Cím: A ficsúr és a szörny
Fejezet: 6.
Fandom: original
Szereplők: saját
Tartalom: Mese az elbizakodott nemesről aki párbajt veszít és ezért egy különösen emberi szörnyeteg tulajdonává válik.
Figyelmeztetés: Akció-kaland, romantikus, slash, barokk kor
Korhatár: 18
Megjegyzés: Bár a feeling történelmi, valójában nem tartalmaz valós adatokat vagy szereplőket. Max annyiban ósdi, hogy elég régen írtam. Az alapötletet Tateno Makoto- Like The Barren Wasteland című mangája ihlette, de a továbbiakban semmi közös nincs a két műben.
- Silas! Ébredj!
A ficsúr felpislogott, de az erős fény miatt könny szökött a szemébe, így nem látta pontosan, ki áll előtte.
- Silas!
A hang vékony volt és gyerekes, a kéz pedig, amely bökdöste vékony, és szúrós csontú.
- Ki vagy? – pislogta ki szeméből a könnyeit.
- Gregory – közölte az előtte ácsorgó kisfiú némileg sértetten. – Egy levelet jöttem átadni. Mr. Shandowtól.
A fáradtságát mintha elfújták volna, azonnal kikapta a gyerek kezéből a vaskos papírtekercset és a nefelejcset ábrázoló viaszpecsétre ügyet sem vetve, azonnal feltépte.
Drága Silasom!
Gyávaság, de nem mertem tőled szemtől szemben elbúcsúzni. Mire ezt a levelet olvasod, már börtönben leszek.
Megtiltom, hogy megkeress, meglátogass, vagy bármit próbálj tenni az érdekemben! Számodra én mától nem létezem!
Nemsokára a feje tetejére áll majd az udvar. A parasztok lázadása eléri csúcsát. A nemesek, akik gyűlölnek, támogatják őket a király ellen, így eljött az ideje, hogy az uralkodó kijátssza az aduját.
Gondoskodtam Mabelről, Alanról, és Bernardról is. Intézkedtem a te jövődet illetően is. Rövid időn belül felkeres egy férfi, a neve Gerrit de Grandsailles. Reggel óta hivatalosan a fia vagy. Silas de Grandsailles.
Az úr igen gazdag és befolyásos, de nincs fiú utódja, így hajlandó volt örökbe fogadni téged. Az öcsém személyesen áldotta meg kézjegyével az adoptációt. Így tiszta lapot és megfelelő hátteret nyerhetsz, hogy újrakezd.
Egy ideig minden bizonnyal átkozni fogsz ezért, de nekem az életed mindennél drágább, így megteszek mindent, hogy megvédjem.
Megbíztam Edwardot és az embereit, hogy állítsanak meg, ha kutakodnál. Most, hogy ismét nemes vagy, gyűlölj és vess meg, ahogy azt elvárják tőled.
Azt akarom, hogy élj! Hogy újrakezd, hogy boldog légy és ehhez az kell, hogy soha többé ne láss engem! A makacsságod ismerve, ezt nem tudom elégszer elmondani.
Nem vagyok a nagy szavak híve, te pedig nem viselnéd el, ha bókokkal festeném le, mennyire rajongok a hajad kalász illatáért, vagy a bőröd selymes tapintásáért, a pimaszságodért, még a nyafogásodért is, amivel pedig a szakadék szélére kergetsz.
Köszönöm az együtt töltött időt és a boldogságot, amit tőled kaptam. Soha nem feledlek. Sem mint Solomon S. Aaron Greenwald, Silas, vagy Silas de Grandsailles.
Caleb Shandow
Silas összegyűrte a levelet, körmeit a bélyegző viaszába vájta. Erősen küzdött a feltörő könnyek és ordítás ellen.
Gregory érdeklődve figyelte, bár nem igazán tudta hová tenni a látottakat. A ficsúr előbb dühtől megfeszülő testét, majd a szeme fátyolosságát. Az utóbbi reakció nem volt túl férfias.
- Gregory! Kérlek, most menj el!
A kisfiú biccentett és gyorsan távozott, zavarba hozták a látottak. Megrémisztette, hogy egy felnőtt férfi szemében látott könnyeket.
Alig hogy becsukódott mögötte az ajtó, Silas a szoba túlvégébe hajította a levelet, felpattant és hatalmasat rúgott a bársonyfotelbe.
Hullámokban öntötték el az érzések. Harag, szerelem, félelem és ismét harag. Képes lett volna puszta kézzel megfojtani Calebet, hogy aztán addig csókolhassa, míg ismét életre nem kel.
Nehezen lehet ennyire ellentétes érzelmeket megfogalmazni.
A férfi terve, hogy örökbe adja egy nemesnek, egyszerre érzéketlen, megfontolt és kegyetlen…
Új név ide, vagy oda, ahogy Edward mondta „Mindig van, aki emlékszik”. Botorság azt hinni, hogy új életet kezdeni ilyen egyszerű.
És mégis… csak Caleb képes annyira optimista lenni, hogy azt higgye, mégis lehetséges.
Beviharzott a maszkos hálószobájába, felkapta az ágyán trónoló egyik párnát és idegesen a falhoz vágta. Ordítani akart, nekivágni a palota folyosóinak, berontani a királyhoz és elvágni annak a nyomorultnak a torkát.
Kirontott a lakosztály ajtaján, de két hatalmas termetű testőr megragadta és egyetlen mozdulattal visszapenderítette a dühödten hadonászó ficsúrt. Mintha már vártak volna rá. Hiába próbálta újra és újra, csak azt érte el, hogy egyre többen álltak odakinn, és egyre könnyebben taszigálták vissza.
Pár óra múlva feladta, véresre harapott szájjal ült Caleb ágya mellett, orrát egy párnába fúrva.
Próbálta elképzelni, mit élhet most át a férfi.
Amennyire tudta, az öccse volt az, aki trónra lépése után az udvarba hívta. Bármennyire is szerette volna, nem tudta elképzelni, mit érezhetett Caleb. Évekig kitaszítva, elzártan… aztán egyszer csak nyüzsgő emberek, és megvető pillantások kereszttüzében.
A király még csak 15 éves lehetett akkor, így nem tudta elképzelni, hogy eleve hátsó szándékai lettek volna a bátyával kapcsolatban. Talán csak idő közben jött az ötlet, talán az elején nem is gondolták, hogy szükség lesz rá…
Mióta idejöttek, azt is megértette, hogy Caleb csak őt akarta nyugtatgatni azzal, hogy hosszan ecsetelte, mennyire nincs lehetősége menekülni. Hű volt a királyhoz, mint azok a kutyák, amelyek csak verést kapnak, mégis a gazda talpát nyalogatják. Persze, Caleb jobban hasonlított egy félig szelíd farkasra, mint holmi csaholó házőrzőkre.
Silas kételkedett benne, hogy a király megbánná, amit tesz. Egy halottal több, vagy kevesebb, egy uralkodó kezén amúgy is annyi vér szárad, hogy még néhány csepp nem fogja megfeküdni a gyomrát.
Ez volt a legfőbb ok, amiért nem értette Caleb önfeláldozását. Ha csak egy szikrányi testvéri szeretet lett volna a terveiben, vagy a gesztusaiban, a szavaiban, amiket a tömeg előtt, vagy négyszemközt a maszkoshoz intézett…megértette volna, hogy az öccse trónjáért adja az életét. De így?
Mérgesen cincálta a kezei közt tartott párnát és falat fixírozta, mintha bármelyik pillanatban előléphetne mögüle Caleb, széttárt karokkal, mosolyogva.
Az elkövetkezendő napot szinte éber álomban töltötte. Nem tudta volna megmondani mikor aludt, és mikor volt ébren. Az álmai épp olyan rettenetesek voltak, mint a valóság.
Egy mély, dörmögő hang ébresztette fel. Kedves volt és törődő, mégis, mintha egy kút mélyéről szólt volna.
- Ébredj fel! Silas! Nem késhetsz el!
- E… Edward? Mit keresel itt?
A felette ácsorgó férfi szomorkás mosolyra húzta a száját.
- Ezentúl az én dolgom, hogy életben és egészségben tartsalak.
Silas értetlenkedve bámult fel rá. Az ébredés bágyadtsága pár pillanatig megkímélte a múlt nap emlékeitől, de aztán egy pillanat alatt elöntötték a fejét.
- Hol van? Hová vitték? Mit csináltak vele!
- Nyugodj meg!
- Nyugodjak? Ezt mégis hogy érted? Fel fogják akasztani! A katonáid nem hagytak kimenni!
- Elég! – dörrent rá a férfi.
Silas meghökkent. A meglepettségtől bennakadt a szó.
- Felnőtt férfi vagy, viselkedj is akként!
Edward fél karral felrántotta a földről és az ágy szélére ültette. Kirángatta a kezéből a párnát és arrébb hajította.
- Caleb felemelt fejjel viseli a sorsát, tiszteld meg azzal, hogy magadat nem kevered bajba! Nem vagy már gyerek!
A szőkeség megdörgölte a szemeit és minden igyekezetével azon volt, hogy leküzdje a gyomrában forgó hányingert. Értette, mit akar tőle Edward és tudta, hogy igaza van, megpróbálta összeszedni a gondolatait.
- Honnan nem késhetek el?
A testőr elmosolyodott és az arckifejezése alapján megkönnyebbült, hogy mutat némi hajlandóságot a normális viselkedésre. Sokkal rosszabbra számított. Silas állt a legközelebb a maszkoshoz, így azon sem lepődött volna meg, ha tökrészegen talál rá. A testőrök csak azt akadályozhatták meg, hogy kijusson a lakosztályból, azt nem, hogy kiürítse a benne található borosüvegeket.
- Találkoznod kell az új apáddal, este pedig egy királyi fogadásra vagy hivatalos.
- Mostantól te vagy a titkárom?
- Azt hiszem, igen.
- És ha kirúglak? Elvégre, már magasabb rangban vagyok nálad.
- Ne akarj kirúgni! – morrant fel a testőr és a hangjától a ficsúr hátán vigyázzba vágták magukat a piheszőrök.
- Értem… akkor ezentúl te leszel a dadám, a testőröm, a titkárom és a személyes lelkiismeretem?
- Pontosan. És a hajcsárod is, ha nem teszel meg mindent, hogy Caleb nyugodtan…
- Fekhessen a sírjában? – kérdezte lemondóan.
Edward nem válaszolt. Nagyot nyelt, próbált minél határozottabb arcot vágni, amivel csak annyit ért el, hogy úgy festett, mint egy erős szorulással küzdő rém.
- Mikor végzik ki?
- Még semmi sincs eldöntve. A mai fogadáson jelentik be, hogy miért ítélik majd el.
- A nemesek már tudják igaz?
- A kérdés az, hogy miről nem tudnak… Caleb elmondta, hogy kerültél a szolgálatába. Nem irigyellek, hogy ezek után vissza kell térned közéjük, de a férfi, aki örökbe fogadott, annyira gazdag és befolyásos, hogy ha minden jól megy, nem merik felemlegetni. – Majd mintegy mellékesen rádörrent: – Öltözz!
Silas nem akart többet kérdezősködni. Igazság szerint az egész nem érdekelte. Csak az járt a fejében, hogy ha ismét nemes lesz, akkor kutya kötelessége végignézni Caleb halálát és még éljeneznie is kell hozzá. Minden bizonnyal egy kényelmes páholyban fog ülni, legalább nyolc másik emberrel, bort kortyolgat majd és a csipkekézelőjét igazgatja fontoskodva, mikor maszkos nyakába hurok kerül.
- Edward?
- Igen?
- Muszáj végignéznem? Mindenképpen ott kell lennem, amikor…
A testőr összeszorította az ökleit.
Mikor először találkozott a ficsúrral, nem tartotta másnak, mint egy tanulmányozandó jelenségnek, ami bár szép, kellemes és szórakoztató, mégsem illik oda, ahol van.
Az elmúlt időben azonban megtanulta kedvelni a határozatlanságát, az időnként feltörő zabolátlanságát és azt az idétlen hitetlenkedést, amivel rácsodálkozott a legegyszerűbb dolgokra is. Minden idegesítő vonása ellenére, mégis volt benne valami gyermeki, és az utolsó dolog, amit Edward tervezett az életére, az az volt, hogy megbántja a ficsúrt.
Sokkal inkább úgy érezte, vigyáznia kéne rá, mint egy értékes kardra. Fényesíteni és soha meg nem karcolni…
Mégis, vannak dolgok, amik elkerülhetetlenek.
- Muszáj.
Két héttel később egy főtérre néző teraszon üldögélt. Zavartan igazgatta meg a csipkét kézelőin, előre akart hajolni, de a mellkasára simuló szoros zeke azzal fenyegetett, hogy elhasad. Nem is vette észre, mikor szokott el tőle, hogy folyton egyenes derékkal üljön és járjon. A térdnadrágja aljára tűzött szalagcsokrocskák minden mozdulatnál csiklandozták.
A vállára omló hatalmas, csipkegallér ellenére még mindig ő volt a legszolidabb jelenség a körülötte üldögélő hölgyek és urak közül.
A főtéren állt az akasztófa, olyan gyakran volt rá szükség, hogy le sem bontották egész évben.
A gondolatai ide-oda csapongtak mindenfelé, csak hogy ne kelljen a látványra koncentrálnia.
Megsűrűsödtek körülötte a dolgok és néha úgy érezte, majd belefullad.
Gerrit de Grandsailles alig pár nappal azután, hogy meglátogatta, jobb létre szenderült. Komoly, hepciáskodó és kicsinyes embernek tűnt, aki minden bizonnyal csak azért vette őt örökbe, mert a halálos ágyán feküdt, és mert annyira szerette a pénzét, hogy inkább egy ismeretlen férfira hagyta, mintsem elmúlta után minden ismét az uralkodóé legyen.
Követhetetlen gondolkodás, még valaki olyantól is, aki a túlvilág kapujából pislog vissza az élőkre és a vagyonára.
Calebet felségárulással vádolták meg, mondván, hogy ő uszítja a parasztokat a király ellen. Vicces, hogy azok éljenezték a halálra ítélését a leghangosabban, akik pont ebben voltak vétkesek… persze, nem tehettek mást. A hetekig tartó titkos szervezkedések gyümölcse beérett. A Spanyol uralkodó hatalmas hajói befutottak a kikötőbe, vetőmagot és búzát osztottak az embereknek. A király pedig megnyitotta a tartalékokkal teli raktárakat.
Persze a tulajdonképpeni éhínség ellen ez annyit ért, mint egy csepp víz a fuldoklónak, de a forrongó kedélyeket lehűtötte egy időre. A lázongó nemesek elvesztették maguk mögül a parasztok támogatását, így nem igazán volt kedvük megpróbálni hatalomra törni. Csendben és alamuszi módon vártak a következő lehetőségre és igencsak boldogok voltak, amiért más kerül helyettük a vesztőhelyre.
Persze most már bárki megfelelt volna bűnbaknak, de Caleb volt az a gyűlölt személy, akinek az elfogása sikeresen elterelte az arisztokraták figyelmét a háttérben folyó dolgokról.
Minden ellenérzése mellett, Silas értékelte a manőver zseniális egyszerűségét. Csak jó lett volna, ha mással játszatják el a bűnbak szerepét…
Semmit nem tehetett Caleb sorsa ellen, mint ahogy a saját sorsa sem állt teljesen az irányítása alatt.
Az emberek egy kissé megilletődtek mikor megjelent a színen. Volt, aki emlékezett az arcára, az előző életére, és ha hangosan nem is merték mondani, de pletykaként hamar szárnyra kelt a hír, hogy Solomon S. Aaron Greenwald más néven, de visszatért a halálból.
Személy szerint inkább úgy fogalmazott volna, hogy „újjászületett”.
Látta a családját is. Bemutatták az apjának.
Nem tudta, hogy létezhet ennyire mulatságos és egyszersmind bosszantó helyzet. Az apja végigmérte, mintha a zekéje hímzéséből akarná megítélni a vagyonát és a műveltségét, majd különösebb fennakadás nélkül bemutatta őt a saját unokahúgának Katharinának. A lány kedvesen a legyezője mögé rejtette mosolyát, de látszott rajta, hogy évek óta nem mulatott ilyen jól ismerkedés közben
Kis keblei gyorsan süllyedtek fel, s alá az elfojtott kuncogástól. Silas nem tudta, hogy örüljön-e neki, hogy a családja visszahozta a lányt szerelmes tévelygéséből, vagy sajnálja, amiért erővel visszahurcolták szíve választottja mellől. Katharinán nem látszott, hogy különösképpen maga alá temették volna az események. 16 éve minden üdeségével forgolódott a táncparketten és azt rebesgették, hogy a Greenwaldok már egyezkednek valakivel a férjhez adásáról. Valószínűleg minél előbb szeretnék bekötött fejjel látni, mert ha kipattan, hogy nem vidéken betegeskedett majd egy évig, hanem egy férfi karjaiban pihegett, akkor egyre kisebb lesz az esélye, hogy rangja béli elvegye.
Könnyebb volt ezen járatni az eszét, mintsem Caleb kivégzésére gondolnia.
Caleb Shandow az emberek által szörnynek, Erdei Ördögnek nevezett férfi örökre távozni fog az élők közül…
Caleb vigyorogva feküdt a nedves, hideg kövön. Szemeit lecsukta, és ahogy a végtagjai egymás után elzsibbadtak mély álomba szenderült.
Álmában abban a barlangban járt, ahova Silassal menekültek. Az oldalán feküdt, meztelenül, kibontott hajjal és az előtte lobogó kis tábortűz másik oldalán üldögélő ficsúrt bámulta.
A szőkeség egy marék hóval tisztogatta magát. Sápadt testén véraláfutások látszottak, de mosolygott, boldognak tűnt. Mikor a hó elolvadt, szemeit a maszkosra emelte és kérdőn felhúzta a szemöldökét.
- Baj van?
- Csak nézlek.
Silas mosolyogva feltápászkodott, mellé lépett, majd leheveredett a tűz ezen oldalára.
- Tán számolod a foltjaimat?
- Mindegyiket kedvelem.
- Mondd el nekem, kérlek, hogy álmodban miért szerepelek sérülésekkel tarkítva?
- Talán, mert a legkedvesebb emlékeimben ilyen vagy. Sérült, meztelen, és mégis ennivalóan határozott.
- Ennivalóan? Úgy írsz le, mint valami öntudatos nyulat!
- Végül is, arra készülök, hogy felfaljalak…
A ficsúr csókra nyújtotta száját, egész testében hozzásimult, érdes ujjaival egymás után cirógatta végig a testét szántó hegeket. Finoman és kissé elkomorodva, ahogy mindig szokta.
- Ez az utolsó álmod, az utolsó éjszakád… hogy lehetsz ennyire nyugodt? Hogy tudsz aludni? Nem félsz?
Caleb újra megcsókolta, aztán magához húzta és beleszuszogott kalászszín hajába.
- Nem akarom azzal tölteni az időmet, hogy fel s alá futkosok a cellámban. Rád akarok emlékezni! Úgy akarok felmenni a vesztőhelyre, hogy a hajad illatát képzelem az orromba, ujjaimra bőröd selymességét, ajkamra a csókod ízét… Ezt akarom magammal vinni a túloldalra, nem a rettegést és a fájdalmat.
- Ez szépen hangzik, de… - Caleb egy mozdulattal elnémította.
- Ne légy még az álmomban is ünneprontó!
- Jonas!
- Mi van már?
A marcona katona megigazította sisakrostélyát és kelletlenül szembenézett az előtte feszülő széles mellkassal.
Az említett testrész egy nála két fejjel magasabb férfihoz tartozott. Először elbizonytalanodott a cifra, finom ruházat miatt, de aztán ráeszmélt, kivel is néz farkasszemet és azonnal kihúzta magát.
- Miben lehetek a szolgálatára uram?
- Beszélnem kell az egyik fogollyal. A neve Caleb Shandow.
Az őr fájdalmas grimaszt vágott.
- Sajnálom, de hozzá senkit sem engedhetek le.
- Nemsoká itt a váltás. Mondd azt, hogy valaki máshoz mentem!
- Uram én…
- Ez nem kérdés volt, Jonas!
Meghunyászkodott az óriás éles tekintetétől. Tartozott a férfinak, nem egy csávából húzta már ki. Mindezért egy apró szívesség nem nagy ár… hiszem ezelőtt még sosem kért semmit.
- Rendben – hajtott fejet –, de csak a váltásig. Mutatom az utat!
- Köszönöm, de nem kell. Elég jól ismerem a járást.
Az óriás tekintete, ha lehet, még jobban elsötétült, majd egy halk sóhaj után lefelé vette az irányt a széles lépcsőkön.
Még vastag nemezcipőjében is érezte, ahogy a börtön hidege körbekússza a lábujjait. Kövér patkányok rohantak szét léptei zajára, a levegő pedig tüdőbemarkolóan éles volt.
Mikor őrként volt beosztva, sokat gondolkodott rajta, hogy lehet, hogy idelenn könnyebb lélegezni, mégis egy idő után pont ettől érzi magát nehéznek az ember. A patkányok pedig sokkal nagyobbra nőnek, mint bárhol máshol a városban.
A rabok morózusan meredtek rá. Cellát kapni kiváltságnak számított, csak a legveszélyesebbek és gazdagabbak részére, a többség a falhoz láncolva ült a földön, magába roskadva, a folytonos béklyók miatti fekélyeiket, sebeiket nyalogatva. Sokan már arra sem vették a fáradtságot, hogy a belépőre emeljék tekintetüket, mások jajongtak és kérleltek.
Lent nem álltak őrök, nem volt rájuk szükség. A börtönt mélyen a sziklába vájták és csak egyetlen szűk folyosón és lépcsősoron át lehetett elhagyni. Még soha senki nem szökött meg innen.
Calebet a legutolsó cellába zárták. A rácsok mellett ült, csukott szemmel és mosolyogva, mint valami őrült.
- Búcsúzni jöttél Edward? – nézett fel a léptek zajára.
- Nem áll szándékomban.
A maszkos felsandított rá ültéből, de a mosolya lelohadt egy pillanat alatt.
- Nem tudom, mi más hozhatott volna ide egy olyan embert, mint te.
- Nem fogok búcsúzni tőled barátom, mert nem jött még el az időd. Évek várnak még rád, hosszú-hosszú évek…
- Most gúnyolsz?
- Ugyan miért tenném? Bár megérdemelnéd… amit a fiúval műveltél, kegyetlenség.
- Gondoskodtam róla.
- Inkább belökted a farkasok közé! – dörrent rá.
- Ismerem… nem hagyhattam feladat és problémák nélkül.
- Azt akarod, hogy így tanuljon meg a maga lábán állni?
- Rossz ötletnek tartod?
- Nem vettem még észre, hogy bármely ötleted valaha sikerre vitted volna. Nem ismered eléggé az embereket ahhoz, hogy irányíthasd az életüket.
Caleb lassan feltápászkodott a földről, majd nyugtalanul járkálni kezdett fel s alá, mint egy ketrecbe zárt vadállat.
- Most már nem is kell, hogy megtanuljam kiismerni őket. A hibáim kijavítgatását pedig kényelmesen rád hagyom.
- Méltatlan vagyok ekkora baklövések kiigazítására.
A maszkos elfojtott egy mosolyt, de nem méltatta figyelemre Edward megjegyzését. Minden kis neszre fordult egyet a gyomra, így örült minden pillanatnak, amit csöndben tölthetett.
- Hallod a rabokat?
- A váltás megérkezett. Pár percen belül érted jönnek és visznek a vesztőhelyre.
- Tudom… csak arra nem jöttem még rá, miért is vagy itt. Nem arra kértelek, hogy Silast támogasd?
- Épp azt teszem.
- Különös módját választottad… - morrant rá az óriásra, de a hangja annyira erőtlennek és fakónak hangzott, hogy képtelenség lett volna komolyan venni.
Bármit is mondott, nem akart arra gondolni, mit csinál mellette Edward, amikor világosan meghagyta neki, hogy ne jöjjön a közelébe. Örült, hogy mindent elrendezett, nem volt kedve az utolsó pillanatokban aggódni Silas, Mabel vagy a többiek sorsáért.
Léptek zaja visszhangzott a falakon, nehéz páncélok zörgése kísérte a ritmusos mozdulatokat.
Az őrség megérkezett. Négy állig felfegyverzett férfi, mind határozottnak és elszántnak tűntek.
Caleb nem is vette észre, mikor fojtotta vissza a lélegzetét, de mikor a lakat lehullott a cellája rácsairól, már úgy érezte, fuldoklik. Csak az önuralma és a büszkesége tartotta vissza attól, hogy összeessen és hagyja magát az őrökkel vonszoltatni.
Legszívesebben nekirohant volna a katonáknak, ki a börtönből, addig, amíg újra úgy nem érzi, hogy képes lélegezni, de nem mozdultak a lábai. Csak egy kétségbeesett vicsorgásra futotta tőle.
- Akkor most?
Edward szomorúan elmosolyodott.
- Most meglátod, hogy szoktam én a pénzes ficsúrokat támogatni!
Caleb nem értette, mit akarhat ezzel, zavartan pillantott a négy katonára. Az egyik biccentett Edwardnak, majd egy váratlan jobbegyenessel padlóra küldte a maszkost.
- Mi a?
Meglepetten pillogott fel, a szája sarkából pedig keskeny vérpatak fakadt. Mielőtt képes lett volna felfogni, mi történik, egy erős rúgás visszaküldte a padlóra, aztán már nem érzett mást, csak az egymás után érkező ütlegeket.
A tömeg türelmetlenül várakozott a főtéren, zajongva ujjongtak a hóhérnak, aki látványosan lassan válogatta a zsákjából elő a hurkokat, köteleket. Ez amolyan felvezetés lehetett, tömeglelkesítés, mert az emberek egyre türelmetlenebbek és vérszomjasabbak lettek.
Silas szemszögéből nyugtalan hangyáknak tűntek. A szúrós reggeli fényben zajongva követelték a szórakozást… a nagy „műsorszámot”. Koszosak voltak, közönségesek és mégis ugyanazzal a sóvár tekintettel lesték az akasztófát, mint az erkélyeken ücsörgő nemesek. Mintha minden emberben ugyanaz a vérszomjas állat lakozna, csak más-más bőrbe bújva.
Forgott a gyomra. A kezei között szorongatott kristálypohár azzal fenyegetett, hogy összeroppan. Minden egyes lélegzetvétel égette a torkát, a bőre bizsergett a visszafojtott indulatoktól. Üvölteni szeretett volna, nyüszítve könyörögni, hogy ez az egész csak egy iszonyú álom legyen.
Szabad tenyerén már alig volt bőr, ahogy a körmeit újra és újra belevájta. Azt hitte a fájdalom majd eltereli a gondolatait, de nem segített.
A szemei Edwardot keresték a tömegben, de nem sikerült megpillantania. Az óriás régóta távol volt, és szédelgő fejével lassan kezdte úgy érezni, mintha már hosszú órák óta az erkélyen ülne.
Aztán mintha csak varázsütésre történt volna, a tömeg egy pillanatra elhallgatott. Mikor újra kitört a hangzavar, nagyobb volt, mint valaha. Meg sem várták, hogy a rabot szállító kocsi megálljon, már repültek a tojások, káposztalevelek és mindenféle szemét.
Caleb hátul állt, illetve inkább lógott az őrök karjain. Ketten kellettek, hogy megtartsák. Nem volt rajta a maszkja, de az arca úgy össze volt verve, hogy Silas nem volt képes felismerni a vonásait. Szinte nem is Caleb volt, hanem egy emberi roncs.
Botladozó alakját úgy rángatták át az üvöltöző tömegen, felvonszolták a kínpadra és szembefordították a királyi páhollyal.
II. Jakab nem jelent meg. Az erkélyen felhangzó pusmogás szerint vadászaton vett részt.
Silast elöntötte a kétségbeesés. Az egyetlen és utolsó esély az lett volna, ha az uralkodó megbocsát, de mivel meg sem jelent, erre nem volt esély.
- Caleb Shandow! A bűne felségárulás! Uralkodói parancsra e napon kötél által kivégeztettetik! – a kikiáltó a rabhoz lépett. – Kíván mondani valamit?
Caleb csak a fejét rázta, úgy tűnt, azt is alig tudja megtartani. Görnyedten állt és meg-megroggyantak a lábai, az arcát teljesen elrejtette szeme elé hulló haja.
Egyetlen nyikkanást sem hallatott, mikor a hóhér a nyakába akasztotta a kötelet. Nem nézett fel, szemei nem keresték senki tekintetét. Görnyedten és magányosan állt a szitkok áradatában, míg a hóhér meg nem húzta a kart és a kötél vasmarokkal nem kezdte szorítani a nyakát.
A tömegből éljenzés szállt az ég felé, Silas pedig mereven, tátott szájjal figyelte a formátlanra dagadt arc utolsó kétségbeesett rezdüléseit.
Rossz álomnak tűnt, lehetetlennek… úgy érezte, a teste nem az övé, ez az egész valaki mással történik, valaki más szemén át látja a kedvese halálát.
Aztán a test nem mozgott többé…
Az emberek azonnal elkezdtek szétszéledni. Silas mereven ült az erkélyen, kezei közt a pohárral és képtelennek érezte magát, hogy megmozduljon. Az egész annyira gyors volt és annyira jelentéktelennek tetszett. Olyan volt, mint bármelyik másik kivégzés.
Megdöbbentette az emberek közönyössége, egy élet hiábavalósága… kész, meghalt, a műsornak vége és mindenki úgy távozott, mintha nem is egy ember halálát látták volna, hanem egy rossz cirkuszi előadást.
- Uram!
Az óriás hangjára összerándult, és görcsösen feszülő kezei között szilánkokra tört a pohár. A darabok a kezébe mélyedtek, de nem érezte a fájdalmat.
Edward mögé lépett, és gyengéden maga felé fordította. Silas pupillái olyan aprók voltak, hogy szinte nem is látszottak. Mereven összeszorított állkapcsai görccsel fenyegettek.
- Azt hiszem, okosabb lenne, ha most távoznánk. Egy hintó várja az épület mögött, hogy elkerülhesse a tömeget.
A ficsúr képtelen volt megszólalni.
Szerencsére úgy tűnt, erre nincs is szükség. Nemesi kötelességét letudta, végignézte a király ellenségének halálát, és most nem vágyott semmi másra, mint hogy Edward erős kezei hazavezessék, és csendben meggyászolhassa azt a Caleb Shandowot, aki a szívében élt.
Silas csendben és magányosan szenvedett. Mindent megtett, amit egy nemesnek kell, kissé visszahúzódóbb volt a többségnél, de bármelyik bálon vagy fogadáson kellemes jelenségnek számított.
Egy hónap múlt el a kivégzés óta és teljes mértékig a munkába temetkezett. Végigjárta a Grandsailles birtokokat, beszélt a parasztokkal, falusi elöljárókkal.
Nap-nap után folyamatosan úton volt, hogy ne kelljen gondolkodnia.
Nehezen viselte, ha épp nem volt mit tennie, ezzel pedig Edwardot kínozta.
Az óriás joviális nyugalommal tűrte minden hóbortját, az álmatlanságát, mikor fel s alá mászkált a kastélyban, azt, hogy a napja minden percét be kellett osztani, és hogy hallani sem akart semmiről, ami Calebbel kapcsolatos.
Nyugtalan és elfoglalt férfivá változott igen rövid idő alatt.
Edwardot egyszerre nyűgözte le és hozta zavarba az egész. A ficsúr zavart léptei, a folyton papírok fölé görnyedt teste mind-mind olyasmi volt, amit még nem tapasztalt tőle. Valahányszor el akarta zavarni aludni vagy kivette kezéből a lapokat, csak ideges szemöldökráncolást kapott válaszul és némi rendreutasító mormogást.
Úgy tűnt, a férfi teljesen bezárkózott.
Edward azonban bármennyire is gondoskodó és figyelmes volt, nem tudott mindenhol ott lenni. Valószínűleg jobb is, hogy nem tudott Silas éjjeli sétáiról, csak még több oka lett volna az aggódásra.
A ficsúr éjszaka a kastélya kertjeit, néptelen folyosóit járta. Leginkább az északi tornyot… hosszan bámult ki a legfelső ablakon, a távoli hegyekre és az ezüstszínben pompázó holdra.
Szeretett volna sírni, mint gyerekként minden apróságon. A zokogás könnyített volna a lelkén, segített volna emlékekkel és szeretettel kitölteni azt az űrt, amit magában érzett.
Egy régi imát mormolt szüntelen, sebesre harapott ajkairól fájdalmas patakban folytak a szavak, de nem érezte, hogy bármely égi hatalom akár egy percet is szánt volna a kínjaira.
- Adj Uram szárnyakat, hogy elrepítsenek,
Gyors lábakat, hogy hozzád vigyenek,
Erős szívet, hogy beleférjen a világ,
Szemet, hogy lássam, akit gond rág!
Tárt karokat, hogy ölelhessem, aki fél,
Éles észt, mely vág, mint az acél,
Szépséget, hogy vonzzam a csodát,
Vidám mosolyt, hogy elkerüljem a magányt!
Tiszta lelket, hogy lássam igazságod,
És adj Uram békét, hogy élvezhessem minden adományod!
Ám hiába akarta, hiába kérte, hiába játszotta le a szemei előtt az akasztás minden egyes pillanatát, vagy az együtt töltött gyönyörű perceket, a könnyei nem indultak meg.
Csüggedten hagyta ott a tornyot, hogy aztán a következő éjszaka beköszöntéig ne nézzen másra, csak a munkával kapcsolatos papírokra.
- Uram! – csattintotta össze sarkait egy magas, fekete ruhás alak.
- Igen?
Silas az asztalánál görnyedt, még csak fel sem nézett a papírjaiból, Edward pedig közvetlen mellette egy nagy zöld fotelban üldögélt és hortyogott.
- Levele érkezett!
- Köszönöm, Anzelm! Tedd az asztalomra!
A szolga biccentett, a küldeményt elé rakta, majd távozott.
Silas hosszú órákkal később jutott csak el odáig, hogy vessen rá egy pillantást. A kezébe vette, és szórakozottan megforgatta ujjai közt. Egy pillanatig megmerevedett, mikor meglátta a viaszba nyomott tölgylevél motívumot.
A Greenwaldok pecsétje balsejtelmekkel töltötte el.
Feltépte, és kigöngyölte, szórakozottan átfutotta a semmitmondó sorokat, majd az egészet csalódottan arrébb lökte.
- Mi áll benne?
- Felébredtél? – sandított fel az óriásra.
Edward zavartan elfordította a tekintetét. Katonaember létére nehezen tudott lépést tartani a ficsúr alvásszegény életvitelével.
- Néha szükségem van egy kis pihenésre.
- Nem szemrehányásként mondtam.
- Mostanában minden szavad annak hangzik.
- Csak a saját keserűségem hallod ki belőle, tudod, mennyire nagyra értékelem, hogy vigyázol rám.
- És minden szavad közül, ezek hallatszottak a leginkább hamisnak.
Silas elmosolyodott. Nem volt se nem őszinte, se nem vidám, Edward szemében mégis haladásnak hatott a gesztus.
- Egyébként egy meghívás a régi családomtól. Azonnali…
- Miért akarnának látni téged a Greenwaldok?
- Nem az egész család. A levelet az anyám írta. Lady Muriell.
- Ez esetben készíttetem a kocsit.
- Hova sietsz? Ha képes volt éveket várni rá, hogy lásson, pár óra nem nagy idő neki.
Edward szerette volna azt mondani a ficsúrnak, hogy gonosz, de ismerte annyira, hogy megértse a fanyarságát. Mégis bántották a szavai. Úgy érezte kiveszett a férfiből az a gyermeki ártatlanság és kíváncsiság, ami miatt megkedvelte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése