A ficsúr és a szörny /5

Cím: A ficsúr és a szörny
Fejezet: 4.
Fandom: original
Szereplők: saját
Tartalom: Mese az elbizakodott nemesről aki párbajt veszít és ezért egy különösen emberi szörnyeteg tulajdonává válik.
Figyelmeztetés: Akció-kaland, romantikus, slash, barokk kor
Korhatár: 18
Megjegyzés: Bár a feeling történelmi, valójában nem tartalmaz valós adatokat vagy szereplőket. Max annyiban ósdi, hogy elég régen írtam. Az alapötletet Tateno Makoto- Like The Barren Wasteland című mangája ihlette, de a továbbiakban semmi közös nincs a két műben. 





.oOo.

A Wry család igen nagy szaporaságnak örvendett. A gyakori gyermekhalálozások tekintetében ez akkoriban elég különleges volt és egyszersmind nyugtalanító. Mivel csak a legidősebb fiú örökölhetett, a papság és a katonaság sok tehetséges családtaggal szaporodott az évek során. A jelenlegi családfőnek Eugene Wry-nak mind a hat öccse katonai pályára lépett. Öt közülük áldozatául esett az ellenséges ágyútűznek, az egyetlen túlélő, Barnabas, pedig kapitányi rangba jutott.
Eugene szerette testvéreit, és ilyen szomorú história után nem csoda, ha csak egyetlen fiút kért az égtől. Hogy, hogy nem, a felesége öt gyönyörű lány után fiúikreknek adott életet, és ezzel végleg porba tiporta férje boldogságát.
Hosszú évekkel később Eugene Aaron Wry tisztes kereskedővé serdült és átvette apja minden munkáját, míg fivére Edward katonai pályára kényszerült.
Edward nem igazán szeretett élni. Nem volt az a típus, aki depresszióba süppedve üldögél egy sarokban, inkább olyan, aki a hősi véget sürgeti.
Annak ellenére, hogy ikrek voltak, mind mentalitásban, mind termetben elütött kecses és kimért testvérétől.
Kiskora óta zömök volt, mintha két embert gyúrtak volna össze a készítésénél. A nők nem szerették különösképpen, féltek hatalmas kezeitől, még az utcalányok is meggondolták, hogy elmenjenek-e egy jó két méteres alakkal bárhová.
Katonatársai is tartottak tőle kissé, mint a szelídített oroszlánoktól szokás, de bármelyik csatában nyugodt szívvel bízták volna rá az életüket.
Mindezek fényében úgy gondolta, méretes kellemetlenségektől szabadítaná meg családját azzal, ha minél előbb hősi halált hal valamelyik csatatéren. Hajszolta a lehetetlenebbnél lehetetlenebb feladatokat, ám valahogy mindig sikerült élve megúsznia őket. A hősies halál csak nem akart jönni, Edward pedig egyre kedvetlenebbül viselte a kitüntetéseket, végül pedig a királyi testőrségbe való felvételét.
Az egyetlen öröme az volt, mikor Caleb Shandow a fővárosban járt. A király saját testőrségéből nevezett ki katonát fivére védelmére, akit sok nemes szívesen eltett volna láb alól. Edward önként jelentkezett a feladatra minden egyes alkalommal. Megkedvelte a férfit, aki legalább annyira kilógott a púderozott urak közül, mint ő maga, és a maszkos mellett mindig biztos lehetett abban is, hogy életveszélyben van.
Mikor értesítették róla, hogy Caleb heteken belül újra a fővárosba érkezik, széles arcán jókedvű mosoly suhant át. Derűs kedve biztosítására még aznap több kört fizetett katonatársainak az egyik közeli kocsmában, aminek eredményeképpen legalább tíz, „egy estés” baráttal gazdagodott.

Mikor elérkezett az idő, a főváros előtti utolsó pihenőponthoz lovagolt nagydarab lován, és felkészült rá, hogy további négy katonával a kezei alatt átvegye Shandow védelmét a nagybátyjától, Barnabastól.
A déli szél súlyos virágillatot sodort magával az erdő felől. A fából épült szálló falai beszívni látszottak az édes aromát és a kellemes meleg alkonyatban szinte fojtogatták a katonákat. A falak nem adtak árnyékot a délutáni napfény égető tüze elől és a nehézkes páncélok alatt lassan patakokban csordogált a verejték. Szokatlanul meleg tavaszi nap volt…
Edward morcosan szobrozott az épület bejáratánál, nem szeretett várakozni, főképp nem ilyen szagorgia kellős közepén.
Mikor azonban végre megérkezett a hintó, a kedves ismerősön kívül valaki mást is hozott magával.
Az egyik utas jól felismerhetően Caleb volt, magas nyúlánk alakját soha nem tévesztette volna el, ahogy a mozdulataiból sugárzó dinamika sem volt összetéveszthető másokéval. A mellette ácsorgó, kissé szeppentnek tűnő férfi megszólalásig ugyanolyan ruhát viselt, mint Caleb, csak a széles kalap alól előkunkorodó szőke fürtök, és az alacsonysága vezethette volna rá a felületes szemlélőt arra, hogy nem a király fivérével van dolga. A mozdulatai enyhe zavarról árulkodtak, folyton igazgatott magán valamit, mintha még soha nem viselt volna ilyen szoros, zárt ruhát, de ficergés közben is valahogy előkelőnek tűnt.
- Üdvözlöm, Uram! – hajolt meg a testőr.
- Edward! – biccentett Caleb, és egy baráti mosollyal ajándékozta meg a férfit. – Ő itt Silas. Velem tart mindenhová.
- Üdvözlöm – itt elbizonytalanodott kissé, nem tudta, vajon illene-e a keresztnevén szólítani a kísérőt, de mivel úgy mutatták be… -, Silas!
A magas sálgallér takarásától alig látszott, ahogy a szőkeség biccent, de az arcán elterülő megkönnyebbült mosoly szíven ütötte a katonát.
A hintót, amivel érkeztek egy egész század követte, akiket visszarendeltek a fővárosba. Élükön Barnabas Wry kapitány lopva rávigyorgott unokaöccsére, aki jól tudta, hogy egy ilyen gesztus egy alaposan átbeszélgetett éjszakát sejtet.
Mire az est leszállt, a század letáborozott a szálló mögötti hatalmas tisztáson, amit mintha az Isten is katonai sátortábornak teremtett volna. A tisztek és a négy testőr az épületben kaptak szobát, de ahelyett, hogy ott pihentették volna a tagjaikat, a jó katonaszokásokhoz híven azon igyekeztek, hogy minél több korsó sörrel koptathassák torkukról az út porát.
A fogadós termetes alkata ellenére villámként cikázott a vaskos lábú asztalok, és a kamra között. Minden bakát elkápráztatott azzal, hogy egyszerre tíz korsót is ki tudott hozni. Ezt a mutatványát egyébként mindig újabb rendelésekkel jutalmazták, így az öreg elkezdett erősen gondolkodni rajta, hogy vajon mennyivel lenne jobb a boltnak, ha megtanulna tizenegy korsót egyensúlyozni.
A duhajkodástól némileg félrevonultan az egyik sarokban ült a kapitány, a testőr, Caleb, és Silas. Barnabas a korsólya szélét rajzolgatta körbe mutatóujjával, amíg Edward beszámolóját hallgatta a városban történtekről. Komor felhők ültek meg a homlokán a testőr szavaira. Caleb egykedvűnek tűnt, talán egy kissé durcásnak, amit a társaság tagjai közül egyedül Silas értett, ő azonban nem figyelt különösképpen szeretője hangulatváltozásaira. A fejében egymást kergették a borúsabbnál borúsabb jövőképek, igyekezett Edward szavait kellemesebbnek beállítani önmaga előtt, mint amilyenek voltak, de végül feladta a hiábavaló próbálkozást és a sajátja mellett Caleb sörét is felhajtotta.
- A kiosztható élelem fogyóban van a raktárakból, a végső tartalékot pedig Őfelsége nem hajlandó feláldozni. A parasztok hőbölgésére több nemes felbátorodott, és kihasználva az ideiglenes támogatást, a király ellen uszít mindenkit.
- Súlyos állapot – fűzte hozzá Barnabas, és bölcs szemeit Calebre fügesztette. – Figyelmeztettem magát.
Caleb, komoran bólintott, közben visszaszerezte korsólyát a szőkeségtől.
- Vannak dolgok, amik elkerülhetetlenek.
- Még van egy utolsó esélye…
- Hogy főbe lőjem magam?
- A menekülésre gondoltam – közölte zavartan Edward, de egyszersmind reménykedve.
- Felesleges! Kemény a feje, mint egy túlfőtt tojás! – közölte szemrehányó stílusban Silas, és az asztal alatt bokánrúgta korsója visszaszerzőjét. – Nem hallgat sem a szépszóra, sem az erélyesre.
Caleb metsző pillantást küldött felé, amitől összeszorult a torka és úgy érezte, jobb lesz, ha meghunyászkodik. Igaz, hogy most kedves ismerősök között voltak, de a ficsúr akkor is a szolgájának számít és ebben a szerepében jobb, ha nem szidja nyilvánosan kenyéradója mentális képességeit.
Edward kifinomult megfigyelőképességgel rendelkezett. Többek között ez volt az, ami kihúzta a legnagyobb csávákból is pályafutása során.
Maga sem igazán tudta, miért, de a Silas nevű kísérőt megfigyelésre érdemesnek találta és úgy itta magába minden szavát és mozdulatát, mintha nem is egy ember gesztusai lettek volna, hanem egy kívülről megtanulandó vers.
A szőkeség egész lényében volt valami nyugtalanító. Nem igazán tudta, hol a helye és úgy tűnt, nincs hozzászokva a Caleb-féle, nyaktól bokáig zárt ruhakompozíció viseléséhez sem. Képes volt egészen finoman és visszafogottan beszélni, de mire az éjszaka kezdett világosodni, sörtől és rumtól spiccesen jobban káromkodott, mint valami útszéli kocsis. Fekete ruhája és Calebéhez hasonló maszkja ellenére az összes lány örömmel ropta vele, amiért a besereglő bakáktól nem egy ferde pillantást kapott.
Kenyéradóját ezzel szemben úgy tűnt, szórakoztatja a zilált fiú. Csendesen beszélgetett Wry kapitánnyal, de a fél szemét mindig rajta tartotta. Ha távolról is, de a fiú tréfáin alig titkoltan mosolygott. Mikor reggel induláshoz készülődtek, ő maga nyalábolta be a hintóba és kedvesen rámosolygott, mikor azt hitte senki nem látja.
Edward zavartan és az alig pár órás alvástól elnyűtten szemlélte Caleb indulását és a század felcihelődését. 
Furcsának, nyugtalanítónak és egyszersmind érdekesnek találta a helyzetet. Hosszú évek óta először úgy érezte, felcsigázta a szőkeség kilétének rejtélye - bár megbotránkozva vette tudomásul önmagától -, úgy gondolta, érdemes élni még egy kicsit, hogy fényt derítsen rá.

.oOo.

- Szégyenletesen viselkedtem.
Caleb érdeklődve szemlélte a ficsúr ideges zavarát, ahogy a hintó minden szegletét szemügyre veszi beszéd közben, csak pont ő rá nem mer nézni. A behúzott függönyökön beszűrődő fojtott fénynél is jól kivehető volt mennyire kényelmetlenül érzi magát.
- Ha bűntudatod van, akkor magaddal kell elszámolnod, szerintem nem tettél semmi rosszat.
- Becsiccsentve ugrándoztam a lányokkal, két barátod és az egész század szeme láttára!
Duzzogva meredt maga elé, és csak akkor emelte tekintetét Calebre, mikor a férfi előrenyúlt és gyengéden kibogozta a maszkja zsinórjára tekeredett tincseit. Majd levette róla, és finoman végigsimított a szégyenkezéstől pirosló arcon.
- Ez volt az utolsó este, amikor még megtehetted. Holnaptól mindent körbefon majd a csalárdság. Egyetlen szabad lélegzetünk sem lesz.
Silas komoran meredt maga elé. Jól ismerte az udvar világát, sokkal jobban, mint Caleb és tudta, hogy több okuk van félni, mint az elsőre látszik.
Az uralkodó és a nemesek nagy játszmái könnyen átláthatók, de a mögöttük húzódó tengernyi apró játék és fondorlat könnyedén elgáncsol bárkit. Ezek a férfiak, bár bormámorosnak és undorítóan jól tápláltnak tűnnek vastag púderrétegeik alatt, de mesterien taszigálják egymást rosszabbnál rosszabb helyzetekbe. A legritkább vitaelrendezési mód a párbaj. Ennek a végkimenetele - mint azt a ficsúr is tapasztalta - igen kétséges. Sokkal egyszerűbb megmérgezni, pár merénylővel jobblétre szenderíteni valakit, vagy befeketíteni és mások bűneit ráhúzni. Ez utóbbi kettő igen nagy tapasztalatot és fondorlatot kíván bárkitől, de ennek ellenére furcsán gyakori megoldás a riválisok eltüntetésére.
Semmit sem szeretett volna jobban, mint hogy visszatérjenek a toronyba, nappal dolgozzanak, éjjel pedig az kösse le minden gondolatát, hogy hogyan fogja végre leimádkozni Caleb arcáról a maszkot.
- Ki kell faggatnom a szobalányokat.
- A szobalányokat?
- Egy kastélyban a személyzet a fő hírforrás.
Caleb elgondolkodó arcot vágott. Soha nem volt annyi ideig az udvarban, hogy kiismerje a rejtett csatornákat, vagy az íratlan belső szabályokat.
- Örülök, hogy itt vagy velem…
Silas összehúzta a szemöldökeit, és egy hirtelen lendülettel rávetette magát a maszkosra. Ujjait mélyen annak selymes hajába túrta, térdével széjjelebb lökte a lábait, és közéjük ékelte.
Calebnek alig maradt ideje, hogy meglepődjön, mert a másik szenvedélye hurrikán módjára magával ragadta.
Valamiért egyiküket sem zavarta már, sem az út pora, sem a folyamatos rázkódás.

.oOo.

A visszatérés az udvarba megrázó volt mind Edward, mind Silas számára. A testőrt minden egyes alkalommal elborzasztotta a mérhetetlen pazarlás és arrogancia, ami ebből a helyből sugárzott. Titkon egyet értett a lázadozó parasztokkal. Hihetetlennek tűnt ugyanis, hogy bárki, aki ilyen luxusban él, csak egy pillanatig is foglalkozzék az alantasabbak sorsával. Ezt a véleményét azonban nagyon okosan megtartotta önmagának. Igaz, hogy nem akart sokáig élni, de ha megválaszthatta a halála körülményeit, akkor az az egy biztos, hogy nem börtönben akart megrohadni.
Silas hálás volt Calebnek, amiért kitalálta, hogy mindketten viseljenek maszkot. Feszengett a nemesek látványától.
Most, hogy ennyi időt távol töltött, teljesen más szemmel látta a dolgokat. A legújabb divat szerint fehérre meszelt arcú ficsúrok csipkefodros kavargása vakította a szemét és egyszersmind bosszantotta a tény, hogy valaha ő is közéjük tartozott.
Szégyellte, hogy semmivel sem törődött, csak az éppen aktuális hódításaival, a legújabb pletykákkal és családja vélt, vagy valós sérelmeivel.
Erre, most talpig feketébe öltözve ült egy bálon, közvetlen amellett az ember mellett, akire régebben rá sem nézett volna és gyűlölködve meredt a családja vidáman forgolódó tagjaira.
Furcsa felismerésekbe kergethet valakit egy hirtelen nézőpontváltás.
Még most is értett minden gesztust, minden sanda pillantást, amit a selyemlegyezők mögül küldtek egymásnak az emberek, de már egyáltalán nem csigázta fel, hogy tudja, ki, kinek az ágyában fekszik majd az éjjel.
A csipkés kézelők és az aranysujtásos kabátkák eszébe juttatták, hogy mennyire hiányolta őket az első napokban, mikor Caleb befogta dolgozni, de csipkék széthasadtak volna favágás közben, az aranyhímzés pedig felfeslett volna a rengeteg hajolgatástól és cipekedéstől.
Ha így végignézett a bálozókon, finoman készített porcelánbabáknak látta őket, nevetségesen merev, pökhendi tartással, egy kimért mozdulatokkal forgolódó játékkollekciónak.
Megérkezésük után közvetlen a palotában szállásolták el őket, de valahogy sem Caleb, sem Silas nem érezte át, hogy ez mekkora megtiszteltetés. A rengeteg alabárdos őr miatt olyan volt, mintha egy cirádás tömlöcbe zsuppolták volna be őket.
Egy reszelős, kimért hang zavarta meg az álmodozását és térítette vissza az ütemre lépkedő porcelánbabák világába.
- Mr. Shandow! Holnap két órakor kérem, jelenjék meg a palota kék szalonjában.
Caleb biccentett, mire az alak fontoskodva távozott.
Silas nagy karimájú kalapja alól alig látta a maszkost, de azért érezte a tagjain átfutó idegességet.
Percek múlva hajlongva távoztak, egyenesen a lakosztályaik felé véve az irányt. Silas szerettet volna kérdezősködni, de Edward minden egyes pillanatban mögöttük volt és jól tudta, hogy egy ilyen helyen még a falaknak is füle van, tehát semmit sem tanácsos menet közben megvitatni.
Mikor azonban kettesben maradtak, és az ajtó döngve becsapódott, ledobta a kalapját és kérdőre vonta a feszült férfit.
- Mi az ördög volt ez?
- Ez? Meghívás, hogy négyszemközt beszélgessek a királlyal.
Silas ledermedt. Még soha nem hallotta, hogy a királlyal bárki is négyszemközt beszélgetett volna, a szeretőin kívül persze.
- Már többször voltál hivatalos ilyen találkozókra?
Caleb fintorából kiolvasta a választ, miszerint többször is, mint ildomos volna.
Régebben nem tudta, a nemesek pontosan miért is gyűlölik úgy a férfit, csak azt tudta, hogy szinte mindenkinek kötelessége utálni. Ezeknek a találkozóknak a fényében, azonban világosan el tudta képzelni, mekkora veszélybe keverte őket az uralkodó.
A pletyka, hogy valakinek hatása van a királyra, már elég a gyilkossághoz, de a tény, hogy négyszemközt találkozgat vele, jogosan vívja ki a többiek gyűlöletét.

.oOo.

A hónapok lassan, és kínkeserves unalomban teltek. Az udvari élet egykor nyüzsgőnek tűnő mindennapjai sivárnak és eseménytelennek tetszettek Silas számára. Nap mint nap kétségbeesve keresett valamilyen elfoglaltságot, hogy elterelje a gondolatait az egyre súlyosodó helyzetről.
A király és Caleb találkozásai rendszeressé váltak, ahogyan a merényletek is. Őrökkel és testőrökkel körülvéve úgy érezte magát, mint egy rab. Az összes óvintézkedés ellenére mégis hullottak körülötte az emberek. Az elején még barátkozott a testőrökkel, hiszen egész álló nap velük voltak, de egy idő után már nem mert közeledni az egyre újabb és újabb arcokhoz. Félt rájuk nézni, mert nem tudta, hogy egy reggel melyikük fekszik majd vérben mellette.
Férfiként és nemesként megtanulta, hogy van, amikor ölni kell. Kivégzéseket nézett végig páholyból, bort iszogatva és apróságokat majszolva. Soha nem volt miatta rossz éjszakája, most azonban arcul csapta ez a rengeteg értelmetlen halál.
Elvégre miért is voltak itt? A király az utolsó pillanatig feszíti a húrt a nemesek és Caleb között, hogy aztán a legalkalmasabb pillanatban közéjük hajítsa a fejét, mint valami isteni ajándékot.
Valószínűleg több tucat kém és lefizetett ember dolgozik azon, hogy a nemeseket félreinformálják és szítsák a haragjukat.
Silast az egésztől hányinger kerülgette. Kínosan emlékeztette a dolog arra, mikor a gazdák pénzt és időt nem kímélve nevelgetik a malacaikat, vakargatják a hátukat, aggódnak, ha betegek, velük alszanak a pajtában, hogy biztonságban legyenek… aztán, mikor már elég nagyra nőttek, egyszerűen ledöfik őket és a vérüket veszik. Minden sajnálat, vagy együttérzés nélkül.

.oOo.

Edward komoran rótta a palota kertjét. A legutóbbi támadáskor eltalálta egy nyílvessző, ezért bal karja esetlenül az oldalához kötve lógott. Minden mozdulat maga volt a kínszenvedés, de valahogy még mindig jobbnak érezte, mint a tehetetlen fetrengést. Nem vágyott sem fehér dunyhára, sem forró levesre.
Leellenőrizte a katonákat, akik Calebet kísérték, aztán céltalanul sétálgatott az ollóikat csattogtató kertészek között.
- Uram!
Egy tíz éves forma szőke kisfiú ácsorgott előtte és magabiztosan pislogott fel rá.
- Hát te meg ki vagy?
- Gregory vagyok!
- Szóval Gregory… Mond, mit szeretnél?
Kissé furcsállta, hogy a gyerek nem fél tőle, holott még a katonatársai is remegnek, ha csúnyábban nézett rájuk.
- Silast keresi, Uram?
- Silast? – a testőr homlokán összeszaladtak a ráncok.
- Igen! Azt mondta, hogy ha keresi egy óriás, akkor küldjem a tölgyhöz.
Edward biccentett a kölyöknek és ép kezével összeborzolta haját. A testőrök jelentése szerint a szőkeség a szobájában tartózkodott. Nem jó jel, ha képes volt észrevétlen kisurranni, az meg még úgysem, hogy a kertben kószál.
Futólépésben rohant a kert hátsó része felé. Egyetlen tölgyfa volt az udvar ezen részében, egy több száz éves öreg és erős növény. Két férfi is nehezen érte át a törzsét.
Amennyire a fájdalom engedte, futott, így mire odaért, már szinte csillagokat látott táncolni a szemei előtt.
Silas nem volt sehol.
- Edward? – hallott egy bizonytalan hangot.
- Hol a fenében vagy?
- Enyje! Egy köztiszteletben álló katona hogy beszélhet ilyen stílusban?
- Jelenleg nem vagyok szolgálatban.
- Akkor meg miért hepciáskodsz?
A fa egyik alsóbb ágán egy fekete kabát és egy nyaksál lógott. Silas maszkja a füvön hevert.
- Meggondolatlan vagy! Folyton viseled ezeket, szerintem mindenki majd meg hal a lehetőségért, hogy kiderítse a kiléted.
- Köztük te is.
- Minek tagadjam?
Silas vigyorogni kezdett a fán ülve. Ilyen magasságból a nagydarab testőr egészen normális méretűnek tűnt.
- Nem hinném, hogy pont előtted kéne titkolóznom. Majd egy éve ismerlek és azóta semmi mást nem teszel, mint az életemért aggódsz. Simán leüthettél volna valamelyik beugróban és lerángathattad volna rólam a maszkom.
- Igaz… Sok remek alkalmat elszalasztottam.
A ficsúr csengő hangon nevetett, de Edward érezte, hogy nem őszinte. Valami bántotta a szőkeséget.
Ennek ellenére a hanyagság és a nemtörődömség megengedhetetlen!
- Azonnal gyere le onnan!
- Hirtelen mégis szolgálatban vagy?
- Onnan könnyű célpontot nyújtasz bárkinek! Egy egész éves munkám, és az embereim halála menne kárba, ha most egyszerűen lelőnének onnan.
- Mint valami galambot?
- Galambra nem pazarolnék nyilat – morgott a testőr, amíg Silas lekászálódott.
A maszkja a földön hevert, de úgy tűnt, nem nagyon izgatja, hogy Edward kíváncsi szemei az arcát fürkészik. Szélesen rámosolygott és érdeklődőn megemelte fél szemöldökét.
- Nos? Közelebb vitt ez ahhoz, hogy megtudd ki vagyok?
A furcsán lágy, szinte lányos vonások nem voltak ismerősek a testőr számára. Gondolatban végigfutott az összes olyan emberen, akit ki kellett dobnia a nagy rácsos kapun, de egyik arca sem volt ennyire gyerekes.
- Nem.
A szőkeség erre reményvesztetten leengedte vállait, és ismét magára kötötte a fekete anyagdarabot.
- Lassan már mások előtt sem kellene viselnem. Kétlem, hogy emlékeznének rám.
- Úgy hittem, önként tartottál Calebbel. Mégis a családod után sóvárogsz?
- Nem. Utánuk semmiképp… Az hiányzik, hogy e nélkül a nyomorult maszk nélkül járkálhassak.
- Mindig van, aki emlékszik.
Silas fanyarul mosolygott, miközben visszavette a kabátját.
Tényleg mindig van, aki emlékszik… az ő esetében Katharina. A bájos kis unokahúg még mindig küldözgeti a leveleit. Lehet, hogy ezek az egyetlen bizonyítékai annak, hogy élete eddigi évei nem múltak el nyom nélkül, de valahogy mégsem tudott örülni nekik.
Ha még mindig a család tagja lett volna, elmegy a lányért, és sajátkezűleg rángatja vissza, esetleg még azt a nyomorultat is kardélre tűzi, aki megszöktette.
De így, még arra se volt joga, hogy a válaszaiban elmarasztalja. A lány a szerelmet és a boldogságot kergette, a családja meg őt, árkon, és bokron keresztül. A fiú, csak egy kereskedő fia, valószínűleg sokkal jobban érdekelte, hogy elcsábítson egy rangban fölötte állót, mint maga Katharina. Előbb-utóbb megunja, hogy folyton rejtőznie kell. Az ilyen fickók nem arra vágynak, hogy titokban szerethessenek. Dicsekedni akarnak a rangos feleséggel, a karjukon vezetni, és úgy mutogatni, mint valami nemesvérű versenylovat.
- Lehet, hogy igazad van.
- Nekem majdnem mindig igazam van.
- Csak majdnem?
- Nemrég megesküdtem volna rá, hogy a szobádban tartózkodsz.
- A bocsánatodat kérem! Szükségem volt egy kis magányra.
Edward nem szólt semmit. Igyekezett minél veszélyesebbnek, és erőteljesebbnek tűnni, arra az esetre, ha találkoznának valakivel. Minél előbb biztonságban akarta tudni a szőkeséget, és ha lehet, minél hamarabb a saját fehér dunyhái közé akart zuhanni. Nyíltan be nem vallotta volna, de a rohanástól a keze kétszer olyan erővel lüktetett, kezdte úgy érezni, mintha nem is a sajátja lenne, hanem valami furcsa forró rémség, ami a karja helyére nőtt.
- Jól érzed magad? Fehér vagy, mint a hó.
- Tökéletesen jól vagyok.

.oOo.

- Úgy tudom, Edward hozott vissza.
Silas kénytelen volt elmosolyodni Caleben. A férfi egy széles fotelban ült, sötétbarna térnadrágban, csontszínű harisnyában és hozzá illő ingben. Egészen úgy festett ott, mint a romantikus zsebkönyvek lovagjai. Hosszú, barna haja szétterült a vállán és selymesen csillogott a szoba félhomályában.
- Edward a szobámban fekszik. Az orvos most vizsgálja. Valószínűleg túlerőltette magát.
- Gondolom, neked köszönhetően.
Silas nem válaszolt, inkább morogva lefejtette magáról a maszkját. Ledobta maga mellé a szőnyegre. Lassan levette a nyaksálját, a kabátját, kilazította az ingét, míg az teljesen szét nem nyílt a mellkasán. Kibontotta a szalagot is, amely a haját fogta össze.
- Kényelembe helyezed magad?
- Próbálom, de még nem az igazi…
- Mi kéne még hozzá? – mosolyodott el Caleb.
- Talán, hogy ne csak én ritkítsam az öltözetem darabjait.
Pimaszul a férfi ölébe huppant és a nyaka köré fonta karjait. A maszkos megragadta és éhesen ajkaira vetette magát.
Boldogan szuszogva reagált, Caleb csókjai mindig megnyugtatták, elűzték komor gondolatait.
Végül a férfi kiszakította magát a kellemes ölelésből és eltolta a ficsúrt.
- Tudod, hogy ezt most nem lehet.
- Mit? – nyalta meg ajkait, és közben pimaszul vigyorgott.
- Ne próbálj meg zavarba hozni! Menj, és őrködj a testőröm felett, elvégre a kószálásod az oka, hogy megerőltette magát.
- Honnan tudod?
- Ismerlek.
Silas összehúzott szemöldökkel sandított rá. 
- Ami azt illeti, ma túl sokat mosolyogsz. 
- Túl sokat?
- Igen. És ez nem jelenthet jót.
- Falra fested az ördögöt! – komorodott el.
- Megegyeztünk, hogy Istent, az Ördögöt, és az egyházat nem emlegetjük, ha kettesben vagyunk.
Caleb ismét egy mosollyal válaszolt, és ez már gyanúsabb volt, mintha ordítva ront rá.
- Elmegyek, és virrasztok Edward mellett, ameddig csak akarod, ha megmondod, mi történt. Nem hagyhatsz ki valamiből, csak, mert úgy gondolod, nem lenne ínyemre. Érzem, hogy baj van!
- Holnap este újra találkozom az öcsémmel.
Silas sóhajtva feltápászkodott és elkezdte visszavenni elhullajtott ruhadarabjait.
- Értem… akkor jobb lenne, ha nem zavarnálak, igaz? Ilyenkor mindig feszült vagy.
Caleb csendben figyelte az ismerős és szeretett mozdulatokat, ahogy a másik férfi összefogja a haját, szorosan fojtogatóra húzza a nyaksálját és komoran igazgatja harisnyáját.
Egy újabb hosszú csók után engedelmesen elvonult, hogy megkeresse az orvost és kikérdezze az óriás állapotáról.
A maszkos egyedül maradt a gondolataival. Hosszú percekig bámulta az ajtót, amin a ficsúr távozott, ízlelgette ajkán az utolsó csók nyomát.
Hazudott, és érezte, hogy Silas tudja ezt. Túl hamar és nyafogás nélkül távozott. Máskor percekig lógott a nyakán, csókokkal és csiklandósan incselkedő ujjakkal próbálta rábírni, hogy ne kelljen elmennie. Akkor is próbálkozott, ha a maszkos remegett az idegességtől.
Bármennyire is kedvelte Edwardot, biztosan nem hozzá tartott.
Caleb gyomra összeszorult, a szemei ködfátyolosak lettek, ahogy eluralkodott rajta a tehetetlenség érzése.
Nem bánta, hogy magával hozta a ficsúrt, nélküle lehet, hogy már rég belebolondult volna a várakozásba, a tudatba, hogy fivére érdekei Damoklész kardjaként lógnak a feje felett. Most viszont el sem tudta képzelni, mi lesz vele nélküle.
Minden sejtjébe, minden gondolatába beitta magát a szőkeség, és a tudat, hogy most látja utoljára, legalább olyan kínzó volt, mint amilyen az eljövendő sorsa lesz.
Hazudott, mert nem akart búcsúzkodni…

.oOo.

Silas alkonyatkor ért vissza Caleb lakosztályába. Kimerült és zavart volt. Minden egyes porcikája remegett az idegességtől. Mikor délelőtt Caleb arcába nézett tudta, hogy valami nincs rendben. A férfi vonásaiba visszatért az az óvatos távolságtartás, ami akkoriban jellemezte, mikor a szolgája lett, és ettől minden szőrszála figyelmeztetően vigyázzba vágta magát a hátán.
Egész nap kérdezett, keresett és kutakodott. Mindenkihez elment, akiről úgy gondolta tud valamit a palotában folyó titkos ügyletekről, de csupa olyasmit mondtak, amit eddig is jól tudott.
Calebet nem kérdezhette meg szemtől szemben, a férfi akkor sem árulna el semmit, ha azzal fenyegetné, hogy az ágyhoz köti és letépi a maszkját. Ha valamit nem oszt meg magától, azt később sem nagyon szokta és egészen eddig ezt a tulajdonságát Silas igen szimpatikusnak tartotta, jelen helyzetben azonban a falra tudott volna mászni tőle.
- Caleb!
A férfi nem volt sehol, hiába szólongatta. Komoran rogyott le a fotelbe, azzal a határozott szándékkal, hogy megvárja szeretőjét, még akkor is, ha az hajnalok hajnalán szédeleg vissza.
A hátához simuló bársony kellemesen hűvös volt, a nyár eleji levegő, pedig párás és állott. Egy lassan hűlő kemencében érezte magát. A feje fájt az idegességtől, a torka pedig szárazon lüktetett. Csak az vigasztalta, hogy Edward hamar összekapta magát, és már vissza is tért a szállására. Ezentúl azonban sokkal rendesebben be kell tartania az orvos tanácsait. Nem csak, mert akkor hamarabb gyógyul, hanem azért is, mert meggyőződése volt, hogy nem élne túl még egy érvágást.
Vicces, hogy egy felnőtt férfi mennyire tud tartani egy ilyen kis semmiségtől.
Ahogy a nap lefelé tartott égi útján egyre fojtóbbnak érezte a levegőt. Ahelyett, hogy megnyugodott volna, egyre türelmetlenebb lett. Fel-alá járkált, majd visszazuhant a fotelbe, aztán ismét járkált és ismét lehuppant… Csak hajnalban nyomta el a fáradtság.

.oOo.