Cím:Két pucér egy cseresznyefán
fejezet: 3.
fandom: original
korhatár: 18
műf.: humor, kaland- akció, scifi, biszexualitás, gyilkosság, trágár beszéd, manipuláció
Figyelmeztetés: agybaj ^^
Tartalom: Mi a fenét esznek a cseresznyefák?
Dorka és űrkalóz bandája megválaszolja a kérdéseket és még sok másikat is. Közben pedig a kihalás szélére sodornak pár fajt, idegileg leamortizálnak egy komplett sivatagi törzset, legendásan verekszenek és családi kapcsolatokat ápolgatnak. De valahogy mindig kerül valaki a cseresznyefára...
- Remek hajó… remek… pofás… Ez a lakosztályom?
- Ez a társalgó – világosította fel a főnökét Mimóza.
- Pedig épp elég tágas lenne lakosztálynak – nézett körül a vőlegény csalódottan.
- Valószínűleg a legénység nem osztja ezt a nézetet.
- A sok nagydarab pasi?
A testőr megnyomott pár gombot az egyik fali konzolon, majd miután a helyiséget biztonságosnak találta, betessékelte a herceget.
- Ez a kis izé?
Az alig négy lépéssel átszelhető szoba közepén ácsorgott. Minden bútor és fal mattfeketére színezve, a lámpák komoly fénye nélkül valószínűleg olyan érzést kelthetett, mintha valaki a világűrbe lépne ki, nem is egy hálószobába. Csak a széles ágy volt sötétlila ágyneművel bevetve és egy vászon elé tolva, ahová a Pötyi számítógépe folyamatosan a hajótest körül látható teret vetítette ki.
- Ez valószínűleg a kapitány szobája. Átengedte.
- A minimum, ami elvárható – vágódott hanyatt Fülöp a levendulaszín párnákon.
Mimóza nem szólt, csak csendesen pakolászott. Időnként szórakozottan pásztázta a belső monitoron felvillanó adatokat, de a hajó csak arról tudósította, hogy Dorka épp a készleteket tölteti fel.
Furcsa kis félmosolyra görbült a szája, ahogy a kapitányra gondolt.
Az a nő idegesítő kis gombócnak tűnt, de határozottan nem volt hülye.
Mikor a herceg kegyeskedett végre felkelni és lefáradni a konyhába, olyan kérdéssorozatnak vetette alá a férfit, amitől egy kevésbé felkészült udvarló menten agyérgörcsöt kapott volna. Egészen mókás kis gombóc volt, de meg tudta nehezíteni az ember életét, az fix. A terv előadása közben pedig volt valami egészen furcsa a tekintetében. Nem kapzsiság. Pedig azt várta. Pénzéhséget és elvakult akarnokságot.
Fülöp nem vette észre. Lefoglalta önnön nagyszerűsége, a show, amit előadott. A századost csűrte-csavarta az ujja körül, mint más a sálát, és a rojtok helyett keringőt bazsalygott a tábornokkal.
Mimóza nem szerette a széptevésnek ezt a bókokkal megtűzdelt hamis táncát. Világéletében az egyszerű és közvetlen megoldások híve volt. Érdekes, hogy e közé a tulajdonság és a magányosan töltött hosszú évek közé még sosem jutott eszébe párhuzamot húzni.
- Mit gondolsz, mikor indulunk?
- Elképzelésem sincs. Gondolom, a készletek feltöltése után, és ha a kapitány elbúcsúzott a családjától.
- Ez az! Búcsúzkodni! Tudtam, hogy valami még hátravan. Elővennéd a kék kabátomat?
Mimóza szerette volna azt mondani, hogy ő testőr és nem lakáj, de tudta, hogy teljesen felesleges, így inkább elővette az említett ruhadarabot.
Dorka a zsilip mellett ácsorgott és próbált rájönni, hogy mire kell Acélnak egy kiló zselatin a konyhára, de mivel a szakácsot semerre se találta, nem sikerült megfejteni a rejtvényt.
A húga mellette ült két oxigénpalack tetején és egy hosszú listán pipálgatta az elhaladó szállítórobotokra kiírt tételeket.
- Egész biztos hozzá akarsz menni ehhez a pöcshöz?
A százados felemelte a fejét és elgondolkodva meredt egy darabig nővérére, aztán érkezett a következő robot és ismét a listára fordította a tekintetét.
- Másfél éve vele vagyok. Szerinted?
- Én tíz percig sem bírnám.
- Te senkit nem bírsz – pipált egy újabb tételt. – Mi is a kapcsolatrekordod?
- Három nap – fancsalodott el Dorka.
Utálta ezt a témát.
- Akkor jobb lesz, ha eldugulsz. Fülöp… Fülöp nem olyan, amilyennek most gondolod. Elbűvölő ember.
- Értem.
Valójában semmit sem értett, de jó volt úgy tenni, mintha egy pillanatig rendelkezne a nők megértésének megvilágosodásszerű képességével. Mert bár időnként idegesítette, de kénytelen volt elismerni, hogy az azonos ivarszervek nem teszik képessé automatikusan ilyen csodára.
- Elviszem egy sétarepülésre, megszerzem a kincset, aztán visszahozom és minden csodás lesz.
A százados olyan meggyőzően bólogatott ezekre a szavakra, hogy Dorka elbizonytalanodott, vajon valóban olyan egyszerű-e az egész, amilyennek kinéz.
Volt már részük pár kalandban, senki nem illethette olyan vádakkal a csapatát, hogy nyúlszívű anyuka-kedvencek összeröffenése volna csupán. Mégis rossz előérzettel nézett az út elé.
Nem értette, mi az, ami aggasztja, hisz magában a tervben, az indoklásban nem volt semmi rémítő.
A legénység is remekül fogadta a tervet. Egyedül Viktor nyelt akkorákat, amit még egy ámbráscet is megirigyelne, de ő egyébként is hajlamos volt a hisztériára.
- Valami nem tiszta nekem ezzel az egésszel – dörmögte mintegy maga elé, de a százados kezében megakadt a toll.
- Hagyomány a családjában, hogy az uralkodó elrejt valamit, amit a nősülésre váró fiúnak meg kell keresnie. Többnyire ez maga a nászajándék.
- Az viszont nem hiszem, hogy szerepel a családi kalendáriumban, hogy egy ártatlan kalózbandát is magával kell hogy cipeljen az ifjú vőlegény.
- Ártatlan?
- Ne ragadd ki a szót! Ártatlan elszenvedői leszünk a hülyeségének!
- Márpedig a térképet az ő DNS-ére programozták. Csak akkor tudjátok, merre kell menni, ha megy.
- Egyszerűbb lenne rádiókapcsolatban maradni és olykor beszélni.
A százados nem szólt többet, konok hallgatásba burkolózott. Ismerte jól a nővérét és tudta, hogy bármit mond, az nem találna nála pozitív fogadtatásra. Ha Dorka pufogott, egyszerűbb volt kivárni a végét és aztán megbeszélni a dolgokat, mint hiábavalóan győzködni, amíg ordítozásba nem fajul a dolog. Abban amúgy se nagyon akadt még, aki jobb nála.
A kapitány csípőre tett kézzel állt, és egyáltalán nem tartózkodott azon a szent helyen, ahol a teste. Legalábbis a gondolatai borzasztó messze jártak. Ami azt illeti, többször is felmerült benne, hogy a világegyetemet nem hajóval a legkönnyebb átvágni, hanem gondolatokkal… Már csak rá kellett volna jönnie, mindezt hogy lehet személy- és teherszállításra használni, és az egész univerzum meghajol nagysága előtt. Ez a felfedezés azonban még váratott magára.
Dorka tudta, hogy a vénuszi uralkodók elég hepciásak a hagyományaikra. Egyszer volt alkalma lezuhanni az egyik gyarmatbolygójukon az óriáscsótány-futtatás idején, és több mint négy órán keresztül nem hagyhatták el a hajót, mert a szaguk megzavarta volna az állatokat a tökéletes teljesítésre tett törekvésben. A kapitány el nem tudta képzelni, hol lehet a csótányok orra.
Ez a „kidobom a gyerekem, mielőtt megnősül”-dolog nem új a nap alatt. Már a népmesékben is megesett, nem is egy kultúrában. A kiskirályfik elmentek, sárkányt meg manót öltek, esetleg szakállnál fogva fára kötöztek, aztán begyűjtötték a fele nőt és az egész királyságot, vagy épp fordítva, kinek hogy tetszett.
Csak hát a sárkányok kihaltak, az eldugott kincsek nagy részét megtalálták, és a koronák sem aranyból vannak már. Valószínűleg ez már négy generációval korábban a Fülöpök nagy Vénuszra telepedése idején sem volt másképp. Épp ezért ők maguk rejtettek el kincseket és szőttek hozzájuk nagy regéket, titkokat és furmányos nehézségeket. Nősülés előtt pedig elkergetik az ifjú titánt, hogy a család pénze nélkül, saját kapcsolatait felhasználva találja meg azt.
A százados jövendőbelije hihetetlen éretlenségét bizonyítja, hogy az egyetlen hely, ahova segítségért fordulni tudott, az tulajdon kedvese és családja.
- A pasid kissé pipogya. Elképzelni nem tudom, hogy fogja irányítani valamelyik királyi leányvállalatot, ha nem volt képes összeszervezni egy tisztességes magánhadsereget eddigi pályafutása során.
- Tekintve, hogy az egyik leghíresebb kalózbanda segít neki felkeresni a kincset, nem hiszem, hogy olyan rosszul állna a szénánk.
- Ha nem vezet el a kincsig, akkor kirojtozom az ülepét, mielőtt visszaadom. Ugye tudod?
A százados bólintott, a kapitány pedig elégedetten mosolyra húzta a száját. Valami végre úgy ment, ahogy szereti.
Pötty kis kerek teste szorgalmasan küzdötte előre magát az űr sötétjében.
A felszállás zökkenőmentesen alakult, leszámítva, hogy Fülöp olyan elánnal csókolgatta a századost, hogy a legénység nem bírta eldönteni, hogy ott helyben magáévá óhajtja-e tenni, vagy csak meg akarja fojtani. Dorka pedig nem bírt rájönni, hogy vajon milyen fensőbb hatalom tartja vissza a fickó megölésétől.
Mimóza azonnal elé mozdult. Egy egészen apró lépést tett csak, de aki nem hülye, láthatta, hogy figyelmeztetés volt.
A kapitány elismeréssel adózott a ténynek, miszerint a testőrnek vagy a hátán is van szeme, vagy megérezte a Fülöp felé küldött gyilkos szándékú agyhullámokat. Lényeg a lényeg, hogy remek szakembernek tűnt, amit még a kapitány is kénytelen volt egy bosszankodó mosollyal elintézni, és mire ismét felspanolta volna magát egy támadásra, már a hajón is voltak.
Fülöp elterpeszkedett a szállásán, Dorka pedig beköltözött Acél mellé. Egyrészt azért, mert a vendégszállást Mimóza foglalta el, másrészt pedig mert Liebling – az egyetlen másik nő a hajón - egész nap fegyverolaj-szagot árasztott magából. Hiába hát az illem, inkább aludt a nagydarab szakácsot plüssmaciként ölelgetve, minthogy neki is minden pórusából az az orrfacsaró rettenet áradjon.
Dáriusz szigorú beosztásba foglalta a teendőket, ahogy szokta, a legénység pedig igencsak nagy ívben tett az egészre mindaddig, ameddig a kapitány szankciókat nem helyezett kilátásba.
Az otthoni látogatás viszonylagos lazasága tehát nem tartott sokáig.
Egy hajó veszélyes üzem a maga nemében. Folyamatos felügyelet és karbantartás nélkül hamar utazókoporsóvá válik, és bár hajlamosak voltak hajnalig inni, rémes stílusban káromkodni és olykor egészen fel sem öltözni, de mind értették a dolgukat. Csak ketten lógtak ki a sorból. Fülöp, az örökké unatkozó és henyélő trónörökös és Viktor. Bár a festő rajzai erőteljes javulást mutattak azóta, hogy a Vénuszról elindultak, de még mindig nem eléggé ahhoz, hogy Dorka elégedett legyen. Időnként egészen úgy nézett ki, mintha direkt rajzolna rosszul, legalábbis senki nem feltételezte, hogy ilyen szintű tehetségtelenség egyáltalán létezhet.
Mikor épp nem csináltak semmi értelmeset – és ez mindegyikükkel gyakran megesett –, Piktor és a herceg a társalgóban kártyáztak. Többnyire ropiban, mert Fülöp ugyan lelkesen dobta be a gyűrűit tétnek, viszont szegény festő nemigen tudta tartani, még akkor sem, amikor az ecseteit kissé túlértékelve elfogadták egyenlő értéknek. A hercegnek valahogy mindig több gyűrűje akadt, mint Viktornak festőeszköze.
Ezek a partik egy idő után nagy népszerűségre tettek szert a legénység körében. Fogadásokat kötöttek a nyertesre, olykor be is szálltak, de mivel mind tudták, melyikük gyakorlott hamiskártyás, inkább csak figyelték a játékot.
Fülöp az unalmas fogadások alatt külön szobába vonuló főuraktól tanulta a játékot, míg Viktor leginkább a kikötői kocsmák árnyékos sarkaiban tanonckodott. Mégis rendre megesett, hogy ugyanúgy akartak csalni. Furcsa ütközése a társadalmi ranglétra két végén álló személyeknek.
A herceg kackiás bajuszkája meg-megremegett, mikor igazán a markában érezte a győzelmet, a festőnek pedig akaratlanul is lebiggyedt a szája sarka, mikor vesztésre állt. Kénytelenek voltak tehát elismerni, hogy egyikük sem rendelkezik a kártyához oly elengedhetetlen pókerarccal. Később csak olyasmit játszottak, amihez a fentebbi tulajdonság nem szükségeltetett.
Dorka sokszor üldögélt a társalgó sarkában, hátát egy méretes virágcserépnek vetve, számítógéppel a térdén. Figyelte az épp folyó játékot, vagy jelentések tömkelegét böngészte. Ilyenkor rendszeresen ráncolta a szemöldökét, hümmögött és olykor egész váratlanul hátradöntötte fejét, hogy a fölé magasodó nagylevelű zöldség szinte betakarni látszott, mint egy fáradt gyermekét óvó anya.
A legénység tagjai már megszokták ezt a szokatlan elvonulási formát. Tisztában voltak vele, hogy a kapitány ritkán zárkózik be. Szereti maga körül a sürgés-forgást, még ha olykor dohogva is nyilatkozik a hangzavarról, hogy nem tud tőle rendesen dolgozni. Valójában nélküle még kevésbé tudott.
- Sakk-matt! – kiáltott fel Viktor diadalmasan.
Kivételesen nem kártyáztak, és ez rettentően feldobta a festőt. Új lehetőséget szimatolt a levegőben, új esélyeket és lehetőleg sok-sok pénzt.
Liebling hanyagul feküdt egy kereveten és olvasott valamit. A rohamkése a hasán feküdt keresztben, mintha valami kis állatot melengetne magán. Időnként feléje kúszott a keze, és a mellette ülő Acél ilyenkor félhangosan dobolni kezdett a lábával. Ő adta kölcsön a könyvet az orgyilkosnak és nem szerette volna, ha az szétvagdossa, mint a legutóbbit, amikor a kedvenc szereplője meghalt. Persze mondhatta volna, hogy olvasson a komputeren, de pont a régi könyvek szépségét akarta bizonygatni előtte.
Liebling ilyenkor óvatosan visszacsúsztatta a kezét maga mellé és igazán próbálta visszafogni a felháborodását.
Nem ment sokáig.
- Ez rémes! Iszonyú! Miért adtad nekem? – fakadt ki végül, de nem tette le az olvasnivalót, csupán a kerevet farészébe vágta a rohamkést és csörögve-zörögve a hasára fordult.
- Ez a Lassie, ez klasszikus!
- Majdnem megölték a kutyát!
Acél rámeredt, és egészen mulatságosan hitetlenkedő képet vágott.
- Mi bajod? Gyilkos vagyok, nem egy rohadt hentes! Ez egy kutyus! – lengette a könyvet.
A hisztit hallva Dorka megnyomta a kikapcs gombot a vékony lemezen, amin az adatok futottak kusza iramban, majd ismét hátrahajtotta a fejét, és elégedett kis félmosollyal konstatálta a növény takargatási szorgalmát, ahogy az arcába hullt.
- Bár lenne gyümölcsöd is! Hozzád mennék – dünnyögte szórakozottan.
A zöldség másik oldalán, takarva a méretes levelek által, Mimóza üldögélt. A pisztolyát szerelte épp apró darabokra.
- Ez esetben örülök, hogy nem rendelkezem ilyen képességekkel. Nem áll szándékomban nősülni. Legkevésbé egy törvényen kívül álló női személlyel, akit csak két hete ismerek.
A kapitány szemhéja azonnal felpattant. Megfordult és némi kotorászás után sikeresen széthajtotta a megfelelő leveleket, hogy láthassa a másik oldalon ülőt.
Idegesen szusszantott, mikor beazonosította Mimózát.
- A gazhoz beszéltem.
- Gyakran értekezik növényekkel? – tudakolta a testőr és szinte szórakozottan belefújt a pisztoly csövébe. Pedig hol voltak már a régi puskaporral működő fegyverek?
- Ugyan! – forgatta a szemét és pimasz könnyedséggel utánozta Mimóza stílusát. – Csak ünnepnaponként. Ez olyan, mint az öntözés. A túl sok hamar megárt. Bár tudhatná, hisz zöldségfajtára utal a neve.
Közben igyekezett felidézni, mikor magázódott utoljára valakivel, aki a hajóján utazott, de egyetlen precedens sem jutott eszébe.
A testőr végigfuttatta pillantását a helyiségen, leellenőrizve minden veszélyforrást, majd egykedvűen folytatta a pisztolya szerelését.
- Bár a mimóza a hüvelyesek közé tartozik, a legkevésbé sem zöldség. Nem ehető.
- Zöld – kötötte az ebet a karóhoz Dorka.
- Attól függ, milyen bolygón. Hiába a terraformálás, a növények érzik a különbségeket. Egyszer láttam egy cseresznyefát, amin élénk-lila gyümölcsök nőttek a sárga levelek között.
Dorka idegesen szusszantott.
- Továbbra is úgy hiszem, hogy csak vasár- és ünnepnapokon szabad zöldségekkel társalognom. Akkor sem túl sokáig – közölte, majd összekapta a szerteszórt adatlemezeket a lábáról és kivonult a társalgóból.
- Ez nem is sakk! Tudod egyáltalán a szabályokat? – kiabált Fülöp.
Valahol a kerevet mellett a szakács épp bizonygatta, hogy a családjában sosem voltak hentesek, és igazán közeli barátságot ápol a kutyákkal.
Mimóza a kapitány távolodó alakja után bámult a pisztolyszerelés közepette, és még ilyen csodát? Hát nem fordítva illesztette be az elsütőt? Pedig tízéves kora óta ismeri minden darabkáját.
- Ez a társalgó – világosította fel a főnökét Mimóza.
- Pedig épp elég tágas lenne lakosztálynak – nézett körül a vőlegény csalódottan.
- Valószínűleg a legénység nem osztja ezt a nézetet.
- A sok nagydarab pasi?
A testőr megnyomott pár gombot az egyik fali konzolon, majd miután a helyiséget biztonságosnak találta, betessékelte a herceget.
- Ez a kis izé?
Az alig négy lépéssel átszelhető szoba közepén ácsorgott. Minden bútor és fal mattfeketére színezve, a lámpák komoly fénye nélkül valószínűleg olyan érzést kelthetett, mintha valaki a világűrbe lépne ki, nem is egy hálószobába. Csak a széles ágy volt sötétlila ágyneművel bevetve és egy vászon elé tolva, ahová a Pötyi számítógépe folyamatosan a hajótest körül látható teret vetítette ki.
- Ez valószínűleg a kapitány szobája. Átengedte.
- A minimum, ami elvárható – vágódott hanyatt Fülöp a levendulaszín párnákon.
Mimóza nem szólt, csak csendesen pakolászott. Időnként szórakozottan pásztázta a belső monitoron felvillanó adatokat, de a hajó csak arról tudósította, hogy Dorka épp a készleteket tölteti fel.
Furcsa kis félmosolyra görbült a szája, ahogy a kapitányra gondolt.
Az a nő idegesítő kis gombócnak tűnt, de határozottan nem volt hülye.
Mikor a herceg kegyeskedett végre felkelni és lefáradni a konyhába, olyan kérdéssorozatnak vetette alá a férfit, amitől egy kevésbé felkészült udvarló menten agyérgörcsöt kapott volna. Egészen mókás kis gombóc volt, de meg tudta nehezíteni az ember életét, az fix. A terv előadása közben pedig volt valami egészen furcsa a tekintetében. Nem kapzsiság. Pedig azt várta. Pénzéhséget és elvakult akarnokságot.
Fülöp nem vette észre. Lefoglalta önnön nagyszerűsége, a show, amit előadott. A századost csűrte-csavarta az ujja körül, mint más a sálát, és a rojtok helyett keringőt bazsalygott a tábornokkal.
Mimóza nem szerette a széptevésnek ezt a bókokkal megtűzdelt hamis táncát. Világéletében az egyszerű és közvetlen megoldások híve volt. Érdekes, hogy e közé a tulajdonság és a magányosan töltött hosszú évek közé még sosem jutott eszébe párhuzamot húzni.
- Mit gondolsz, mikor indulunk?
- Elképzelésem sincs. Gondolom, a készletek feltöltése után, és ha a kapitány elbúcsúzott a családjától.
- Ez az! Búcsúzkodni! Tudtam, hogy valami még hátravan. Elővennéd a kék kabátomat?
Mimóza szerette volna azt mondani, hogy ő testőr és nem lakáj, de tudta, hogy teljesen felesleges, így inkább elővette az említett ruhadarabot.
Dorka a zsilip mellett ácsorgott és próbált rájönni, hogy mire kell Acélnak egy kiló zselatin a konyhára, de mivel a szakácsot semerre se találta, nem sikerült megfejteni a rejtvényt.
A húga mellette ült két oxigénpalack tetején és egy hosszú listán pipálgatta az elhaladó szállítórobotokra kiírt tételeket.
- Egész biztos hozzá akarsz menni ehhez a pöcshöz?
A százados felemelte a fejét és elgondolkodva meredt egy darabig nővérére, aztán érkezett a következő robot és ismét a listára fordította a tekintetét.
- Másfél éve vele vagyok. Szerinted?
- Én tíz percig sem bírnám.
- Te senkit nem bírsz – pipált egy újabb tételt. – Mi is a kapcsolatrekordod?
- Három nap – fancsalodott el Dorka.
Utálta ezt a témát.
- Akkor jobb lesz, ha eldugulsz. Fülöp… Fülöp nem olyan, amilyennek most gondolod. Elbűvölő ember.
- Értem.
Valójában semmit sem értett, de jó volt úgy tenni, mintha egy pillanatig rendelkezne a nők megértésének megvilágosodásszerű képességével. Mert bár időnként idegesítette, de kénytelen volt elismerni, hogy az azonos ivarszervek nem teszik képessé automatikusan ilyen csodára.
- Elviszem egy sétarepülésre, megszerzem a kincset, aztán visszahozom és minden csodás lesz.
A százados olyan meggyőzően bólogatott ezekre a szavakra, hogy Dorka elbizonytalanodott, vajon valóban olyan egyszerű-e az egész, amilyennek kinéz.
Volt már részük pár kalandban, senki nem illethette olyan vádakkal a csapatát, hogy nyúlszívű anyuka-kedvencek összeröffenése volna csupán. Mégis rossz előérzettel nézett az út elé.
Nem értette, mi az, ami aggasztja, hisz magában a tervben, az indoklásban nem volt semmi rémítő.
A legénység is remekül fogadta a tervet. Egyedül Viktor nyelt akkorákat, amit még egy ámbráscet is megirigyelne, de ő egyébként is hajlamos volt a hisztériára.
- Valami nem tiszta nekem ezzel az egésszel – dörmögte mintegy maga elé, de a százados kezében megakadt a toll.
- Hagyomány a családjában, hogy az uralkodó elrejt valamit, amit a nősülésre váró fiúnak meg kell keresnie. Többnyire ez maga a nászajándék.
- Az viszont nem hiszem, hogy szerepel a családi kalendáriumban, hogy egy ártatlan kalózbandát is magával kell hogy cipeljen az ifjú vőlegény.
- Ártatlan?
- Ne ragadd ki a szót! Ártatlan elszenvedői leszünk a hülyeségének!
- Márpedig a térképet az ő DNS-ére programozták. Csak akkor tudjátok, merre kell menni, ha megy.
- Egyszerűbb lenne rádiókapcsolatban maradni és olykor beszélni.
A százados nem szólt többet, konok hallgatásba burkolózott. Ismerte jól a nővérét és tudta, hogy bármit mond, az nem találna nála pozitív fogadtatásra. Ha Dorka pufogott, egyszerűbb volt kivárni a végét és aztán megbeszélni a dolgokat, mint hiábavalóan győzködni, amíg ordítozásba nem fajul a dolog. Abban amúgy se nagyon akadt még, aki jobb nála.
A kapitány csípőre tett kézzel állt, és egyáltalán nem tartózkodott azon a szent helyen, ahol a teste. Legalábbis a gondolatai borzasztó messze jártak. Ami azt illeti, többször is felmerült benne, hogy a világegyetemet nem hajóval a legkönnyebb átvágni, hanem gondolatokkal… Már csak rá kellett volna jönnie, mindezt hogy lehet személy- és teherszállításra használni, és az egész univerzum meghajol nagysága előtt. Ez a felfedezés azonban még váratott magára.
Dorka tudta, hogy a vénuszi uralkodók elég hepciásak a hagyományaikra. Egyszer volt alkalma lezuhanni az egyik gyarmatbolygójukon az óriáscsótány-futtatás idején, és több mint négy órán keresztül nem hagyhatták el a hajót, mert a szaguk megzavarta volna az állatokat a tökéletes teljesítésre tett törekvésben. A kapitány el nem tudta képzelni, hol lehet a csótányok orra.
Ez a „kidobom a gyerekem, mielőtt megnősül”-dolog nem új a nap alatt. Már a népmesékben is megesett, nem is egy kultúrában. A kiskirályfik elmentek, sárkányt meg manót öltek, esetleg szakállnál fogva fára kötöztek, aztán begyűjtötték a fele nőt és az egész királyságot, vagy épp fordítva, kinek hogy tetszett.
Csak hát a sárkányok kihaltak, az eldugott kincsek nagy részét megtalálták, és a koronák sem aranyból vannak már. Valószínűleg ez már négy generációval korábban a Fülöpök nagy Vénuszra telepedése idején sem volt másképp. Épp ezért ők maguk rejtettek el kincseket és szőttek hozzájuk nagy regéket, titkokat és furmányos nehézségeket. Nősülés előtt pedig elkergetik az ifjú titánt, hogy a család pénze nélkül, saját kapcsolatait felhasználva találja meg azt.
A százados jövendőbelije hihetetlen éretlenségét bizonyítja, hogy az egyetlen hely, ahova segítségért fordulni tudott, az tulajdon kedvese és családja.
- A pasid kissé pipogya. Elképzelni nem tudom, hogy fogja irányítani valamelyik királyi leányvállalatot, ha nem volt képes összeszervezni egy tisztességes magánhadsereget eddigi pályafutása során.
- Tekintve, hogy az egyik leghíresebb kalózbanda segít neki felkeresni a kincset, nem hiszem, hogy olyan rosszul állna a szénánk.
- Ha nem vezet el a kincsig, akkor kirojtozom az ülepét, mielőtt visszaadom. Ugye tudod?
A százados bólintott, a kapitány pedig elégedetten mosolyra húzta a száját. Valami végre úgy ment, ahogy szereti.
Pötty kis kerek teste szorgalmasan küzdötte előre magát az űr sötétjében.
A felszállás zökkenőmentesen alakult, leszámítva, hogy Fülöp olyan elánnal csókolgatta a századost, hogy a legénység nem bírta eldönteni, hogy ott helyben magáévá óhajtja-e tenni, vagy csak meg akarja fojtani. Dorka pedig nem bírt rájönni, hogy vajon milyen fensőbb hatalom tartja vissza a fickó megölésétől.
Mimóza azonnal elé mozdult. Egy egészen apró lépést tett csak, de aki nem hülye, láthatta, hogy figyelmeztetés volt.
A kapitány elismeréssel adózott a ténynek, miszerint a testőrnek vagy a hátán is van szeme, vagy megérezte a Fülöp felé küldött gyilkos szándékú agyhullámokat. Lényeg a lényeg, hogy remek szakembernek tűnt, amit még a kapitány is kénytelen volt egy bosszankodó mosollyal elintézni, és mire ismét felspanolta volna magát egy támadásra, már a hajón is voltak.
Fülöp elterpeszkedett a szállásán, Dorka pedig beköltözött Acél mellé. Egyrészt azért, mert a vendégszállást Mimóza foglalta el, másrészt pedig mert Liebling – az egyetlen másik nő a hajón - egész nap fegyverolaj-szagot árasztott magából. Hiába hát az illem, inkább aludt a nagydarab szakácsot plüssmaciként ölelgetve, minthogy neki is minden pórusából az az orrfacsaró rettenet áradjon.
Dáriusz szigorú beosztásba foglalta a teendőket, ahogy szokta, a legénység pedig igencsak nagy ívben tett az egészre mindaddig, ameddig a kapitány szankciókat nem helyezett kilátásba.
Az otthoni látogatás viszonylagos lazasága tehát nem tartott sokáig.
Egy hajó veszélyes üzem a maga nemében. Folyamatos felügyelet és karbantartás nélkül hamar utazókoporsóvá válik, és bár hajlamosak voltak hajnalig inni, rémes stílusban káromkodni és olykor egészen fel sem öltözni, de mind értették a dolgukat. Csak ketten lógtak ki a sorból. Fülöp, az örökké unatkozó és henyélő trónörökös és Viktor. Bár a festő rajzai erőteljes javulást mutattak azóta, hogy a Vénuszról elindultak, de még mindig nem eléggé ahhoz, hogy Dorka elégedett legyen. Időnként egészen úgy nézett ki, mintha direkt rajzolna rosszul, legalábbis senki nem feltételezte, hogy ilyen szintű tehetségtelenség egyáltalán létezhet.
Mikor épp nem csináltak semmi értelmeset – és ez mindegyikükkel gyakran megesett –, Piktor és a herceg a társalgóban kártyáztak. Többnyire ropiban, mert Fülöp ugyan lelkesen dobta be a gyűrűit tétnek, viszont szegény festő nemigen tudta tartani, még akkor sem, amikor az ecseteit kissé túlértékelve elfogadták egyenlő értéknek. A hercegnek valahogy mindig több gyűrűje akadt, mint Viktornak festőeszköze.
Ezek a partik egy idő után nagy népszerűségre tettek szert a legénység körében. Fogadásokat kötöttek a nyertesre, olykor be is szálltak, de mivel mind tudták, melyikük gyakorlott hamiskártyás, inkább csak figyelték a játékot.
Fülöp az unalmas fogadások alatt külön szobába vonuló főuraktól tanulta a játékot, míg Viktor leginkább a kikötői kocsmák árnyékos sarkaiban tanonckodott. Mégis rendre megesett, hogy ugyanúgy akartak csalni. Furcsa ütközése a társadalmi ranglétra két végén álló személyeknek.
A herceg kackiás bajuszkája meg-megremegett, mikor igazán a markában érezte a győzelmet, a festőnek pedig akaratlanul is lebiggyedt a szája sarka, mikor vesztésre állt. Kénytelenek voltak tehát elismerni, hogy egyikük sem rendelkezik a kártyához oly elengedhetetlen pókerarccal. Később csak olyasmit játszottak, amihez a fentebbi tulajdonság nem szükségeltetett.
Dorka sokszor üldögélt a társalgó sarkában, hátát egy méretes virágcserépnek vetve, számítógéppel a térdén. Figyelte az épp folyó játékot, vagy jelentések tömkelegét böngészte. Ilyenkor rendszeresen ráncolta a szemöldökét, hümmögött és olykor egész váratlanul hátradöntötte fejét, hogy a fölé magasodó nagylevelű zöldség szinte betakarni látszott, mint egy fáradt gyermekét óvó anya.
A legénység tagjai már megszokták ezt a szokatlan elvonulási formát. Tisztában voltak vele, hogy a kapitány ritkán zárkózik be. Szereti maga körül a sürgés-forgást, még ha olykor dohogva is nyilatkozik a hangzavarról, hogy nem tud tőle rendesen dolgozni. Valójában nélküle még kevésbé tudott.
- Sakk-matt! – kiáltott fel Viktor diadalmasan.
Kivételesen nem kártyáztak, és ez rettentően feldobta a festőt. Új lehetőséget szimatolt a levegőben, új esélyeket és lehetőleg sok-sok pénzt.
Liebling hanyagul feküdt egy kereveten és olvasott valamit. A rohamkése a hasán feküdt keresztben, mintha valami kis állatot melengetne magán. Időnként feléje kúszott a keze, és a mellette ülő Acél ilyenkor félhangosan dobolni kezdett a lábával. Ő adta kölcsön a könyvet az orgyilkosnak és nem szerette volna, ha az szétvagdossa, mint a legutóbbit, amikor a kedvenc szereplője meghalt. Persze mondhatta volna, hogy olvasson a komputeren, de pont a régi könyvek szépségét akarta bizonygatni előtte.
Liebling ilyenkor óvatosan visszacsúsztatta a kezét maga mellé és igazán próbálta visszafogni a felháborodását.
Nem ment sokáig.
- Ez rémes! Iszonyú! Miért adtad nekem? – fakadt ki végül, de nem tette le az olvasnivalót, csupán a kerevet farészébe vágta a rohamkést és csörögve-zörögve a hasára fordult.
- Ez a Lassie, ez klasszikus!
- Majdnem megölték a kutyát!
Acél rámeredt, és egészen mulatságosan hitetlenkedő képet vágott.
- Mi bajod? Gyilkos vagyok, nem egy rohadt hentes! Ez egy kutyus! – lengette a könyvet.
A hisztit hallva Dorka megnyomta a kikapcs gombot a vékony lemezen, amin az adatok futottak kusza iramban, majd ismét hátrahajtotta a fejét, és elégedett kis félmosollyal konstatálta a növény takargatási szorgalmát, ahogy az arcába hullt.
- Bár lenne gyümölcsöd is! Hozzád mennék – dünnyögte szórakozottan.
A zöldség másik oldalán, takarva a méretes levelek által, Mimóza üldögélt. A pisztolyát szerelte épp apró darabokra.
- Ez esetben örülök, hogy nem rendelkezem ilyen képességekkel. Nem áll szándékomban nősülni. Legkevésbé egy törvényen kívül álló női személlyel, akit csak két hete ismerek.
A kapitány szemhéja azonnal felpattant. Megfordult és némi kotorászás után sikeresen széthajtotta a megfelelő leveleket, hogy láthassa a másik oldalon ülőt.
Idegesen szusszantott, mikor beazonosította Mimózát.
- A gazhoz beszéltem.
- Gyakran értekezik növényekkel? – tudakolta a testőr és szinte szórakozottan belefújt a pisztoly csövébe. Pedig hol voltak már a régi puskaporral működő fegyverek?
- Ugyan! – forgatta a szemét és pimasz könnyedséggel utánozta Mimóza stílusát. – Csak ünnepnaponként. Ez olyan, mint az öntözés. A túl sok hamar megárt. Bár tudhatná, hisz zöldségfajtára utal a neve.
Közben igyekezett felidézni, mikor magázódott utoljára valakivel, aki a hajóján utazott, de egyetlen precedens sem jutott eszébe.
A testőr végigfuttatta pillantását a helyiségen, leellenőrizve minden veszélyforrást, majd egykedvűen folytatta a pisztolya szerelését.
- Bár a mimóza a hüvelyesek közé tartozik, a legkevésbé sem zöldség. Nem ehető.
- Zöld – kötötte az ebet a karóhoz Dorka.
- Attól függ, milyen bolygón. Hiába a terraformálás, a növények érzik a különbségeket. Egyszer láttam egy cseresznyefát, amin élénk-lila gyümölcsök nőttek a sárga levelek között.
Dorka idegesen szusszantott.
- Továbbra is úgy hiszem, hogy csak vasár- és ünnepnapokon szabad zöldségekkel társalognom. Akkor sem túl sokáig – közölte, majd összekapta a szerteszórt adatlemezeket a lábáról és kivonult a társalgóból.
- Ez nem is sakk! Tudod egyáltalán a szabályokat? – kiabált Fülöp.
Valahol a kerevet mellett a szakács épp bizonygatta, hogy a családjában sosem voltak hentesek, és igazán közeli barátságot ápol a kutyákkal.
Mimóza a kapitány távolodó alakja után bámult a pisztolyszerelés közepette, és még ilyen csodát? Hát nem fordítva illesztette be az elsütőt? Pedig tízéves kora óta ismeri minden darabkáját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése