a fülembe?
December 24-én még úgy volt, hogy megölöm magam…
A csúnya lány
Szenteste volt, odakint térdig ért a hó, súlyos dunyhaként rakódott rá mindenre.
Alapjáraton szeretem a telet. Édesanyám sokszor mesélt róla, hogy ilyenkor az angyalok leszállnak a földre, és szűzhóval sikálják fehérre a szárnyaikat.
Tudom, ez bolond kis mese, de kiskoromban szentül hittem benne, és minden téli éjszakán, miután apám elvert, bevackoltam magam az ablak mellé, és vártam az angyalokat.
Ezen a szentestén egyedül voltam, akár az ujjam. Anyám sajnos évekkel ezelőtt elhunyt, apám is… bár ez utóbbiért hála az úrnak. A húgom, Fae valahol Hawaiin boldogította aktuális szerelmét, a macskám, Mr. Dagadt, pedig egérre vadászott a házamat tartó fa gyökerei között.
Igazából ez adott erőt, hogy megtegyem. Tudtam, hogy Fae meglesz nélkülem, és a macskám is tud élelmet szerezni, amíg meg nem találják a holttestem. Ami az „intenzív” társasági életemet ismerve, eltarthat akár hónapokig is.
Az egyetlen gondom az volt, hogy nem akartam, hogy megtudják, öngyilkos lettem. Tudom, hogy röhejes, de valamiért jobban szerettem volna, ha a halálozási rovatban inkább a „balesetben elhunyt” szófordulat szerepel, mint hogy „beszállt a kádba, és egy nyisszantó varázslattal felvágta a csuklóit”.
Így hát elhatároztam, hogy szerencsétlen véletlennek fogom álcázni a dolgot.
Először is megbűvöltem egy tükröt, hogy verje vissza a rá küldött varázslatokat, aztán elé toltam a fésülködő asztalomat, és mindent elrendeztem, hogy úgy tűnjön, épp a hajam akartam levágni, mikor rossz felé ment egy átok. Reméltem, azt már nem fogom látni, ahogy a torkomból ömleni kezd a vér… mégiscsak rossz lenne utolsó élménynek.
Ahogy elhelyezkedtem a tükör előtt, csalódottan kellett szemügyre vennem, hogy nincs olyan felsorakoztatható érv a kinézetem mellett, ami meggyőzhetne arról, hogy az életem még ér valamit.
Továbbra is idegesítően kövér voltam, három pattanás díszelgett a homlokomon, és a hajam is hitetetlen szénaboglyaként meredezett szerteszét.
Tudtam, hogy ha felállnék, konstatálhatnám, hogy a fenekem lapos, a combom összeér, és a felkarom lötyög, mint egy béna puding.
Csak a szemeimet sajnáltam… azok egész csinosnak mondhatók, az arcom sem olyan rémes már, mint fiatalabb koromban, a melleim pedig szédítően nagyok, ami sok férfi szerint izgató lenne, ha nem egy kövér maca tulajdonában állnának.
Mpf! A férfiak szemetek…
Hallottatok már a csúnya lányról?
Arról, aki levágta a lábujját, meg a sarkát a hercegért, mégis faképnél hagyták.
Rémlik?
Naná! Mert minden mesében kell lennie egy csúnya lánynak. Hiszen, ha nem lenne, akkor kihez képest tündökölnének a szépek? Mit mondott volna a tükör a gonosz mostohának?
- Szép vagy, szép vagy… de bakker, nem lehetsz a legszebb, mert egy randa sincs a birodalmadban!
Nah, ugye? Csúnyák tehát kellenek!
Persze, nem jegyezzük meg őket. Tudja valaki például, hogy hívták Hamupipőke nővéreit?
Kétlem. Ők voltak a csúf, gonosz mostohanővérek… és ennyi. Életük mozgatórugóiról meg csak annyit, hogy valamiért marhára hozzá akartak menni a királyfihoz.
A külsőm után az életem vettem szigorú górcső alá.
Mikor megírták Harry Potter, és fensőbbségteljes sleppje történetét, én valahogy elsikkadtam a homályban.
Pedig, ha jól megnézzük az emlékművet, amit Voldemort legyőzésének második évfordulójára emeltek, akkor a Főnix rendjének cirkalmas névsorában az én nevem is ott csillog.
Persze, most sokan elgondolkodnak rajta, hogyan kerülhetett oda a randa, dagadt mardekáros csajszi neve, akiről egy nyamvadt szó sem esik a rend hőstettei során.
Mielőtt bárkiben felmerül… Nem! Nem hamisítottam oda a feliratot!
A dologhoz nem is annak van köze, hogy egy csalárd kígyó volnék, aki mindig a nyerő oldalra fogad. Sokkal inkább ahhoz, hogy sportot űztem abból, hogyan ábrándítsam ki magamból hím ivarú nemzőm.
Apám az a fajta fickó volt, aki imádattal adózott Voldemort eszméinek, viszont aranyvérűsége ellenére is annyira jelentéktelen porszemecske volt a Nagyúr szövetségeseinek palettáján, hogy a kutyát sem érdekelte, melyik oldalon áll éppen.
George Bulstrode nagy álma az volt, hogy mindkét lánya a varázslótársadalom prominens személyisége legyen. Ha már ő nem lehetett az…
A kritériumai nem verték az ég alját, ám én mégsem feleltem meg egyiknek sem.
Szép lányokat akart, akikkel dicsekedhet majd, és ha már a sors szeszélye folytán nem volt oly szerencséje, hogy fiút adjon neki az ég, reménykedett, hogy minket legalább jól adhat férjhez.
Húgom, Fae elég csinos, elégedett volt vele, így aztán mindig rajtam csattant az ostor.
Na jó, ostor talán épp nem, de apám tenyere mindenképp.
Harry Potternek volt szar gyerekkora? Nagy cucc! Nekem is! Engem mégsem sajnál senki. Max. Én magamat…
Ami az iskolát illeti… gondolom, akik együtt jártak velem a Roxfortba, mára már alig emlékeznek rám. Meghúztam magam a Mardekárban. Igyekeztem gonosz lenni, annyira, hogy ne lógjak ki nagyon a sorból, de egyébként nem erőltettem meg magam.
Draco Malfoy cunci sleppje például piszkosul hidegen hagyott. Pedig minden csaj a közelébe akart kerülni.
Barátaim nem igazán voltak. Most sincsenek. Mr. Dagadt, a macskám, épp elég társaság nekem.
Mikor a nagy háborúnak vége lett, apám elkerülte a büntetést. Mint már említettem, jelentéktelen kis senki volt a háború többi szereplőjéhez képest.
Ezt persze ő eléggé zokon vette. És mit tesz egy hisztis apa?
Oh, ez egy érdekes kérdés igaz? Sokan arra tippelnének, hogy pipacspiros fejjel elmegy, és leissza magát valahol, vagy elbujkál szégyenében.
Aki erre tippelt, az nem nyert. Apám végignézte az összes halálfaló tárgyalását, és mikor hazajött, általában olyan ideges volt, hogy gyors idegnyugtatásképpen leordította a fejünket, és ha engem elcsípett, akkor meg is vert.
Legtöbbször kreált valami indokot a fenyítésem mellé. Tudják, ez olyan, mint a nyuszika meg a sapka esete. Egyszer azért verik meg, mert van rajta, aztán meg azért, mert nincs.
Mázli, hogy csak egy évvel a tárgyalások után, az emlékmű felavatásakor döbbent rá, hogy én is segítettem a halálfalók elleni harcban. Azt hiszem, ha korábban rájön, akkor képes lett volna feláldozni Voldemort eszméinek fényes oltárán… gyakorlatilag megölt volna, és elás a hátsó kertben.
Igazi áldás volt, mikor lebetegedett, aztán meghalt. Ronda dolog ilyesmit mondani, ugye? Néha lelkiismeret furdalásom van, amiért így érzem, de aztán átgondolva a dolgokat rájövök, hogy neki is jobb a túlvilágon. Legalább nem fáj többé a feje a haszontalanságom miatt.
Fae szép lány, okos, és minden ujjára jut egy pénzes udvarló. Én viszont megcselekedtem azt a szégyent, hogy átálltam a Főnix rendjébe, újságíró lettem, dagi maradtam, továbbá rádöbbentem, hogy leszbikus vagyok.
Érdekes módon, nem a legutolsó információ volt az, ami a legjobban megrázta szegény öregem, viszont ez, amit rendszeresen a képembe vágott, és ez az egyetlen dolog, amiben anyám is egyetértett vele.
Akkor azt hittem, igazuk van azzal kapcsolatban, hogy ez nem normális. Kénytelen voltam elismerni, egyetlen hasonló beállítottságú boszorkányt nem láttam az életem során, vagy ha találkoztam is velük, nem hirdették fennhangon a tényt.
Azt hiszem, a tudat, hogy a szüleim undorítónak tartanak, csak még jobban rányomta bélyegét amúgy is gyászos önértékelésemre.
Egy mediboszorkány egyszer megpróbálta elmagyarázni nekik, hogy ez nem betegség, és nem vagyok olyan elfajzott korcs, akinek hisznek.
Ők nem hallgattak rá, én meg visszanyeltem a könnyeim. Kezdtem egészen megszokni, hogy szörnyetegnek titulálnak.
Mikor elértem a nagykorúságom, elköltöztem otthonról, hogy kettesben lakjak Mr. Dagadttal egy akkorka faházban, amit öt lépéssel át lehet szelni.
Megnagyobbíthattam volna. Elvégre boszorkány volnék… De semmi kedvem nem volt hozzá. Így is sokkal nagyobb, mint amilyennek kívülről kinéz.
Egy, a muglik elől gondosan elrejtett erdőben áll, csinos kis házikó, ami a fák ágai közé épült. Csendes, nyugodt, és ami azt illeti, több mérföldes körzetben nincs senki. Igazán boldog voltam, amikor rátaláltam.
Csak azt sajnáltam, hogy ha meghalok, már nem lesz lehetőségem senkinek elrinyálni a fentebb emlegetett szörnyűségeket. Főképp, hogy nem lesz alkalmam valami Harry Potter rajongó ribi orra alá dörgölni.
Mióta kiderült a kis hős rémes gyerekkora, minden nyomorult csitri meg akarja szeretgetni.
A tükörre emeltem a pálcám, és szorosan lehunytam a szemeim.
Egy… kettő… kettő és fél… kettő és háromnegyed… kettő és… - az erdőből fájdalmas macskasírás hangzott fel.
Azonnal felpattantam. Kisiettem a teraszra, lehoppanáltam a földre, és eszeveszetten ciccegni kezdtem Mr. Dagadtnak. A tény, hogy a macskám bajban lehet, egy pillanat alatt elfújta az öngyilkossági vágyam.
Órákkal később a teraszon ültem egy bögre kakaóval, plédek garmadájába burkolózva. Mr. Dagadt az ölemből pislogott ki, és néha-néha fintorogva megnyalogatta sebes orrát.
Úgy döntöttem, nem gyógyítom meg. Lefertőtlenítettem, de meghagytam a sebet, hátha tanul belőle, és többet nem támad meg olyan pockokat, amik méretükre nézve majdnem akkorák, mint ő.
Izmos kis rágcsáló volt, annyi bizonyos…
A havat néztem. Eszembe jutott, mikor még jóban voltunk anyámmal, a mesék az angyalokról, a télről és a hóról.
Az egész erdő olyan puhának és simának tűnt, mintha tejszínhabbal fedték volna be. Mindig kellemesnek találtam a gondolatot, hogy megfürödjek egy kádnyi tejszínhabban. Simogatónak és selymesnek képzeltem, mintha felhők dörgölődznének hozzám.
Egyedül voltam egy erdőben, előttem rengeteg gyönyörű hó, felettem az ezüstösen világító hold…
Bebugyoláltam Mr. Dagadtat, és kicsusszantam mögüle. Fene tudja, milyen megfontolásból, de ledobáltam magamról a ruháimat, a cipőmet. Csak a melltartóm és a bugyim maradt rajtam. A pántomba tűztem a pálcám, lehoppanáltam a talajra.
Fantasztikus volt! A hideg egy pillanat alatt a csontjaimig hatolt, ezernyi éles tűszúrásként mélyedt a talpamba, úgyhogy futni kezdtem. Pár méter után a hó alatt egy ágba akadt a lábam, és hasra estem.
Megfordultam és idült vigyorral arcomon felbámultam az égre. Csak pár vékony felhőcske takarta a csillagokat, mint valami szemérmes fátyol.
Ahogy ott feküdtem, az egész testem merevvé rántotta a hideg. A kezeim elzsibbadtak, mintha nem is az enyémek lennének.
Kicsit ilyen érzés lehet a halál. Lassú eltűnés, mikor a tested már nem tűnik a sajátodnak.
Ha valaki korábban azt mondja nekem, hogy majdnem pucéran a hóban fekve fogom felfedezni, mennyi szépség van a világban, lehet, hogy körberöhögöm.
Abban a pillanatban viszont olyan érzés volt, mintha eggyé válnék a földdel, a téllel, a bőröm cirógató széllel és a hidegen lebámuló csillagokkal.
- Szia, Milli! Egyszarvút csalogatsz?
Az édes hangocskát Luna Lovegood mosolygó arcának látványa követte. Felmosolyogtam rá, egy pillanatig elfelejtkezve róla, milyen helyzetben is vagyok épp.
Nem úgy tűnt, hogy zavarba jön a látványomtól, vagy attól, hogy mit is csinálok éppen. Elsuttogott pár varázsigét, amitől visszatért a vérkeringés a végtagjaimba. Még mindig éreztem a hideget, de már nem hasogatta a testem. A légzés is könnyebb lett, a szememből, pedig kitisztultak a könnyek.
Aztán olyasmit tett, amit azért nem gondoltam volna róla.
Luna ledobálta a ruháit, majd hanyatt vágta magát mellettem, és felkuncogott, ahogy a hó betüremkedett az ujjai közé.
Felkönyököltem és végignéztem rajta.
Sápadtan és mosolygósan olyan volt, akár egy téltündér. Hópelyhek a hajában, a melltartója pátján, a lábai között…
Riadtan rántottam el a tekintetem. Az egész estém kezdett egyre furcsább lenni. Álomnak tűnt, hogy a főnökömmel alsóneműben fekszünk a földön, és dideregve bámuljuk a csillagokat.
- Holnap szellemnézőbe megyünk.
- Tényleg? Kikkel?
- Te meg én – közölte Luna, és én már nem értettem semmit.
A Hírverőnél dolgoztam. Most is ott dolgozom. A mellettem pihegő piszkosszőke szépség pedig a közvetlen főnököm.
A pletykarovat írója vagyok.
Vicces mi? Azzal töltöm a napjaimat, hogy aprócska cikkeket firkálok Potter cicus meg a híressé vált haverjai életéről.
Ami a legfurcsább az egészben, hogy annak ellenére, mennyire nem érdekel az egész „varázsvilág hírességei” dolog, szeretem a munkám.
Nem túl megerőltető arról írni, hogy Hermione Granger kiadja az ötödik könyvét, vagy hogy Cornelius Caramel, a nyugdíjba vonult miniszter, épp a harmadik házát építteti. Már az is hírnek számít, ha Harry Potter felemás zokniban lép ki az utcára. (Itt megjegyezném, hogy ezzel a cselekedetével új divathullámot indított el.)
Szóval nem nagyon értettem, miért kellene nekem szellemeket hajkurásznom. Főképpen, hogy miért pont vele.
A Lunával való kapcsolatom ugyanolyan felszínes volt, mint bárki mással. Kivéve azt a havi egy alkalmat, amikor megjelent az asztalomnál, csinosan, nyakában iratkapcsokkal, füle mögött a pálcájával, könyékig tintásan, és átbogarászta a hajam.
Szerinte ugyanis tökéletes élettere lehetne valamiféle világító tündérkéknek. Megvallom őszintén, három év után sem tudtam megjegyezni, milyen élőlényeket képzel bele a loboncomba, de minden hónapban zokszó nélkül tűrtem, hogy átnézze a fejem.
Szerinte ugyanis a kis világító mit tudom én micsodák havonta párosodnak, és akkor a legvalószínűbb, hogy megjelennek a fejemen.
Persze Lunát nem nagyon kell bemutatnom senkinek, mivel hogy benne volt Harry Potter szupersleppjében, rá biztosan emlékszik mindenki. Mindezek felett pedig ő az a lány, aki évente megpróbál expedíciót szervezni a ”morzsás szarvú szapirtyók” felkutatására.
Néha komolyan fontolóra veszem, hogy vele tartsak. Nem mintha hinnék a morzsás tülkű izék létezésében, de kíváncsi lettem volna, milyen arcot vág majd, mikor rájön, hogy olyan lények nem is léteznek.
- Hova megyünk?
- Roxmortsba.
- Aha… Szellemek mindenhol vannak. Ez most miért olyan nagy szám?
Válasz helyett Luna a hasamra dobott egy marék havat, majd feltápászkodott, és távozott. Gyorsan illanó vanília és citrom illatot hagyott maga után, mintha nem is ember lenne, hanem egy hatalmas íncsiklandó sütemény. Azt hiszem, akkor először kaptam magam azon, hogy fel akarom falni. Tudni akartam, vajon a bőre is édes-e, mint az illata.
Bonyodalom
Másnap estefelé azon kaptam magam, hogy ugyanazzal az illékony szépséggel kucorgok egy takaró alatt, akivel nemrég a csillagokat bámultam.
Luna fehér ruhácskájában és ezerszínű kabátjában jelent meg nálam. Akkor jöttem rá, hogy nem is tudom, hogyan került oda hozzám. Sem akkor, sem először.
A munkahelyemen nem jelentettem be a címem, és egyáltalán mit keresett nálam Szenteste?
Igazság szerint, ezt azóta sem kérdeztem meg tőle. Hozzákapcsolódott az alakja körül keringő tucatnyi más talányhoz.
Szóval ott kuporogtam vele, szorosan egymáshoz bújva egy pléd alatt, nekem pedig rá kellett ébrednem, hogy valahányszor hozzám ér, bizseregni kezd a bőröm, és fülig vörösödöm.
Azt hiszem, azért tűnt hirtelen minden mozdulata annyira vonzónak, mert ő maga sem volt tisztában vele, hogy mennyire az. Egyszóval: szenvedtem.
Az sem sokat segített a lelkiállapotomon, hogy Gilderoy Lockhart elhagyatott házában tettem mindezt.
Ha Luna előre megmondja, hogy ide jövünk, biztos, hogy nem kísérem el.
Gilderoy Lockhart sajnálatos balesetet szenvedett, mikor másodéves voltam Roxfortban. Sosem derült ki pontosan hogyan, de telibe kapta egy erős felejtés átok.
Megpróbálták meggyógyítani, de kevés sikerrel. Pár emléket sikerült felszínre hozni, de a bongyorhajú híresség jobbára a saját könyveiből informálódott élete apró-cseprő dolgairól.
Minekutána hosszan olvasgatta hőstetteit, úgy gondolta, hogy újabbakkal gazdagítja azok hosszú sorát. Felcihelődött hát roxmortsi házából, és elindult, hogy kézre kerítse a Jetit, valamint, hogy megszabadítson egy igazi óriást a lábán tenyésző gombáktól. Mert ez utóbbi cselekedetre még soha senki nem vállalkozott.
Van bárki, aki ezek után meglepődik rajta, hogy Lockhartot elnyelte a föld?
Gyanítom, hogy nincs.
Egyesek szerint meghalt, mások szerint valahol Írországban bujkált. A rajongói azonban biztosak voltak benne, hogy még mindig hősiesen gombát irt az óriás lábáról, valahol Norvégiában.
Én arra tippeltem, hogy amint meglátta a Jetit, maga alá vizelt a rémülettől, és elhunyt szívrohamban.
Valamiért sosem hittem a hőstetteiben. Olyan fickónak tűnt, aki sírni kezd, ha letörik az egyik körme.
Nekem nem tudja beadni, hogy veszélyes lényeket győzött le…
Már két alkalommal jelentették, hogy látták a házában a szellemét. Luna egészen lázba jött a hír hallatán. Magyarázott valami bolygó együttállásról és hasonlókról, de be kell valljam, az ajkait figyeltem a mondandója helyett. Nem mintha normális esetben nem élveztem volna a furcsa kis meséit nem létező varázslényekről és hihetetlen bűbájokról, de azóta, hogy leheveredett mellém, nem tudtam ránézni anélkül, hogy perverz szörnyetegnek ne éreztem volna magam. Akkor, ott, része lett az én egyszemélyes tisztító kúrámnak és valahogy az egész lénye beette magát a bőröm alá. Olyan dolgokat vettem észre, amiket addig az önsajnáltatásom és szüntelen vinnyogásom miatt figyelemre sem méltattam.
Másfél nap alatt a feje tetejére fordult az életem, mint valami nyálas mugli film…
Luna tüzet rakott a kandallóba, teát készített, majd bevackolta magát mellém és annak ellenére, mennyire lelkesen akart szellemet lesni, pár óra múlva elpilledt a vállamon.
Hamar követtem a példáját. Annyit idegeskedtem egész nap, hogy mikor körém fonta karjait az álom puha, nyúlós feketesége, nem álltam ellen neki.
Reggel kényelmes melegben ébredtem. Az orrom fázott, de a testem többi részét puha melegség takarta.
Nyöszörögve nyújtóztam ki, és beletelt némi időbe, míg elszántam magam, hogy kinyissam a szemem.
Mikor megtettem, a tekintetem egy másik szempárral találkozott. Kék volt és hihetetlenül világos, mintha tejüveg lett volna.
Aztán egy száj az enyémen, gyors, édes reggeli csók.
Az agyam, pedig azonnal melegebb vidékre költözött…
Komoly agybaj
Négy nap. Négy teljes nap! És én kezdtem úgy érezni, lassan darabokra hullok.
Mr. Dagadt is a falra mászott tőlem, ahogy délutánonként fel-alá mászkáltam a lakásban, amíg Luna értem nem jött. Akkor idegesítően félénk mosollyal és vihorászva távoztam vele… mint valami idióta.
Hogy min is voltam kiakadva?
Éjszakánként még Lockhart házában üldögéltünk. Mikor odamentem, Luna megcsókolt, összebújt velem a takaró alatt, és vártuk a szellemet.
Az orromat megtöltötte a haja illata, a fejemben zsongtak a szavai… minden mozdulatát kísérte a szemem. Kezdtem egyre hülyébbnek érezni magam.
Reggel újabb csókot kaptam, aztán hazahoppanáltam, átöltöztem, majd bódultan bemasíroztam a munkahelyemre. Amiben az a legszebb, hogy a két ünnep között nem is kellett volna dolgoznom.
Nehezen tudtam elképzelni, mit akarhat tőlem, meg hogy én mit akarok tőle. Meg egyáltalán, hogy jött ez az egész? Ő nem gondolja betegesnek?
Furcsa módon én nem éreztem annak. Tudom, hogy a családom szerint bűn… sőt, nem is bűn, hanem inkább elfajzottság, undorító viselkedés és kész agybaj!
De mikor Luna megölelt, nem úgy tűnt, mintha természetellenes lenne.
Nem mertem megkérdezni tőle, mi ez az egész. Úgy éreztem, ha akadékoskodni kezdek, meggondolja magát, hogy az egész eltűnik, mint valami kellemesen bódító álom, amit öröké élveznénk, de kénytelenek vagyunk felébredni.
Elég kellemesnek találtam a dolgokat ahhoz, hogy ne akarjak ráeszmélni semmiféle rideg valóságra, ami elronthatja a fejemben uralkodó rózsaszín gomolyagokat.
Az ötödik éjszakán, mikor a Lockhart ház kanapéján kucorogva a nem létező szellemjárást követtük figyelemmel, Luna a nyakamba dörgölte fitos kis orrát. Megmerevedtem a meglepetéstől, még a lélegzetem is elállt egy pillanatra.
- Holnapután szilveszter. Este nyolcra érted megyek.
- Hogy? Töltsem veled?
- Miért, nem ezt mondtam?
- Nem.
Luna nem kommentálta a hápogásom.
- Azt hittem, Potterrel, Longbotommal, Grangerrel meg a többiekkel leszel.
- Hát igen, velük.
- Akkor én miért kellek oda?
Úgy látszott, meglepi, hogy forszírozom a dolgot.
- Bemutatom a kedvesem. Hermione és Neville is szeretne megismerni.
- Mi járunk? – pislogtam.
- Ez a negyedik randink – közölte Luna teljes meggyőződéssel.
Nem tudom, min lepődtem meg jobban… azon, hogy a szellemlesés randinak számít, vagy azon, hogy a kijelentése után megfordult, és vékony alakját meghazudtoló lendülettel tepert maga alá.
Rózsaszín ajkai az enyémek után kaptak, hosszú ujjai lerántották rólunk a takarót, majd a pulóverem alá óvatoskodtak.
Egy ember ezen a földkerekségen, aki úgy döntött, hogy kellek neki… sírni akartam a boldogságtól, pedig alig hittem el, hogy tényleg megtörténik.
Luna csókjaitól fontosnak éreztem magam, és furcsán hangozhat, de azt hiszem, életemben először szépnek is.
Bőre selyme az enyémen, a szemeiben tükröződő kékszín kristály erdő, fölénk boruló vanília illatú hajzuhataga… minden pillantása egy ígéret volt, kínzón édes eskü, hogy nem álmodom, ígéret, hogy ez nem kósza fellángolás.
Aztán megtorpant. Először nem értettem, miért. Az egyik lábát az enyéim közé csúsztatta, és mielőtt még az agyam eljutott volna odáig, hogy felfogja a történéseket, a csípőm már határozott ösztönösséggel mozdult.
Luna lemosolygott rám, és megremegett.
Belekapaszkodtam, mintha nem lenne más fogódzó a világon. Hűvös ujjaival a melltartó alá furakodott, én pedig hirtelen elfelejtettem, hogyan kell rendesen lélegezni.
Abban a pillanatban azonban nem az én sóhajom volt az egyetlen, ami megremegtette a levegőt.
Egy másik hang is csatlakozott hozzám, mély és mohó. Lunával dermedten emeltük a fejünket oldalra, hogy aztán szembe találjuk magunkat egy kéjesen vigyorgó Gilderoy Lockharttal.
A kanapéról lelógó kezem gondolkodás nélkül ragadta meg levetett bakancsaim egyikét, és hajította át a nappalin, egyenesen a bongyorhajú híresség homlokának.
Lockhart olyan elegáns ívben rogyott a padlóra, mint egy köteleit vesztett marionett bábu.
- Luna… a szellemek nem szoktak elájulni, ugye?
- Ne beszélj bolondságokat! Persze, hogy nem!
- Ugye nem nyírtam ki?
Pár órával később egy mediboszorkány biztosított róla, hogy Lockhart csak enyhe agyrázkódást volt kénytelen elszenvedni általam.
Kiderült, hogy mikor Lockhart odaért Norvégiába, és feltekintett az óriásra, igazán megrémült, de mivel esze ágában sem volt megszégyenülni azzal, hogy vert seregként hazakullog, inkább visszalopódzott a házába, és leköltözött a pincébe.
Reméltem, hogy az ütés a fején nem hozza vissza a teljes amnéziáját… bár, mivel kukkolt minket Lunával, azt hiszem, megérdemelné.
A jelen
A szilveszter igazán jól sikerült. Főképp, azt hiszem azért, mert nem mentünk el Harryékhez. Luna azt mondta, hogy úgy érzi, most nem kellene megjelennünk ott.
Ki vagyok én, hogy akadékoskodjak valakivel, aki hihetetlen pontossággal írja a jóslás rovatot?
Persze másodikán mindenképp meg fogjuk látogatni őket… de addig is a mellettem fekvő kristályszemű szépség csakis az enyém, senki másé.
Persze még mindig nem vagyok benne egészen biztos, hogy nem álmodtam-e ezt az egészet. Lehet, hogy még mindig a hóban fekszem az erdő közepén, és a felém közeledő puha sötétség nem is álom, hanem maga a halál.
Ez is egy lehetőség, azt hiszem. Mégis, ha így van, akkor el kell, mondjam, hogy mielőtt elérte a sötétség, Millicent Bulstrode életében először végre boldognak, nőnek, szerelmesnek és igazán élőnek érezte magát.
Ha életben talál a holnap reggel, ugyanúgy, mint előtte ezernyi másik, akkor hagyom magam sodorni az árral, hagyom, hogy egy piszkosszőke hajú szépség turkáljon a hajamban, felborítsa az életem, és engedje, hogy szeressem. És mindezek felett hajlandó leszek megismerkedni Harry Potterrel meg a cunci sleppjével.
Merlin! Hova jutok, ha ezt így folytatom?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése