A ficsúr és a szörny /2

Cím: A ficsúr és a szörny
Fejezet: 2.
Fandom: original
Szereplők: saját
Tartalom: Mese az elbizakodott nemesről aki párbajt veszít és ezért egy különösen emberi szörnyeteg tulajdonává válik.
Figyelmeztetés: Akció-kaland, romantikus, slash, barokk kor
Korhatár: 18
Megjegyzés: Bár a feeling történelmi, valójában nem tartalmaz valós adatokat vagy szereplőket. Max annyiban ósdi, hogy elég régen írtam. Az alapötletet Tateno Makoto- Like The Barren Wasteland című mangája ihlette, de a továbbiakban semmi közös nincs a két műben. 

.oOo.

Silas úgy érezte, hogy a veszekedésük óta eltelt három hónap gyorsabban pergett le, mint élete eddigi évei. Soha nem volt még ennyi dolga. Mabel befogta csirkét pucolni, tojást gyűjteni, padlót sikálni. De ha mindez még nem lett volna elég, ott volt a konyhalány is. Keddenként és csütörtökönként Rose érkezett a közeli faluból, aki takarított és a szakácsnőnek segédkezett. A tagbaszakadt nőszemély igazán megörült Silasnak. Leginkább azért, mert így egy csomó munkát rásózhatott, és annyit pletykált a másik asszonnyal, amennyit csak akart. A lak személyzetéhez tartozott még a kertész, Bernard, aki a két asszonnyal ellentétben jó, ha négy szót kiejtett a száján naponta, és ezek is jobbára a köszönésre korlátozódtak. Csak annyival mutatott több megértést Silas felé, hogy közölte a ház urával: képes egyedül is elvégezni mindent, nem kell a keze alá még egy semmihez sem értő vinnyogós kinövés is. A ficsúr ezen akár meg is sértődhetett volna, ha nem lett volna egészen lenyűgözve attól, hogy Bernard képes kimondani egy egész mondatot.
Rose és Mabel így is tettek róla, hogy mindig legyen munkája.
A háta sajgott a görnyedéstől, a kezei kisebesedtek, ahogy a víztől felázott bőrbe bele-belemartak a padlót borító kövek szélei, a kakas majd minden reggel a lábába csípett, és megmagyarázhatatlan szorgalommal próbálta meg kikaparni a szemét. Ha mindez nem volna elég, ott volt még a koránkelés is. Alan minden pirkadatkor kiverte az ágyból. Egyáltalán nem volt hozzászokva, hogy délnél előbb kinyissa a szemét, így a keltegetés elég nehezen ment az elején. Ha Alan nem járt sikerrel, Caleb pár perc múlva belibegett, egyszerűen lerántotta róla a takarót, felhúzta az ágyról, és ha még az sem használt, akkor kinyúlt az ablakon, és egy marék havat nyomott az álmos férfi arcába. Az utóbbi időben szerencsére nem volt szükség ilyesmire. Gyorsabban tanult a hibáiból, mint azt valaha gondolta volna. A mindennapok ritmusa beleivódott az izmaiba, a szemei maguktól nyíltak ki pirkadatkor, még ha a legédesebb álmát szakította is félbe az ébredés.
Alan rekedt hangja kísérte végig a napjait, Mabel halk mormogása az étkezéseket. Azt azonban, hogy Caleb hányszor szólt hozzá az elmúlt hónapokban, két kezén meg tudta számolni.
A férfi már nem tűnt mérgesnek… igazából semmilyennek sem tűnt. Egyszerűen igyekezett nem tudomást venni Silasról. Az egyetlen gesztusa felé az volt, hogy megmutatta a könyvtárát, és engedte, hogy a ficsúr vacsora után olvashasson. Ilyenkor jobbára ő is ott ült, és gyertyafénynél órákig bújta a vastagabbnál vastagabb könyveket. De soha nem nézett fel, egy pillanatra sem.

.oOo.

- Alan!
- Igen? – állt meg egy pillanatra az inas.
- Silas hol van?
- Mabelnek segít.
- És hogy viseli magát mostanában?
- Jól. Gyorsan tanul, és megerősödött. Még pár hónap, és egészen szikár fiatalember lesz belőle – a férfi elgondolkodott egy pillanatra. – Megjegyzem, ezt már kérdezte reggel is.
Caleb zavartan a falat kezdte vizslatni, és úgy tett, mintha nem is hallotta volna a másik szavait.
Alan gondolatban vállat vont, és magára hagyta a férfit. Ha nem akarnak beszélgetni, az nem az ő dolga, mindenesetre kezdte egy kissé idegesíteni, hogy Caleb naponta háromszor-négyszer kérdezgeti.
A maszkos elfintorodott az ajtócsapódás hallatára, és dühösen összecsapta a kezében tartott könyvet. Nem tudta, mi idegesíti jobban, Silas vagy önmaga. Mióta összekaptak, a férfi egyre kevesebbet vinnyogott, lassan felhagyott a hisztizéssel, és valamiért szó nélkül tűri Rose minden szemétségét. Nem volt vak, tisztán látta, hogy mióta Silas munkára lett fogva, az a fecsegős vénasszony naphosszat a lábát lógázza.
Várta volna, hogy a férfi ismét beront a tornyába… dühösen hozzávág valamit, vagy csak magából kikelve üvöltözik a zárt toronyajtóval…
Idegesen beharapta a szája szélét. Legszívesebben a sarokba vágta volna az összes keze ügyébe kerülő könyvet, belerúgott volna az asztalba, és… és józanul végiggondolva tisztelte a könyveket, szerette az ódon tölgyfaasztalt, és a kialakult helyzetért is csak magát okolhatta. Elvégre megleckéztette már Silast, semmi oka nem lenne, hogy ne beszéljen vele, de valahol mélyen úgy érezte, ha feladná az önkéntes némasági fogdalmát, azzal megalázkodna.
Bár ez nem a legjobb szó, sőt talán a legrosszabb… de nem talált rá szavakat.
Ideges volt, elgyötört és teljesen határozatlan, így végül úgy döntött, egyetlen helyes dolgot tehet csak.

.oOo.

Silas ledobta a kefét és a rongyot a vödörbe, és ünnepélyesen megesküdött magának, hogy ha még egyszer felnyalatják vele ezt a folyosórészt, akkor kiugrik valamelyik ablakon. Persze nem halna bele, de valószínűleg lenne olyan fájdalmas, hogy magához térjen abból a furcsa gondolatból, hogy az összes házimunka közül a felmosást kedveli a legjobban. Pedig tényleg jobb, mint a csirkepucolás. Igaz, hogy mindig Rose vágta el a torkukat, de akkor is úgy sajnálta őket, hogy mikor az ebédre került a sor, már alig bírt enni belőlük pár falatot. Alan szerint a maszkos aggódott az egészségéért, és már azon gondolkodott, hogy beviteti a városi orvoshoz.
Silas elvigyorodott a gondolatra, hogy Caleb aggódik érte. Annyira hihetetlennek tűnt, hogy nem tudta komolyan venni az inas szavait.
Lónyihogás, és a kavicson dobogó léptek zaja rántotta ki az elmélkedésből. Odalenn Bernard épp Caleb fényes, fekete lovát vezette. Kis idő múlva a ló gazdája bő fekete kabátjában kicsörtetett, felpattant rá, majd egy kurta biccentés után elvágtatott az erdő hóborította belseje felé.
Silas összehúzta a szemöldökét és futólépésben a bejárathoz sietett. Csak Bernard ácsorgott ott. Mélyen ülő, barna szemeivel Caleb egyre kisebbnek látszó alakját szemlélte.
- Hova megy?
- El – dörmögte a kertész.
- Mi, az hogy el? A városba? A fővárosba? Hová?
Bernard csak megvonta a vállát, és cammogva a dolga után nézett.
- Mit keresel itt Silas? Alannal mindjárt indultok a faluba.
Rose csípőre tett kézzel és igencsak sunyi pillantással méregette a fiút, aki ebből egyből arra következtetett, hogy igazából a nőnek kellett volna a faluba mennie, de egyáltalán semmi kedve hozzá.
Rose furcsa asszony, két faluval lakott arrébb, és ezért csak a szabadnapjain járt haza, de egyébként utált kimozdulni a négy fal közül, bár a ficsúr gyanította, hogy még a konyhából sem igazán szeretett kilépni.
- Caleb hová ment?
- Nem Caleb, hanem Shandow úr! Nem kéne, hogy szolga létedre így bizalmaskodj a munkaadóddal! Pimasz kölyök… Most pedig tünés hátra, készítsd fel a kocsit!
Silas elfojtott egy mosolyt. Legalább Mabel ebben az egyben nem bizonyult pletykásnak, és nem kötötte Rose vagy Bernard orrára, hogy hogyan került ide. Bár gyanította, hogy a kertészt nem is igazán érdekelte volna, miért vagy hogyan jött, elvégre se nem palánta, se nem friss hajtás.
A gondolatra azonban, hogy ismét le kell mennie a faluba, borsódzott a háta. A dolgok odalent kezdtek eldurvulni.
Minden azzal kezdődött, hogy Gergely atya, a falu papja a múlt hónapban eltávozott, hogy az angyalok közt folytathassa tovább a szónoklást és a misebor vedelését.
A váltás gyorsan jött, mintha a helyi püspök annyira dúskálna a papokban, hogy alig várta, mikor küldhet el egy újabbat a világ végére.
Míg Gergely atya azt hirdette, hogy csak Isten ítélkezhet a halandók felett, addig az új pásztor már nem volt ilyen békés természet. Nagyra tartotta az inkvizíciót, és szívesen legeltette szemeit boszorkányégetéseken és kínvallatásokon. Bár őszintén hitt Istenben és egy fiában, Jézusban, de az általuk hirdetett megbocsátást és szeretetet igyekezett a saját szájíze szerint értelmezni. A gonosz eltiprásának élharcosa volt, még ha ez azzal is járt, hogy néha önkezével fenyítette a bűnösöket. Elvégre, kinek bocsátana meg előbb a Mindenható, ha nem a leghűbb szolgájának?
Silas sosem merte bevallani Alannek, hogy mennyire retteg Pius atyától. Mikor először a férfi szemébe nézett, egyből tudta, mire számíthat tőle.
Az udvarban forgolódása során elégszer találkozott már olyan kétségbeesett nemessel, aki vidékről húzta haza az irháját, mert egy Pius-féle atya ráuszította a szent inkvizíciót. Általában azért, mert a világ végére küldött papok előszeretettel acsarkodtak az arisztokrácia és az udvarban élő társaik ellen. Mintha minden erkölcstelen lenne, amiből ők nem részesülhetnek… Pénz, hatalom… Aztán idővel, ahogy egyre komorabbak lesznek, és egyre inkább belelovalják magukat az önsajnáltatásba, már a falusi lányok ártatlan mosolyát is ördögi csábításnak vélik. És ilyenkor aztán hirtelen az inkvizíció nagy barátai lesznek, a környék lakossága pedig vagy feltüzelve melléjük áll és keres egy gazdag bűnbakot, akit megégethetnek, vagy mindenkin úrrá lesz a rettegés.
Amikor először szemtől szemben állt az atyával, Silasnak földbe gyökerezett a lába. A férfi szemében örvénylő megszállottság nem sok jót ígért, az pedig végképp nem, hogy a pap minden egyes faluba látogatásakor megjelent. Nem tett semmi különöset, csak köszönt, sétálgatott a kocsi körül pár kört, amíg Silas felrakodta az árut, és ártatlanul érdeklődött róla, hogy milyen az élete a villában.
Silas eleinte nem igazán értette, mire megy ki ez a rendszeres kérdezősködés, de amikor Pius azt kezdte firtatni, hogy Shandow úr miért nem látogat el soha a falu templomába, és mennyit imádkozik naponta… a ficsúr zsigereit megremegtette az érzés, hogy valami hatalmas gond van ezzel a férfival.
Így aztán Silas erősen húzta a fogát, ha arra gondolt, hogy ismét le kell kocsikáznia, de nem igazán volt mit tenni. Caleb távozott, és nem volt olyan tennivalója a ház körül, amire ráfoghatta volna, hogy fontosabb, mint a falu meglátogatása.
- Silas!
- Igen? – kapta fel a fejét a karcos hangra.
Alan összevont szemöldökkel vizsgálta a szekér mellett ácsorgó fiút.
- Mit csinálsz?
- Felkészítem a kocsit az indulásra – értetlenkedett.
- Úgy tudtam, ma Rose-zal megyek. Néhány fűszerre van szükség. Értesz te a fűszerekhez?
Silas igencsak hozzá nem értő arcot vághatott, mert Alan elégedetlenül felhorkant, majd sarkon fordult, és eltűnt. Pár perccel később a fintorgó konyhalánnyal tért vissza. Rose gyilkos pillantást vetett a kocsi mellett ácsorgó fiúra, és egy mogorva grimasszal összehúzta magán a kabátját.
Alan figyelemre sem méltatta az asszony kényeskedését, csak feldobott pár dolgot a bakra, majd közölte Silasszal, hogy aznapra nincs több dolga.
A ficsúr megvárta, amíg elhajtanak, és próbált nem szélesen vigyorogni, mikor Rose hátrafordult, és cseppet sem félreérthető módon megfenyegette a kezével.
Nem gondolt bele igazán, hogy mi is lehet a következménye egy ilyen mozdulatnak, de akár akarta, akár nem, az elkövetkező egy hétben megtapasztalhatta.
Az asszony mindenhol ott volt, ahol dolgozott, kritizálta a felmosást, beleszólt a tojásszedésbe, de még abba is próbált belekötni, hogy munka után milyen könyvet olvas.
Végül Bernard volt az, aki megelégelte az udvarra is kihallatszó folyamatos kárálást, és egy mélyen zengő dörrenéssel a helyére tette az asszonyt.
Silas örült volna, ha a benne dúló zűrzavar is egyetlen komor szóra alábbhagy. Caleb hiánya egyre inkább zavarta. Igyekezett nem foglalkozni a dologgal, inkább dúdolgatva meredt a felmosásra váró padlóra. Napközben még csak- csak sikerült elterelnie a figyelmét, de vacsora után az üres könyvtárszobában ülve nem tudta megállni, hogy ne bámulja a férfi kiolvasatlanul heverő vaskos könyvét.
Amíg minden este itt gubbasztott mellette, addig igazából észre sem vette, mennyire hozzászokott a jelenlétéhez. Az igaz, hogy egy ideje már nem szóltak egymáshoz, de ha a férfinek el kellett mennie valahova, akkor igyekezett azt akkor bejelenteni Alannak, amikor Silas is hallhatta. A ficsúr ezért mindig hálás volt.
Annak ellenére, ami köztük történt, Caleb mégiscsak megmentette az életét. A jelenléte biztonságot jelentett, biztos pontot ebben a feje tetejére állt helyzetben. Most, hogy nincs itt, Silasnek még az is hiányzott, ahogy olvasás közben hümmögött az érdekes részeknél, pedig ez máskor elképesztően idegesítette.
Ahogy a napok egymás után múltak el anélkül, hogy Caleb hazajött volna, vagy bármi hír hallatszott volna felőle, kezdett egyre idegesebbé válni. Valahányszor a férfire gondolt, a gyomra megvonaglott.
.oOo.
Pár héttel később Caleb végül is hazatért.
Szénszín lován a villa elé ügetett, és nagy sóhajjal nézett végig otthonán. Alan és Bernard azonnal elé sietett, amint meghallották a lova lépteit. Biccentett nekik, de amint kiszúrta az emeleti ablakból figyelő szőke ficsúrt, egészen más felé terelődtek a gondolatai. Lepattant a lóról, lekötözte maga mögül a csomagját, majd öles léptekkel pillanatok alatt az emelet felé tartott.
Félúton találkozott Silasszal. A szőkeség szája szélén mosoly bujkált, de nem szólt semmit. Caleb kissé határozatlanul bámult le az alacsonyabbra, és azon töprengett, mi a fenét mondhatna.
- Én… a fővárosban voltam.
- Üdvözöllek itthon! – bólintott amaz, és hasonlóan határozatlan arcot vágott.
- Minden rendben ment?
- Amennyire szokott. Bernard fát aprított, én felmostam, Mabel és Rose tették a dolgukat.
- Alant kihagytad.
Silas elmosolyodott, majd kisepert egy kósza tincset az arcából.
- Mert nála nem kérdés, hogy mit csinált.
Caleb arca ellágyult a maszk takarásában.
- Sok dolgod van mára?
- Pár perc múlva le kell mennem a faluba, de azután szabad vagyok.
- Ha visszaértél, kérlek, keress meg! Beszélnem kell veled. – A kezében szorongatott csomagot Silaséba nyomta. – Ez pedig a tiéd.
- Szokásod, hogy ajándékokat veszel a szolgáidnak?
- Amennyiben megérdemlik – biccentett a férfi, és ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést.
Silas a szobájába rakta a csomagot. Gondolt rá, hogy kinyitja, de okosabbnak tűnt, hogy előbb a munkáját végezze el. Tudta, hogy a faluból csak késő estére ér majd vissza, és bujkált is benne némi rossz érzés emiatt, de annak tulajdonította, hogy ismét találkoznia kell az atyával.
Végigsimított a csomag hepehupás felszínén, majd gonoszkodva belebökött, hogy lássa, nem mozog-e.
- Ajándék – suttogta maga elé.
Eszébe jutott, mennyire szeretett csecsebecséket kapni, arany, gyöngy és drágakő… Furcsa mód nem fogta el hiányérzet, ha a tucatnyi gyűrűre gondolt, amik az ujjait ékesítették, vagy a selyemsáljaira, és a lábát díszítő hímzett cipőcskéket sem volt kedve visszasírni.
Elvégre mit kezdene velük a tyúkólban?

.oOo.

A reggeli levegő még mindig csípett. Hiába kötözött sálat az arca elé és húzta fejébe a sapkáját, a hideg beóvatoskodott a kötött anyag hepehupái között, és pirosra gyötörte fázó orrát. Silas elmormolt egy cirádás szitkot, amit még Rose-tól lesett el, majd gyorsabb léptekre ösztökélte a két barna lovat.
A kocsi időnként nagyot döccent az erdei út hepehupáin, ráadásul a két kanca sem volt valami fényes kedvében. Epés és Irigy akármennyire is segítőkész állatok voltak, kissé zokon vették, hogy ez úttal nem Alan hajtja őket. Silas tudott lovagolni, kocsit hajtani, és kitűnően ugratott, de a két széles fenekű hölgyemény sokkal inkább hozzá volt szokva a határozott inas és a csupa erő kertész irányításához, mint a ficsúr szelídebb ösztökéléséhez.
Persze tudta volna szorosabban is fogni a gyeplőt és nagyobb iramot diktálni, de semmi kedve nem volt ezen a csodás kora tavaszi reggelen odafagyni a bakra. Márpedig a jeges szél igencsak azzal fenyegette.
Magában elmormolt egy gyors imát, hogy minél előbb odaérjenek, és végre kibonthassa a csomagját, beszélhessen Calebbel, utána pedig eltölthessenek pár órát csendes olvasással.
Elvigyorodott a sál rejtekében. Egyáltalán nem volt jellemző rá, hogy így vágyjon pár perc csendre valakivel kettesben.
Irigy idegesen horkantott, Silas pedig kikukucskált a sál meleget adó széle fölött. Az úton két ember állt, fáklyával a kezében. Az egyik olyan parasztféle, akkora irhakabátban, hogy alig látszott ki belőle. A másik hasonló ruhát viselt, de a fején tollas süveg díszelgett, így a ficsúr módosabbnak gondolta. Mindketten barátságtalanul méregették a kocsit és hajtóját egyaránt.
- Jó reggelt, uraim!
Az uraim megszólításra mintha egy kicsit felengedett volna az ábrázatuk, de továbbra sem voltak barátságosak.
- Jó reggelt neked is! – hallatszott egy reszelős férfihang az irha mélyéről.
Hosszú hallgatás következett. A két alak nem mozdult az út közepéről, de arra sem igen mutattak hajlandóságot, hogy maguktól elmeséljék, hogy miért is álldogálnak ott.
- Megkérhetném, hogy engedjenek tovább?
- Azt nem lehet.
Silas lehajtogatta a sálat és megpróbált bizalomgerjesztő arcot vágni a hideg ellenére is.
- Kérem, uraim! Miért nem mehetek tovább? Dolgom van a faluban, és igencsak sürgős.
- Figyelmeztetnünk kell mindenkit, aki ezen az úton jár, hogy forduljon vissza.
- Mi történt?
- Azt talán Pius atyától kéne megkérdezned.
A szőkeség igyekezett nem vicsorogni idegességében.
- Ahhoz le kéne jutnom a faluba.
A két férfi egymásra nézett, hümmögtek egy darabig, majd az irhagombóc végigmérte még egyszer a kocsit, és megvonta a vállát.
- Mi nem mozdulhatunk innen.
Silas szintén hümmögött egy kicsit, mintha komolyan mérlegelné a helyzetet, majd úgy irányozta a két lovat, hogy kikerüljék a fickókat. Azok nem mozdultak az út közepéről, csak néztek a kocsi után, és gondterhelten ráncolták a szemöldöküket.
- A fiú mindenképp le akart menni… többet nem tehetünk érte.
- Egy kicsit sem szánod?
- A sorsunk a Teremtő kezében van, ha ez fiú tényleg a gonosszal cimborált, akkor megérdemli, ami rá vár – bólintott bölcsen a kalapos, és lassú léptekkel megindult a hazafelé.
- Nem kellene tovább maradnunk?
- Az Erdei Ördög tanyája messze van innét, hosszú órák kellenek, míg felfedezik a hiányát.
Az irhakabátos mintha egy kissé megroggyant volna a másik szavai alatt. Hiába hitt elfogulatlanul, valahol a lelke mélyén meg volt róla győződve, hogy amit tenni készülnek, arra nem lesz bocsánat.

.oOo.

Silas önkéntelenül is gyorsabb tempóra ösztökélte a két állatot. Arra gondolt, biztosan betegség tört ki a településen. Mielőtt Calebhez került volna, az udvarban már röhögve emlegették, hogy „pusztulnak a parasztok”. Ezen akkor persze jót vidult a többi púderezett nemessel, de most, ha belegondolt, valahogy nem lett vidámabb. Ha tényleg betegség miatt nem akarták továbbengedni, akkor jobb lesz minél előbb visszatérni és hazazavarni Rose-t. Az asszony biztosan a családjával szeretne lenni… bár, ha jobban belegondolt, akkor nem valószínű, hogy van olyan ember, aki képes lett volna elviselni azt a hisztis némbert.
Epés és Irigy boldogan vágtatott, a szőkeség pedig visszahúzkodta az orra elé a sálját. Az ajándéka kezdett egyre távolabbinak tűnni, a hideg egyre metszőbbnek, ez a fránya nap pedig egyre kellemetlenebbnek.
Pár óra múlva ért be a faluba. Az alig egy utcácskából álló település egészen kihaltnak tűnt. A csinos kis házak udvarain csak a csirkék szaladgáltak össze-vissza, a hidegre ügyet sem vetve. Az ablakok zsalui bezárva, a kapuk bereteszelve, néhány kóbor kutya lézengett az utcán, de más életnek nem volt nyoma.
Elbizonytalanodva ugrott le a bakról, meglapogatta Epés nyakát, és a bolt felé indult.
Egy ekkorka helyen három igazán fontos ember van. A pap, a kocsmáros és a boltos. A bolt tulajdonosához érkezik minden, amit maguk nem tudnak megtermelni, a kocsmáros az, aki mindent megszervez és összetart, a pap pedig az, aki valamennyiüket befolyásolja és irányítja.
Hiába nyitott be az üzletbe, senki sem szobrozott a pult gyanánt odaállított három asztalka mögött, a kocsma is kongott az ürességtől, így nehéz sóhajjal vette tudomásul, hogy a templom maradt az egyetlen hely, ahol felvilágosítást kaphat arról, mégis mi a fene folyik itt.
Isten háza épp akkora volt, hogy gond nélkül be tudja fogadni az egész falut, ha valami vész ütne ki a környéken. Lőrésszerű, vékony ablakai nem engednek be sok fényt, így minden mise alatt gyertyák tömkelege világította be a szószéket és az oltárt. Sokkal régebbinek tűnt, mint azok a márvány borította, arannyal díszített templomok, amik a fővárosban álltak. Vörös kőből épült, ahogy a környéken minden nagyobb ház is. A lakosok hatalmas büszkeségére egy apró vas harang himbálódzott a tornyában. Persze, ennek leginkább csak akkor örültek, ha a pap nem kongatta, mert elviselhetetlenül hamis volt a hangja, mint valami rozsdás tehénkolompnak. Szélcsendes időben a Shandow villában is hallani lehetett, ott valamivel enyhébb volt a hatás, de Silas el tudta képzelni, milyen idegőrlő lenne, ha közvetlen a feje felett szólna.
A templomból halk énekszó szűrődött ki, a szőkeség pedig nagyot sóhajtva lehámozta magáról a sálját, sapkáját, és rászánta magát, hogy belépjen. Utolsóként a legrosszabb érkezni, hisz itt amúgy is egymást vizslatják az emberek, de a sereghajtót mindenki legalább kétszer végigméri.
Már majdnem a kapunál volt, amikor lépteket hallott maga mögött. Megkönnyebbülten perdült meg, de a felszabadult arckifejezés azonnal rá is fagyott. Vagy húsz ember nézett vele farkas szemet. A csapat legelején álló két markos legény egy halászhálót szorongatott, többen lapáttal, vasvillával vagy kaszával felszerelkezve meredtek rá. Elég ellenségesen guvasztották a szemeiket. Silas nem igazán tudta mire vélni a dolgot. Zavartan szorongatta a sálját.
- Szép napot mindannyiuknak!
Mikor nem érkezett válasz, csak további komor pillantások, szokatlan érzés szorította össze a torkát.
Lépett pár lépést hátra, de amikor a háta a vastag tölgyfaajtónak ütközött, kénytelen volt megállni. A tömeg lassan haladt felé, elzárva minden menekülési útvonalat.
- Mit akarnak tőlem? Szólaljanak már meg!
Többen fenyegetően felemelték a kezükben tartott szerszámukat. Silasnál ez volt az a pillanat, amikor úrrá lett rajta a teljes kétségbeesés. Legalább két tucat haragos, felfegyverzett emberrel körbevéve lenni nem tesz túl jót az ember idegrendszerének, a ficsúré pedig amúgy sem volt soha kimondottan stabil.
- Azonnal mondják meg, mi folyik itt! – kiabálta, de a mondat vége félősen elcsuklott. – Miért nem mondanak semmit?
Az egyik férfi ekkor elordította magát, és a tömeg megindult Silas felé. Összehúzta magát és önkéntelenül is az arca elé emelte a kezét. Összeszorította a szemét, így nem is látta, ki volt az, aki kirúgta a lábait. Belecsavarták a hálóba, és ott ütötték, ahol érték. Amint a földre került, az emberek felbátorodtak, minden ütéssel szinkronban vagy húsz szájból szórták rá a szitkokat. Elmondták mindenféle anyaszomorító démonnak, de a fájdalomtól képtelen volt koncentrálni és megérteni, miért is csépelik. Néma sikolyra nyílt szájjal kapkodta a levegőt, és olyan apróra húzta össze magát, amekkorára csak tudta.
Áldásként hullott rá az öntudatlanság.

.oOo.

Silas minden porcikájában sajgott. Nem nyitotta ki a szemét, viszont elégedetten elvigyorodott. Eszébe jutott, milyen fejmosást kapna most Calebtől. „Feltartóztattak! Vissza kellett volna fordulnod!”
- Mi hozta vissza a jókedved, démon? Tán urad közeleg?
A hang, ami félbe szakította álmodozását, magas volt, és furcsán éneklő, mintha minden pillanatban kész lenne rá, hogy zsoltárokat zengjen.
Ki sem kellett nyitnia szemeit, hogy rájöjjön, ki áll mellette. A levegő hűvös volt, doh és tömjén illatú. Hallotta, ahogy Pius atya feszes léptekkel körbejárja, majd megáll a fejénél. A padló hidege belemart fájós testébe, így akármennyire nem fűlött hozzá a foga, inkább kinyitotta a szemét, hogy elterelje a figyelmét.
Egy fekete bőrcsizmával nézett farkasszemet. Az egyik csizma megemelkedett, és a vállába rúgva a hátára fordította. Pius sima arca egészen közelről nézett az övébe. Hideg, szürke szemei voltak, és vesébe vájó pillantása. Barna hajából már csak pár szál trónolt a fején, de azok olyan gonddal voltak elrendezgetve, mintha reggelente órákig állítgatta volna a tükör előtt. Kíváncsian, de egyszersmind felsőbbsége teljes tudatában meredt le Silasra.
- Nos? Végre felébredtél… Van valami mondanivalód?
A ficsúr megpróbált megszólalni, de a szájába toluló vér íze miatt egy pillanat alatt elfogta a hányinger. Köhögve próbálta visszanyelni kikívánkozó reggelijét, és a szája elé akarta tenni a kezét, de az valamiért nem mozdult.
A halászhálóba volt belecsavarva, mint valami túlsúlyos lazac. Értetlenkedve pislogott fel Piusra, aki elégedetten elvigyorodott. Ez nem tett túl jót amúgy is ellenszenves arcának, mert kivillant hiányos fogsora.
- Nem fogunk eloldozni, nehogy megbabonázd a népeket!
A szőkeség köhögött még egy utolsót, majd a papra függesztette szemeit.
- Maga nem fél?
- Isten velem van.
Ahogy felnézett, Silas az oltárt pillantotta meg felette. A kereszten lógó Megváltó mintha szánakozva nézett volna le rá, de valamiért ez egy cseppet sem boldogította. Együttérzéssel és szánalommal most semmire sem ment, sokkal szívesebben vette volna, ha Krisztus leugrik a keresztről, és egy bicskával kiszabadítja. Vagy legalább küldhetne valakit…
- Miért kötöztek meg? És mit keresek itt?! Csak egy csomagért jöttem le.
- Pont te kérded, démon? Bűnös életedért lakolsz most meg!
- Ugyan már! Milyen bűnökért tekernek valakit halászhálóba? Soha nem ártottam senkinek! – érezte, hogy ezzel nem mond egészen igazat, hiszen pár hónappal ezelőtt bármiféle lelkiismeretfurdalás nélkül lepuffantotta volna Calebet.
- Nem? Megbabonáztad a kocsmáros lányát! Bűnre bíztattad!
- Bűnre? Azt sem tudom, kiről beszélsz!
- Nem? Hát a gonosz nem tartja számon a megkísértetteket?!
- Mivel vádolsz, atyám? Hisz soha nem tettem sem ellened, sem a falu ellen semmit. Tisztelem és félem az Urat!
- Jöttél-e csak egyszer is misére? Vagy gyóntad-e meg bűneidet?
Nem, nem tette, és ezt Silas is nagyon jól tudta. A misére nem is ért volna le soha, hisz majdnem fél nap az út. Az utolsó ember, akinek ezen a földön gyónni akart volna, az Pius atya volt, így mikor itt járt, inkább azon igyekezett, hogy minél előbb szabadulhasson, mintsem azzal törődött, hogy a látszat kedvéért ájtatosnak mutatkozzon. Jelen helyzetben ez egetverően rossz ötletnek tűnt.
- Sokan élnek olyan messze, hogy nem tudnak bejárni a templomba.
- Sokan, ez igaz, de egyikük sem járja az erdőt éjszakánként, hogy olyan növényeket szedjen, amikre rásüt a hold! Vivien elmesélte, hogy a növények, amiket leszedsz, a zsákodban tovább nőnek, így reggelre már egy egész kis kertet cipelsz a hátadon. Szerencsétlen lányt rajtakaptad, amint meglesett aljas mesterkedéseid közepette, és megdelejezve a gazdádhoz vitted. Ha szegény ártatlan gyermek nem esett volna teherbe ördögi tetteitek miatt, talán sosem jövök rá!
Silas teljesen lemerevedett. Ekkora sületlenséget még soha életében nem hallott.
- Milyen növényekről beszél? Semmilyen gazt nem gyűjtök! – Mikor meglátta a pap arcán trónoló gúnyos mosolyt, megremegett a hangja. – Én csak tojásokat… engedjen el! Engem vár a munkám, a kocsi, meg a csomag, amit el kell vinnem… engedjen el!
Pius nem méltatta több figyelemre a gúzsba kötözött eretneket. Sarkon fordult, és eltűnt az oltár mögött.
Silas sajgó tagjai egy idő után kezdtek elzsibbadni a hideg kövön, de az agya pörgött, és egyre elkeserítőbb képzeteket tárt elé.
Ha őt elkapták, akkor minden bizonnyal elindultak az emberek Caleb villája felé. Nem értette, hogy juthattak ebbe a helyzetbe. Azt még el tudta képzelni, hogy őt hamisan megvádolják valamivel, de hogy a pap Calebet is felvette a listájára… nos, ezt sokkal elképzelhetetlenebbnek tartotta.
Még ha az apja ki is tagadta, a mostani király kedveli a férfit. Biztos, hogy amikor a fővárosban jár, akkor templomba is látogat. Minden vagyonát az uralkodótól kapta a szolgálataiért, így a pénzére sem lehetett szüksége az egyháznak. Elképzelni sem tudta, akkor honnan vette a bátorságot Pius, hogy ellene acsarkodjon. Bár volt egy olyan érzése, hogy erre hamarabb rá fog jönni, mint szeretné.
Az atya estig nem tért vissza, de mikor mégis megjelent, vele jött az arcán trónoló idegesítő vigyor is.
Silas már teljesen elzsibbadt. Ez egyrészt jó volt, mert nem érezte egyik tagját sem, másrészt úgy érezte, mintha nem állna másból, csak egyetlen lüktető, hasogató fejből.
- Áh… azt hiszem, könyörületes lenne tőlem, ha megkérnék valakit, hogy szedjen fel a földről.
- Az lenne – suttogta a hálófogoly.
- Csak az a baj, hogy ahhoz kellene pár legény, aki felemel. De egy sincs – tárta szét a karját – mind a Shandow villához mentek.
- Nem vagyunk sem eretnekek, sem démonok!
Pius elgondolkodva megforgatta a nyakában hordott keresztet, és körbejárta a foglyot.
- Te talán tényleg nem vagy démon. Csak egy egyszerű ember, aki eltévelyedett, és letért a helyes útról… de a gazdád! Egy torz arcú ember, aki sötétségben él! Ki tudja, miféle ördögi dolgokat művel magányában!
- Olvas, ír és vadászik…
Az atya úgy tett, mintha nem hallotta volna a szavait, és tovább szónokolt a bűnről és bűnhődésről, valamint az ördög megannyi arcáról.
Míg Silas a hangját hallgatta, a tudata lassan beleolvadt a sötétségbe.

.oOo.