Itt a hulla! Hol a hulla /2

Cím:Itt a hulla! Hol a hulla? 
fejezet: 2.
fandom: Harry Potter
korhatár: 18
műf.: humor, biszexualitás, gyilkosság, trágár beszéd
Figyelmeztetés: albínó Voldemort, vorry
Tartalom: Napóleon valahogy egy kocsiba kerül holtan. Persze az igazi neve nem ez, de annyi gond van a teteme elrejtésével, hogy egy idő után már senkit sem érdekel.
Voldemort temeti az apját… illetve temetné, de a fentebb említett közbeszól. Aztán jönnek a goth-ok…





Tíz perccel később, miután ellenőrizték, hogy János atya eléggé elfoglalta-e magát egy rakás gombáspalacsinta bekebelezésével, gondosan magukra csukták az ajtót és körbevették a koporsót.
- Remélem, nem azért jött, főnök, hogy Harryt jégre tegye. Őt azért sajnálnám.
- Megható. Kösz, Milli!
- Nekem semmi közöm az egészhez! A dagadt tavasztündér mondta, hogy ide hozzuk Caramelt! – mentette a menthetőt a szőke.
- Pofa súlyba, Malfoy, vagy megrajzollak a pillangómmal!
Harrynek kellett némi idő, mire rájött, hogy a lány épp belezéssel fenyegeti Dracót. Megrázta a fejét, és elhessegette a gondolatot, hogy a nagydarab tényleg képes lenne megtenni, valamint a fejébe tolakodó morbid képet is, amiben Milli tündérkeként szerepelt óriási bicepszekkel.
- Valóban maga Voldemort, a maffiafőnök?
- Kuss legyen! – horkant fel Mr. Denem. – Ha jól értelmezem, akit tegnap este elintéztem, az apám alá került a koporsóba.
- Így esett. Nem tudhattam, hogy maga kicsoda – szabadkozott Potter.
- Nem, persze hogy nem. Akkor már nem élne.
- Most, hogy tudom, meghalok? – kerekedtek ki a férfi szemei.
- Még elválik.
Milli igazán sötéten meredt a főnökére, de még ő sem volt eléggé szuicid ahhoz, hogy belepofázzon a döntéseibe.
- Mit tegyünk? – tudakolta Draco.
- MI semmit. ÉN kimegyek a konyhába a paphoz, és lefoglalom még egy darabig – hangsúlyozta fokozottan a személyes névmásokat. - TI pedig kiveszitek a testet az apám alól, kiviszitek a temetőbe, és amíg nincs jobb, addig berakjátok az egyik kriptába.
Potterre nézett megerősítésként, ő pedig nem nagyon tudott mást, mint hogy komoran bólintson. Ez az egész helyzet kezdett egyre kevésbé szimpatikus lenni számára. Sajnálta, hogy nem volt annyi esze korábban, hogy mindent felgyújtson.

.oOo.

Hermione Granger kitűnő nyomozó volt. Ezt tudta ő is, meg a főnökei is. Iskola elsőként végzett, az egész rendőrtiszti főiskola tananyaga a kisujjában volt.
De azt a tényt, hogy került Ronald Weasley mellé nyomozónak, képtelen lett volna racionális és logikus módon megmagyarázni.
A férfi minden volt, ami ő nem. Az ember azt hinné, ettől remek páros lettek, de ők inkább csak a baleseti sebészet forgalmát lendítették fel, és nem a megoldott ügyek kupacát gyarapították. Ez úgy eshetett, hogy Ron sosem tudta, mikor kéne hallgatnia, Hermione meg sosem tudta, hogy mikor kellene használnia a pisztolyát. Ennek eredményeképp sikerült kirobbantaniuk több mint nyolc tömegverekedést, felgyújtaniuk egy szállodát, és magukra haragítaniuk az államügyészt. Az utolsó ügyük „megoldása” közben Ront lábon lőtték.
Hermionéval akkor közölték, hogy beépített ügynök lesz, amikor épp a kórházi pudingba próbálták belefojtani egymást.
A vörös hajú nyomozó a hír hallatán olyan röhögőgörcsben tört ki, hogy csak dupla adag morfiummal tudták lenyugtatni. Granger felszegte a fejét, és miközben igyekezett a hiénavihogástól rángó szemöldökét normális állapotba kényszeríteni, elfogadta a megbízást.
Hát eredménye az nem lett.
Tom Denem mellett kellett házvezetőnőként szolgálatot teljesítenie. Valaki a szervezett bűnözési osztályon úgy gondolta, hogy az idős öregúr kapcsolatban van valami alvilági főmuftival.
A kócos nyomozó azonban csak azt vette észre, hogy a „főnöke” szoros kapcsolatot ápol a számítógépével, és egy rakás goth ruhában parádézó fiatal lánnyal. Gőze nem volt, mit esznek rajta, de a gyertyagyújtással kezdődő meghitt összejöveteleknek, amiket a nappaliban tartott, rendre orgia lett a vége. Igazából akkor kezdte el forgatni a szemeit a sörösüvegek és eldobált csikkek söprögetése közben, mikor Denem szobájából egy indiai ikerpár osont ki.
A temetésre elméletben nem kellett volna elmennie, de úgy érezte, ha már kihúzott egy évet az öreg mellett, akkor a legkevesebb, ha lerója tiszteletét… Alaposan átgondolva arra jutott, hogy a „tisztelet” egy erős szó. Inkább elmegy és kifejezi reményét, hogy a vén perverz valahogy mégiscsak a mennyországba jut.
A temetkezési vállalkozó ajtaja nyitva állt.
Ezt Hermione egy percig sem furcsállta. Azon is csak vállat vont, amikor vagy ötven feketeruhás lányt pillantott meg a temető környékén ácsorogni. Minden bizonnyal arra vártak, hogy a koporsót kihozzák odabentről. A nyomozó úgy gondolta, egész kedves, hogy nem akarják zavarni odabent a családot, inkább csendben szobroznak kint. Ő maga viszont nem akart a végéig maradni, csupán egy gyors látogatást tervezett, így benyitott.
Végigtipegett a folyosón, keresve a rokonokat, a ravatalt, vagy egyáltalán bárkit. A konyhában aztán egy kissé paradicsomszószos állú pap biztosította róla, hogy jó helyen jár, a nagy, kétszárnyú ajtó mögött meg is fogja találni a koporsót, bár neki sem volt fogalma arról, miért találta csukva.
Hermione hallott még egy kellemes hangot a spájz felől, amelyik udvariasan tudakozódott, vajon milyen olívabogyó illik a palacsintához, de kifordult a helyiségből, mielőtt megpillantotta volna a bariton gazdáját. Nem akarta zavarni az ebédet.
A ravatal valóban a kétszárnyú ajtó mögött volt felállítva, legalábbis az arcába csapódó tömény virágillat még a belépés előtt biztosította erről a tényről.
Odabenn aztán a legkülönösebb kép fogadta, amit csak addigi élete folyamán láthatott.
Ideiglenes főnöke a földön ült, pont az ajtóval szemben, és hanyagul egy fintorgó szőke fickó lábának támaszkodott. Mintha nem is temetésen lenne, hanem öltönyben feküdt volna ki a partra.
Ronból ez minden bizonnyal kiváltott volna egy „Lazaaaa!” felkiáltást, de Mione tekintete továbbsiklott a fiatalemberre, róla egy nagydarab lányra és a temetkezési vállalkozóra. Ezek ketten épp Napóleont húzták elő a koporsóból.
Kétszer is pislogott, de még mindig az egykori császárt látta maga előtt. Bár az arca…
A nagydarab, barna lány riadtan megfordult, majd mielőtt Mione egyáltalán megkérdezhette volna, mi a fene folyik épp, egy hatalmas tenyér beterítette.
A világ elsötétült.

.oOo.

- Ez most mi a frászra volt jó? – suttogta ingerülten Malfoy, miközben a földre fektette Denemet.
- Miért, mit akartál volna csinálni vele? – tudakolta Milli. – Elmeséled, hogy a főnök faterja világ életében arra vágyott, hogy Napóleonnal nyugodjon egy helyen?
- Annál, hogy pofán vágod és kiterül, minden jobb! Legalább él? Szerintem reccsent az álla.
- Annyira meg se küldtem szerencsétlent.
Harry mindeközben a földre tette a politikus porhüvelyét, és amíg Milli az ájult nyaki vénáját igyekezett megtalálni, addig ő megszerezte a táskáját, és megpróbált rájönni, hogy ki a fene lehet.
Az arca majdnem olyan sápadt lett, mint Voldemorté, amikor megtalálta a nő jelvényét. Torkot köszörült, megigazgatta a szemüvegét, aztán visszagyömöszölt mindent a táskába.
- Milli! Rakjátok Mr. Denemet a koporsóba, Napóleont meg mögé. Egy pillanat és jövök!
Úgy viharzott ki, mint aki szellemet látott. Dracónak ideje sem maradt egy gúnyos eszmefuttatásra, miszerint tömjék a csajt is a koporsóba, legalább az öregnek lesz társasága odaát.
- Ki mondta, hogy ő a főnök?
- Ha farkasok lennénk, te lennél a falka legalja, Draco – dörmögte Bullstrode.
- Max gorilla lehetsz, dagi!
A lány a vállára vette az ájult nyomozót, és gúnyos tekintettel szembefordult a szőkével.
- Nem akarod te, hogy az legyek!
Nem sokkal később Malfoy rájött, hogy tényleg nem akarja…

.oOo.

Harry kivágta a konyhaajtót, de amikor megpillantotta János atyát, zavartan megvakarta a tarkóját. Teljesen elfelejtette, hogy ő még itt van.
- Rémes ez a huzat, nem? – lengette meg az ajtószárnyat.
Voldemort egy vizespoharat táncoltatott az ujjai között, és igencsak rosszallóan mérte végig a temetkezési vállalkozót.
- Mr. Denem! Van egy kis probléma, amit meg kellene beszélnünk. Remélem, megbocsátja, atyám! – mosolygott a vidáman rágcsáló papra.
- Rajtam ne múljon. Még egy óráig ráérek, de aztán el kell mennem, hogy előkészítsem a kis Teddy Lupin keresztelőjét.
- Igyekezni fogunk, ígérem! – szabadkozott Harry.
Voldemort arcán a legkisebb érzelem sem tükröződött, ahogy követte kifelé a folyamatosan mentegetőző Pottert. A férfi egy női retikült szorongatott, de a maffiavezér úgy volt vele, hogy kinek-kinek a saját ízlése szerint kell élnie… Az azonban már szemöldökráncolásra késztette, mikor a másik megragadta a karját és behúzta a wc-be.
Olyan apró volt a hely a csésze előtt, hogy a mellkasuk egymásnak szorult helyezkedés közben.
Voldemort egészen közelről bámulhatott bele a másik bambuszzöld szemeibe. Levette narancslencsés szemüvegét és mintha csak fáradtságból tenné, megmasszírozta az orrnyergét. Valójában csak jobban akarta látni a másik íriszeit.
- Mi baja van?
- Muszáj mutatnom valamit!
- Romantikusabb helyszínt is el tudtam volna képzelni ahhoz, hogy meztelenül lássam.
Harry önkéntelenül elpirult, bár többnapos belső vitapartit le tudott volna vezényelni önmagával, hogy a zavartól vagy az ingerültségtől. 
- Az előbb, mikor kirángattuk a hullát az apja alól, benyitott egy nő…
- Melyik marha hagyta nyitva az ajtót?
- A ravatalozó ajtaját nem lehet zárni! Mi a fenének? – puffogott Harry.
Voldemort kissé előrébb hajolt, kezével hanyagul a szemközti falnak támaszkodott a másik válla felett.
- A nekrofília nem mond neked valamit? A te szakmádban tudnod kéne…
- Az én szakmámban a perverzek gyorsan a helyükön találják magukat!
Az albínó orra szinte súrolta az övét. Azok a vékony, sápadt ajkak pedig elégedett mosolyra húzódtak.
- A perverzek? Hm… Én bérgyilkos vagyok, Potter, te pedig temetkezési vállalkozó. Szólj, ha bármelyikben felfedezed a normalitás szikrányi jelét, de abban az esetben sajnos azt kell hinnem, hogy gyengeelméjű vagy. A halállal foglalkozni mindenféle szexuális felindultság nélkül is perverznek hat egy rendes ember szemében – Harryt egészen a falnak nyomta. – Nos… mi is van azzal a nővel?
- Rendőrnyomozó – közölte Potter, kissé tárgyilagosabban, mint amennyire a másik a riadt kismadárként verdeső szíve alapján gondolta volna.
Ha a hír nem ért volna fel egy arculcsapással, Voldemort szánt volna időt egy újabb vigyorra, annak a felfedezésnek az örömére, hogy a szarkafészek-hajú férfi érdekesebb, mint azt elsőre gondolta. Így azonban a mosolya még a kiteljesedése előtt lelohadt az arcáról, tejfelszínű szemöldökei pedig komor ráncba szaladtak a homlokán.
- Honnan tudod?
Harry észre sem vette, hogy az a minimális magázódás is mennyire hirtelen elmúlt közöttük a zsaruveszély hallatán.
- Megtaláltam a jelvényét és az igazolványát a retiküljében – rángatta meg a kérdéses tárgyat valahol a maffiavezér gyomorszája környékén. A nagy nyomulásban ugyanis kettejük közé szorult.
- És otthagytad azzal a két gyengeelméjűvel?
- Hoztam volna magammal? Milli leütötte.
Voldemort prüszkölésszerű nevetést hallatott. Meglepődött volna, ha a lánynak nem ez az első reakciója. A Halálfalók közül talán csak Greyback tudott nagyobb tockosokat osztani, mint Bullstrode. Régóta várták már kettejük összecsapását, hogy végre eldőljön, melyikük a jobb, de Fenrir már egy ideje Oroszországban vitte az üzleti ügyeket, így aztán a dolog egyre halasztódott.
- Elintézem.
- Lehetne, hogy ne öld meg? – tudakolta fancsali képpel Harry.
Semmi kedve nem volt még egy hullának helyet keresni. Már az az egy is elég nagy kalamajkát hozott a nyakába.
- Esetleg.
- Esetleg?
Voldemort fél kézzel végigcirógatta a halálkufár arcát.
- Tudod, nem a halál az egyetlen perverzióm…
- Ha lefekszem veled, akkor túléli? És velem mi lesz? – kapcsolt egészen gyorsan Harry.
Voldemort összehúzott szemekkel meredt rá, de csak puszta kíváncsiságot látott tükröződni az arcán. Szívből felkacagott.
- Igazán kellemes felajánlás, de nem épp erre gondoltam. Téged… hm… még meggondolom.
- Üdítő ez a határozottság egy maffiafőnöktől. 
Minden gond ellenére Voldemort jó hangulatban lépett ki a folyosóra. Gyors léptekkel a ravatalhoz ment.
Milli és Draco épp bekötötték az ébredező Hermione száját. A nő háttal volt az ajtónak, így nem láthatta Voldemort arcát. A maffiavezér szórakozott kifejezéssel mérte végig hármukat. A végén még tényleg életben hagyhatja a nyomozót.
- Te! – mutatott Dracóra. – Fecskendő a kocsimban. – Megvárta, amíg a ficsúr kirohan. – A hulla?
- Melyik? – morgott a lány.
- Nem vagy te hülye.
Milli a ravatal mögé intett.
- Rendben, akkor én most belövöm a nyomozónkat. A Tejfölfejűvel kicipelitek a hullát, ahogy mondtam, aztán elviszitek Miss Rosszkorvoltamrosszhelyenésnemalegjobbidőbent, aztán kirakjátok valami kellően kompromittáló környéken.
A lány szerette volna megtudni, Harryvel mi lesz, de még ha ki is ütik majd, és az egész valami lidérces álomként fog élni a nyomozó fejében, akkor sem a legjobb ötlet előtte neveket emlegetni.
Voldemort látta a szemében az aggódást.
Használna a lánynak, ha megölné Harryt. Leszokna arról, hogy kötődjön az emberekhez maga körül. Jobb, ha minél előbb megtanulja, hogy ebben a szakmában kifejezetten gyorsan hullanak a barátok. Talán idővel hasonlóak lehetnének. Greyback is lelkes, mindenkivel barátkozó tejfelesszájúként kezdte.
Potterre gondolt és a bambuszzöld szemekben lobogó tűzre. 
Talán neki magának is jót tenne, ha megölné. Túl szimpatikus.
Draco közben megérkezett a fecskendővel. Sápadtabb volt, mint korábban.
- Fő… főnök!
- Ne makogj! Mondd!
- Egy rakás goth üldögél odakinn, és imát mormolnak valami nagymesterükért.
- Goth?
- Csajok fekete ruhában, csipkeernyővel és sötét minkkel.
- Tudom, hogy mi az! – Megfordult. – Hét millit adj a rendőrnek. Kimegyek, beszélek velük.
Útközben belépett a konyhába, és magával hurcibálta az atyának újabb adag ételt tálaló Pottert. A fiú már meg sem próbált ellenállni, csak követte, lógva a karján, mint valami engedelmes jakuzafeleség.
- Egy rakás goth vert tanyát a ház előtt. Nem tudjuk kivinni a hullákat, amíg itt vannak.
- Hullákat? Hirtelen lett még egy?
Voldemort felhorkant, amolyan „fogd már be, nem ez a fontos!” felhanggal, aztán kivágta a bejárati ajtót.
A nagy kavarodásban elfelejtette visszavenni a szemüvegét, érzékeny szemeit pedig elvakította a hirtelen világosság. Mire sikerült valamennyire hozzászoknia és fókuszálnia, két kis halálmadár hölgyemény már előtte ácsorgott. Lelkesen csillogó szemekkel bámultak fel rá, mintha valami igazán nagyszerű dolog került volna eléjük. 
- Ön ugyebár Denem mester fia? – tudakolta egyikük, egy vörös hajú, kotnyelesnek tűnő nőszemély. – Egyszer mutatott nekünk egy képet önről.
Voldemort megpróbálta nem összecsikorgatni a fogait ennek hallatán.
- Igen. Mr. Denem az apám volt, de arról nincs tudomásom, hogy önök kicsodák.
A vörös mellett egy álmos tekintetű szőke lány ácsorgott. Olyan homályos szemei voltak, mintha tejüvegen át szemlélné a világot.
- Mi vagyunk a mester követői.
- Micsodái? – tátotta el a száját Harry.
- A mester rengeteget mesélt nekünk a túlvilágról. Tudjuk, hogy vissza fog térni. Azért jöttünk, hogy elvégezzük a szükséges szertartásokat a lelkéért, hogy addig is jó dolga legyen a túlvilágon.
Potter kibogozta a kezét a maffiavezéréből, és erélyesen a szőkeség elé állt.
- Ha csirkét akartok áldozni, meg hasonlókat, akkor menjetek máshová! Ez egy katolikus temető! Nem akarom, hogy az elhunytak rokonainak oka legyen felháborodni!
Más miatt nem aggasztotta volna a dolog, elvégre a vérnyomokat lemossa a slag meg némi fehérítő. Maximum biztos lehetett benne, hogy azon a síron aztán évekig nem nő majd virág. Voldemort hátterét ismerve nem hitte, hogy ezen kiakadna.
A szőke lány egy pislogással nyugtázta a szavait, a kis vörös arca ellenben rekordgyorsasággal öltötte fel a haja színét.
- Mégis mi a frászt képzel! Nem holmi sátánista tinibanda vagyunk! Nem nyüves csirkéket akarunk áldozni a mester sírján!
Mielőtt még jobban belelovalhatta volna magát a hisztibe, a szőke vállára tette a kezét. Ettől némileg megnyugodott, legalábbis abbahagyta kis időre az ideges pattogást.
- Elnézést, de a barátnőmnek igaza van. Nem áll szándékunkban háborgatni sem a temetést, sem mások sírját.
- Mégis ki a fenék vagytok?
A kis vörös erre már kihúzta magát. Egyre többen gyűltek köréjük a beszélgetésre kíváncsian, ő pedig széles mozdulattal végigmutatott rajtuk.
- A Sápadtvirág klub 111 tagja vagyunk! Én Bloodflower és – itt az álmos tekintetűre bökött – Moonshine.
- Rendes nevetek nincs?
- Ginevra Weasley és Luna Lovegood – fintorgott a vörös.
Voldemort kihúzta magát és csábítóan vérszomjas arckifejezéssel mérte végig a felsorakozottakat. Ennyi embernek csak nem mondhatta, hogy húzzanak a jófenébe. A tárgyalás nem olyasmi volt, amit könnyedén összeegyeztetett a személyiségével, de az általános béke megőrzése érdekében úgy döntött, hogy mutat némi hajlandóságot.
Szerencsére Potter mindenben a segítségére volt. Jól jött, mert az eszmecsere mindenféle vallási, gyülekezési és kegyeleti jogokról folyt, amiknek a megvitatását amúgy is méltóságán aluli szájtépésnek tartotta volna. 
- Rendben! – masszírozta meg a homlokát Harry. – Akkor ez olyasmi, mint mikor a halottakat egy utolsó hatalmas banzájra vitték?
Luna szorgosan bólogatott.
A temetkezési vállalkozó nem igazán értette ez mennyiben segíti majd az öreg Denem túlvilágról való visszatértét. Inkább úgy tűnt, mintha az öregúr biztosítani akarta volna, hogy a barátai a lehető legjobb hangulatban búcsúztassák.
Harry fáradtan gondolt a házgyújtással kapcsolatos terveire, majd fanyarul elmosolyodott. Mi a fenét árthat még egy gigantikus tábortűz és száz piáló goth a lelkivilágának?
- Úgy fél kilóméterre van egy mező. Ott megtarthatjátok, de Mr. Denem testét nem vihetitek.
- Miért? Hiszen be van balzsamozva! Semmi baja nem lenne – kötötte az ebet a karóhoz Ginny.
- Mert nem járulok hozzá! – sziszegte Denem, mérges kígyót meghazudtoló vészterhes hangon, de a lányok inkább fellelkesülni látszottak ettől, sem mint világgá futni.
A férfi elborzadt. Harry esetében még vonzónak találta az érdeklődést, de a többtucatnyi rámeredő női szempártól végigfutott a hátán a hideg. Egész életében nem kapott ennyi rajongást, és most hogy megtörtént, legszívesebben keresett volna egy kalasnyikovot, hogy megszabaduljon az egész bandától.
Kis idő múlva azonban lett nagyobb gondja is, mint egy csapat rászegeződő tekintet.
A koporsóvivők megjelentek, és mint rendesen, egy szó nélkül elindultak befelé. 
Harry akkor jött rá, hogy a temetést már rég el kellett volna kezdeniük, és elfelejtett szólni a fiúknak, hogy várjanak. Valószínűleg megelégelték a tétlenséget és elindultak, hogy megnézzék mi történhetett.
A temetkezési vállalkozó megrángatta a Tom kézelőjét. A maffiavezér reflexből oda akart csapni, de a szeme sarkából megpillantotta mire is akarják felhívni a figyelmét.
- Elintézem – dörmögte és ott akarta hagyni a fiút.
Harry szeme előtt felrémlett a négy halott koporsóvivő tetemének eltüntetése, és az egyik szeme rángatózni kezdett.
Egészen határozottan úgy döntött, hogy ha ennek vége, és Denem életben hagyja, akkor mindent felgyújt. Még a biztosítási pénz sem érdekli majd, csak hadd láthassa, ahogy ég az egész kóceráj.
Pár gyors szóval lerendezte a lányokat, akik vidáman láttak neki, hogy összetereljék a közelben ténfergő bandát, és mindenkinek elújságolják mire jutottak.
Voldemort mindeközben már az épületben volt.
Az apja koporsója lecsukva állt a ravatalon, mellette Milli és Draco. A hulla sehol, a koporsóvivők pedig próbálták megtudni mi a fene a késedelem oka.
Némi pénz és Voldemort vészesen ingerült mosolya meggyőzte őket, hogy a továbbiakban nem kell jelen lenniük. Megoldják nélkülük is a dolgot.
- A család meggondolta magát. Ragaszkodnak hozzá, hogy ők vigyék ki a koporsót. Szabadok vagytok mára – toldotta meg a belépő Harry a maffiavezér pénzügyi adományát a megfelelő szavakkal.
- És a sír? – tudakolta egyikük, merthogy annak a betemetése is az ő dolguk lett volna.
- Hagyjátok a lapátokat a Simmons kripta mögött. Elintézzük.
Nem volt több fennakadás. Ki ne örülne egy szabadnapnak?
Mikor magukra maradtak Voldemort idegesen körülhordozta tekintetét a szobában.
- Hol vannak?
- A zsarut belőttem – közölte fintorogva Malfoy.
- Én meg bevágtam a koporsóba. Elnézést főnök, de hallottuk a lépteket, nem volt más hely – húzta be a nyakát Milli.
A maffiafőnök megmasszírozta az orrnyergét és fáradtan intett, hogy tesz az egészre, csak kapják már ki onnan a csajt.
- A hulla?
- A wc-n.
Millinek ez a kijelentése ráncba húzta mind Voldemort, mind Harry homlokát. Aztán egy sikoly és egy tompa puffanás beigazolni látszott a gondjaikat.
Kiérve megpillantották a padlón, közvetlen a nyitott vécéajtó előtt ájultan heverő János atyát.
Harry kínjában vigyorgott, és ellenőrizte a pap pulzusát. 
Nos… nem volt neki. Ami azt illeti nem is lélegzett…
- Hívjatok egy mentőt! – kiáltotta, és azonnal lecincálta a reverendát az öreg mellkasáról.
A három Halálfaló elgondolkodó tekintettel ácsorgott felette, amíg ő igyekezett minél szakszerűbben alkalmazni a szívmasszázst.
- Mi a frászra vártok? Vigyétek a hullát vissza a ravatal mellé, a mentősök nem fognak tovább bejönni!
Ebben mondjuk kénytelenek voltak igazat adni neki, és ha némi fáziskéséssel is, de Voldemort előkaparta a mobilját és értesítette a kórházat.
Milli és Draco cipekedett, közben fojtott hangon káromkodtak. Kezdett elegük lenni az egész hercehurcából. Ha valaki megkérdezte volna Harryt, hát ő is hasonló érzésekkel viseltetett a dolgok állása iránt. Azonban beszélni nem volt ideje.
Azért két lélegeztetés és mellkas nyomás közepette felmerült benne a gondolat, hogy mi a fenéért gondolták, hogy Napóleon majd magára zárja odabentről a budiajtót, nehogy zavarja valaki csöndes halálában.
Voldemort a falnak dőlve figyelt. Csendesen, kifejezéstelen arccal bámulta az életmentési kísérletet. Jobbára az élet kioltásával foglalatoskodott, így aztán az ellenkezőjére irányuló megmozdulás lenyűgözte. Legfőképp, hogy egy darabig egészen haszontalan erőfeszítésnek látszott.
- Van pulzusa! – lihegte percek múlva Harry átszellemülten, és olyan izzadtan, mint aki a maratont futotta le éppen.
A mentőautó szirénázva állt meg odakinn.
Nagyon hamar elvitték János atyát.
Napokkal később kiderült, hogy az elfogyasztott hihetetlen mennyiségű töltött palacsinta, több évnyi nem múló szenvedély a túlcukrozott kávé és az ijedtség a hulla láttán egyszerre tehettek az állapotáról. Szerencsére az utolsó sokkot okozó látványt, felépülése után hallucinációnak tudta be.

.oOo.