Cím:Két pucér egy cseresznyefán
fejezet: 9.
fandom: original
korhatár: 18
műf.: humor, kaland- akció, scifi, biszexualitás, gyilkosság, trágár beszéd, manipuláció
Figyelmeztetés: agybaj ^^
Tartalom: Mi a fenét esznek a cseresznyefák?
Dorka és űrkalóz bandája megválaszolja a kérdéseket és még sok másikat is. Közben pedig a kihalás szélére sodornak pár fajt, idegileg leamortizálnak egy komplett sivatagi törzset, legendásan verekszenek és családi kapcsolatokat ápolgatnak. De valahogy mindig kerül valaki a cseresznyefára...
- Jól vagy, nővérkém?
Dorka összeszorította állkapcsát, és a helyzetre való tekintettel igyekezett visszafogni az ajkára toluló szitkokat.
- Kinek a hülye ötlete volt ez? – sziszegte.
- Hát Fülöpé! – érkezett alulról egy kaján hang. – Te mondtad, hogy rendbe akarsz jönni az esküvőmre! Két nap van addig, szóval húzz bele!
Dorka összevont szemöldökkel meredt maga elé. Az ágak ugyan jótékonyan takarták, de azért mégiscsak bosszantó volt teljesen pucéran rostokolni egy fa tetején, kettesben Mimózával. A testőr megfejthetetlen arckifejezéssel tűrte, amint a cseresznye ágai olykor virgoncan megbökdösik.
Mindketten értették, mekkora kiváltság, hogy egy fa, tekintettel a Fülöp családjához kötődő többszáz éves kapcsolatára, hajlandó meggyógyítani őket, de valahogy egyikük sem volt elragadtatva a dolog gyakorlati részétől.
- Ha már úgyis itt ragadtunk egy időre… - sóhajtott nagyot a kapitány. – Elmondhatnád, miért ne tapossam ki a beled, amint földet értünk. – Aztán lefelé kiabált – És hogy miért ne öntsem le a menyasszonyi ruhád! Volt egyáltalán fogalmad, mi a frászba rángatsz bele?
Odalenn a hatalmas, öreg cseresznyefa tövében épp piknikeztek. A lombkoronát körbevonták fekete vászonnal, így a két gyógyulófélben lévő nem látszott, csak hallatszott. Mint valami étterem függönye a nudista és a katolikus milleneumi banzáj között. A zene ugyanaz, csak a látvány nem.
Fülöp – az igazi – épp süteménnyel etette jövendő feleségét. Csoda, hogy kis rózsaszín pamacsok nem repkedtek körülöttük. Fess fiatalember volt, alkatra akár a festő, arcra kissé George… Dorka nem igazán tudta eldönteni, mi maradt meg a maszkból, és mi az, ami eredetileg is a férfihez tartozott, így aztán egészen új emberként kezelte.
- Jól vagy odafenn, édesem? – tudakolta a tábornokasszony, és újabb szelet tortát vágott Lieblingnek.
Az orgyilkos a szakács ölében üldögélt, és ezen elhelyezkedés látható örömmel töltötte el Acélt is. Annak ellenére, hogy a nő alig fél perccel korábban öntötte le narancslével a HP 1 fedlapját „Varázsvilág? Na ezt nem nyalom be!” – felkiáltással.
- Remekül, anya! Összezártatok idefenn egy pucér pasival! Érte kéne aggódnod! – kiabálta dühösen Dorka.
- Miért is? – tudakolta Mimóza.
- Mert csúnya zakóra számíthatsz, ha nem adod elő most azonnal, hogy kinek a remek ötlete volt összehozni ezt az egészet.
- Gazdag vagy, szóval nem mindegy? – vonta fel szemöldökét érdeklődve a testőr.
Mióta a kapitány kezdte visszanyerni rendes arcszínét és a mozgása is elvesztette azt a furcsa rozsdásodó robot feelinget, egyre inkább régi bosszantó önmaga lett.
- Nem, nem az! – kiabálni kezdett. – Hé! Ingyenélő banda odalenn! Tudni akarom, kinek volt az a zseniális ötlete, hogy engem is bele kell rángatni!
- Az enyém – ismerte be a százados, miután Fülöp biccentett, hogy elmondhatja.
Liebling tekintete azonnal rátapadt, és szinte érezhetően szúrta a bőrét.
- Illetve azért ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre hangzik – kezdett szabadkozni, de Mimóza átvette a szót.
- Az esküvő híre kiszivárgott. A palotában mindenki tudta, mi ilyenkor a hagyomány, és bár hétpecsétes titoknak számított, ez is kitudódott.
- És elraboltak – biccentett Fülöp a lombok irányába.
Mimóza kimért álarca egy pillanatra összetört, és felfedte az önmarcangolás jeleit a tekintetében.
- Nem teljesítettem megfelelően a feladatomat. Megérdemlem az elbocsájtást és a büntetést, amit a várparancsnok a fejemre mér majd.
- Kócos már rég lerendezte az ügyet. Semmiféle büntetést nem kapsz. Elvégre megölted az elrablóm és lefülelted a Skorpiók kalózbanda egyik alvezérét.
Dorka erre olyan arcot vágott, mint aki gruppenpartyba merült kukacokat talál a gyümölcssalátájában.
- Jah tényleg… egy hős – ismerte el fanyar hangon Liebling, Mimóza pedig odafenn egészen elvörösödött szégyenében.
Azt mégsem mondhatták, hogy egy kalózbanda segítségével sikerült megoldani a herceg elrablását, így aztán hivatalosan minden érdemet a testőr vállára pakolásztak.
Az mondjuk valóban igaz volt, hogy az ő szerencsés késdobása végezte be a szélhámos földi pályafutását, azt meg nem mondták el Dorkának, hogy ő volt az is, aki átesett a Norvégon, ezzel a fulladásos halál szelével lebbentve meg a kapitányt.
- Aztán? – morgott sürgetőleg Acél.
- Az elrablóm George. A térképet már megkaptam apámtól, szóval az is velem volt. George akkoriban épp a Skorpióknak dolgozott, de nem volt kedve osztozkodni a kincsen. Szóval két társa fogva tartott, ő pedig megjelent az édesemnél és közölte, hogy ha nem segítenek megtalálni, hova vezet a térkép, akkor engem megölnek.
Az „édese” dominaszerű kinézete ellenére fülig pirult.
- Remek! – puffogott Dorka. – Anya meg a húgom összedugták a fejüket és kisütötték, hogy én leszek az a marha, aki elfuvarozgatja a világ egyik leghírhedtebb barmát!
- Végül is… patás állatok egymás közt… - dünnyögte a tábornok a teáscsészéje pereme felett.
- Hallak! – morogta a kapitány.
- Csak addig kellett volna foglalkoznod vele, amíg mi megtaláljuk Fülöpöt! Igazán nem tehetünk róla hogy George nem tudta rendesen átverni a Skorpiókat. Arról meg még úgy sem, hogy Fumo személyes boldogságának forrását látta a kinyírásodban!
- Valóban – nyugtázta Mimóza a hallottakat.
- Te csak ne érts velük egyet! Sokkal könnyebben ment volna minden, ha részletes felvilágosítást adsz az úti célról, és mindenről, amit Fumóékról tudtál!
- Nem tehettem. Kapcsolatban állt a társaival. Ha kinyitom a szám és rájön, akkor a hercegnek azonnal vége.
- Legalábbis ezt hittétek – biccentett Fülöp. – Valójában már sokkal előbb megszöktem. George emberei viszont annyira féltek tőle, hogy nem merték elmondani. Abban a hitben tartották végig, hogy még a foglyuk vagyok.
- Ahogy minket is – biggyesztette le ajkát a százados.
- Úgy sajnálom, életem! Nem szólhattam. Nem tudtam, ki van benne.
- Lehetne enyelgésmentesen? – kérdezte Dorka.
- Oh jah igen… szóval megszöktem. Azzal tisztában voltam, hogy a Pöttyöt is be akarják venni az egészbe, bár gőzöm sem volt, hogy hogyan, mert nem hallottam az egész beszélgetést George és az emberei között. Szóval elkezdtem keresni a hajót. Szerencsémre megtaláltam a Vénuszon, és egy fura kis alak épp szökött róla.
- Piktor… - sziszegte Dorka, de nem volt semmi fenyegetés a hangjában, inkább csak bosszankodott, hogy nem vette észre a változást.
- Igen! – vigyorgott Fülöp. – Alkatra hasonlítottunk, a többi meg egy gyors maszkolással elintézhető volt. Ő megszabadult a sátántól én meg feljutottam a hajóra. Szerencsére nem is volt még annyi ideje rajta, hogy igazán feltűnő legyen a változás. Senki nem jött rá a dologra. Egyébként – fordult ismét a százados felé – vicces, de nem tudtam, hogy ő a nővéred. Azt mondtad a Pöttyön dolgozik, de egy cseppet sem hasonlítotok. Lieblingre gyanakodtam, amíg nem találkoztatok.
Az orgyilkos szívből jövően felkacagott.
- Rám? De hát mi sem hasonlítunk!
Acél nem merte kimondani a nyilvánvalót, de a százados tekintetében látta, hogy nem is kell. Hasonló smink és frizura… még az alakjuk is majdhogynem egyforma, bár a mozgásuk ég és föld.
Mindkét nő zavartan elfordította a fejét, és azonnali stílusváltást kezdtek tervezgetni.
Dorka eközben odafenn tovább rakosgatta magában a történtek kockáit.
- Hm… csak azt nem értem, hogy ki a fene az a Tamás!
- Az egyik komornyikunk. Ő szivárogtatott George-nak. A tárgyalása után a Skorpiók is rájöttek és elrabolták a börtönből, hogy megtudják, hova ment a párja. Valahogy így jutottak el hozzátok – egészítette ki a kirakóst Fülöp. – Gondolom, akkor lopakodott a hajóra, mikor mindkettő a paradicsomoknál dekkolt.
- Annyira közel lett volna a Csípőfogóhoz?
- Napokat szenvedtünk azon a rózsaszín földgolyón – idézte fel fintorogva Acél.
A százados összevonta szemöldökeit és felmeredt a lobkorona felé.
- Egyébként pedig nagyon kényelmesen ránk kensz mindent, de ha nem érdekelt volna annyira a kincs, akkor már az elején lefújhattad volna az egészet!
Mindannyian érdeklődve bámulták a menyasszonyt.
- Tudtad, hogy Fülöp nem Fülöp… nem?
Mimóza újult érdeklődéssel tekintett a lassan vörösödő kapitányra.
- De… sejtettem.
- Még soha nem láttad! Mégis honnan a fenéből? – kérdezte Acél.
- Mert… a húgom a mazsolákat szereti…
- Miket? – érdeklődött Fülöp.
- A mazsolákat! Helyes, édes pasikat! Nem a felfújt hólyag fajtát, mint amit az a barom előadott!
Az éjszaka szinte rázuhant a tájra.
Dorka és Mimóza kaptak pár takarót, hogy belecsavarják magukat, de a lombkoronát egyelőre nem hagyhatták el. Tucatnyi sérülést kellett rendbe tenni rajtuk. A fa szorgoskodása ellenére még meglehetőst szivárványos színekben játszottak mindketten.
Dáriusz és a többiek, akik vagy nem voltak sérültek, vagy eszük ágában sem volt az alternatív gyógyászathoz folyamodni, a kis fakunyhók lakóinak vendégszeretetét élvezték.
- Fázol? – kérdezte a testőr.
- Naná! Egy szál plédben feszítek egy fa tetején! Persze, hogy befagy a seggem!
- Pedig remek idő van.
- Persze… a zöldségeknek minden… - elhallgatott, mert Mimóza a szájára tapasztotta a kezét.
- Meséltem már a fákról!
- Tisztelet a növények iránt meg hasonlók… ugye? – dünnyögte a széles tenyér takarásában Dorka.
- Pontosan.
- Akkor szájalás helyett add ide a pléded!
- Nekem is kell azért valami!
A kapitány puffogva vackolta be magát a férfi ölébe és mindkettejük köré tekerte a takarókat.
- Ez most?
- Köztes megoldás. Nem tehetek róla, hogy nem vagy elég lovagias felajánlani az utolsó kis szövetdarabkát is a testedről, ha egy hölgy fázik! Így te leszel az ágymelegítőm.
- Ugye tisztában vagy ennek a szónak a többértelműségével? – tudakolta őszinte érdeklődéssel a hangjában Mimóza és kényelmesen a fa törzsének döntötte hátát.
- Igen, és bár a golyóid nem téphetem le a helyzetre való tekintettel, de szívfájdalom nélkül beárullak anyámnak, aki betesz az előmenetelednek.
- Gondolod ,elhinné, hogy ártatlan áldozat vagy bármiben?
Dorka durcásan csücsörített a holdak felé.
- Nem, a francba is… túl jól ismer!
Lágy szellő vágtatott keresztül a tájon. Éjszakai madarak furcsa kis kórusa adott koncertet az egyik cseresznyefa odvában, hogy aztán még különösebb körülmények között vacsora tárgyát képezzék ugyanott. Egy távoli vén gyümölcsfa épp azon igyekezett, hogy az esküvő időpontjára a felszínre küzdje a gyökerei közé rejtett kincseket. Elvégre századok óta ez volt a legfontosabb feladata. Őrizni őket és mikor egy örökös vérével igazolja a jogosultságát, akkor előadni. A harmadik hold feljövetelekor aztán ő is megpihent kissé.
Valahol az űr végtelenjében egy cirkáló küzdötte maga mögé szorgalmasan a fényéveket Fumóval, egy osztagnyi katonával és a halottakkal. Legyenek azok akár „hősiek”, mint Norvég, vagy megvetendők, akár George.
Csak egyetlen öreg cseresznye nem nyughatott egész éjszaka.
- Na de… na de… - nyikorogta döbbenten és minden zöldes gyümölcse belevörösödött a koronájában történtek látványába.
Az pediglen, hogy mire jó egy törött pipa és vajon a holtak képesek-e kis kitérőt tenni a túlvilág előtt… nos, az egy másik történet…
Dorka összeszorította állkapcsát, és a helyzetre való tekintettel igyekezett visszafogni az ajkára toluló szitkokat.
- Kinek a hülye ötlete volt ez? – sziszegte.
- Hát Fülöpé! – érkezett alulról egy kaján hang. – Te mondtad, hogy rendbe akarsz jönni az esküvőmre! Két nap van addig, szóval húzz bele!
Dorka összevont szemöldökkel meredt maga elé. Az ágak ugyan jótékonyan takarták, de azért mégiscsak bosszantó volt teljesen pucéran rostokolni egy fa tetején, kettesben Mimózával. A testőr megfejthetetlen arckifejezéssel tűrte, amint a cseresznye ágai olykor virgoncan megbökdösik.
Mindketten értették, mekkora kiváltság, hogy egy fa, tekintettel a Fülöp családjához kötődő többszáz éves kapcsolatára, hajlandó meggyógyítani őket, de valahogy egyikük sem volt elragadtatva a dolog gyakorlati részétől.
- Ha már úgyis itt ragadtunk egy időre… - sóhajtott nagyot a kapitány. – Elmondhatnád, miért ne tapossam ki a beled, amint földet értünk. – Aztán lefelé kiabált – És hogy miért ne öntsem le a menyasszonyi ruhád! Volt egyáltalán fogalmad, mi a frászba rángatsz bele?
Odalenn a hatalmas, öreg cseresznyefa tövében épp piknikeztek. A lombkoronát körbevonták fekete vászonnal, így a két gyógyulófélben lévő nem látszott, csak hallatszott. Mint valami étterem függönye a nudista és a katolikus milleneumi banzáj között. A zene ugyanaz, csak a látvány nem.
Fülöp – az igazi – épp süteménnyel etette jövendő feleségét. Csoda, hogy kis rózsaszín pamacsok nem repkedtek körülöttük. Fess fiatalember volt, alkatra akár a festő, arcra kissé George… Dorka nem igazán tudta eldönteni, mi maradt meg a maszkból, és mi az, ami eredetileg is a férfihez tartozott, így aztán egészen új emberként kezelte.
- Jól vagy odafenn, édesem? – tudakolta a tábornokasszony, és újabb szelet tortát vágott Lieblingnek.
Az orgyilkos a szakács ölében üldögélt, és ezen elhelyezkedés látható örömmel töltötte el Acélt is. Annak ellenére, hogy a nő alig fél perccel korábban öntötte le narancslével a HP 1 fedlapját „Varázsvilág? Na ezt nem nyalom be!” – felkiáltással.
- Remekül, anya! Összezártatok idefenn egy pucér pasival! Érte kéne aggódnod! – kiabálta dühösen Dorka.
- Miért is? – tudakolta Mimóza.
- Mert csúnya zakóra számíthatsz, ha nem adod elő most azonnal, hogy kinek a remek ötlete volt összehozni ezt az egészet.
- Gazdag vagy, szóval nem mindegy? – vonta fel szemöldökét érdeklődve a testőr.
Mióta a kapitány kezdte visszanyerni rendes arcszínét és a mozgása is elvesztette azt a furcsa rozsdásodó robot feelinget, egyre inkább régi bosszantó önmaga lett.
- Nem, nem az! – kiabálni kezdett. – Hé! Ingyenélő banda odalenn! Tudni akarom, kinek volt az a zseniális ötlete, hogy engem is bele kell rángatni!
- Az enyém – ismerte be a százados, miután Fülöp biccentett, hogy elmondhatja.
Liebling tekintete azonnal rátapadt, és szinte érezhetően szúrta a bőrét.
- Illetve azért ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre hangzik – kezdett szabadkozni, de Mimóza átvette a szót.
- Az esküvő híre kiszivárgott. A palotában mindenki tudta, mi ilyenkor a hagyomány, és bár hétpecsétes titoknak számított, ez is kitudódott.
- És elraboltak – biccentett Fülöp a lombok irányába.
Mimóza kimért álarca egy pillanatra összetört, és felfedte az önmarcangolás jeleit a tekintetében.
- Nem teljesítettem megfelelően a feladatomat. Megérdemlem az elbocsájtást és a büntetést, amit a várparancsnok a fejemre mér majd.
- Kócos már rég lerendezte az ügyet. Semmiféle büntetést nem kapsz. Elvégre megölted az elrablóm és lefülelted a Skorpiók kalózbanda egyik alvezérét.
Dorka erre olyan arcot vágott, mint aki gruppenpartyba merült kukacokat talál a gyümölcssalátájában.
- Jah tényleg… egy hős – ismerte el fanyar hangon Liebling, Mimóza pedig odafenn egészen elvörösödött szégyenében.
Azt mégsem mondhatták, hogy egy kalózbanda segítségével sikerült megoldani a herceg elrablását, így aztán hivatalosan minden érdemet a testőr vállára pakolásztak.
Az mondjuk valóban igaz volt, hogy az ő szerencsés késdobása végezte be a szélhámos földi pályafutását, azt meg nem mondták el Dorkának, hogy ő volt az is, aki átesett a Norvégon, ezzel a fulladásos halál szelével lebbentve meg a kapitányt.
- Aztán? – morgott sürgetőleg Acél.
- Az elrablóm George. A térképet már megkaptam apámtól, szóval az is velem volt. George akkoriban épp a Skorpióknak dolgozott, de nem volt kedve osztozkodni a kincsen. Szóval két társa fogva tartott, ő pedig megjelent az édesemnél és közölte, hogy ha nem segítenek megtalálni, hova vezet a térkép, akkor engem megölnek.
Az „édese” dominaszerű kinézete ellenére fülig pirult.
- Remek! – puffogott Dorka. – Anya meg a húgom összedugták a fejüket és kisütötték, hogy én leszek az a marha, aki elfuvarozgatja a világ egyik leghírhedtebb barmát!
- Végül is… patás állatok egymás közt… - dünnyögte a tábornok a teáscsészéje pereme felett.
- Hallak! – morogta a kapitány.
- Csak addig kellett volna foglalkoznod vele, amíg mi megtaláljuk Fülöpöt! Igazán nem tehetünk róla hogy George nem tudta rendesen átverni a Skorpiókat. Arról meg még úgy sem, hogy Fumo személyes boldogságának forrását látta a kinyírásodban!
- Valóban – nyugtázta Mimóza a hallottakat.
- Te csak ne érts velük egyet! Sokkal könnyebben ment volna minden, ha részletes felvilágosítást adsz az úti célról, és mindenről, amit Fumóékról tudtál!
- Nem tehettem. Kapcsolatban állt a társaival. Ha kinyitom a szám és rájön, akkor a hercegnek azonnal vége.
- Legalábbis ezt hittétek – biccentett Fülöp. – Valójában már sokkal előbb megszöktem. George emberei viszont annyira féltek tőle, hogy nem merték elmondani. Abban a hitben tartották végig, hogy még a foglyuk vagyok.
- Ahogy minket is – biggyesztette le ajkát a százados.
- Úgy sajnálom, életem! Nem szólhattam. Nem tudtam, ki van benne.
- Lehetne enyelgésmentesen? – kérdezte Dorka.
- Oh jah igen… szóval megszöktem. Azzal tisztában voltam, hogy a Pöttyöt is be akarják venni az egészbe, bár gőzöm sem volt, hogy hogyan, mert nem hallottam az egész beszélgetést George és az emberei között. Szóval elkezdtem keresni a hajót. Szerencsémre megtaláltam a Vénuszon, és egy fura kis alak épp szökött róla.
- Piktor… - sziszegte Dorka, de nem volt semmi fenyegetés a hangjában, inkább csak bosszankodott, hogy nem vette észre a változást.
- Igen! – vigyorgott Fülöp. – Alkatra hasonlítottunk, a többi meg egy gyors maszkolással elintézhető volt. Ő megszabadult a sátántól én meg feljutottam a hajóra. Szerencsére nem is volt még annyi ideje rajta, hogy igazán feltűnő legyen a változás. Senki nem jött rá a dologra. Egyébként – fordult ismét a százados felé – vicces, de nem tudtam, hogy ő a nővéred. Azt mondtad a Pöttyön dolgozik, de egy cseppet sem hasonlítotok. Lieblingre gyanakodtam, amíg nem találkoztatok.
Az orgyilkos szívből jövően felkacagott.
- Rám? De hát mi sem hasonlítunk!
Acél nem merte kimondani a nyilvánvalót, de a százados tekintetében látta, hogy nem is kell. Hasonló smink és frizura… még az alakjuk is majdhogynem egyforma, bár a mozgásuk ég és föld.
Mindkét nő zavartan elfordította a fejét, és azonnali stílusváltást kezdtek tervezgetni.
Dorka eközben odafenn tovább rakosgatta magában a történtek kockáit.
- Hm… csak azt nem értem, hogy ki a fene az a Tamás!
- Az egyik komornyikunk. Ő szivárogtatott George-nak. A tárgyalása után a Skorpiók is rájöttek és elrabolták a börtönből, hogy megtudják, hova ment a párja. Valahogy így jutottak el hozzátok – egészítette ki a kirakóst Fülöp. – Gondolom, akkor lopakodott a hajóra, mikor mindkettő a paradicsomoknál dekkolt.
- Annyira közel lett volna a Csípőfogóhoz?
- Napokat szenvedtünk azon a rózsaszín földgolyón – idézte fel fintorogva Acél.
A százados összevonta szemöldökeit és felmeredt a lobkorona felé.
- Egyébként pedig nagyon kényelmesen ránk kensz mindent, de ha nem érdekelt volna annyira a kincs, akkor már az elején lefújhattad volna az egészet!
Mindannyian érdeklődve bámulták a menyasszonyt.
- Tudtad, hogy Fülöp nem Fülöp… nem?
Mimóza újult érdeklődéssel tekintett a lassan vörösödő kapitányra.
- De… sejtettem.
- Még soha nem láttad! Mégis honnan a fenéből? – kérdezte Acél.
- Mert… a húgom a mazsolákat szereti…
- Miket? – érdeklődött Fülöp.
- A mazsolákat! Helyes, édes pasikat! Nem a felfújt hólyag fajtát, mint amit az a barom előadott!
Az éjszaka szinte rázuhant a tájra.
Dorka és Mimóza kaptak pár takarót, hogy belecsavarják magukat, de a lombkoronát egyelőre nem hagyhatták el. Tucatnyi sérülést kellett rendbe tenni rajtuk. A fa szorgoskodása ellenére még meglehetőst szivárványos színekben játszottak mindketten.
Dáriusz és a többiek, akik vagy nem voltak sérültek, vagy eszük ágában sem volt az alternatív gyógyászathoz folyamodni, a kis fakunyhók lakóinak vendégszeretetét élvezték.
- Fázol? – kérdezte a testőr.
- Naná! Egy szál plédben feszítek egy fa tetején! Persze, hogy befagy a seggem!
- Pedig remek idő van.
- Persze… a zöldségeknek minden… - elhallgatott, mert Mimóza a szájára tapasztotta a kezét.
- Meséltem már a fákról!
- Tisztelet a növények iránt meg hasonlók… ugye? – dünnyögte a széles tenyér takarásában Dorka.
- Pontosan.
- Akkor szájalás helyett add ide a pléded!
- Nekem is kell azért valami!
A kapitány puffogva vackolta be magát a férfi ölébe és mindkettejük köré tekerte a takarókat.
- Ez most?
- Köztes megoldás. Nem tehetek róla, hogy nem vagy elég lovagias felajánlani az utolsó kis szövetdarabkát is a testedről, ha egy hölgy fázik! Így te leszel az ágymelegítőm.
- Ugye tisztában vagy ennek a szónak a többértelműségével? – tudakolta őszinte érdeklődéssel a hangjában Mimóza és kényelmesen a fa törzsének döntötte hátát.
- Igen, és bár a golyóid nem téphetem le a helyzetre való tekintettel, de szívfájdalom nélkül beárullak anyámnak, aki betesz az előmenetelednek.
- Gondolod ,elhinné, hogy ártatlan áldozat vagy bármiben?
Dorka durcásan csücsörített a holdak felé.
- Nem, a francba is… túl jól ismer!
Lágy szellő vágtatott keresztül a tájon. Éjszakai madarak furcsa kis kórusa adott koncertet az egyik cseresznyefa odvában, hogy aztán még különösebb körülmények között vacsora tárgyát képezzék ugyanott. Egy távoli vén gyümölcsfa épp azon igyekezett, hogy az esküvő időpontjára a felszínre küzdje a gyökerei közé rejtett kincseket. Elvégre századok óta ez volt a legfontosabb feladata. Őrizni őket és mikor egy örökös vérével igazolja a jogosultságát, akkor előadni. A harmadik hold feljövetelekor aztán ő is megpihent kissé.
Valahol az űr végtelenjében egy cirkáló küzdötte maga mögé szorgalmasan a fényéveket Fumóval, egy osztagnyi katonával és a halottakkal. Legyenek azok akár „hősiek”, mint Norvég, vagy megvetendők, akár George.
Csak egyetlen öreg cseresznye nem nyughatott egész éjszaka.
- Na de… na de… - nyikorogta döbbenten és minden zöldes gyümölcse belevörösödött a koronájában történtek látványába.
Az pediglen, hogy mire jó egy törött pipa és vajon a holtak képesek-e kis kitérőt tenni a túlvilág előtt… nos, az egy másik történet…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése