Cím: A ficsúr és a szörny
Fejezet: 4.
Fandom: original
Szereplők: saját
Tartalom: Mese az elbizakodott nemesről aki párbajt veszít és ezért egy különösen emberi szörnyeteg tulajdonává válik.
Figyelmeztetés: Akció-kaland, romantikus, slash, barokk kor
Korhatár: 18
Megjegyzés: Bár a feeling történelmi, valójában nem tartalmaz valós adatokat vagy szereplőket. Max annyiban ósdi, hogy elég régen írtam. Az alapötletet Tateno Makoto- Like The Barren Wasteland című mangája ihlette, de a továbbiakban semmi közös nincs a két műben.
Egy hét telt el úgy, hogy Caleb szinte nem is emlékezett rá, hogy mikor volt sötét és mikor világos. Kellemes rutinná alakult az óvatos vadászat, tűzrakás, a közös ebéd és a hajnalig tartó édes szeretkezések.
Az első napokban nehezen engedte el magát, rengeteg kérdés kínozta, amit nem mert feltenni a másiknak, rengeteg kétely és feszültség, de az elmúlt napok alatt rájött, hogy jobb, ha addig becsüli meg a kapott időt, amíg tart és nem kezd hosszas lélekboncolgatásba. Silasnak igaza volt abban, hogy nem kell ezt az egészet túlbonyolítani. Legalábbis igyekezte meggyőzni magát erről, de amikor a ficsúr édes sóhajai a fülét birizgálták és gerjedelmét magába fogadva mozgott egy ősi ritmusra… nos akkor erős késztetést érzett, hogy soha ne menjenek vissza, még a villába sem, nem hogy a többi ember közé. De a barlang mindenre alkalmasnak bizonyult, csak kényelmes lakásnak nem. Illem ide, vagy oda, bármit megadott volna, csak hogy végre normálisan megfürödhessen és ne hóval kelljen bedörgölnie magát a fogvacogtató hidegben.
Szeretkezés közben mindketten halkak voltak, mint a kisgyerekek, akik az asztal alatt bújnak el a szakácsnő elől. Csak, a már visszatartani nem tudott sóhajok lengték be a barlang csöndes békéjét. Silas minden alkalommal végigcsókolta a szeme elé kerülő sebhelyeket, Caleb pedig egyre nehezebben fogta vissza magát, hogy ne szorítsa a mellkasához, semmitmondó esküket lehelve a bőrébe, de mikor az óvatos csókok a maszkja széléhez értek, tudta, hogy még nem jött el az, az idő, amikor ezt nyugodt szívvel tehetné meg. Idő kell az eskükhöz és máshoz is, bármennyire is szeretné elkapkodni.
Gondolat menetét a barlang bejáratán bevágódó Silas zavarta meg. Tekintetétől kísérve a ficsúr felkecmergett, majd pár lépéssel átszelte a köztük húzódó távolságot és térdre rogyott előtte. Átfagyott kezeit azonnal Caleb kabátja alá csúsztatta, majd kékülő ajkaival szívta szájáról a meleget.
Csak akkor szakad ki a csókból, mikor már alig kapott levegőt.
- Elképesztően hideg van odakint.
- Pedig ma indulnunk kell – dörmögte a télszagú tincsek közé Caleb.
Silas morcosan ráncolta a homlokát, de semmi olyasmi nem jutott eszébe, amivel érdemben tiltakozhatott volna a dolog ellen.
Napról napra nehezebben viselte a hideget, hogy a kemény sziklán kell aludnia és bármennyire próbálta is tagadni, hiányzott neki Mabel főztje. Ezt az asszony szemébe soha sem mondta volna, de lassan bármit megtett volna, hogy ne csak sült húst ehessen, hanem valami zöldségfélét is. Pedig hogy megvetették az ilyesmit az udvarban… „paraszt étek”, de be kellett látnia, hogy sokkal könnyebb úgy dolgozni, hogy nem húzzák a gyomrát mindenféle drága sültek. Malac, galamb, fürj, szarvas, teknős, és angolna. Nem hiányoznak annyira, de egy marék csicsókáért hajlandó lett volna arcon csókolni Pius atyát.
Estig a tűz mellett kucorogtak, mintha csak gyűjtenék tagjaikba a meleget, mikor azonban leszállt az éj felszedelődzködtek és elindultak, hogy ha nagy kerülővel is, de visszajussanak a villához. Hosszú órákig gyalogoltak szótlanul. Caleb ment elől, hosszú lábain komoran baktatva, a ficsúr pedig mögötte, olyan fintorral az arcán, mint aki most értesült róla, hogy ki fogják húzni az összes fogát. Az erdő aljzatát még mindig vastagon borította a hó, itt-ott a fák ágairól földre szakadó kupacok verték fel a csendet.
Silas még soha életében nem látott félelmetesebbet, mint a kihalt erdő. A némaságba burkolózott csupasz rengeteg ideges borzongásra késztette. Olyan érzés volt, mintha minden fa mögött rémek várnák, hogy rávethessék magukat. Gyerekkora óta nem volt ijedős. Elvégre egy férfi nem félhet semmitől!
Ennek ellenére, mikor másnap délután végre megálltak aludni, egészen szorosan Calebhez bújt, és igyekezett úgy tenni, mintha ebben egyáltalán nem motiválták volna a körülöttük felhangzó furcsa neszek.
Mikor újra koromsötétté vált az ég, felcihelődtek és megint neki indultak. Mire megpillantották a villát, már újra pirkadt. Silas megtorpant a hóban és megrángatta Caleb kabát ujját. Ő, tekintetét az épületre emelte, és nehézkesen sóhajtott.
A villa egészen úgy nézett ki, mintha valahonnan a pokol tornácáról felengedtek volna egy ördögöt és az indulatában kiharapott volna belőle egy darabot. Az épület egyik oldala teljesen leégett, máshol szinte csak megpörkölődött. Valószínűleg a hóesés miatt nem égett le minden. Az egyetlen dolog, ami érintetlennek tűnt, az a torony volt.
- Rád gyújtották a házat?
- Igen – vonta meg a vállát Caleb.
A ficsúr értetlenkedő grimaszt vágott. Azt hitte a maszkost jobban megrázza majd a látvány… egyetlen otthonának romjai… de ha így is volt, nem mutatta.
- Biztos feltúrtak mindent, de nem hiszem, hogy az ágyneműt elvitték volna.
Silas fáradtan elmosolyodott. A puha ágy és a takarók egészen hihetetlen ábrándnak tűntek.
- Biztos vagy benne, hogy nem maradt itt senki?
- Miért maradt volna?
- Hogy elkapjon.
- Legkésőbb holnap megérkezik a segítség, és akárki szobrozik is itt, ha megtámad, lecsapom!
A ficsúr érdeklődve ráncolta a homlokát. Egyáltalán nem volt meggyőződve róla, hogy kétnapnyi megfeszített gyaloglás után Calebnek még lenne ereje bárkit is „lecsapni”. Ahogy találóan fogalmazott…
A tettei is erre vallottak. Bebújtatta Silast egy nagyobb hóbucka mögé és alaposan átnézett minden épen maradt helyiséget, minden nagyobb omladékkupacot és a toronybelsejét is. Jó fél órába telt és a szőkeség már kezdte úgy érezni, hogy eggyé válik a hórakással. Egészen áthűlt és most, hogy nem kellett kényszerítenie magát, hogy kövesse a maszkos lépteit, ólmos fáradtság lett úrrá rajta. A szemhéja elnehezült, remegő ajkai között egyre lassulva sziszegett a levegő.
- Hé! El ne aludj! Még ide fagysz!
Silas felriadt, és felmosolygott a férfire.
- Minden rendben?
- Nyugodtan felmehetünk. Kicsit nehézkes lesz ugyan, de nem lehetetlen.
Tényleg nem ment könnyen… a toronyba nem mentek, talán féltek, de a nyikorgós falépcsőt, ami felvezetett, fejmagasságig összetörték. A fadarabokból Caleb percek alatt takaros, kissé instabil kupacot készített, amiről, ha üggyel-bajjal is, de azért sikeresen felkapaszkodtak a lépcső megmaradt részeire. A barlanghoz való lejutáshoz képest szinte semmiség volt felküzdeniük magukat a vastag tölgyajtóig.
A szobába úgy tűnt, tényleg nem mentek be, de azt nem tudták megállni, hogy keresztekkel véssék tele az ajtót, és pár égett deszkadarabbal eltorlaszolják.
Silas keserűen mosolygott, amíg azon igyekezett, hogy eltakarítsa a fadarabokat. Szent meggyőződése volt, hogy akkor teszi be legközelebb templomba a lábát, amikor felravatalozva fekszik majd valahol. Persze, ha tényleg megmenekültek… és megéri, hogy megöregedjen…
A szoba egyébként érintetlennek tűnt, és a ficsúrnak most először volt lehetősége, hogy napfénynél szemügyre vehesse a berendezést.
Az ajtóval szemben lévő hatalmas ablak szinte uralta a helyiséget, előtte a falhoz tolva hatalmas baldachinos ágy, vörös függönyökkel. A másik falnál mosakodó asztal mellette komód. A fennmaradó falfelületeket könyvespolcok, és fegyvertárlók takarták, az ággyal szemközt kandalló ásítozott némán, fával megrakodva. A kőpadlót vörös, és sárga mintás fakó szőnyegek borították kusza elrendezésben, néhol fedve egymást, néhol hatalmas lyukakat hagyva, hogy alóla előtűnjön a foltos, egyenetlen padló.
Silas ruhástul vágódott el az ágyon.
- Köszönöm Istenem! – mormogta.
- Pont neki? – ráncolta a szemöldökét Caleb, de mielőtt, még bármi mást hozzáfűzhetett volna, a ficsúr nagyot horkantott.
Mosolyogva hámozta le a szőkeség ruháit, egyiket a másik után, komoran méregetve az utóbbi két napban felhalmozott lila zúzódásokat és fagyási sebeket. A meztelen testet aztán az ágya alól előhalászott tartalék dunyhába csavarta és eligazgatta az ágyon. Nagy volt a kísértés, hogy tüzet gyújtson a kandallóba, de végül elvetette az ötletet. Odakinn nem volt akkora szél, hogy ne látsszon a kéményből az ég felé kígyózó füstcsík. Így aztán lemondott a dologról, és inkább bevackolt a mélyen alvó Silas mellé, magához ölelte és szinte azonnal elnyomta az álom.
- Nem hinném, hogy tanácsos lenne itt maradnia.
Caleb, a villa egyik épen maradt szobájában ült, kettesben Barnabas Wry kapitánnyal, aki hanyag eleganciával kocogtatta reggeli tojását. A maszkos elfintorodott és tépett egy darabot Mabel isteni kalácsából.
- A kedélyek egy idő után lecsillapodnak, nem értem miért kéne fülem-farkam behúznom és a fővárosba szaladnom.
Wry kapitány elmosolyodott, a bölcs emberek furcsán bosszantó mosolyával majd hátradőlt a székén. Ötvenes éveiben járt és sok mindent megélt már, hosszú háborúkat és rövid békéket. Ahogy az előtte üldögélő, fiatalabb férfit méregette, nehéz volt megállnia, hogy ne oktassa ki, ahogy a naiv bakákat szokás.
- Pius atyát a bíboros elsüllyeszti az egyház kacifántos útvesztőiben, az állapotos lány bevallott mindent, mi pedig levadásztuk a menekülő inast, hogy feleségül vegye. A dolgok tényleg elrendeződtek, de ha az emberekben egyszer elültetik a félelem magvait, nem egyhamar gyomlálhatók ki onnan.
Caleb elszakította tekintetét a kalácsáról és a kapitányra függesztette. A férfi zöldes szemei végtelen nyugalmat, megrendíthetetlenséget tükröztek, őszbeforduló fekete hajkoronájával egészen úgy festett, mintha nem is egy egyszerű katona, hanem maga a hadtudományok doktora ülne vele szemközt.
Annak ellenére, hogy idejekorán megtanulta csak magában bízzon, Wry arcát kémlelve egy olyan embert látott, akire bárki örömmel bízná az életét, még talán ő is.
- A király is azt kéri, hogy menjek vissza, de remélem, megérti, hogy nehéz itt hagynom ezt a nyugalmas környéket. – a „nyugalmas” szónál keserűen elmosolyodott, de nem állt szándékában azonnal itt hagyni csapot – papot és királyi öccse selyemharisnyájához szaladni.
- Beszélhetek nyíltan uram?
- Csak tessék. – törölte meg Caleb a száját a szalvétájával, majd összefűzte karjait a mellkasán és minden figyelmét a kapitánynak szentelte.
- Megértem, miért nem akaródzik visszamennie a fővárosba, de higgye el nekem, ez lenne a legjobb döntés. A maga összetűzése ezzel a pappal biztosan nem jut ki a falu határain kívülre, erről gondoskodom, de az országban másutt is igencsak cifra a helyzet. Nem volt jó a tavalyi termés, még alig vagyunk a tél derekán, de sokhelyütt már éheznek és ez a környező országokban is így van. Nem fognak sokáig a fenekükön ülni és nézni, ahogy az emberek lassan menetelnek a halál felé.
- Nem hinném, hogy a parasztok sorsa annyira megrázná őket.
- Pedig kiváló lehetőség – mosolyodott el Wry kapitány – ha király akarnék lenni, akkor most kezdenék összeesküvéseket szőni. Egy nép, amelyik nem elégedett az uralkodójával, könnyen leváltja azt.
- Szóval menjek fel az udvarba villámhárítónak? Hogy először minden ostor rajtam csattoghasson?
A kapitány erre már nem szólt semmit, csak aprót biccentett, mint aki ebben látja a lázadás elodázását. Elvégre kit akarnának először pellengérre állítani az udvarból, ha nem azt, akinek semmi keresnivalója nincs ott? Ez tényleg elterelné a figyelmet egy kis időre a királyról.
Gyanította, hogy ha most nem is kel rögtön útra, hónapok, vagy akár hetek múlva az öccse úgyis felkéri majd erre. Nem igazán tehet mást…
- Köszönöm a tanácsát, és a segítségét is kapitány, de ameddig lehet halogatom, hogy púdereznem kelljen az orromat.
Wry elvigyorodott a gúnyos utalásra, ami a nemesség legújabb hóbortjára irányult. A férfiak olyan vastagon festették magukat, hogy a hölgyek elbújhattak mellettük.
- Csak abban reménykedem, hogy a katonáimat nem fogják csipkébe öltöztetni. Elég, ha a tábornokaink abban feszítenek.
Caleb biccentett és annak ellenére, hogy az utóbbi egy hétben megtanulta élvezni a kapitány társaságát, alig várta, hogy a reggeli után fogja a katonáit, és minél távolabb kerüljenek tőle, amilyen gyorsan csak lehet.
Alig egy nappal számolta el a segítség érkezését, de mivel Silassal összebújva majd két napot aludtak, szinte észre sem vette ezt a kis tévedést. Barnabas Wry úgy tett rendet, ahogy mások a kenyerüket vajazzák. Pár mozdulattal, precízen és gyorsan. Pius még fel sem tudott ocsúdni a megdöbbenéséből, mikor már félúton találta magát egy Isten háta mögötti kolostorba, ahol a szerzetesek örökös némasági fogadalomban tengetik életüket. Egy olyan helyen senkit nem érdekelnek az eszméi, a forrongásai, vagy a szadista hajlamai. Csend van és nyugalom. Némaságba burkolózott kőfalak és idegtépően lassan csoszogó szerzetesek. Ha kihullik valaki a sorból, új áll a helyére, soha senki nem kérdezi, hogy hova tűnt egyikük vagy másikuk. A tökéletes süllyesztő… és mégsem kivégzés, vagy fű alatt elintézett gyilkosság. A bíboros tudta, hogy tartsa patyolatfehéren a kezeit.
- Minden esetre, én az ön helyében számítanék rá, hogy előbb utóbb a király magához hívat. – tápászkodott fel Wry.
- Ez esetben kapitány, örülhet, hogy nincs a helyemben. – mosolyodott el a maszkos.
Wry alig húsz perc alatt szedte össze az embereit, akik Mabel nyakán lógtak, hogy még indulás előtt kikedveskedhessenek tőle pár falat sült húst, vagy pogácsát az útra. A szakácsnő, jóleső sóhajjal szabadult meg tőlük, mert képtelen volt ellenállni a fess, egyenruhás fiatalemberek kérleléseinek, így aztán, szinte éjjel-nappal dolgozott. Bernard volt az egyetlen, aki komolyan sajnálkozott a bakák távozásán. Jól jött a segítség az égett gerendák cipelésénél és a villa biztonságosabbá tételénél. Már előre látta, hogy fogja mostantól egyedül újítgatni az épületet. Szerencséjére Caleb úgy döntött, hogy egy távolabbi faluból fog mesterembereket hívni a reparáláshoz. Bár a nagydarab kertész magában elismerte a döntés helyességét, de kifelé csak morgott, mint egy rossz medve, hogy mennyi baja lesz azokkal a kétbalkezesekkel.
Alan odafigyelt, hogy mindenki rendben összeszedje magát, majd mikor a katonák elporoszkáltak a havas erdő felé, nagy sóhajjal összekapta magát, hogy mintha mi sem történt volna folytassa a munkáját és ellenőrizze az összes fűtött helyiség kandallóját.
Caleb egy darabig bámulta a tovaporoszkáló egyenruhásokat, és a kapitány szavain merengett. Minden egyes békés percet ki kell használnia, mert úgy tűnik, ezek a közeljövőben igencsak meg fognak fogyatkozni. Ha nem is most, talán hónapok, vagy egy év múlva, de ami késik, nem múlik. Zűrös dolog, ha az embert még van ami az udvarhoz köti.
Végül dideregve összehúzta magát, és a villába menekült a bőrébe maró hideg elől. Kimenőt adott Mabelnek, Alannak, és Bernardnak is, had pihenjék ki végre rendesen a szökés és a menekülésük fáradalmait, hiszen amint visszatértek azonnal rájuk hárult a tucatnyi nyüzsgő katona szállásolása és etetése.
A szakácsnő egy tálra pakolt pár kalácsot, lekvárt, egy pohár tejet, kis mentával, ahogy Silas szereti. Caleb úgy vette el a finomságokat, hogy közben igyekezett teljesen figyelmen kívül hagyni Mabel cinkos mosolyát. A szakácsnő nem tudhatta mi van köztük, feltételezni sem merte volna, micsoda piszkos gondolatok kavarognak a fejében valahányszor a szőkeségre néz. Mabel csak azt látta, hogy mióta visszatértek, a maszkos valahogy vidámabb, mint előtte. Mindegyiküknek azt mondta, az erdőben Silas mentette meg az életét, hogy ennek okán is elkerülje a kérdezősködéseket és a ferde pillantásokat, amiért kiemelt figyelemben részesíti. Mabel egy anya büszkeségével figyelte, ahogy az általa nevelt gyermek végre barátra talált és még csak meg sem fordult a fejében, hogy másra gondoljon. Caleb rettentő hálás volt ezért a sorsnak…
Mikor kezében a tálat egyensúlyozva felkapaszkodott a torony frissen javított lépcsőjén, Silas még aludt. Előző nap kimerítette a rakodás és a kiégett helyiségekben való kotorászás. Mivel a katonák távozni készültek és a többieknek is pihenőnapot akart adni, Caleb nem keltette fel. Visszahúzta maga mellé, mikor a fiú szemei kipattantak és addig ölelte, simogatta, míg újra álomba nem szenderült.
A szőkeség még mindig aludt, hason feküdt több réteg paplan alatt, fitos orrát a párnába fúrva, mintha azon át akarna lélegezni.
Caleb letette a tálat és mosolyogva figyelte, ahogy a ficsúr szuszogása megmozgatja az arcára borult hajszálait. Mióta visszajöttek, csak ölelte, ártatlanul simultak egymáshoz éjszakánként, mint a bakfisok, akik nem tudják, mit is kéne tenniük, csak izgatja őket a pőreség tabujának megszegése. Most azonban feltámadt benne a vágy, hogy karjaiba vegye Silast és a gyönyörig hajszolja az érintéseivel.
- Silas! – próbálkozott, de az ágy felől, csak halk nyöszörgés volt a válasz.
Óvatosan lehúzta a szuszogó alakról a takarót. A szobában kellemes meleg volt, a kandallóban lobogott a tűz, a szőkeség, pedig egy szál fehér ingben feküdt a dunyha alatt.
Caleb megemelte az egyik lábát, és csókot nyomott a halvány vádlira, majd a térde hajlatába, végigkóstolta a mosószappan szagú combokat is.
Silas inge épp csak eltakarta a feneke két feszes dombját, és a látványra Caleb önkéntelenül is nyelt egyet. Széles tenyerét végigcsúsztatta a sápadt, halvány karcolások szabdalta bőrön.
Mosolyt csalt ajkára az emlék, hogyan keletkeztek hevességük nyomán ezek a sérülések. Lehajolt és szórakozottan végignyalta az egyiket, majd végigfújt a nedves felületen. Silas megrázkódott, egész testén kis redőkbe rándult a bőr, minden apró pihéje az égnek meredt, de az ajkát elhagyó elégedett nyöszörgés arra késztette, hogy folytassa lassú játékát a ficsúr tomporán.
Mikor kedvére kijátszadozta magát, felemelkedett, hogy csókot nyomjon az ébredező szőkeség arcára. Úgy gondolta, hogy a ficsúr még elég kába lehet, de a tágra nyílt égkék tekintet, amivel találkozott, meghazudtolta ezt az elképzelést. Szándékában állt megcsókolni, de ahogy most ránézett, megingott az elhatározása. Nem mintha nem kívánta volna ugyanúgy, mint előtte, de eszébe jutott, hogy eddig mindig Silas kezdeményezte a szeretkezéseiket és ahogy a rezzenéstelen kékség a szemeibe mélyedt, elfogta a félelem, hogy mi van, ha rosszul gondolta, hogy hozzá érhet. Mi van, ha nem is kívánja, ha csak a…
- Min merengsz?
Caleb beharapta a szája szélét, és zavartan lesütötte a szemeit.
- Csak azon, hogy megcsókolhatlak-e.
- Ugyan, miért ne tehetnéd? – ölelte magához a tétovázót, majd szorosra zárt ajkaira tapadt.
A maszkos azonnal megnyílt neki, ahogy nedves forróságát a száján érezte és hagyta, hogy a fiatalabb irányítson.
Silas hamarosan a hátára gördítette, a csípőjére telepedett és minden igyekezetével azon volt, hogy úgy rángassa le az inget Calebről, hogy közben ne kelljen megszakítania a csókjukat. Végül a dolog kudarcba fulladt és egy elkámpicsorodott grimasz kíséretében felemelkedett a maszkos ajkairól.
- Nem szánalomból, vagy unalomból feküdtem le veled. Akkor csókolhatsz meg, amikor csak szeretnéd!
Az arcára kiülő gyerekes határozottság mulattatta Calebet, a felajánlás, pedig igazán boldoggá tette.
- Akkor te most a szeretőm vagy?
Silas bólintott.
A maszkos elvigyorodott, amitől a szőkeség egy pillanatra megborzongott. Még sosem látta ezt az arckifejezést a férfin. Mohó, éhes és egyszersmind lehengerlő. Mintha, egy párduc csókra csábítaná a vacsoráját. Nem tudta eldönteni, hogy most félnie kéne, vagy megadnia magát a vonzásának.
Végül, nem ő volt az, aki eldöntötte a kérdést. Caleb egy határozott mozdulattal maga alá gyűrte, kezeit a feje fölé húzta és erősen rámarkolt, testével pedig az ágyhoz szögezte a csípőjét. A ficsúr képtelen volt mozogni és amikor ebbéli aggályait a maszkosnak is kifejtette, újfent csak azt az ellenállhatatlan mosolyt kapta válaszul. Szerette volna a kezeit az arcába omló sötét tincsekbe fúrni, lehúzni magához és eszméletvesztésig csókolni azokat a vigyorra húzódó vékony ajkakat. Ehelyett azonban kiszolgáltatottan feküdt egy férfi alatt, aki hihetetlen magabiztosságot és érzékiséget sugárzott, annak ellenére, hogy pár pillanattal ezelőtt, még nyúl módjára visszahúzódott volna, ha pár goromba szóval rákoppint a füleire. Caleb elégedettnek érezte magát. A beleegyezés, amit a ficsúr bólintása jelentett felvillanyozta, egyszersmind megszabadította a félelmei nagy részétől is. Úgy döntött, valóra váltja minden álmát, minden nedves álmodozását, amiktől azóta szenved, hogy Solomon S. Aaron Greenwald a királyi udvar csodált piperkőce vörösborral öntötte le a ruháját.
Persze, akkor legszívesebben megnyúzta volna a szőkeséget. Aztán az érzelmei és a történések magukkal sodorták. Katharina a szemérmetlen unokahúg adományként hullott a kezei közé, de akárhogy csűrte csavarta volna akkoriban a dolgokat, az, hogy így tarthatja a ficsúrt, hogy hallhatja az ajkát elhagyó édes sóhajokat, érezheti teste remegését, ízlelheti, habzsolhatja bőre fehérségét… nos, ez még a legszebb álmaiban sem szerepelt.
A barlangbéli hitetlenkedés és bizonytalanság távolinak tetszett ebben a pillanatban, ahogy az udvarban átélt keserű és reménytelen vágyakozás is. Silas az övé volt. Nem azért, mert kényszeríttette, nem azért, mert muszáj volt és nem is érdekből. Egyszerűen azért, mert akarta.
Caleb bolond lett volna, ha ezután nem élvezi ki minden pillanatát ennek a törékeny boldogságnak.
Fél kézzel próbálta kibogozni Silas ingének kötőjét, majd mikor nem sikerült, egy türelmetlen rántással elszakította.
- Hé!
A maszkos ügyet sem vetett a tiltakozásra, inkább a mellkason feltáruló halvány bőrt kezdte becézni. Néha beleharapott a lágy fehérségbe, hogy aztán csókokkal enyhítse a pillanatnyi fájdalmat. Miközben ajkai rátaláltak a halvány rózsaszín mellbimbókra, és lassú mozgással cirógatni kezdték, lejjebb helyezkedett a ficsúr ívbe hajlott testén és hozzá dörzsölte duzzadó merevedését.
Mindketten elégedetten sóhajtottak fel, ám az érzés közel sem volt tökéletes Caleb útban lévő nadrágja miatt. Rövid ügyetlenkedés után fél kézzel sikerült kiszabadítania magát, majd leszurkolnia magáról a többi ruhát is anélkül, hogy a ficsúrt egy pillanatra is elengedte volna. A bosszantó ténykedés végén elégedetten simult az alatta mocorgó kiszolgáltatott testhez.
- Úgy viselkedsz, mint egy ragadozó.
- És nem tetszik?
- Azt nem mondtam. – vigyorodott el.
- Pedig, lehet, hogy félned kellene…! – harapott bele a szőkeség nyakába.
Silas elégedetten sóhajtott és úgy gondolta, hogy ezt a bánásmódot azért meg tudná szokni. Jó érzés volt kiszolgáltatottnak lenni, még akkor is, ha a lassúság, amivel Caleb kényeztette, felőrölte, míg nem volt képes másra, mint elhaló nyöszörgésre.
- Kérlek! – találta meg mégis a hangját, mikor a maszkos merevségére csúsztatta kezét, de akármennyire nyöszörgött is, nem mozdította.
- Mit szeretnél?
- Mozdítsd már!
Caleb elégedetten mordult fel és vigyorogva Silas ajkába harapott.
- Szép kerek mondatokat várok drága szeretőm, különben így maradunk!
Silas nyöszörgött, próbálta a kínzóan ráfeszülő tenyérbe lökni magát, de sehogy sem sikerült. Caleb fogai a bőrébe martak, mintha azt próbálgatná, hol finomabb. A szőkeség akármennyire is élvezte a játékot, kezdett egyre türelmetlenebbé válni.
- Nos? – villantotta rá a férfi újra azt a ragadozó mosolyt.
Ekkor elszakadt a cérna. Egy hirtelen mozdulattal kiszabadította kezeit a maszkos szorításából, megragadta a tarkójánál fogva, és magához rántotta egy csókra. Csak akkor szakadt el tőle, mikor úgy érezte, nincs több levegője.
- Én nem szeretnék, én akarok! Akarom, hogy felfalj, hogy gyors és kíméletlen ritmusban merülj el bennem! Úgy hintáztasd meg velem ez az ágyat, hogy a háborgó tengeren érezzem magam! Bajban leszel, ha nem maradnak az ujjnyomaim reggelre a válladon!
Most Caleben volt a sor, hogy elakadjon a szava.
Pár másodperc hitetlenkedő bámulás után lelkes kölyök módjára látott hozzá az összes kikötés teljesítéséhez. Elvégre egy ilyen kinyilatkoztatásnak teljesülnie kell…
- Levél a Shandow villába!
- Én aztán nem viszem el!
A falu futára komoran karba fonta kezeit és idegesítő fintorral méregette az előtte lihegő barna fiút.
- Mi az, hogy nem viszed?! Arra a randa ragyás képedre esküszöm, hogy a parancsnok kezei közé adlak, ha nem kapod fel azonnal ezt a rohadt küldeményt!
- Nem teszem be a lábam a Shandow villába! – közölte a ragyás és szórakozottan rugdosni kezdett egy óvatlan fűcsomót.
- Óh, hogy dögölnél meg egy pillanatra! Csak amíg kiélvezem a látványt! Mi a franctól félsz? Hogy élve felfal?
- Nem megyek és kész! – köpött egyet oldalra a nyomatékosítás kedvéért.
- Ez egy királyi levél!
- Akkor vigye el a király!
- Szóljak Wry parancsnoknak? Felszeleteli a segged és feltálalja a környék malacainak!
- Felőlem az Atyaúristennek is szólhatsz! Magasról teszek rá, hogy ki mikor, és mit mond, arra a helyre be nem teszem a lábam!
- Óh, hogy…
- Dögölnék meg?
A lihegő futár összeszorította az ajkait és morcosan meredt ragyás társára.
- Inkább az őrmester két mázsás felesége temessen maga alá, hogy egy szusz annyi se maradjon benned! Kövér az a nő, mint egy vágnivaló sertés… - motyogta mérgesen, miközben megkerülte a ragyást, hogy másik futárt keressen helyette.
Az köpött ég néhányat, érlelgette magában a dolgokat, végül elégedetten biccentett.
- Kövér, kövér… de gyönyörű.- dúdolgatta szórakozottan.
Pár perccel később valakinél használt a fenyegetőzés, egy futár, pihent lóval elindult, hogy elvigye az üzenetet.
A ragyás fickó vigyorogva bámulta a kanca farát és a hátán kapaszkodót is. Már javában a tavasz derekát taposták, de akármilyen régen volt is botrány Shandow körül, azért a pletykák nem ültek el teljesen. Semmi kedve nem volt annak a férfinak a közelébe menni. Úgy döntött, ha már ilyen szerencsésen kihúzta magát a dolgok alól, a legokosabb az lesz, ha iszik egy korsó sört, aztán elmegy és megkeresi Annet a csinos kondáslányt.
Pár napon belül amúgy is túl nagy lesz a nyüzsgés, hogy pihenni tudjon. A fővárosban kitört forrongások hamar eljutnak majd ide is és a parancsnoknak minden emberére szüksége lesz a rendrakáshoz.
Egyáltalán nem várta a dolgot. Nem értette, minek lázadnak a parasztok. Neki is rosszabbul ment idén, ahogy mindenkinek, de attól hogy hőzöngenek a király ellen, a termés nem lesz több… persze fenn ált az esélye, hogy rosszul gondolja… Talán a lázadás megnyugtatja őket.
De ez már túl elvadult elképzelés volt ahhoz, hogy megbirkózzon vele. Marad a sör, és Anne.
Caleb a könyvtárszobában üldögélt és kezei között két levelet gyűrögetett. Az egyik a királytól jött és semmi olyasmit nem tartalmazott, amit ne tudott volna már előre.
Szórakozottan kortyolgatott egy 10 éves édes vörösbort és mikor épp nem emelte a szájához a poharat idegesen az alsóajkát rágcsálta. Ez cseppet sem állt jól neki, nem is számítva, hogy már véresre nyűtte szájának rózsaszín párnáit.
Öccse visszahívta a fővárosba, hogy a segítségével leverhesse a lázadást és felbosszantsa a nemeseket. Egyszerű taktika: Adj egy közös ellenséget a nemeseknek és az a nyávogós csürhe hirtelen összefog.
Számított erre a lépésre. Hosszú évek óta rettegett tőle, ezerszer elképzelte, milyen lesz, ha egyszer bekövetkezik. Úgy érezte magát, mint egy rab, akinek nem mondják meg, hogy mikor fogják kivégezni, ezért aztán élete minden pillanatában retteg, végül belefásul.
Mindig elég magányos volt ahhoz, hogy ne féljen eldobni mindent.
De most… most valahogy már nem volt rá képes. Silasra gondolt, búzasárga tincseire, selymes bőrére, a hangjában hallható furcsa lágyságra, ahogy kiejtette a nevét… Életében először boldognak érezte magát, néha egészen felszabadultnak. Célja volt az életének. Megismerte a vágyat, a ragaszkodást és talán valami többet is…
Ismeretlen, de melengető dolog és nem állt szándékában elengedni.
Nem mintha lenne bármi más választása… Akármennyire kedves is volt hozzá az öccse, akárhányszor hívta az udvarba, vagy fogadta meg a tanácsait, nem voltak illúziói azzal kapcsolatban, mindez mire is volt jó.
A király bizalmába fogadott egy kitaszított, megtagadott férfit… ez nem más, mint egy ütőkártya, végső lap, nagy húsos konc, amit a nemesek elé lehet dobni, ha úgy hozza a helyzet.
Igyekezett nem úgy gondolni saját magára, mint egy darab húsra, de jelen helyzetben ezt elég nehéz volt véghezvinne.
A helyzet valamiképpen mégis ironikusnak bizonyult. Az utóbbi években a király, ha nem is nyíltan, de azért az emberek tudomására hozta viselkedésével, hogy önnön véréből valónak érzi, most mégis ellene fog majd fordulni.
Sóhajtva vette maga elé a másik levelet. Nyilvánvalóan, ezt nem az öccse küldte és még nyilvánvalóbb, hogy női kéz munkálkodott rajta. A betűk kissé határozatlanok, de szépen íveltek. Persze, egy férfi is megtanulhat gyönyörűen írni, de csak kevesen képesek annyira cirkalmas és mégsem hivalkodó betűket kanyarítani, mint az asszonyok.
Ártalmatlannak tűnik, minden cirádájáról süt a báj, de általában az ilyen írások rejtik a legkínzóbb tartalmat.
Mikor azonban rászánta magát, hogy kibogozza miért és ki is küldte, az ajtó kivágódott, és egy földes, és fülig érő mosolyú ficsúr rontott be rajta.
- Kikészültem! – adta elő színpadias sóhajjal.
Caleb nem felelt. Egy hajtásra kiitta maradék borát és gondterhelten végigmérte maszatos szeretőjét.
- Valami gond van? Sápadt vagy.
A fekete maszk alól feszülten villogtak a szemei.
- A futár levelet hozott.
- Rossz hír?
- El akarod olvasni?
A királyi pecsét láttán Silas úgy gondolta, jobb lesz, ha ehhez leül. Egymás után többször is elolvasta, majd hátradőlt a maszkossal szemközti fotelban, és a földre vágta a levelet.
Caleb nem szólt egy szót sem, csak fürkészte a ficsúr ideges kék szemeit.
- Nem vagyok, hülye a politikához Caleb! Pontosan tudom, ez mit jelent.
- Szerinted mit? – óvatoskodott a maszkos.
- Lassú, és nyújtott leépítést, vagy gyors orgyilkos általi halált.
- Ne lásd ilyen borúsan!
Silas szemöldökei a homloka közepére szaladtak. Az ajka halvány remegésén látszott, hogy ez az utolsó mondat hihetetlenül felidegesítette. Nem volt már kisgyerek, nem szorult rá, hogy titkolózzanak előtte és nem szerette ha idiótának nézik, még akkor sem, ha nincs rossz szándék a dologban.
- Adj egy kis bort és ne nézz bolondnak! Beszélgettem Wry-vel, és vak sem vagyok. Tudtam, hogy sokba fog még nekünk kerülni, hogy megszabadultunk Piustól.
- Ezt hogy érted? – töltött egy pohárral Caleb.
- A királytól kértél segítséget.
- Nem közvetlenül.
- Lényegtelen… felhívtad magadra a figyelmet. Maga a bíboros segített ki a bajból, így sokan kivételezettnek fognak tekinteni. A közgyűlölet tárgya leszel… elnézést, már az vagy! Jobb lenne, ha összeszednénk magunkat, és elhúznánk valahova külföldre. – indítványozta.
Caleb tüdejéből hangosan távozott a levegő, pedig nem is vette észre, mióta tartja vissza.
- Vissza kell mennem az udvarba.
Silas elsápadt.
- Meg akarsz halni?
- Nem fogok meghalni! – csattant fel, de valahogy nem volt őszinte.
- Nem, persze, hogy nem… elég gyors vagy, hogy elhajolj minden feléd repülő nyílvessző elől, és a bőröd olyan vastag, hogy nem hatol át rajta a merénylők kése! – közölte olyan szarkasztikus stílusban, mint valami száz éves öregember, aki épp elvesz egy 14 éves szüzet – Felőlem visszamehetünk a szakadékhoz, és leugorhatsz!
A maszkos úgy érezte, épp eleget hallott. Nem állt szándékában gyáván megfutamodni, a lábai közé húzni fülét, farkát, mint egy kivert kutya és külföldre menekülni. Egyébként is teljesen mindegy, hogy hova megy, az övéhez hasonló rongált arccal lehetetlen elrejtőzni. Silas, egy kissé még naiv lehet, ha azt hiszi, hogy egy országhatár ide, vagy oda, megmentheti. Ha mégsem találnák meg, akkor sem kell sok… egy újabb lelkes pap, egy gyerekeit a szörnyetegtől féltő apa, egy falu, ahol nem tűrik a másságot és ugyanott vannak, mintha felszegett fejjel bemasírozna az udvarba és elfogadná a sorsát.
- Visszamegyek. Ha akarod, este beszélhetünk, de a döntésemen nem változtatok!
Fel állt és pár lépéssel átszelte a szobát. Silas kissé sértetten ücsörgött tovább, földmaszatos kezével vakarta meg a tarkóját. Az ajtócsapódásra összerázkódott.
Szeretett volna ízeset káromkodni, elmondani mindennek a világot, a királyt, és talán Caleb makacs természetét is. Ehelyett azonban megmarkolta az asztalon hagyott boros üveget és úgy ahogy volt meghúzta. Korty kortyot követett és mire észbekapott, már ki is ürült az üveg. Elmerült egyre zavarosabbá váló gondolataiban, de akárhogy igyekezett is elkerülni, mindegyre a maszkos fájdalmasan sértett arckifejezése furakodott közéjük.
- Csodálatos! – hümmögött – Most mehetek kibékíteni… nem mintha nem lenne ínyemre… - tette hozzá egy kaján vigyorral, ami azonnal lekonyult, amint eszébe jutott mivel is bántotta meg a férfit.
A szoba furcsa kilengést vett oldalra, ahogy megmozdult.
- A francba! Sose bírtam az alkoholt! Akkor meg minek ittam ennyit? Vigasztalhatatlan leszek, ha nem találok még egy üveggel…
Kedélyesen közvetítette saját gondolatait a négy fal és a több tucatnyi könyv felé, majd megpróbált felállni. Sokkal könnyebben ment, mint gondolta. Állva valahogy kevésbé érezte magát becsípettnek, bár ez elég meglepő…
Fókuszálás közben észrevette az asztalon felejtett másik levelet. A címzést vizsgálgatva furcsán ismerősnek tűntek a betűk, a sorok enyhe dőlése…
Felmarkolta az irományt, és az inge belsejébe rejtette. Úgy tervezte, egy újabb üveg bor elcsenése után visszaadja Calebnek.
Caleb jómaga is meglátogatta a borospincét, bár kb. másfél órával később, mint a ficsúr. Felmarkolt két üveget, majd a tornya felé vette az irányt. A vastag tölgyfaajtót kitárva egy igen meztelen, és igen részeg ficsúrral találta magát szemközt.
- Üdvözlet! Csodásan érzem magam!
- Azt látom. – dörmögte, de valahogy nem tudott haragudni.
- Találtam még egy levelet a könyvtárban. Olyan szépen íródott, egész ismerős volt. Nem bírtam ki és felbontottam! – színpadiasan széttárta a karjait, mivel az ágy tetején állt, egészen úgy nézett ki, mintha repülni akarna – Nekem szólt!
- Neked?
- Igen nekem! Katharina írta. Az a céda nem bírt magával, megszökött otthonról és ezt valamiért velem akarta közölni, egy olyan levélben, amit neked címzett! Kiderül, hogy van valaki a családomban, aki még emlékszik rá, hogy létezem és miről ír nekem? – vészesen megingott- Hogy megtalálta élete férfiját egy gazdag kereskedő fiában és el akar szökni vele. Mi közöm van nekem ehhez? Kit érdekel? Miért nem arról ír, hogy hiányzom? Hogy bánja a párbajt? Hogy…
- Silas! Vigyázz a szélé…
Már nem tudta végigmondani, mert az illuminált ficsúr lezúgott a földre.
- Jól vagy? Silas!
A szőkeség szemeiben könnyek gyűltek és olyan elkámpicsorodott képet vágott, mint egy szomorú kiscica.
Caleb lerakta az üvegeket, felnyalábolta és felrakta az ágyra. Esetlennek, kiszolgáltatottnak tűnt és valahogy reményvesztettnek.
- Elmész az udvarba?
- Igen elmegyek.
- Semmi sem tántoríthat el? Tényleg semmi? Bármit megteszek!
A maszkos elmosolyodott, végigsimított pityergő szeretője arcán. Lecsókolta róla a könnycseppeket és ráhúzott egy takarót meztelen testére.
- Sajnálom…
- Akkor veled megyek! Veled leszek minden pillanatban! Mindenhová elkísérlek!
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Ismernek, bámulni fognak és megaláznak, ahol tudnak!
Silas lesöpörte magáról a takarót és megragadta Caleb mellényét. - Sosem voltam túl szentimentális alkat, de most csak te vagy nekem! Nagyon magasról teszek rá, hogy ki mit gondol, hogy fog megalázni, vagy hogy miket kell majd elviselnem! Nem bocsátom meg magamnak, ha úgy halsz meg, hogy nem vagyok ott!
- Remélem, ezt nem fogod teljesen szó szerint venni. – dörmögte bosszúsan, de valahogy nem tudta elrejteni a mosolyát.
Ez volt Silas utolsó értelmes monológja. Caleb vigyorogva gondolt rá, hogy valószínűleg részegen az ágyon ugrálva ezt a mondatot gyakorolta órákig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése