Cím:Szerelmem, Uganda
Fejezet: 3.
Fandom: Harry Potter nah meg az élet
Szereplők:Harry Potter, Perselus Piton, Draco Malfoy, Neville Longbotom és sajátok.
Tartalom: Harry és Piton egyetlen egyszer találkoztak életük során, az esküvőjükön. Azóta évek teltek el, Potter nagykorú lett és úgy határozott, hogy beadja a válókeresetet. A dolgok elrendezéséhez azonban újfent találkoznia kell hitvesével. Szóval hajóra fel és irány Uganda!
Az V. WS kihívásra íródott a Bond csapatban.
Figyelmeztetés: AU, erotikus tartalom, brutalitás, gyilkosság, pedofília, nemi erőszak, slash
Korhatár: 18
Megjegyzés(ek) (1): A női körülmetélés Afrika nagy részén még ma is élő hagyomány. A gyereklányok csiklóját és kisajkait egy rítus közepette, pengével eltávolítják. Úgy tartják, csak így lehetnek majd hűséges, engedelmes, hasznos feleségek.
Megjegyzés (2): A történetben szereplő földrajzi helyek, tájak, állatok, törzsek és szokások mind a valóságon alapulnak. Csak az életkörülmények leírásán szépítettem egy kicsit, mert bizonyos dolgokat nem vett be a gyomrom. Ezekért előre is elnézést kérek.
Megjegyzés (3): magdolnák = prostituáltak és kitartott nők
Gulu és Pacwatch között az erdőben
- Megérkeztünk! - vigyorgott mellettem Charlie, és fáradtan megborzolta hosszú vörös haját.
- Mégis hova? – nyöszörögte Draco.
Mula még mindig úgy ragaszkodott hozzá, mintha az élete függne tőle. Minél mogorvább volt vele, a kislány annál elragadtatottabbnak tűnt. Általában hamarabb elfáradt, mint mi, és ilyenkor a szőkeség kelletlenül a hátára vette.
Hermione felébresztette a szendergő gyereket és lesegítette Draco hátáról. Vigyorogva néztem, ahogy kiegyenesíti a tagjait, és ledobtam a hátizsákom.
- Hol is vagyunk pontosan?
Egy kéz simult a csípőmre, egy másik pedig az állam alá nyúlt és az ég felé irányította a tekintetem.
- Ha nem a keresztfiam gusztálnád, talán észrevennéd, ami az orrod előtt van – dörmögte fülembe Perselus.
A képzeletem játszhatott velem, de a keze forróságát még két réteg ruhán keresztül is égetőnek éreztem, arról nem is szólva, amelyik az állam simította.
Kerekre tágult szemmel és bennakadt lélegzettel bámultam az elém táruló látványt.
Öt hatalmas, vakos fa magasodott előttünk és mindegyik ágai közé házakat húztak. Függő hidacskák kapcsolták össze az építményeket, és kötelek kusza összevisszasága hálózott be mindent. Még azt is el tudtam képzelni, amint Charlie azokon himbálódzva közlekedik.
Perselus ellépett mellőlem, de hihetetlenül lassúnak éreztem, ahogy lecsúsztatja rólam a kezeit.
- Komolyan itt dolgoztok?
- Praktisch! – szedelőzködött mögöttem a német.
Ahhoz képest, amilyen magasra épült, a házakat meglepően könnyű volt megközelíteni. Hosszú csigalépcső vezetett felfelé. Az elején olyan volt, mint valami emelkedő ketrec, mert a legalját körben farácsok zárták le. Neville hosszas magyarázkodásba kezdett arról, hogy mindez a vadállatok miatt szükséges, de Piton lépcsőzéstől ringatódzó feneke elvonta a figyelmem a témáról.
Tagadhatatlan testi vonzalmat éreztem iránta. Olyan volt, mint valami csábító démon, amelyik egyre közelebb és közelebb repül az emberhez, és csak akkor mereszti ki nyíltan a fogait, mikor már megbízol benne.
Ismétlődő érintések, mintha csak véletlenül tenné, valahogy mindig túl közel hajolt, ha beszélt, a szemei pedig szinte lyukat égettek a tarkómba. Még álmomban is kísértett az a fekete tekintet.
Odafent aztán kénytelen voltam szembesülni a ténnyel, hogy az ágymelegítő dolgot Perselus komolyabban gondolta, mint azt elsőre képzeltem.
Mindenki az első házban pakolt le, míg mi az utolsóba hurcolkodtunk.
Nem is tudom, miért lepődtem meg rajta, hogy Pitonnak még a világ végén is saját kis birodalma van.
- Az első házban vannak a hálószobák, a másodikban a konyha, az étkező, Neville és Egon növényei és könyvei. A harmadikban Charlie preparátumai és Fenrir könyvei. A negyedik ház raktárként szolgál, ebben pedig a labor és a szobám kapott helyet.
- Veled fogok aludni? – húztam fel a szemöldököm.
- Ez elég logikus, hiszen a házastársam vagy.
- És mi van, ha én nem akarom?
Féloldalas mosoly suhant át az arcán.
- Akkor szálka áll a fenekedbe, és agyoncsípnek a szúnyogok.
Vele, és az alvással összefüggésben valahogy nem akartam a fenekemre gondolni…
Lerúgtam a bakancsaimat, lehuppantam az ágyra és hanyatt vágtam magam.
Tisztaság és fűszer illata volt. Mindig is imádtam a friss ágyneműk illatát, szerettem belefúrni az orromat, végigfuttatni kezeimet a ropogós vásznakon.
Nem is vettem észre, mikor hunytam le a szemeimet, de mikor kinyitottam Perselus már előttem állt.
- Most ingerelsz, Harry?
- Nem állt szándékomban.
Egy törölközőt vágott az arcomba.
- Akkor szállj le a tiszta ágyneműről, és indíts fürdeni!
- Mégis hol a fenében van itt fürdőszoba?
Elmosolyodott. Először, mióta ismerem. Az arca markáns vonásai szinte megszelídültek a gesztustól.
- Háromszáz méterre az erdőben.
A mosolyát látva két lehetőség merült fel bennem: vagy valami iszonyú élményben lesz részem, vagy pedig valami olyasmit pillanthatok meg, amit még ő is értékel. Ami engem illet, már a fára épített házak is levettek a lábamról. Úgy éreztem magam, mintha egy nyálas szerelmi regénybe csöppentem volna.
Ebben csak az bosszantott, hogy Pitont látva már csak a szende hősnő szerepe maradhatott rám.
Mikor megálltunk a kis tavacska partján és felbámultam a vízesésre, már egészen biztosan tudtam, hogy ott vagyok. Csak a szivárvány hiányzott a fák fölül.
- Ha lenne egy kis eszük, akkor hotellé alakítanák ezt a helyet – dobálta le a ruháit Malfoy. – Csodás a táj, tiszta a levegő, és üdítő a csend.
Hermione tényleg mindenre gondolt, a holmik összeállításánál, így, mikor feltúrtam a zsákokat, találtam fürdőnadrágot is.
- Mi a fenét csinálsz?
Draco hitetlenkedő arckifejezéssel méregetett.
- Felveszem a fürdőgatyám!
- Minek? Hermione és Mula a házban maradtak. Csak vetkőzz le és gyere!
Látta, hogy feszengek, ezért kitépte a kezemből a ruháimat.
- Mi bajod van?
- Félek a keresztapádtól.
Felvihogott, mint egy csínytevő kisfiú.
- Ő a férjed. Van is okod félni.
- Hogy? Legalább bíztathatnál, hogy Perselus nagyszerű ember, sose tenne semmi rosszat.
- Nos, a keresztapám nagyszerű ember, és sosem tenne semmi rosszat, de szerintem az, hogy érvényesíti a házastársi jogait, nem sorolható a rossz kategóriába.
- Most azt akarod finoman tudtomra adni, hogy rám férne?
- Még szűz vagy, nem? Ha a házasságod miatt tartogattad, hát itt az ideje, hogy elveszítsd.
- Dögölj meg, Malfoy! Csak egy pillanatra… hogy élvezhessem! – morogtam.
Mire kióvatoskodtunk a bokrok mögül, a többiek már a vízben voltak.
A német antropológus kissé kényeskedőn ücsörgött egy kövön, és egy szivaccsal dörgölte végig a testét. Vékony egyszálbélű fickó volt, a bőrén szinte áttetszettek az erei. Fintorogva bámulta a többieket, és még fürdőzés közben is viselte a monokliját.
Fenrir mellette ült, derékig a vízben és egyáltalán nem zavarta, mennyire hideg. Úgy saccoltam, hogy egy forró fürdőben is épp ugyan ilyen fensőbbség teljes pillantással szemlélné maga körül a világot. Izmos volt, akár egy díjbirkózó, hosszú hajat viselt, ahogy Charlie és Perselus, de az övé egészen fakószürke színű volt. Önkéntelenül is végigfuttattam szemeimet a testén. Kidolgozott, kőkemény izmok táncoltak a bőre alatt, mintha nem is ember lenne, hanem valami szörnyeteg. Néprajzkutató? Frászt! Ez a fickó egészen biztosan valami totemállat.
Charlie vidáman integetett Malfoynak, aki azonnal csatlakozott, és a következő fél órában azon ügyeskedtek, hogy vízbe fojtsák egymást.
Neville-t sehol sem láttam, de ezen nem is csodálkoztam, mert az út alatt is rengetegszer lemaradt, és elkódorgott, hogy növényeket gyűjtsön és tanulmányozzon. Hermione folyton aggódott, ha nem látta, de a tudósok azzal nyugtatták, hogy a férfi fejében valahol egy iránytű lehet, mert képtelen eltévedni.
Piton egészen távol úszott, ahol a kis vízesés kimélyítette a tavat. Szikár izmos teste késként szelte a vizet, mozgás közben alig vetett hullámot, mint valami vízibalerina. Én úgy úszom, mintha feltett szándékom lenne minden vizet kipacsálni a medencéből, így megigézve bámultam a mozdulatait.
Végül a sekélyebb rész felé vette az irányt, felállt és a többiek felé sétált.
- Jössz már, Harry? Nem hideg! – kiabált Malfoy.
Nehezen szakítottam el a tekintetem Perselus vizesen csillogó mellkasától. Minden porcikáján régi hegek futottak keresztül, szinte mintát rajzoltak a bőrére, és arra késztettek, hogy egyre lejjebb kövessem őket.
Csatlakoztam hozzájuk, de komoly áldásként értem meg, hogy a víz elég hideg volt hozzá, hogy éledő gerjedelmem lelohassza.
Fenrir elképesztő testének látványa után nem gondoltam volna, hogy pont Piton szikár valója fog megmozdítani bennem valamit.
Leguggoltam és nyakig süppedtem a vízbe. A hideg szorította a mellkasom, és noha általában a forró fürdőre esküszöm, úszkáló valamik nélkül a lábam körül, de abban a pillanatban még a válási papírokért sem lettem volna hajlandó kiegyenesedni.
Az elkövetkező két hétről nehezen tudnám megmondani, hogy maga volt a mennyország, vagy maga volt a pokol.
Egyrészt a kutatócsoport tagjai mind nagyon boldogok voltak a jelenlétem miatt, másrészt ez azért alakult így, mert Perselus rajtam vezette le az indulatait, és kivételesen nem őket fenyítette.
Először a rendmániájával adódtak problémáink. Hiába akartam mérgesen kiköltözni a szobából mikor szapulta a pakolási technikámat, abba az egybe nem egyezett bele, még ha a tetőgerendára dobáltam is fel a zoknijaimat. Inkább egész éjszaka azokat párosíttatta velem és megtanított inget hajtogatni. Azt, hogy milyen stílusban, inkább nem is említem. Az első hét végére átvehettem volna Hermione munkáját a kúriában. Egyáltalán honnan tudja egy arisztokrata, mi fán terem a gallérmerevítő?
Mione felajánlotta, hogy átsurran és kitakarít mikor Perselus a laborban van, de szerintem azonnal észrevette volna, hogy nem az én kezem van a dologban. Nem akartam megkockáztatni, hogy még mérgesebb legyen rám.
Az együttlakás más miatt is nehézkesnek bizonyult. Én szeretem kinyitni az ablakok zsaluit, ő bezárta mindet, én ragaszkodtam a pizsamámhoz, ő notórius vetkőző… tűz és víz, bár ha igazán pontosítani akarnám a dolgot, akkor Perselus leginkább egy obszidián sziklára emlékeztetett.
Nappal kibírhatatlan, idegesítő szemétláda volt, éjszakánként pedig kifejezetten engem terrorizált.
Azt hittem, majd beváltja az ígéreteit, leteper és azzal minden el lesz intézve, de e helyett sportot űzött belőle, hogy pattanásig feszítse az idegeimet.
Szeretném azt mondani, hogy kevés sikere volt ezen a téren, de nagyobb hatással volt rám, mint azt valaha képzeltem volna.
Valahányszor „véletlenül” hozzám ért, az a kis pont, ahol a bőre az enyémhez simult, még percekig bizsergett. A hangszínváltozásaival az őrület határára sodort. Képes volt olyan mélyen és érzékien kiejteni szavakat, még akár azt is, hogy „psilocybin”, hogy az ágyékomig libabőrös lettem, pedig elképzelésem sem volt, mit jelenthet. A legjobban mégis azt szerettem, mikor Greybackkel veszekedett. Súlyos orosz mondatok repkedtek a levegőben, a végén pedig szinte mást sem csináltak, mint ültek az asztal két végében, mintha nem is kutatók lennének, hanem királyok, és némán meredtek egymásra. Fenségesnek és hatalmasnak tűntek még úgy is, hogy a fonott székek nyikorogtak a fenekük alatt és palást helyett összeizzadt lenvászon ingeket viseltek. Mindig Perselus nyerte a farkasszemezést, Fenrir pedig morogva távozott.
Próbáltam ugyan rájönni, hogy mi a fenéért pont oroszul szidják egymás anyukáját, de egyikük sem méltatta feleletre a kérdezősködésem. Úgy tettek, mintha azok a kis epizódok kettejük között nem is léteztek volna, én pedig megtanultam értékelni azt az időszakot, amikor anélkül élvezhetem Perselus hangját, hogy épp rajtam köszörülné a nyelvét.
Esténként úgy feküdtem le, hogy a lehető legtávolabb legyek Perselustól, szinte a körénk omló szúnyoghálóhoz nyomtam az arcom, reggelente mégis a karjaiban ébredtem kellemes melegben, és pihentebben, mint az otthoni ágyamban valaha.
Általában előbb nyitottam ki a szemeim, mint ő. Dermedten feküdtem a meztelen testéhez szorulva egészen addig, amíg Egon be nem kopogott az ajtónkon és előadhattam egy lassú, és kellően meglepett ébredési színjátékot a karjai közt. Nem vagyok jó színész, valószínűleg könnyedén átlátott rajtam, de nem méltatta szóra sem ezt, sem a rendszeresen combjának feszülő reggeli merevedésem.
Egon pedig türelmesen várakozott az ajtó előtt, hosszú percekig is akár, amíg Perselus be nem engedte.
A németen sehogy sem tudtam kiigazodni. Eickstedt minden alkalmat megragadott, hogy beavasson antropológiai elképzeléseibe, noha világosan kifejtettem neki, mennyire nem érdekel. Végül mégis megmaradt bennem valamennyi a teóriájából, de nem találtam túl sok értelmet benne. Külső kinézetük alapján akarta csoportokba sorolni az embereket. Hajszín, szemszín, bőrszín és fejforma alapján alkotta meg a kategóriáit, de engem az egész kínosan emlékeztetett a rabszolgaság körüli időkre, így aztán próbáltam nem figyelni rá, melyik embercsoportot pontosan hova is akarja besuvasztani.
Valahogy az sem tetszett, ahogy Mulát méregette. A kislány szinte emberfeletti képességekkel rendelkezett, már hogyha a notórius rémisztgetés annak számít. Meglepetésszerűen jelent meg hol itt, hol ott, a frászt hozva rám.
Nem kedveltük egymást. A közös étkezéseknél minél távolabb ült tőlem, szinte belebújva Hermione szoknyájába, ha pedig mentünk valahova, akkor Malfoy nadrágszárába csimpaszkodott, ki sem látszott mögüle, pedig a férfi folyvást szitkozódott és morgott valahányszor feltűnt a közelében.
Két hosszú hét úgy elrepült, hogy szinte észre sem vettem. Az első pár nap ugyan még elég szokatlan volt, de hamar beleszoktam a tábor életritmusába.
Már egyedül is be tudtam menni az erdőbe vízért, vagy nagy sárga gyümölcsöket szedni a földről hajnalban, mielőtt a cerkófmajmok rávetik magukat és eltüntetik az összeset.
.oOo.oOo.oOo.
A 2-es számú ház teraszán
Az erdő olyan szorosan záródott össze felettünk, hogy szinte soha nem láttam a napot. Mintha életed minden percét egy hatalmas sátorban töltenéd.
A 2. házat tartó fa ágai között volt egyedül foghíjas a lombkorona mindent jótékonyan fedő leple. Valamikor belecsaphatott a villám, mert egy hatalmas ág hiányzott, közvetlen a háztető felett.
Draco vacsora után a kezembe nyomott egy üveg whiskyt meg egy növényhatározót, és azt mondta, nemsokára csatlakozik hozzám a teraszon. Azóta az italból már jó kétpohárnyi hiányzott és majd egy óra telt el. A növényhatározót lapozgattam csüggedten, keresve az értelmét, miért is nyomta a kezembe.
Csendes léptek zaja zavart meg, valaki megpróbált elsurranni mögöttem.
- Mula! – sóhajtottam fel.
Neki voltak egyedül ilyen apró és gyors léptei.
A kislány megdermedt. A lombkorona résén át besütő holdvilág pont rá vetült. Zilált hajjal és riadt szemekkel tekintett körbe. Félős őzike benyomását keltette, aki épp most látta meg a fák között ólálkodó farkast, de nem bír elmenekülni.
Nem mosolyogtam rá, pedig kedvem lett volna, de eddig valahányszor megtettem, csak még rémültebb lett. Néha kezdtem azt hinni, hogy azért kedveli Dracót, mert ő soha egy jó szót nem szól hozzá.
- Gyere ide egy kicsit.
Reszketett. Papagájsárga ruhácskájában állt előttem, és tisztán láttam, hogy remegnek a térdei.
Lehet, hogy útjára kellett volna engednem, de Hermione olyannyira oltalmába vette a kislányt, hogy eljött az ideje hogy én is megbarátkozzam vele.
- Félsz tőlem?
- Nem – suttogta, de egyáltalán nem volt meggyőző.
- Rendben. Akkor ülj le ott, nem kell idejönnöd hozzám.
Hálásnak tűnő arckifejezéssel csuklott össze. és egészen maga alá húzta apró lábait.
Gondolkodtam, mit mondhatnék. Mit kellene kérdeznem tőle, hogy megnyugodjon, de nem volt ötletem. Végül jobb híján elé csúsztattam a növényhatározót.
- Felismersz ezek közül valamit?
Gyanakvó tekintettel vette fel a könyvet, mintha még attól is félne. A fejembe kúszott a gondolat, hogy furcsa dolgokat mutathattak neki eddigi élete folyamán, hogy ilyen óvatos.
Átlapozta, de közben engem is szemmel tartott. Négy lépés távolságban ücsörgött előttem, és elképzelni sem tudtam, milyen rémségeket tudnék elkövetni ellene ilyen messziről, de türelmesen üldögéltem és vártam, hogy felismer-e valamit, vagy hajlandó-e végre kérés nélkül is hozzám szólni.
- Ezt – bökött az egyik lapra. – Láttam ilyet tegnap, mikor fürdeni mentünk.
Visszacsúsztatta a könyvet.
A kép egy teljesen átlagosnak tűnő gombát ábrázolt. Ami azt illeti, számomra majd minden gomba egyforma, talán egyedül a légyölő galócát tudom megkülönböztetni.
Felirat a kép alján: „Ugandai Badargomba.”
Kissé tétován bámultam a képet.
- Egészen biztos, hogy ezt láttad?
Durcás képet vágott, de csak bólintott.
- Mit csináltok ti ketten? – hallatszott Hermione némileg korholó hangja a sötétből.
Nadrágban és ingben lépett ki elénk. Elbűvölő volt, mintha valamiféle erdei nimfa lett volna.
Megmutattam neki a határozót. Nem kellet sokat magyarázkodnom.
- Ez nagyszerű, Harry! Csodás áttörés lehet, ha nem kell a pigmeusok segítségét kérniük a gomba felkutatásához!
- Egyet értek – morogtam –, de nem hiszem, hogy jó ötlet rohanni Perselushoz a hírrel.
- Miért?
- Mert mi van, ha Mula mégsem jól látta, és csak vaklárma az egész? Előbb meg kellene néznünk.
Hermione először elbizonytalanodott, majd lelkes vigyor szaladt szét az arcán.
- Rendben, de valakit akkor is vinnünk kell magunkkal, hogy ne tévedjünk el. Igaz, hogy oda-vissza ismerjük az utat, de mégiscsak este van.
Hosszas érvelés után engedtem neki, és bezörgettünk Charlie és Neville szobájába. Szerencsére csak a rőthajú férfit találtuk ott. Ő sem volt sokkal megfontoltabb, mint mi, így aztán fertályórával később már az erdőt jártuk négyesben.
Éjszaka még félelmetesebb volt, mint általában. Azok a furcsa neszek, amik a magas házakban sokkal tompábbnak és távolibbnak tetszettek, azok a földön lépkedve a csontjaimig megremegtettek.
Charlie hosszú lábain gyorsan szelte az erdőt, alig tudtunk lépést tartani vele. A hátamra vettem Mulát, és igyekeztem kikerülni a szemem felé csapódó ágakat. Rá kellett azonban jönnöm, hogy előnyös dolog okulárét viselni egy ilyen helyen, mert végszükség esetére van egy védelmező üveglap a szemünk előtt.
A badargomba megtalálása nem volt túl nehéz, ami azt illeti, az egész tudósgárdának épp csak egy kicsit kellett volna letérnie az ösvényről és körülnézni, de a napi rutin közepette fel sem merült bennük, hogy ennyire közel keressék.
Charlie vigyorgó arccal forgatta viharlámpása fényénél az apró, szinte jelentéktelennek tűnő kis növényt.
- Jó lesz? – tudakolta Mione és próbálta minél közelebbről szemügyre venni a gombát.
- Tökély! Neville megnyalná a szája szélét, ha itt lenne. Azonnal szólnunk kell Perselusnak!
Most már én is egyet értettem vele.
Visszafelé indultunk az ösvényen. Repülni tudtam volna. Elképzeltem férjem arcát, amint megmutatom neki a gombát… aztán a gondolataim valahogy afelé terelődtek, vajon megcsókol-e majd örömében. Rá kellett jönnöm, hogy vágyom az érintésére. Nem mintha ez előtte nagy fejtörést okozott volna nekem, egyszerűen csak bosszankodva gondoltam az egészre, magam előtt is szégyellve a vágyaimat, de hirtelen az egész valahogy teljesen feleslegesnek tűnt. Minek áltassam magam?
Férfi vagyok, és kétségbevonhatatlanul megkívántam egy másik férfit. Nem csak a testét, de még a rettenetes természetét is elbűvölőnek találom. Talán született mazochista vagyok.
- Állj! – sziszegte Charlie, és azonnal letekerte a viharlámpás fényét.
- Mi van? – tudakoltam.
- Nem halljátok?
Csend volt. Kínzóan éles, szokatlan némaság.
Aztán kurjongatások és lövések hangzottak fel. Leginkább az őszi hajtások hangjára emlékeztetett, csak a kutyák és a lovak hangja hiányzott a háttérből.
Akkor még nem tudtam, hogy kik, vagy mik lehetnek, egyszerűen csak felborzolódtak a szőrszálaim és minden idegszálam azt ordította, hogy baj van.
Vadászok zajára figyelő róka lettem, aki nem tudja, hirtelen merre induljon.
Charlie legalább olyan határozatlannak tűnt, mint én, ha nem jobban. Valószínűleg az állatokkal remekül bánt, de az egyre közeledő hangok emberinek tűntek, és felettébb dühösnek.
- Visszatalálsz ide a sötétben?
- Bármikor – suttogta a zoológus.
- Akkor hagyjuk itt a lányokat, és nézzünk utána, mi ez a hang.
Mione megszorította a kezem a sötétben. Gondolom, nem akarta felesleges beszéddel megrémíteni Mulát. Behúzódtak az ösvény mellé. Alig kétlépésnyi távolságból sem lehetett kiszúrni őket a bokrok között. Mi ketten pedig elindultunk felderíteni a hang forrását.
Az őserdő sötétben nem kifejezetten nagy élmény, ráadásul hihetetlenül veszélyes. Kígyók, mérgező békák, pókok… csupa olyan dolog, amibe teljesen véletlenül beletenyerelhetsz, és akkor az arcodba csapódó ágakról, a csúszós, nyirkos aljnövényzetről, ragadozókról még nem is beszéltem.
A faházak közelében kénytelenek voltunk megállni. Vagy tucatnyi puskákkal hadonászó férfi ácsorgott a lépcső aljánál, és üvöltözve koordinálták az odafent ügyködőket.
Nem értettem a nyelvet, de amikor előbb puskalövés hallatszott, majd elégedett üvöltés harsant fel odafentről, rájöttem, hogy nincs is itt szükség szavakra. Mit kellene magyarázni a kettes ház teraszán feltűnő embert, aki hosszas huzavona után egyszerűen lehajította a földre áldozatát.
Charlie megremegett mellettem.
A test egyenesen a lépcső elé zuhant kicsavarodva, szerteszét álló végtagokkal, mintha nem is egy ember lett volna, hanem köteleit vesztett marionett. A bábok azonban nem néznek rád kerek, semmibe fagyott szemekkel, mintha neked kéne tudnod, hova tűnt mögüle az élet.
- Neville – nyögte Charlie.
Nem voltam képes másra, mint a puszta tény megállapítására, hogy igaza van. A földön heverő test valaha a biológusé volt, de ahogy ernyedt kupacként feküdt velünk szemben, már nem tűnt másnak, csak egy levetett jelmeznek.
A sokk volt az első, ami átszáguldott az idegeimen, aztán a harag következett. Ki akartam rohanni a bokrok közül, és puszta kézzel nekiesni annak az állatnak!
- Kik ezek?
Charlie megszorította az alkarom. Úgy kulcsolódtak rám az ujjai, mintha magához akarna bilincselni.
- Rablók. Keresnek valakit.
- Miért ölték meg Neville-t, és hol vannak a többiek?
- Elszöktek – reménykedő volt a hangja –, a pigmeus falu felé van még egy kisebb táborhelyünk, biztos oda tartanak.
- Miért ölték meg Neville-t?
A zoológus ujjai összeszorultak a kezemen és elszorították a vérkeringésem.
- Mert nem számít.
- Mi van?
- Nem őt keresték, Harry! Megszerzik, amit akarnak, és mindenki mást megölnek. Ez itt így megy.
A szívem a torkomban dobogott a félelemtől és a haragtól. Sós vas íze töltötte meg a számat, ahogy ráharaptam az ajkamra, hogy ne üvöltsek tehetetlenségemben.
Végigjárták a házakat, kiszórták a bútorokat az ablakokon, de senki mást nem találtak.
Végül mind lesorjáztak a tisztásra. Vékony néger férfi volt valamennyi. Szakadt, nyúlott ruhákat viseltek, és úgy fel voltak fegyverezve, mintha legalábbis háborúra készülnének.
Az egyikük kivált a tömegből, a levegőbe lőtt és ordítani kezdett az erdő felé.
- ADJÁTOK ÁT NEKÜNK A GYEREKET, VAGY MEGKERESÜNK, ÉS MINDANNYIÓTOKKAL VÉGZÜNK! REGGELRE ITT LEGYEN, VAGY MIND MEGHALTOK!
Egyértelműbb és világosabb nem is lehetett volna.
- Ez a kapitány – súgtam Charlie-nak.
Nem válaszolt, bár a karjában rángatódzó izmok alapján úgy gondoltam, hogy bólogat. A lépcsők alatt valóban a kis lapátkerekű hajó kapitánya üvöltött, vállán a puskájával, mintha az erdő királya lenne.
- Menjünk, itt nem tudunk mit tenni – csikorogta összeszorított fogai közt a zoológus és elrángatott.
Először Hermionéért és Muláért mentünk.
A gyerek a háta mögött bujkált, mintha érezné, mi történik.
Leguggoltam hozzá, és próbáltam a lehető leghiggadtabban beszélni, de remegett a hangom.
- Mula, a hajóskapitány van itt, és téged keres. Miért nem akart leengedni a hajóról, mikor megérkeztünk? Fontos lenne, hogy elmondd!
Olyan sötét volt, hogy nem láttam tisztán a reakcióját, de valószínűnek tartottam, hogy reszket. Most egészen közel voltam hozzá, és Charlie is mögöttem téblábolt fel és alá, mint valami ketrecbe zárt vadállat.
Nagy baj lógott a levegőben, és tudta, hogy köze van hozzá.
- Harry, mi történt? – húzta magához szobalányom Mulát.
- Neville meghalt, és egy csapat néger fickó a gyereket akarja – közölte a zoológus mindenféle kertelés, vagy szépítés nélkül. Nem akartam halálra rémíteni kettejüket, de tudtam, hogy Charlie-nak igaza van. Nem volt idő felesleges kedveskedésre, vagy köntörfalazásra.
Mione megfogta Mula kezeit, és mellém guggolt a fűre.
- Nekem elmondod? Miért nem akart leengedni a hajóról?
- Nekem nem volt jegyem – suttogta a kislány –, csak kavicsokat tudtam neki adni.
- Milyen kavicsokat? – torpant meg a tudós.
- Színes kavicsokat. Nagyon szépek. Van még belőlük.
- Hol? Mutatnál egyet? – tudakoltam, és egyre borúsabb gondolataimmal küzdöttem, mikor a gyerek valahonnan a ruhája belsejéből egy maréknyi smaragdot halászott elő.
- A rohadt életbe! Bassza meg! Bassza meg!
Charlie a gyér fénynél úgy bámulta kezemben a köveket, mintha a halálos ítéletét lobogtatnám.
Hermione óvón átkarolta Mulát, legszívesebben a füleit is befogta volna, hogy ne hallja a szitkozódást.
- Ne káromkodjon a …
- Ne káromkodjak? Magadnál vagy, Mione? Mindannyian meghalunk! Itt nyomor van. Érted, mi az, hogy nyomor? Rátelepedtünk ezekre az emberekre, azt mondtuk neki, hogy felejtsék el a hagyományaikat, hogy dolgozzanak nekünk és majd jobb életük lesz. Most pedig éheznek! Gyerekek halnak éhen! Szerintetek mi az, amit nem lennének hajlandóak megtenni egy rakás drágakőért? Ez alig pár darab, de több pénzt érnek, mint annak a 16 fegyveres baromnak az egész élete, a kecskéiket is beleszámítva. Akkor is meghalunk, ha odaadjuk nekik a köveket! Nem maradhatnak tanúk, főleg nem fehérek! – rám meredt. – Ráadásul, ha rájönnek, hogy te vagy Piton férje, akkor még meg is kínoznak kettőtöket, mielőtt végeznének veletek.
- Miért?
Egészen közel hajolt hozzám, így láthattam, hogy kínjában vigyorog.
- Mert Afrikában a buzikat kinyírják, Harry! Senki nem mondta, hogy légy óvatos, mikor megérkeztetek?
Nem. Ilyesmit senki sem említett, de még mielőtt elkezdhettem volna feszegetni a kérdést, Charlie összeszedte magát és úgy döntött, jobb lesz minél előbb megtalálnunk a többieket.
Neville semmibe bámuló szemei villantak elém, és egyetlen szó nélkül követtem.
Nem akartam bárki mást úgy látni.
Perselus, Draco… csak remélni mertem, hogy mindketten jól vannak.
Olyan halkan mentünk amennyire csak tudtunk, de már mind a négyen fáradtak voltunk, és még nappali fényben is legalább egy órás séta lett volna az út. Nem tudom, a sötétben mennyi ideig tartott, amíg átvergődtük magunkat a sűrű növényzeten.
A másik tábor nem is hasonlított az elsőre, egy egyszerű tűzrakóhely volt és két alacsony gomba alakú ház, amilyenekben a bennszülöttek is laknak.
Egy viharlámpás árválkodott a földön, a kutatócsoport tagjai pedig körülötte tébláboltak idegesen.
Azonnal oda akartam menni, ahogy Charlie is, de Mione megragadta az ingünket és visszarántott a bokrok közé.
- Én itt maradok a gyerekkel.
- Miért? – értetlenkedtem.
- Mulát akarják, és nem vagyok biztos benne, hogy mindenki amellett voksol, hogy ne adjuk át nekik.
Értetlenül bámultam rá. Ugyan ki a fene akarna feláldozni egy gyereket?
Egyik tudósról sem feltételeztem ilyesmit. Charlie biccentett, részéről rendben volt.
- Csak akkor gyertek elő, ha én hívlak titeket – szögeztem le, és a kezébe nyomtam a gyufát, meg a mi viharlámpásunkat.
Bár tudtam, hogy nem gyújthatják meg, nekem mégis biztonságot adott, hogy tudtam szükség esetén náluk van.
Aztán csatlakoztunk a többiekhez. Mindenki megkönnyebbülten fogadta az érkezésünket, egyedül Draco sápadt el még jobban.
- Hermione? Mula? Ugye őket nem?
Charlie-ra hagytam a megnyugtatását. Talán gonosz volt tőlem, de abban a pillanatban minden gondolatom a megkönnyebbülés foglalta le. Perselus ott állt előttem teljes életnagyságban, és egyetlen karcolással sem gyarapította tucatnyi hegének hálómintáját.
A szemében megkönnyebbülés és bosszúság tükröződött, mint aki nem tudja eldönteni, hogy mit is tegyen, most hogy ismét együtt vagyunk.
Tanácstalanul, szerencsétlenül ácsorogtunk egymással szemben.
Meg akartam ölelni.
Ő félt, hogy meg találnám ölelni…
.oOo.oOo.oOo.
- Megérkeztünk! - vigyorgott mellettem Charlie, és fáradtan megborzolta hosszú vörös haját.
- Mégis hova? – nyöszörögte Draco.
Mula még mindig úgy ragaszkodott hozzá, mintha az élete függne tőle. Minél mogorvább volt vele, a kislány annál elragadtatottabbnak tűnt. Általában hamarabb elfáradt, mint mi, és ilyenkor a szőkeség kelletlenül a hátára vette.
Hermione felébresztette a szendergő gyereket és lesegítette Draco hátáról. Vigyorogva néztem, ahogy kiegyenesíti a tagjait, és ledobtam a hátizsákom.
- Hol is vagyunk pontosan?
Egy kéz simult a csípőmre, egy másik pedig az állam alá nyúlt és az ég felé irányította a tekintetem.
- Ha nem a keresztfiam gusztálnád, talán észrevennéd, ami az orrod előtt van – dörmögte fülembe Perselus.
A képzeletem játszhatott velem, de a keze forróságát még két réteg ruhán keresztül is égetőnek éreztem, arról nem is szólva, amelyik az állam simította.
Kerekre tágult szemmel és bennakadt lélegzettel bámultam az elém táruló látványt.
Öt hatalmas, vakos fa magasodott előttünk és mindegyik ágai közé házakat húztak. Függő hidacskák kapcsolták össze az építményeket, és kötelek kusza összevisszasága hálózott be mindent. Még azt is el tudtam képzelni, amint Charlie azokon himbálódzva közlekedik.
Perselus ellépett mellőlem, de hihetetlenül lassúnak éreztem, ahogy lecsúsztatja rólam a kezeit.
- Komolyan itt dolgoztok?
- Praktisch! – szedelőzködött mögöttem a német.
Ahhoz képest, amilyen magasra épült, a házakat meglepően könnyű volt megközelíteni. Hosszú csigalépcső vezetett felfelé. Az elején olyan volt, mint valami emelkedő ketrec, mert a legalját körben farácsok zárták le. Neville hosszas magyarázkodásba kezdett arról, hogy mindez a vadállatok miatt szükséges, de Piton lépcsőzéstől ringatódzó feneke elvonta a figyelmem a témáról.
Tagadhatatlan testi vonzalmat éreztem iránta. Olyan volt, mint valami csábító démon, amelyik egyre közelebb és közelebb repül az emberhez, és csak akkor mereszti ki nyíltan a fogait, mikor már megbízol benne.
Ismétlődő érintések, mintha csak véletlenül tenné, valahogy mindig túl közel hajolt, ha beszélt, a szemei pedig szinte lyukat égettek a tarkómba. Még álmomban is kísértett az a fekete tekintet.
Odafent aztán kénytelen voltam szembesülni a ténnyel, hogy az ágymelegítő dolgot Perselus komolyabban gondolta, mint azt elsőre képzeltem.
Mindenki az első házban pakolt le, míg mi az utolsóba hurcolkodtunk.
Nem is tudom, miért lepődtem meg rajta, hogy Pitonnak még a világ végén is saját kis birodalma van.
- Az első házban vannak a hálószobák, a másodikban a konyha, az étkező, Neville és Egon növényei és könyvei. A harmadikban Charlie preparátumai és Fenrir könyvei. A negyedik ház raktárként szolgál, ebben pedig a labor és a szobám kapott helyet.
- Veled fogok aludni? – húztam fel a szemöldököm.
- Ez elég logikus, hiszen a házastársam vagy.
- És mi van, ha én nem akarom?
Féloldalas mosoly suhant át az arcán.
- Akkor szálka áll a fenekedbe, és agyoncsípnek a szúnyogok.
Vele, és az alvással összefüggésben valahogy nem akartam a fenekemre gondolni…
Lerúgtam a bakancsaimat, lehuppantam az ágyra és hanyatt vágtam magam.
Tisztaság és fűszer illata volt. Mindig is imádtam a friss ágyneműk illatát, szerettem belefúrni az orromat, végigfuttatni kezeimet a ropogós vásznakon.
Nem is vettem észre, mikor hunytam le a szemeimet, de mikor kinyitottam Perselus már előttem állt.
- Most ingerelsz, Harry?
- Nem állt szándékomban.
Egy törölközőt vágott az arcomba.
- Akkor szállj le a tiszta ágyneműről, és indíts fürdeni!
- Mégis hol a fenében van itt fürdőszoba?
Elmosolyodott. Először, mióta ismerem. Az arca markáns vonásai szinte megszelídültek a gesztustól.
- Háromszáz méterre az erdőben.
A mosolyát látva két lehetőség merült fel bennem: vagy valami iszonyú élményben lesz részem, vagy pedig valami olyasmit pillanthatok meg, amit még ő is értékel. Ami engem illet, már a fára épített házak is levettek a lábamról. Úgy éreztem magam, mintha egy nyálas szerelmi regénybe csöppentem volna.
Ebben csak az bosszantott, hogy Pitont látva már csak a szende hősnő szerepe maradhatott rám.
Mikor megálltunk a kis tavacska partján és felbámultam a vízesésre, már egészen biztosan tudtam, hogy ott vagyok. Csak a szivárvány hiányzott a fák fölül.
- Ha lenne egy kis eszük, akkor hotellé alakítanák ezt a helyet – dobálta le a ruháit Malfoy. – Csodás a táj, tiszta a levegő, és üdítő a csend.
Hermione tényleg mindenre gondolt, a holmik összeállításánál, így, mikor feltúrtam a zsákokat, találtam fürdőnadrágot is.
- Mi a fenét csinálsz?
Draco hitetlenkedő arckifejezéssel méregetett.
- Felveszem a fürdőgatyám!
- Minek? Hermione és Mula a házban maradtak. Csak vetkőzz le és gyere!
Látta, hogy feszengek, ezért kitépte a kezemből a ruháimat.
- Mi bajod van?
- Félek a keresztapádtól.
Felvihogott, mint egy csínytevő kisfiú.
- Ő a férjed. Van is okod félni.
- Hogy? Legalább bíztathatnál, hogy Perselus nagyszerű ember, sose tenne semmi rosszat.
- Nos, a keresztapám nagyszerű ember, és sosem tenne semmi rosszat, de szerintem az, hogy érvényesíti a házastársi jogait, nem sorolható a rossz kategóriába.
- Most azt akarod finoman tudtomra adni, hogy rám férne?
- Még szűz vagy, nem? Ha a házasságod miatt tartogattad, hát itt az ideje, hogy elveszítsd.
- Dögölj meg, Malfoy! Csak egy pillanatra… hogy élvezhessem! – morogtam.
Mire kióvatoskodtunk a bokrok mögül, a többiek már a vízben voltak.
A német antropológus kissé kényeskedőn ücsörgött egy kövön, és egy szivaccsal dörgölte végig a testét. Vékony egyszálbélű fickó volt, a bőrén szinte áttetszettek az erei. Fintorogva bámulta a többieket, és még fürdőzés közben is viselte a monokliját.
Fenrir mellette ült, derékig a vízben és egyáltalán nem zavarta, mennyire hideg. Úgy saccoltam, hogy egy forró fürdőben is épp ugyan ilyen fensőbbség teljes pillantással szemlélné maga körül a világot. Izmos volt, akár egy díjbirkózó, hosszú hajat viselt, ahogy Charlie és Perselus, de az övé egészen fakószürke színű volt. Önkéntelenül is végigfuttattam szemeimet a testén. Kidolgozott, kőkemény izmok táncoltak a bőre alatt, mintha nem is ember lenne, hanem valami szörnyeteg. Néprajzkutató? Frászt! Ez a fickó egészen biztosan valami totemállat.
Charlie vidáman integetett Malfoynak, aki azonnal csatlakozott, és a következő fél órában azon ügyeskedtek, hogy vízbe fojtsák egymást.
Neville-t sehol sem láttam, de ezen nem is csodálkoztam, mert az út alatt is rengetegszer lemaradt, és elkódorgott, hogy növényeket gyűjtsön és tanulmányozzon. Hermione folyton aggódott, ha nem látta, de a tudósok azzal nyugtatták, hogy a férfi fejében valahol egy iránytű lehet, mert képtelen eltévedni.
Piton egészen távol úszott, ahol a kis vízesés kimélyítette a tavat. Szikár izmos teste késként szelte a vizet, mozgás közben alig vetett hullámot, mint valami vízibalerina. Én úgy úszom, mintha feltett szándékom lenne minden vizet kipacsálni a medencéből, így megigézve bámultam a mozdulatait.
Végül a sekélyebb rész felé vette az irányt, felállt és a többiek felé sétált.
- Jössz már, Harry? Nem hideg! – kiabált Malfoy.
Nehezen szakítottam el a tekintetem Perselus vizesen csillogó mellkasától. Minden porcikáján régi hegek futottak keresztül, szinte mintát rajzoltak a bőrére, és arra késztettek, hogy egyre lejjebb kövessem őket.
Csatlakoztam hozzájuk, de komoly áldásként értem meg, hogy a víz elég hideg volt hozzá, hogy éledő gerjedelmem lelohassza.
Fenrir elképesztő testének látványa után nem gondoltam volna, hogy pont Piton szikár valója fog megmozdítani bennem valamit.
Leguggoltam és nyakig süppedtem a vízbe. A hideg szorította a mellkasom, és noha általában a forró fürdőre esküszöm, úszkáló valamik nélkül a lábam körül, de abban a pillanatban még a válási papírokért sem lettem volna hajlandó kiegyenesedni.
Az elkövetkező két hétről nehezen tudnám megmondani, hogy maga volt a mennyország, vagy maga volt a pokol.
Egyrészt a kutatócsoport tagjai mind nagyon boldogok voltak a jelenlétem miatt, másrészt ez azért alakult így, mert Perselus rajtam vezette le az indulatait, és kivételesen nem őket fenyítette.
Először a rendmániájával adódtak problémáink. Hiába akartam mérgesen kiköltözni a szobából mikor szapulta a pakolási technikámat, abba az egybe nem egyezett bele, még ha a tetőgerendára dobáltam is fel a zoknijaimat. Inkább egész éjszaka azokat párosíttatta velem és megtanított inget hajtogatni. Azt, hogy milyen stílusban, inkább nem is említem. Az első hét végére átvehettem volna Hermione munkáját a kúriában. Egyáltalán honnan tudja egy arisztokrata, mi fán terem a gallérmerevítő?
Mione felajánlotta, hogy átsurran és kitakarít mikor Perselus a laborban van, de szerintem azonnal észrevette volna, hogy nem az én kezem van a dologban. Nem akartam megkockáztatni, hogy még mérgesebb legyen rám.
Az együttlakás más miatt is nehézkesnek bizonyult. Én szeretem kinyitni az ablakok zsaluit, ő bezárta mindet, én ragaszkodtam a pizsamámhoz, ő notórius vetkőző… tűz és víz, bár ha igazán pontosítani akarnám a dolgot, akkor Perselus leginkább egy obszidián sziklára emlékeztetett.
Nappal kibírhatatlan, idegesítő szemétláda volt, éjszakánként pedig kifejezetten engem terrorizált.
Azt hittem, majd beváltja az ígéreteit, leteper és azzal minden el lesz intézve, de e helyett sportot űzött belőle, hogy pattanásig feszítse az idegeimet.
Szeretném azt mondani, hogy kevés sikere volt ezen a téren, de nagyobb hatással volt rám, mint azt valaha képzeltem volna.
Valahányszor „véletlenül” hozzám ért, az a kis pont, ahol a bőre az enyémhez simult, még percekig bizsergett. A hangszínváltozásaival az őrület határára sodort. Képes volt olyan mélyen és érzékien kiejteni szavakat, még akár azt is, hogy „psilocybin”, hogy az ágyékomig libabőrös lettem, pedig elképzelésem sem volt, mit jelenthet. A legjobban mégis azt szerettem, mikor Greybackkel veszekedett. Súlyos orosz mondatok repkedtek a levegőben, a végén pedig szinte mást sem csináltak, mint ültek az asztal két végében, mintha nem is kutatók lennének, hanem királyok, és némán meredtek egymásra. Fenségesnek és hatalmasnak tűntek még úgy is, hogy a fonott székek nyikorogtak a fenekük alatt és palást helyett összeizzadt lenvászon ingeket viseltek. Mindig Perselus nyerte a farkasszemezést, Fenrir pedig morogva távozott.
Próbáltam ugyan rájönni, hogy mi a fenéért pont oroszul szidják egymás anyukáját, de egyikük sem méltatta feleletre a kérdezősködésem. Úgy tettek, mintha azok a kis epizódok kettejük között nem is léteztek volna, én pedig megtanultam értékelni azt az időszakot, amikor anélkül élvezhetem Perselus hangját, hogy épp rajtam köszörülné a nyelvét.
Esténként úgy feküdtem le, hogy a lehető legtávolabb legyek Perselustól, szinte a körénk omló szúnyoghálóhoz nyomtam az arcom, reggelente mégis a karjaiban ébredtem kellemes melegben, és pihentebben, mint az otthoni ágyamban valaha.
Általában előbb nyitottam ki a szemeim, mint ő. Dermedten feküdtem a meztelen testéhez szorulva egészen addig, amíg Egon be nem kopogott az ajtónkon és előadhattam egy lassú, és kellően meglepett ébredési színjátékot a karjai közt. Nem vagyok jó színész, valószínűleg könnyedén átlátott rajtam, de nem méltatta szóra sem ezt, sem a rendszeresen combjának feszülő reggeli merevedésem.
Egon pedig türelmesen várakozott az ajtó előtt, hosszú percekig is akár, amíg Perselus be nem engedte.
A németen sehogy sem tudtam kiigazodni. Eickstedt minden alkalmat megragadott, hogy beavasson antropológiai elképzeléseibe, noha világosan kifejtettem neki, mennyire nem érdekel. Végül mégis megmaradt bennem valamennyi a teóriájából, de nem találtam túl sok értelmet benne. Külső kinézetük alapján akarta csoportokba sorolni az embereket. Hajszín, szemszín, bőrszín és fejforma alapján alkotta meg a kategóriáit, de engem az egész kínosan emlékeztetett a rabszolgaság körüli időkre, így aztán próbáltam nem figyelni rá, melyik embercsoportot pontosan hova is akarja besuvasztani.
Valahogy az sem tetszett, ahogy Mulát méregette. A kislány szinte emberfeletti képességekkel rendelkezett, már hogyha a notórius rémisztgetés annak számít. Meglepetésszerűen jelent meg hol itt, hol ott, a frászt hozva rám.
Nem kedveltük egymást. A közös étkezéseknél minél távolabb ült tőlem, szinte belebújva Hermione szoknyájába, ha pedig mentünk valahova, akkor Malfoy nadrágszárába csimpaszkodott, ki sem látszott mögüle, pedig a férfi folyvást szitkozódott és morgott valahányszor feltűnt a közelében.
Két hosszú hét úgy elrepült, hogy szinte észre sem vettem. Az első pár nap ugyan még elég szokatlan volt, de hamar beleszoktam a tábor életritmusába.
Már egyedül is be tudtam menni az erdőbe vízért, vagy nagy sárga gyümölcsöket szedni a földről hajnalban, mielőtt a cerkófmajmok rávetik magukat és eltüntetik az összeset.
A 2-es számú ház teraszán
Az erdő olyan szorosan záródott össze felettünk, hogy szinte soha nem láttam a napot. Mintha életed minden percét egy hatalmas sátorban töltenéd.
A 2. házat tartó fa ágai között volt egyedül foghíjas a lombkorona mindent jótékonyan fedő leple. Valamikor belecsaphatott a villám, mert egy hatalmas ág hiányzott, közvetlen a háztető felett.
Draco vacsora után a kezembe nyomott egy üveg whiskyt meg egy növényhatározót, és azt mondta, nemsokára csatlakozik hozzám a teraszon. Azóta az italból már jó kétpohárnyi hiányzott és majd egy óra telt el. A növényhatározót lapozgattam csüggedten, keresve az értelmét, miért is nyomta a kezembe.
Csendes léptek zaja zavart meg, valaki megpróbált elsurranni mögöttem.
- Mula! – sóhajtottam fel.
Neki voltak egyedül ilyen apró és gyors léptei.
A kislány megdermedt. A lombkorona résén át besütő holdvilág pont rá vetült. Zilált hajjal és riadt szemekkel tekintett körbe. Félős őzike benyomását keltette, aki épp most látta meg a fák között ólálkodó farkast, de nem bír elmenekülni.
Nem mosolyogtam rá, pedig kedvem lett volna, de eddig valahányszor megtettem, csak még rémültebb lett. Néha kezdtem azt hinni, hogy azért kedveli Dracót, mert ő soha egy jó szót nem szól hozzá.
- Gyere ide egy kicsit.
Reszketett. Papagájsárga ruhácskájában állt előttem, és tisztán láttam, hogy remegnek a térdei.
Lehet, hogy útjára kellett volna engednem, de Hermione olyannyira oltalmába vette a kislányt, hogy eljött az ideje hogy én is megbarátkozzam vele.
- Félsz tőlem?
- Nem – suttogta, de egyáltalán nem volt meggyőző.
- Rendben. Akkor ülj le ott, nem kell idejönnöd hozzám.
Hálásnak tűnő arckifejezéssel csuklott össze. és egészen maga alá húzta apró lábait.
Gondolkodtam, mit mondhatnék. Mit kellene kérdeznem tőle, hogy megnyugodjon, de nem volt ötletem. Végül jobb híján elé csúsztattam a növényhatározót.
- Felismersz ezek közül valamit?
Gyanakvó tekintettel vette fel a könyvet, mintha még attól is félne. A fejembe kúszott a gondolat, hogy furcsa dolgokat mutathattak neki eddigi élete folyamán, hogy ilyen óvatos.
Átlapozta, de közben engem is szemmel tartott. Négy lépés távolságban ücsörgött előttem, és elképzelni sem tudtam, milyen rémségeket tudnék elkövetni ellene ilyen messziről, de türelmesen üldögéltem és vártam, hogy felismer-e valamit, vagy hajlandó-e végre kérés nélkül is hozzám szólni.
- Ezt – bökött az egyik lapra. – Láttam ilyet tegnap, mikor fürdeni mentünk.
Visszacsúsztatta a könyvet.
A kép egy teljesen átlagosnak tűnő gombát ábrázolt. Ami azt illeti, számomra majd minden gomba egyforma, talán egyedül a légyölő galócát tudom megkülönböztetni.
Felirat a kép alján: „Ugandai Badargomba.”
Kissé tétován bámultam a képet.
- Egészen biztos, hogy ezt láttad?
Durcás képet vágott, de csak bólintott.
- Mit csináltok ti ketten? – hallatszott Hermione némileg korholó hangja a sötétből.
Nadrágban és ingben lépett ki elénk. Elbűvölő volt, mintha valamiféle erdei nimfa lett volna.
Megmutattam neki a határozót. Nem kellet sokat magyarázkodnom.
- Ez nagyszerű, Harry! Csodás áttörés lehet, ha nem kell a pigmeusok segítségét kérniük a gomba felkutatásához!
- Egyet értek – morogtam –, de nem hiszem, hogy jó ötlet rohanni Perselushoz a hírrel.
- Miért?
- Mert mi van, ha Mula mégsem jól látta, és csak vaklárma az egész? Előbb meg kellene néznünk.
Hermione először elbizonytalanodott, majd lelkes vigyor szaladt szét az arcán.
- Rendben, de valakit akkor is vinnünk kell magunkkal, hogy ne tévedjünk el. Igaz, hogy oda-vissza ismerjük az utat, de mégiscsak este van.
Hosszas érvelés után engedtem neki, és bezörgettünk Charlie és Neville szobájába. Szerencsére csak a rőthajú férfit találtuk ott. Ő sem volt sokkal megfontoltabb, mint mi, így aztán fertályórával később már az erdőt jártuk négyesben.
Éjszaka még félelmetesebb volt, mint általában. Azok a furcsa neszek, amik a magas házakban sokkal tompábbnak és távolibbnak tetszettek, azok a földön lépkedve a csontjaimig megremegtettek.
Charlie hosszú lábain gyorsan szelte az erdőt, alig tudtunk lépést tartani vele. A hátamra vettem Mulát, és igyekeztem kikerülni a szemem felé csapódó ágakat. Rá kellett azonban jönnöm, hogy előnyös dolog okulárét viselni egy ilyen helyen, mert végszükség esetére van egy védelmező üveglap a szemünk előtt.
A badargomba megtalálása nem volt túl nehéz, ami azt illeti, az egész tudósgárdának épp csak egy kicsit kellett volna letérnie az ösvényről és körülnézni, de a napi rutin közepette fel sem merült bennük, hogy ennyire közel keressék.
Charlie vigyorgó arccal forgatta viharlámpása fényénél az apró, szinte jelentéktelennek tűnő kis növényt.
- Jó lesz? – tudakolta Mione és próbálta minél közelebbről szemügyre venni a gombát.
- Tökély! Neville megnyalná a szája szélét, ha itt lenne. Azonnal szólnunk kell Perselusnak!
Most már én is egyet értettem vele.
Visszafelé indultunk az ösvényen. Repülni tudtam volna. Elképzeltem férjem arcát, amint megmutatom neki a gombát… aztán a gondolataim valahogy afelé terelődtek, vajon megcsókol-e majd örömében. Rá kellett jönnöm, hogy vágyom az érintésére. Nem mintha ez előtte nagy fejtörést okozott volna nekem, egyszerűen csak bosszankodva gondoltam az egészre, magam előtt is szégyellve a vágyaimat, de hirtelen az egész valahogy teljesen feleslegesnek tűnt. Minek áltassam magam?
Férfi vagyok, és kétségbevonhatatlanul megkívántam egy másik férfit. Nem csak a testét, de még a rettenetes természetét is elbűvölőnek találom. Talán született mazochista vagyok.
- Állj! – sziszegte Charlie, és azonnal letekerte a viharlámpás fényét.
- Mi van? – tudakoltam.
- Nem halljátok?
Csend volt. Kínzóan éles, szokatlan némaság.
Aztán kurjongatások és lövések hangzottak fel. Leginkább az őszi hajtások hangjára emlékeztetett, csak a kutyák és a lovak hangja hiányzott a háttérből.
Akkor még nem tudtam, hogy kik, vagy mik lehetnek, egyszerűen csak felborzolódtak a szőrszálaim és minden idegszálam azt ordította, hogy baj van.
Vadászok zajára figyelő róka lettem, aki nem tudja, hirtelen merre induljon.
Charlie legalább olyan határozatlannak tűnt, mint én, ha nem jobban. Valószínűleg az állatokkal remekül bánt, de az egyre közeledő hangok emberinek tűntek, és felettébb dühösnek.
- Visszatalálsz ide a sötétben?
- Bármikor – suttogta a zoológus.
- Akkor hagyjuk itt a lányokat, és nézzünk utána, mi ez a hang.
Mione megszorította a kezem a sötétben. Gondolom, nem akarta felesleges beszéddel megrémíteni Mulát. Behúzódtak az ösvény mellé. Alig kétlépésnyi távolságból sem lehetett kiszúrni őket a bokrok között. Mi ketten pedig elindultunk felderíteni a hang forrását.
Az őserdő sötétben nem kifejezetten nagy élmény, ráadásul hihetetlenül veszélyes. Kígyók, mérgező békák, pókok… csupa olyan dolog, amibe teljesen véletlenül beletenyerelhetsz, és akkor az arcodba csapódó ágakról, a csúszós, nyirkos aljnövényzetről, ragadozókról még nem is beszéltem.
A faházak közelében kénytelenek voltunk megállni. Vagy tucatnyi puskákkal hadonászó férfi ácsorgott a lépcső aljánál, és üvöltözve koordinálták az odafent ügyködőket.
Nem értettem a nyelvet, de amikor előbb puskalövés hallatszott, majd elégedett üvöltés harsant fel odafentről, rájöttem, hogy nincs is itt szükség szavakra. Mit kellene magyarázni a kettes ház teraszán feltűnő embert, aki hosszas huzavona után egyszerűen lehajította a földre áldozatát.
Charlie megremegett mellettem.
A test egyenesen a lépcső elé zuhant kicsavarodva, szerteszét álló végtagokkal, mintha nem is egy ember lett volna, hanem köteleit vesztett marionett. A bábok azonban nem néznek rád kerek, semmibe fagyott szemekkel, mintha neked kéne tudnod, hova tűnt mögüle az élet.
- Neville – nyögte Charlie.
Nem voltam képes másra, mint a puszta tény megállapítására, hogy igaza van. A földön heverő test valaha a biológusé volt, de ahogy ernyedt kupacként feküdt velünk szemben, már nem tűnt másnak, csak egy levetett jelmeznek.
A sokk volt az első, ami átszáguldott az idegeimen, aztán a harag következett. Ki akartam rohanni a bokrok közül, és puszta kézzel nekiesni annak az állatnak!
- Kik ezek?
Charlie megszorította az alkarom. Úgy kulcsolódtak rám az ujjai, mintha magához akarna bilincselni.
- Rablók. Keresnek valakit.
- Miért ölték meg Neville-t, és hol vannak a többiek?
- Elszöktek – reménykedő volt a hangja –, a pigmeus falu felé van még egy kisebb táborhelyünk, biztos oda tartanak.
- Miért ölték meg Neville-t?
A zoológus ujjai összeszorultak a kezemen és elszorították a vérkeringésem.
- Mert nem számít.
- Mi van?
- Nem őt keresték, Harry! Megszerzik, amit akarnak, és mindenki mást megölnek. Ez itt így megy.
A szívem a torkomban dobogott a félelemtől és a haragtól. Sós vas íze töltötte meg a számat, ahogy ráharaptam az ajkamra, hogy ne üvöltsek tehetetlenségemben.
Végigjárták a házakat, kiszórták a bútorokat az ablakokon, de senki mást nem találtak.
Végül mind lesorjáztak a tisztásra. Vékony néger férfi volt valamennyi. Szakadt, nyúlott ruhákat viseltek, és úgy fel voltak fegyverezve, mintha legalábbis háborúra készülnének.
Az egyikük kivált a tömegből, a levegőbe lőtt és ordítani kezdett az erdő felé.
- ADJÁTOK ÁT NEKÜNK A GYEREKET, VAGY MEGKERESÜNK, ÉS MINDANNYIÓTOKKAL VÉGZÜNK! REGGELRE ITT LEGYEN, VAGY MIND MEGHALTOK!
Egyértelműbb és világosabb nem is lehetett volna.
- Ez a kapitány – súgtam Charlie-nak.
Nem válaszolt, bár a karjában rángatódzó izmok alapján úgy gondoltam, hogy bólogat. A lépcsők alatt valóban a kis lapátkerekű hajó kapitánya üvöltött, vállán a puskájával, mintha az erdő királya lenne.
- Menjünk, itt nem tudunk mit tenni – csikorogta összeszorított fogai közt a zoológus és elrángatott.
Először Hermionéért és Muláért mentünk.
A gyerek a háta mögött bujkált, mintha érezné, mi történik.
Leguggoltam hozzá, és próbáltam a lehető leghiggadtabban beszélni, de remegett a hangom.
- Mula, a hajóskapitány van itt, és téged keres. Miért nem akart leengedni a hajóról, mikor megérkeztünk? Fontos lenne, hogy elmondd!
Olyan sötét volt, hogy nem láttam tisztán a reakcióját, de valószínűnek tartottam, hogy reszket. Most egészen közel voltam hozzá, és Charlie is mögöttem téblábolt fel és alá, mint valami ketrecbe zárt vadállat.
Nagy baj lógott a levegőben, és tudta, hogy köze van hozzá.
- Harry, mi történt? – húzta magához szobalányom Mulát.
- Neville meghalt, és egy csapat néger fickó a gyereket akarja – közölte a zoológus mindenféle kertelés, vagy szépítés nélkül. Nem akartam halálra rémíteni kettejüket, de tudtam, hogy Charlie-nak igaza van. Nem volt idő felesleges kedveskedésre, vagy köntörfalazásra.
Mione megfogta Mula kezeit, és mellém guggolt a fűre.
- Nekem elmondod? Miért nem akart leengedni a hajóról?
- Nekem nem volt jegyem – suttogta a kislány –, csak kavicsokat tudtam neki adni.
- Milyen kavicsokat? – torpant meg a tudós.
- Színes kavicsokat. Nagyon szépek. Van még belőlük.
- Hol? Mutatnál egyet? – tudakoltam, és egyre borúsabb gondolataimmal küzdöttem, mikor a gyerek valahonnan a ruhája belsejéből egy maréknyi smaragdot halászott elő.
- A rohadt életbe! Bassza meg! Bassza meg!
Charlie a gyér fénynél úgy bámulta kezemben a köveket, mintha a halálos ítéletét lobogtatnám.
Hermione óvón átkarolta Mulát, legszívesebben a füleit is befogta volna, hogy ne hallja a szitkozódást.
- Ne káromkodjon a …
- Ne káromkodjak? Magadnál vagy, Mione? Mindannyian meghalunk! Itt nyomor van. Érted, mi az, hogy nyomor? Rátelepedtünk ezekre az emberekre, azt mondtuk neki, hogy felejtsék el a hagyományaikat, hogy dolgozzanak nekünk és majd jobb életük lesz. Most pedig éheznek! Gyerekek halnak éhen! Szerintetek mi az, amit nem lennének hajlandóak megtenni egy rakás drágakőért? Ez alig pár darab, de több pénzt érnek, mint annak a 16 fegyveres baromnak az egész élete, a kecskéiket is beleszámítva. Akkor is meghalunk, ha odaadjuk nekik a köveket! Nem maradhatnak tanúk, főleg nem fehérek! – rám meredt. – Ráadásul, ha rájönnek, hogy te vagy Piton férje, akkor még meg is kínoznak kettőtöket, mielőtt végeznének veletek.
- Miért?
Egészen közel hajolt hozzám, így láthattam, hogy kínjában vigyorog.
- Mert Afrikában a buzikat kinyírják, Harry! Senki nem mondta, hogy légy óvatos, mikor megérkeztetek?
Nem. Ilyesmit senki sem említett, de még mielőtt elkezdhettem volna feszegetni a kérdést, Charlie összeszedte magát és úgy döntött, jobb lesz minél előbb megtalálnunk a többieket.
Neville semmibe bámuló szemei villantak elém, és egyetlen szó nélkül követtem.
Nem akartam bárki mást úgy látni.
Perselus, Draco… csak remélni mertem, hogy mindketten jól vannak.
Olyan halkan mentünk amennyire csak tudtunk, de már mind a négyen fáradtak voltunk, és még nappali fényben is legalább egy órás séta lett volna az út. Nem tudom, a sötétben mennyi ideig tartott, amíg átvergődtük magunkat a sűrű növényzeten.
A másik tábor nem is hasonlított az elsőre, egy egyszerű tűzrakóhely volt és két alacsony gomba alakú ház, amilyenekben a bennszülöttek is laknak.
Egy viharlámpás árválkodott a földön, a kutatócsoport tagjai pedig körülötte tébláboltak idegesen.
Azonnal oda akartam menni, ahogy Charlie is, de Mione megragadta az ingünket és visszarántott a bokrok közé.
- Én itt maradok a gyerekkel.
- Miért? – értetlenkedtem.
- Mulát akarják, és nem vagyok biztos benne, hogy mindenki amellett voksol, hogy ne adjuk át nekik.
Értetlenül bámultam rá. Ugyan ki a fene akarna feláldozni egy gyereket?
Egyik tudósról sem feltételeztem ilyesmit. Charlie biccentett, részéről rendben volt.
- Csak akkor gyertek elő, ha én hívlak titeket – szögeztem le, és a kezébe nyomtam a gyufát, meg a mi viharlámpásunkat.
Bár tudtam, hogy nem gyújthatják meg, nekem mégis biztonságot adott, hogy tudtam szükség esetén náluk van.
Aztán csatlakoztunk a többiekhez. Mindenki megkönnyebbülten fogadta az érkezésünket, egyedül Draco sápadt el még jobban.
- Hermione? Mula? Ugye őket nem?
Charlie-ra hagytam a megnyugtatását. Talán gonosz volt tőlem, de abban a pillanatban minden gondolatom a megkönnyebbülés foglalta le. Perselus ott állt előttem teljes életnagyságban, és egyetlen karcolással sem gyarapította tucatnyi hegének hálómintáját.
A szemében megkönnyebbülés és bosszúság tükröződött, mint aki nem tudja eldönteni, hogy mit is tegyen, most hogy ismét együtt vagyunk.
Tanácstalanul, szerencsétlenül ácsorogtunk egymással szemben.
Meg akartam ölelni.
Ő félt, hogy meg találnám ölelni…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése