Cím:Szerelmem, Uganda
Fejezet: 3.
Fandom: Harry Potter nah meg az élet
Szereplők:Harry Potter, Perselus Piton, Draco Malfoy, Neville Longbotom és sajátok.
Tartalom: Harry és Piton egyetlen egyszer találkoztak életük során, az esküvőjükön. Azóta évek teltek el, Potter nagykorú lett és úgy határozott, hogy beadja a válókeresetet. A dolgok elrendezéséhez azonban újfent találkoznia kell hitvesével. Szóval hajóra fel és irány Uganda!
Az V. WS kihívásra íródott a Bond csapatban.
Figyelmeztetés: AU, erotikus tartalom, brutalitás, gyilkosság, pedofília, nemi erőszak, slash
Korhatár: 18
Megjegyzés(ek) (1): A női körülmetélés Afrika nagy részén még ma is élő hagyomány. A gyereklányok csiklóját és kisajkait egy rítus közepette, pengével eltávolítják. Úgy tartják, csak így lehetnek majd hűséges, engedelmes, hasznos feleségek.
Megjegyzés (2): A történetben szereplő földrajzi helyek, tájak, állatok, törzsek és szokások mind a valóságon alapulnak. Csak az életkörülmények leírásán szépítettem egy kicsit, mert bizonyos dolgokat nem vett be a gyomrom. Ezekért előre is elnézést kérek.
Megjegyzés (3): magdolnák = prostituáltak és kitartott nők
Uganda, kikötő telep az Albert-tó partján (Mula elbeszélése alapján)
Mula egy fűszerárus mellett ücsörgött, és hangosan prüsszögött az orrába szálló paprikától. Elcsigázottan törölgette könnyező szemeit, és legszívesebben leheveredett volna a földre, hogy azon helyben elaludjon.
Mikor két napja kiért a csúcsok közül, és megpillantotta a tavat, annak hatalmas nyugodt víztükre láttán úgy érezte magát, mintha valaki ajtót mutatott volna neki egy eddig zárt szobából. Minden kis porcikájában érezte, hogy arrafelé kell továbbmennie.
Mikor felébredt az erdőben, egy kis hasadékban találta magát. Átfagyott a hűvös ruwenzori éjszakában, sajogtak a lábai és valahányszor megpróbált visszaemlékezni rá, hogy hogyan is került oda, keserű epe kúszott fel a torkában.
Az első napját azzal töltötte, hogy fát és gyümölcsöket gyűjtött, majd megpróbált átmelegedni a hasadék viszonylagos biztonságában.
Lassan helyreálltak az emlékei, egymás után rakosgatta a homályos, vagy épp kínzóan éles pillanatokat, de hiába állt össze végül a kép, mégis idegennek és abszurdnak tűnt. Mintha nem is vele történt volna meg, hanem valamelyik lánnyal a missziósházból, vagy a Rada történeteiben magukat kellető szellemek egyikével.
Rada szerint ő volt a hibás, és Mula egyre inkább hajlott rá, hogy elhiggye. Elvégre leskelődött a magdolnák után, és kíváncsi volt, mivel foglalkoznak.
Igen… végül is magának köszönheti.
A tűz fénye meg-megcsillant valamin, és egyre inkább magára vonta a gondjaiba temetkezett lány figyelmét.
Mula kíváncsian bámult a hasadék mélye felé, ahonnan a furcsa fény érkezett. Meggyújtott egy ágat és fáklyaként maga előtt lengetve beóvatoskodott a szűkebb részek felé.
Arany.
Színes kövek és csodás ékszerek.
Egy egész vagyon feküdt a lábai előtt, csinos kis halomban, kövekkel gondosan körülvéve, mintha erődítményt akartak volna emelni köré.
Nem igazán volt tisztában a kincsek értékével, de abban biztos volt, hogy nem kell többet gyalogolnia.
Úgy alakult, hogy ebben az egyben Mula tévedett. A ruhája zsebébe rejtett drágakövek ugyan értékesek voltak, de egyedül ácsorgott az erdő közepén, és nem volt senki, akinek egy fuvarért cserébe adhatott volna belőlük.
Sokáig tartott, amíg kibotorkált a fák közül és megpillantotta a tavat. Utána már egyenesen arrafelé tartott, mégis úgy érezte, egy örökkévalóság telik el, amíg eléri partját.
Végül mégis sikerült. Üldögélt a fűszerárus sátrának árnyékában és a sima víztükör felett felkelő napot figyelte.
Fehér bőrű katonák masíroztak előtte a partra. Alig hatan voltak, és mind az idegenlégió homokszínű egyenruháját viselték. Izzadtak és elgyötörtek voltak, mint akik már jó két napja szemhunyásnyit sem aludtak.
Mula sajgó lábaira nézett, és együtt érzett a csizmában és menetfelszerelésben gyalogló férfiakkal.
Felpattant, és a hullámzó tömegen átvágva utánuk iramodott.
A kis csapat egyenesen a partra tartott. Ott két elegáns úr és egy kisasszony várta őket. Az egyikük magas, fakó hajú és ragadozó szemű, mintha prédát leső nagymacskák leszármazottja lenne. Világos nadrágot viselt és fehér inget. Mindenkiről folyt a víz körülötte, de ő úgy nézett ki, mintha egy elegáns magazin címlapjáról sétált volna le éppen. A másik férfi szétszórt volt, és felettébb rémültnek tűnt. Kerek okuláréját igazgatta, az óráját bámulta és néha zavartan a hajába túrt.
Mula legutóbb akkor látott ennyire idegesnek valakit, mikor még a missziósházban lakott, és a nővérek elzárták Rupert atya elől a borosüvegeket. Nem tetszett neki a férfi.
A kisasszony ellenben megnyerő jelenség volt. Kissé sápadt ugyan, nagy riadtan pislogó szemekkel nézett a világra, és csinos, égkék ruháját igazgatta.
Leginkább egy apró dikdikre emlékeztetett, amelyik feszülten rágcsál a szavannán, és minden pillanatban a ragadozókat lesi maga körül. Szeretnivaló, gyámoltalan teremtésnek tűnt. Nyoma sem volt benne annak az alattomos kiszámítottságnak, ami Rosemann asszonyt jellemezte.
Kedvesen mosolygott maga körül mindenkire, az izzadt katonákra ugyanúgy, mint az ideges fiatalemberre. Talán a szőke úrra kicsit tovább és melegebben pillantott, de Mula erre nem mert volna megesküdni.
Egy lapátkerekű hajó érkezett értük.
A fekete hajú férfi ettől csak még idegesebb lett, lázasan magyarázott valamit a katonáknak és a szőke úriembernek. A macskaszemű csak vállat vont, és elkezdte felterelni a csapatot a hajóra.
A kapitány, vézna szálkás kis ember, mindegyikükkel kezet szorított, bár a katonák láttán lelohadt arcáról a lelkes mosoly.
Mula közelebb settenkedett, hátha hallja miről beszélnek, vagy merre tartanak. Kíváncsisága erősebb volt, mintsem hogy megálljon végiggondolni, mit is csinál éppen. Egészen a mólóig sikerült észrevétlennek maradnia, de ott már túlságosan szem előtt érezte magát. A felpakolásra váró rakomány mögé bújt, majd bele az egyik üres ládába. Magára húzta a tetőt, és igyekezett kényelmesen elhelyezkedni. A fa szerkezeten tátongó apró lyukak egyikén át figyelte maga körül a történéseket.
A kisasszony és a fiatalurak eltűntek a szeme elől, kis idő múlva pedig a katonák is követték őket.
Bámulnivaló híján Mula szemei le-lecsukódtak. A ládában hűvös volt, és végre biztonságban érezte magát. Összekucorodott az oldalán, és úgy döntött pihen egy kicsit.
Mikor felébredt, és leemelte maga fölül a tetőt, már a hajó tatján volt. Tátott szájjal bámulta a távolodó partot, a kattogó lapátkerék pedig egyre távolabbra repítette a tó színén.
- Bajban vagyok – mormogta maga elé.
- Nem is hinnéd mennyire – csattant fel mellette egy fenyegető basszus.
.oOo.oOo.oOo.
Uganda, Róti falu
Mikor a hajó kikötött, azt hittem rossz helyen járunk.
Minden kihalt volt, alig ketten-hárman lézengtek a folyó partján.
Megvártuk, amíg a katonák lesorjáznak a parthoz vezető pallón, majd mi is kikászálódtunk. Pár perc múlva több tucatnyi ember rajzott elő a fák közül. A kis kikötő megtelt emberekkel, akik zsibongva alkudoztak a lepakolt árura, vagy épp minket dongtak körbe, furcsa nyelvükön magyarázva lelkesen.
A falu csupán három európai stílusú és négy furcsa, gombára emlékeztető házból állt. Az egyik nagyobb épület oldalában nyitott étkező kapott helyet, innen sorjáztak elő jöttünkre az expedíció tagjai.
Elsőként egy alacsony, monoklis figura. Makulátlan fehér öltönyt viselt, panama kalapot, és sétapálcát lóbált a kezében, mintha nem is Afrikában lenne, hanem a Riviérán. Biccentett felénk, majd hátra szólt a többieknek.
Egy magas, vörös hajú férfi követte. Akár a tűz és a víz. A rőt fiatalember kezeslábasban feszített, nyakig poros volt és valami barna trutyi borította a bal lábát.
Éjsötét szempár vonta el a figyelmem.
Vesémig látó fekete tükrök, gúnyosan felvont szemöldök és markáns vonások. Ez az arc kísértett évek óta, mintha Perselus mumusként az ágyam alá költözött volna.
Hosszú idő telt el, de semmit sem változott, talán csak a haja lett valamivel hosszabb.
Egy pillanatra sem szakította el a pillantását az enyémtől, és ismét az a kényelmetlen érzés kúszott fel a torkomon, mint annak idején a közjegyzőnél. Mintha olvasna a gondolataimban… nyitott könyvnek éreztem magam előtte, és ez felettébb bosszantott.
Csak akkor siklott mögém a tekintete, amikor már közvetlenül előttem állt. Vártam, hogy kezet nyújtson, vagy biccentsen, esetleg rám morogjon, de semmi ilyesmit nem tett. Elnézett a fejem felett a hajó irányába, és összeszaladtak a ráncok a homlokán.
- Tegye le azonnal azt a gyereket!
- Gyereket?
Meglepetten fordultam meg.
A hajónk kapitánya épp egy alig tizenéves lánykával birkózott. Megpróbálta a gyereket a hajón tartani, de az szüntelen kicsusszant a kezeiből, mint valami angolna.
- Nyugodjon meg, uram, csak a lányom rosszalkodik egy kicsit… - vicsorgott le a férfi, de közben láthatóan elsápadt.
- Nem vagyok a lánya! – visította a gyerek és isteneset harapott a kapitány karjába. – Fizettem az útért, le akarok szállni!
- Azonnal engedje el! – adta ki az utasítást Perselus érces hangján.
Nekem már ennyi is elég lett volna, hogy mindent eldobjak, ami a kezemben van, de a kapitány egészen addig habozott, amíg az idegenlégiós katonák nem sorakoztak fel házastársam mögé.
- Akarja, hogy közbeavatkozzunk?
A fekete lányka kiszabadult a szorításból, és a partra rohant. Nem értettem pontosan, milyen megfontolásból, de egyenesen Draco háta mögé szaladt, mint valami ijedt palotapincsi, amelyik a dobermannok mögött keres menedéket.
- Köszönöm, de arra nem lesz szükség – biccentett Piton, és olyan pillantást vetett a kapitányra, hogy úgy saccoltam a nap további részében nem hogy a közelünkbe, de még a partra sem mer majd jönni a hajóról.
- Elnézést – morogta felénk Perselus, de úgy tűnt egyáltalán nem zavara, hogy az udvariassági köröket megzavarta egy kis közjáték.
Kezet szorított Dracóval, fejet hajtott a piruló Mione előtt, majd nekem nyújtotta kezét.
- Üdvözlöm, Mr. Piton!
- Örömömre szolgál, Mr. Piton! – mosolyodtam el gúnyosan, és úgy tűnt, értékeli a gesztust.
- Bár az érkezésükről tájékoztattak, de azt nem tudom, mi szél hozta erre hármójukat.
- Négyszemközt kéne meg beszélnünk.
Érdeklődve vonta fel a szemöldökét.
- Rendben. Akkor egy darabig a vendégeink lesznek.
Közben intett a rőt hajú férfinek, aki a körülöttünk zajongó munkások kattogó nyelvén magához hívta a még mindig Draco nadrágja mögött rejtőzködő kislányt.
A gyerek azonban nem mozdult nélküle, így kénytelenek voltunk vele együtt a faházak felé vonulni.
A többi kutató is hamar előkerült a zajra. Perselusszal együtt csupán hatan voltak.
Az idős, panama kalapos urat Egon von Eickstedtnek hívták, és komoly sérelemként élte meg, mikor feszengve közöltem, hogy nem igazán érdekel az antropológia.
Charlie Weasley - akinek közben sikerült kiimádkoznia a rémült lánykából, hogy Mulának hívják -, egyáltalán nem bánta, hogy a zoológia sem az erősségem. A csapat másik két tagja Fenrir Greyback és Neville Longbottom voltak.
Fenrir magas, izmos férfi, előbb néztem volna súlyemelőnek, mint néprajzkutatónak. Mohó vörösesbarna szemekkel meredt a világra, mintha be akarná kebelezni.
Neville, a biológus, ellenben kényelmes, mackós figura volt, örök mosollyal a szája sarkában.
Perselus egy hátsó szobába vezetett, majd hellyel kínált.
Csupán két keskeny priccs árválkodott a helyiségben, és nyolc-tíz tömött vesszőkosár a fal mellett, így egymással szemben foglaltunk helyet, épp csak össze nem ért a lábunk.
- Nos? Akkor megtudhatnám a jövetele célját?
Nagy levegőt vettem, és egy szuszra nyögtem ki szívem leghőbb óhaját.
- Válni akarok!
Úgy tűnt, egy cseppet sem lepődik meg. Érzelemmentes reakciójából arra következtettem, nincs ellenére a dolog, így némileg nyugodtabban kihúztam magam.
- Nem.
Először azt hittem, hogy rosszul hallottam, de hiába kutattam az arcát, meg sem rezdült.
- Mi az, hogy nem?
- Egy elutasító válasz, Mr. Piton.
- Hagyd már abba a Pitonozást! Harrynek hívnak!
Egymásra rakta hosszú lábait és kényelmesen a falnak dőlt, mintha nem is épp beszélgetés közepén lennénk, hanem egy felettébb érdekes színielőadást bámulna.
A könyökéig felgyűrt fehér ing láttatni engedte az alkarját. Emlékeimben mindig túl sápadt, szinte természetfeletti vonásokkal felruházott figura volt, de a bőre, ami most elém villant nehéz munkáról és sok órányi napon töltött időről tanúskodott. Vékony hegek alkottak pókhálót a barnás karokon, egészen a bőrkeményedésektől tarkított kezekig.
Bár nem láthattam az inge alá, de úgy hittem, szikár, mint egy versenyló.
- Szeretnéd, hogy ledobáljam a ruháimat és körbeforogjak a szoba közepén, vagy hajlandó vagy felfüggeszteni a bámulásomat?
- Elnézést – habogtam zavartan, de azonnal felbuzgott bennem a felháborodás. – Eljöttem a világ végére, hogy a szemedbe nézzek, és úgy mondjam ki, mit akarok!
- Értékelem is a fáradalmaidat, épp ezért mondok nemet. Az a két hónap, amit itt fogsz tölteni elég tanulságos lesz mindkettőnk számára. Nem fogok csak úgy felbontani valamit, amiről nem tudom, milyen előnyökkel és hátrányokkal jár.
- Mi van? Négy éve elmentél, egy szót sem szóltál, és apád halála után a nyakamon hagytad a teendőket. Milyen előnyöket akarsz még azon kívül, hogy eddig ápolgattam a hírneved és a családod becsületét?
Perselus meg sem rezdült, csak a szemei követték a mozdulataimat figyelmesen.
- Senki nem kért téged ilyesmikre. A családom felnőtt emberekből áll, jól elvannak szárazdajka nélkül is, nem volt feléjük semmilyen kötelezettséged. Mindent önként vettél a nyakadba. A nemleges válaszom pedig az elkövetkező két hónapban nem áll szándékomban megmásítani.
- Frászkarikát maradok a dzsumbuj közepén! Még ma hazaindulunk, a papírokat meg megkapod levélben!
Megvárta, amíg egy kicsit kifújom magam, majd felállt és gúnyos mosollyal lenézett rám.
- És mégis hogy akarsz hazamenni? Úszol?
Azonnal kirontottam a szobából, végig az étkezőn, a kikötőhöz, de a lapátkerekű hajó már tovább haladt, csak a kipakolt áru álldogált csinos halmokba helyezve a parton. A katonák is eltűntek, valószínűleg visszaszálltak és folytatták útjukat a folyón.
Abban a pillanatban semmi más vágyam nem volt, mint egy váza, amit a falhoz csaphatok, de ott álltam a ládák és kosarak mellett, egy megrugdosni való nyomorult fűcsomó nélkül, és úgy éreztem, meg akarom ölni a férjemet.
Elvörösödtem tehetetlen dühömben.
- Holnap indulunk az erdőbe, Rótiban nem marad senki. Ez a falu csak egy megálló, hogy feltölthessük a készleteinket.
Nem mertem hátrafordulni, hátha elkap az ötperc, és bemosok neki egyet. Biztos voltam benne, hogy Draco keze is benne van az egészben, úgyhogy lehunytam a szemem, és elképzeltem, amint belenyomom a fejét a reggeli kávéjába, és addig el sem engedem, amíg teljesen el nem kékül.
.oOo.oOo.oOo.
Róti és Gulu között… valahol az őserdőben
Charlie vezetett minket az erdőben, már kívülről tudta az utat, mintha nem is Skóciában, hanem valahol a szomszéd faluban jött volna a világra.
A páratartalom hihetetlenül magas volt, valahogy mindent nedvesnek éreztem magam körül. Izzadtam, mint a ló, és a hátizsákomból valami folyton a vesémnek nyomódott, mintha feltett szándéka lenne átfúrni az oldalam.
Draco mögöttem cammogott Hermionéval és Mulával, de úgy elmerültek a saját kis világukban, hogy esélyem se volt hozzájuk szólni. Egy idő után pedig, ahogy egyre elcsigázottabb lettem, már nem is akartam.
Nem tudom mennyit mentünk, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt.
Aztán sátrat állítottunk a két lánynak, levelekből és ágakból pedig alvóhelyet magunknak. Nem tudnék pontos beszámolót adni róla, hogy hogyan is zajlott mindez, mert amint készen voltunk, és a tető köré felhúztuk a sűrű szúnyoghálót is, bemásztam a függőágyamba és elnyomott a fáradtság. Nem voltam hozzászokva a gyalogláshoz és a klímához, bár úgy láttam, hogy így is lassabb tempóban haladtunk, mint amit egyébként diktálni szoktak a tudósok.
Félálomban még hallottam, ahogy Mula csicseregve magyaráz valamit Hermiónénak.
Az a gyerek egy pillanat alatt bevackolta magát a szobalányom szívébe. Alig egy napos ismeretség után meg tudtam mondani, hogy velünk fog jönni Londonba, és Draco ott fog állni kettejük mellett, lelkesen asszisztálva az egész őrültséghez.
Kezdtem túlságosan is kiismerni a kapcsolatukat.
A saját férjem ellenben sokkal inkább talányos figurának bizonyult, mint azt valaha gondoltam volna.
Egyáltalán nem értettem mi előnye származik abból, hogy lelassítjuk az egész kis kutatócsapatát.
Emlékszem az esküvőnkre… egyszerre volt életem legszebb és legrosszabb napja.
Annyi év után, amit a Dursley házban kellett elszenvednem, igazi áldásnak tűnt, hogy valaki más „felügyelete alá” kerülök. Igaz, hogy rettentően féltem is, de azért nem kevés várakozással néztem a dolgok elébe.
Nem vártam cukormázas, mesébe illő életet, de úgy gondoltam, megpróbálom megismerni azt az embert, akit nekem szántak. Adok egy esélyt az egésznek.
Mikor megláttam Perselust, a szívem kihagyott egy ütemet.
Nem mintha kimondottan jóképű lett volna, vagy felettébb elbájoló, de a gesztusai, és ahogy a körülötte állókat kezelte, egyedi volt, és a maga gúnyos módján egészen megnyerő.
Végigmért, és én izgatottan remegve rámosolyogtam.
Este a nászi ágyunk közepén üldögéltem izgatottan, reszketve, és nem is tudtam, hogy közben ő már a francia légteret szeli.
Mindezek után tényleg nem tudtam hova tenni, hogy megtagadta a válást, és fondorlatosan ott marasztalt a büdös nagy semmi kellős közepén.
- Harry! Ébredj, Harry!
Tudtam, hogy a mély hang, és reszelős lélegzet, ami a fülemet csiklandozza, hozzá tartozik, úgyhogy a legkevésbé sem buzgott bennem a sietség, hogy minél előbb felébredjek.
Hallottam, hogy mormog felettem valamit, majd kisimította az arcomba lógó hajtincseimet. A bőrkeményedései finoman karcolták az arcom, és düh kúszott a mellkasomba.
Gyorsan mozdultam, és elkaptam a kezét.
Idegesen nyitottam ki a szemem, de ő nem mutatott különösebb érdeklődést az érzelmi hullámzásaim felé.
Sötét volt, de a közeli tűz fénye megvilágította az arcát, így tisztán láthattam gúnyos mosolyát.
- Ne reménykedj, nem a válási papírokat hoztam. Mi vagyunk sorosak az őrködésben.
Feltápászkodtam, és követtem az őrhelyünkre.
Hosszú ideig nem szóltunk egymáshoz. Fenrir hangosan horkolt az ágyában, Charlie pedig motyogott, úgyhogy kettőnk szótlan gubbasztása majdhogynem komikusnak tűnt.
- Kérdezhetek valamit?
- Lenne bármi, amivel megakadályozhatlak benne? – vonta fel a szemöldökét.
- Nem, azt hiszem nincs – bólintottam. - Szóval… mi előnyöd származik abból, hogy itt vagyok?
- Nem figyeltél, mikor tovább ment a hajó. Miért úgy kérdezel, mintha szánt szándékkal marasztaltalak volna?
Duzzogva kaptam fel egy botot, és a parazsakat kezdtem piszkálni. Nagyon jól tudtam, hogy hazudik.
- A házasságunk csak papíron létezik. Egy nyomorult fecni, semmi más! Csak le akarok zárni valamit, ami soha nem is kezdődött el.
- Ha valóban így gondolnád, akkor nem jöttél volna el idáig.
A tűzbe vágtam a fadarabot, és kihúztam magam. A nászéjszakánk jutott eszembe, azok a hosszú órák, amiket ébren és reszketve töltöttem egy idegen ház hatalmas szobájában.
- Magamért tettem, hogy könnyebben léphessek tovább. Csak írd alá a papírokat, és engedj utamra!
- Utálom ismételni magamat, de úgy tűnik, a sekélyes agytekervényeid képtelenek felfogni az elutasítást. Nem írok alá semmit. Két hónapot kell csupán kibírnod, amíg elérünk Guluig.
- Mi a frászért ragaszkodsz ehhez a hülyeséghez?
Felém fordult, és egészen közel hajolt, hogy obszidián szemei kitöltötték az egész látóterem.
Fűszer illat áradt a hajából, nehézkes bódító aroma, és újra megremegtette a gyomrom az a furcsa félelem, mint mikor először találkoztam vele.
- Ha az ember idősödni kezd, akkor ideje elgondolkodnia rajta, hogy házastársat szerez magának vagy ágymelegítőt.
Erős volt a késztetés, hogy orrba vágjam…
Mula egy fűszerárus mellett ücsörgött, és hangosan prüsszögött az orrába szálló paprikától. Elcsigázottan törölgette könnyező szemeit, és legszívesebben leheveredett volna a földre, hogy azon helyben elaludjon.
Mikor két napja kiért a csúcsok közül, és megpillantotta a tavat, annak hatalmas nyugodt víztükre láttán úgy érezte magát, mintha valaki ajtót mutatott volna neki egy eddig zárt szobából. Minden kis porcikájában érezte, hogy arrafelé kell továbbmennie.
Mikor felébredt az erdőben, egy kis hasadékban találta magát. Átfagyott a hűvös ruwenzori éjszakában, sajogtak a lábai és valahányszor megpróbált visszaemlékezni rá, hogy hogyan is került oda, keserű epe kúszott fel a torkában.
Az első napját azzal töltötte, hogy fát és gyümölcsöket gyűjtött, majd megpróbált átmelegedni a hasadék viszonylagos biztonságában.
Lassan helyreálltak az emlékei, egymás után rakosgatta a homályos, vagy épp kínzóan éles pillanatokat, de hiába állt össze végül a kép, mégis idegennek és abszurdnak tűnt. Mintha nem is vele történt volna meg, hanem valamelyik lánnyal a missziósházból, vagy a Rada történeteiben magukat kellető szellemek egyikével.
Rada szerint ő volt a hibás, és Mula egyre inkább hajlott rá, hogy elhiggye. Elvégre leskelődött a magdolnák után, és kíváncsi volt, mivel foglalkoznak.
Igen… végül is magának köszönheti.
A tűz fénye meg-megcsillant valamin, és egyre inkább magára vonta a gondjaiba temetkezett lány figyelmét.
Mula kíváncsian bámult a hasadék mélye felé, ahonnan a furcsa fény érkezett. Meggyújtott egy ágat és fáklyaként maga előtt lengetve beóvatoskodott a szűkebb részek felé.
Arany.
Színes kövek és csodás ékszerek.
Egy egész vagyon feküdt a lábai előtt, csinos kis halomban, kövekkel gondosan körülvéve, mintha erődítményt akartak volna emelni köré.
Nem igazán volt tisztában a kincsek értékével, de abban biztos volt, hogy nem kell többet gyalogolnia.
Úgy alakult, hogy ebben az egyben Mula tévedett. A ruhája zsebébe rejtett drágakövek ugyan értékesek voltak, de egyedül ácsorgott az erdő közepén, és nem volt senki, akinek egy fuvarért cserébe adhatott volna belőlük.
Sokáig tartott, amíg kibotorkált a fák közül és megpillantotta a tavat. Utána már egyenesen arrafelé tartott, mégis úgy érezte, egy örökkévalóság telik el, amíg eléri partját.
Végül mégis sikerült. Üldögélt a fűszerárus sátrának árnyékában és a sima víztükör felett felkelő napot figyelte.
Fehér bőrű katonák masíroztak előtte a partra. Alig hatan voltak, és mind az idegenlégió homokszínű egyenruháját viselték. Izzadtak és elgyötörtek voltak, mint akik már jó két napja szemhunyásnyit sem aludtak.
Mula sajgó lábaira nézett, és együtt érzett a csizmában és menetfelszerelésben gyalogló férfiakkal.
Felpattant, és a hullámzó tömegen átvágva utánuk iramodott.
A kis csapat egyenesen a partra tartott. Ott két elegáns úr és egy kisasszony várta őket. Az egyikük magas, fakó hajú és ragadozó szemű, mintha prédát leső nagymacskák leszármazottja lenne. Világos nadrágot viselt és fehér inget. Mindenkiről folyt a víz körülötte, de ő úgy nézett ki, mintha egy elegáns magazin címlapjáról sétált volna le éppen. A másik férfi szétszórt volt, és felettébb rémültnek tűnt. Kerek okuláréját igazgatta, az óráját bámulta és néha zavartan a hajába túrt.
Mula legutóbb akkor látott ennyire idegesnek valakit, mikor még a missziósházban lakott, és a nővérek elzárták Rupert atya elől a borosüvegeket. Nem tetszett neki a férfi.
A kisasszony ellenben megnyerő jelenség volt. Kissé sápadt ugyan, nagy riadtan pislogó szemekkel nézett a világra, és csinos, égkék ruháját igazgatta.
Leginkább egy apró dikdikre emlékeztetett, amelyik feszülten rágcsál a szavannán, és minden pillanatban a ragadozókat lesi maga körül. Szeretnivaló, gyámoltalan teremtésnek tűnt. Nyoma sem volt benne annak az alattomos kiszámítottságnak, ami Rosemann asszonyt jellemezte.
Kedvesen mosolygott maga körül mindenkire, az izzadt katonákra ugyanúgy, mint az ideges fiatalemberre. Talán a szőke úrra kicsit tovább és melegebben pillantott, de Mula erre nem mert volna megesküdni.
Egy lapátkerekű hajó érkezett értük.
A fekete hajú férfi ettől csak még idegesebb lett, lázasan magyarázott valamit a katonáknak és a szőke úriembernek. A macskaszemű csak vállat vont, és elkezdte felterelni a csapatot a hajóra.
A kapitány, vézna szálkás kis ember, mindegyikükkel kezet szorított, bár a katonák láttán lelohadt arcáról a lelkes mosoly.
Mula közelebb settenkedett, hátha hallja miről beszélnek, vagy merre tartanak. Kíváncsisága erősebb volt, mintsem hogy megálljon végiggondolni, mit is csinál éppen. Egészen a mólóig sikerült észrevétlennek maradnia, de ott már túlságosan szem előtt érezte magát. A felpakolásra váró rakomány mögé bújt, majd bele az egyik üres ládába. Magára húzta a tetőt, és igyekezett kényelmesen elhelyezkedni. A fa szerkezeten tátongó apró lyukak egyikén át figyelte maga körül a történéseket.
A kisasszony és a fiatalurak eltűntek a szeme elől, kis idő múlva pedig a katonák is követték őket.
Bámulnivaló híján Mula szemei le-lecsukódtak. A ládában hűvös volt, és végre biztonságban érezte magát. Összekucorodott az oldalán, és úgy döntött pihen egy kicsit.
Mikor felébredt, és leemelte maga fölül a tetőt, már a hajó tatján volt. Tátott szájjal bámulta a távolodó partot, a kattogó lapátkerék pedig egyre távolabbra repítette a tó színén.
- Bajban vagyok – mormogta maga elé.
- Nem is hinnéd mennyire – csattant fel mellette egy fenyegető basszus.
Uganda, Róti falu
Mikor a hajó kikötött, azt hittem rossz helyen járunk.
Minden kihalt volt, alig ketten-hárman lézengtek a folyó partján.
Megvártuk, amíg a katonák lesorjáznak a parthoz vezető pallón, majd mi is kikászálódtunk. Pár perc múlva több tucatnyi ember rajzott elő a fák közül. A kis kikötő megtelt emberekkel, akik zsibongva alkudoztak a lepakolt árura, vagy épp minket dongtak körbe, furcsa nyelvükön magyarázva lelkesen.
A falu csupán három európai stílusú és négy furcsa, gombára emlékeztető házból állt. Az egyik nagyobb épület oldalában nyitott étkező kapott helyet, innen sorjáztak elő jöttünkre az expedíció tagjai.
Elsőként egy alacsony, monoklis figura. Makulátlan fehér öltönyt viselt, panama kalapot, és sétapálcát lóbált a kezében, mintha nem is Afrikában lenne, hanem a Riviérán. Biccentett felénk, majd hátra szólt a többieknek.
Egy magas, vörös hajú férfi követte. Akár a tűz és a víz. A rőt fiatalember kezeslábasban feszített, nyakig poros volt és valami barna trutyi borította a bal lábát.
Éjsötét szempár vonta el a figyelmem.
Vesémig látó fekete tükrök, gúnyosan felvont szemöldök és markáns vonások. Ez az arc kísértett évek óta, mintha Perselus mumusként az ágyam alá költözött volna.
Hosszú idő telt el, de semmit sem változott, talán csak a haja lett valamivel hosszabb.
Egy pillanatra sem szakította el a pillantását az enyémtől, és ismét az a kényelmetlen érzés kúszott fel a torkomon, mint annak idején a közjegyzőnél. Mintha olvasna a gondolataimban… nyitott könyvnek éreztem magam előtte, és ez felettébb bosszantott.
Csak akkor siklott mögém a tekintete, amikor már közvetlenül előttem állt. Vártam, hogy kezet nyújtson, vagy biccentsen, esetleg rám morogjon, de semmi ilyesmit nem tett. Elnézett a fejem felett a hajó irányába, és összeszaladtak a ráncok a homlokán.
- Tegye le azonnal azt a gyereket!
- Gyereket?
Meglepetten fordultam meg.
A hajónk kapitánya épp egy alig tizenéves lánykával birkózott. Megpróbálta a gyereket a hajón tartani, de az szüntelen kicsusszant a kezeiből, mint valami angolna.
- Nyugodjon meg, uram, csak a lányom rosszalkodik egy kicsit… - vicsorgott le a férfi, de közben láthatóan elsápadt.
- Nem vagyok a lánya! – visította a gyerek és isteneset harapott a kapitány karjába. – Fizettem az útért, le akarok szállni!
- Azonnal engedje el! – adta ki az utasítást Perselus érces hangján.
Nekem már ennyi is elég lett volna, hogy mindent eldobjak, ami a kezemben van, de a kapitány egészen addig habozott, amíg az idegenlégiós katonák nem sorakoztak fel házastársam mögé.
- Akarja, hogy közbeavatkozzunk?
A fekete lányka kiszabadult a szorításból, és a partra rohant. Nem értettem pontosan, milyen megfontolásból, de egyenesen Draco háta mögé szaladt, mint valami ijedt palotapincsi, amelyik a dobermannok mögött keres menedéket.
- Köszönöm, de arra nem lesz szükség – biccentett Piton, és olyan pillantást vetett a kapitányra, hogy úgy saccoltam a nap további részében nem hogy a közelünkbe, de még a partra sem mer majd jönni a hajóról.
- Elnézést – morogta felénk Perselus, de úgy tűnt egyáltalán nem zavara, hogy az udvariassági köröket megzavarta egy kis közjáték.
Kezet szorított Dracóval, fejet hajtott a piruló Mione előtt, majd nekem nyújtotta kezét.
- Üdvözlöm, Mr. Piton!
- Örömömre szolgál, Mr. Piton! – mosolyodtam el gúnyosan, és úgy tűnt, értékeli a gesztust.
- Bár az érkezésükről tájékoztattak, de azt nem tudom, mi szél hozta erre hármójukat.
- Négyszemközt kéne meg beszélnünk.
Érdeklődve vonta fel a szemöldökét.
- Rendben. Akkor egy darabig a vendégeink lesznek.
Közben intett a rőt hajú férfinek, aki a körülöttünk zajongó munkások kattogó nyelvén magához hívta a még mindig Draco nadrágja mögött rejtőzködő kislányt.
A gyerek azonban nem mozdult nélküle, így kénytelenek voltunk vele együtt a faházak felé vonulni.
A többi kutató is hamar előkerült a zajra. Perselusszal együtt csupán hatan voltak.
Az idős, panama kalapos urat Egon von Eickstedtnek hívták, és komoly sérelemként élte meg, mikor feszengve közöltem, hogy nem igazán érdekel az antropológia.
Charlie Weasley - akinek közben sikerült kiimádkoznia a rémült lánykából, hogy Mulának hívják -, egyáltalán nem bánta, hogy a zoológia sem az erősségem. A csapat másik két tagja Fenrir Greyback és Neville Longbottom voltak.
Fenrir magas, izmos férfi, előbb néztem volna súlyemelőnek, mint néprajzkutatónak. Mohó vörösesbarna szemekkel meredt a világra, mintha be akarná kebelezni.
Neville, a biológus, ellenben kényelmes, mackós figura volt, örök mosollyal a szája sarkában.
Perselus egy hátsó szobába vezetett, majd hellyel kínált.
Csupán két keskeny priccs árválkodott a helyiségben, és nyolc-tíz tömött vesszőkosár a fal mellett, így egymással szemben foglaltunk helyet, épp csak össze nem ért a lábunk.
- Nos? Akkor megtudhatnám a jövetele célját?
Nagy levegőt vettem, és egy szuszra nyögtem ki szívem leghőbb óhaját.
- Válni akarok!
Úgy tűnt, egy cseppet sem lepődik meg. Érzelemmentes reakciójából arra következtettem, nincs ellenére a dolog, így némileg nyugodtabban kihúztam magam.
- Nem.
Először azt hittem, hogy rosszul hallottam, de hiába kutattam az arcát, meg sem rezdült.
- Mi az, hogy nem?
- Egy elutasító válasz, Mr. Piton.
- Hagyd már abba a Pitonozást! Harrynek hívnak!
Egymásra rakta hosszú lábait és kényelmesen a falnak dőlt, mintha nem is épp beszélgetés közepén lennénk, hanem egy felettébb érdekes színielőadást bámulna.
A könyökéig felgyűrt fehér ing láttatni engedte az alkarját. Emlékeimben mindig túl sápadt, szinte természetfeletti vonásokkal felruházott figura volt, de a bőre, ami most elém villant nehéz munkáról és sok órányi napon töltött időről tanúskodott. Vékony hegek alkottak pókhálót a barnás karokon, egészen a bőrkeményedésektől tarkított kezekig.
Bár nem láthattam az inge alá, de úgy hittem, szikár, mint egy versenyló.
- Szeretnéd, hogy ledobáljam a ruháimat és körbeforogjak a szoba közepén, vagy hajlandó vagy felfüggeszteni a bámulásomat?
- Elnézést – habogtam zavartan, de azonnal felbuzgott bennem a felháborodás. – Eljöttem a világ végére, hogy a szemedbe nézzek, és úgy mondjam ki, mit akarok!
- Értékelem is a fáradalmaidat, épp ezért mondok nemet. Az a két hónap, amit itt fogsz tölteni elég tanulságos lesz mindkettőnk számára. Nem fogok csak úgy felbontani valamit, amiről nem tudom, milyen előnyökkel és hátrányokkal jár.
- Mi van? Négy éve elmentél, egy szót sem szóltál, és apád halála után a nyakamon hagytad a teendőket. Milyen előnyöket akarsz még azon kívül, hogy eddig ápolgattam a hírneved és a családod becsületét?
Perselus meg sem rezdült, csak a szemei követték a mozdulataimat figyelmesen.
- Senki nem kért téged ilyesmikre. A családom felnőtt emberekből áll, jól elvannak szárazdajka nélkül is, nem volt feléjük semmilyen kötelezettséged. Mindent önként vettél a nyakadba. A nemleges válaszom pedig az elkövetkező két hónapban nem áll szándékomban megmásítani.
- Frászkarikát maradok a dzsumbuj közepén! Még ma hazaindulunk, a papírokat meg megkapod levélben!
Megvárta, amíg egy kicsit kifújom magam, majd felállt és gúnyos mosollyal lenézett rám.
- És mégis hogy akarsz hazamenni? Úszol?
Azonnal kirontottam a szobából, végig az étkezőn, a kikötőhöz, de a lapátkerekű hajó már tovább haladt, csak a kipakolt áru álldogált csinos halmokba helyezve a parton. A katonák is eltűntek, valószínűleg visszaszálltak és folytatták útjukat a folyón.
Abban a pillanatban semmi más vágyam nem volt, mint egy váza, amit a falhoz csaphatok, de ott álltam a ládák és kosarak mellett, egy megrugdosni való nyomorult fűcsomó nélkül, és úgy éreztem, meg akarom ölni a férjemet.
Elvörösödtem tehetetlen dühömben.
- Holnap indulunk az erdőbe, Rótiban nem marad senki. Ez a falu csak egy megálló, hogy feltölthessük a készleteinket.
Nem mertem hátrafordulni, hátha elkap az ötperc, és bemosok neki egyet. Biztos voltam benne, hogy Draco keze is benne van az egészben, úgyhogy lehunytam a szemem, és elképzeltem, amint belenyomom a fejét a reggeli kávéjába, és addig el sem engedem, amíg teljesen el nem kékül.
Róti és Gulu között… valahol az őserdőben
Charlie vezetett minket az erdőben, már kívülről tudta az utat, mintha nem is Skóciában, hanem valahol a szomszéd faluban jött volna a világra.
A páratartalom hihetetlenül magas volt, valahogy mindent nedvesnek éreztem magam körül. Izzadtam, mint a ló, és a hátizsákomból valami folyton a vesémnek nyomódott, mintha feltett szándéka lenne átfúrni az oldalam.
Draco mögöttem cammogott Hermionéval és Mulával, de úgy elmerültek a saját kis világukban, hogy esélyem se volt hozzájuk szólni. Egy idő után pedig, ahogy egyre elcsigázottabb lettem, már nem is akartam.
Nem tudom mennyit mentünk, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt.
Aztán sátrat állítottunk a két lánynak, levelekből és ágakból pedig alvóhelyet magunknak. Nem tudnék pontos beszámolót adni róla, hogy hogyan is zajlott mindez, mert amint készen voltunk, és a tető köré felhúztuk a sűrű szúnyoghálót is, bemásztam a függőágyamba és elnyomott a fáradtság. Nem voltam hozzászokva a gyalogláshoz és a klímához, bár úgy láttam, hogy így is lassabb tempóban haladtunk, mint amit egyébként diktálni szoktak a tudósok.
Félálomban még hallottam, ahogy Mula csicseregve magyaráz valamit Hermiónénak.
Az a gyerek egy pillanat alatt bevackolta magát a szobalányom szívébe. Alig egy napos ismeretség után meg tudtam mondani, hogy velünk fog jönni Londonba, és Draco ott fog állni kettejük mellett, lelkesen asszisztálva az egész őrültséghez.
Kezdtem túlságosan is kiismerni a kapcsolatukat.
A saját férjem ellenben sokkal inkább talányos figurának bizonyult, mint azt valaha gondoltam volna.
Egyáltalán nem értettem mi előnye származik abból, hogy lelassítjuk az egész kis kutatócsapatát.
Emlékszem az esküvőnkre… egyszerre volt életem legszebb és legrosszabb napja.
Annyi év után, amit a Dursley házban kellett elszenvednem, igazi áldásnak tűnt, hogy valaki más „felügyelete alá” kerülök. Igaz, hogy rettentően féltem is, de azért nem kevés várakozással néztem a dolgok elébe.
Nem vártam cukormázas, mesébe illő életet, de úgy gondoltam, megpróbálom megismerni azt az embert, akit nekem szántak. Adok egy esélyt az egésznek.
Mikor megláttam Perselust, a szívem kihagyott egy ütemet.
Nem mintha kimondottan jóképű lett volna, vagy felettébb elbájoló, de a gesztusai, és ahogy a körülötte állókat kezelte, egyedi volt, és a maga gúnyos módján egészen megnyerő.
Végigmért, és én izgatottan remegve rámosolyogtam.
Este a nászi ágyunk közepén üldögéltem izgatottan, reszketve, és nem is tudtam, hogy közben ő már a francia légteret szeli.
Mindezek után tényleg nem tudtam hova tenni, hogy megtagadta a válást, és fondorlatosan ott marasztalt a büdös nagy semmi kellős közepén.
- Harry! Ébredj, Harry!
Tudtam, hogy a mély hang, és reszelős lélegzet, ami a fülemet csiklandozza, hozzá tartozik, úgyhogy a legkevésbé sem buzgott bennem a sietség, hogy minél előbb felébredjek.
Hallottam, hogy mormog felettem valamit, majd kisimította az arcomba lógó hajtincseimet. A bőrkeményedései finoman karcolták az arcom, és düh kúszott a mellkasomba.
Gyorsan mozdultam, és elkaptam a kezét.
Idegesen nyitottam ki a szemem, de ő nem mutatott különösebb érdeklődést az érzelmi hullámzásaim felé.
Sötét volt, de a közeli tűz fénye megvilágította az arcát, így tisztán láthattam gúnyos mosolyát.
- Ne reménykedj, nem a válási papírokat hoztam. Mi vagyunk sorosak az őrködésben.
Feltápászkodtam, és követtem az őrhelyünkre.
Hosszú ideig nem szóltunk egymáshoz. Fenrir hangosan horkolt az ágyában, Charlie pedig motyogott, úgyhogy kettőnk szótlan gubbasztása majdhogynem komikusnak tűnt.
- Kérdezhetek valamit?
- Lenne bármi, amivel megakadályozhatlak benne? – vonta fel a szemöldökét.
- Nem, azt hiszem nincs – bólintottam. - Szóval… mi előnyöd származik abból, hogy itt vagyok?
- Nem figyeltél, mikor tovább ment a hajó. Miért úgy kérdezel, mintha szánt szándékkal marasztaltalak volna?
Duzzogva kaptam fel egy botot, és a parazsakat kezdtem piszkálni. Nagyon jól tudtam, hogy hazudik.
- A házasságunk csak papíron létezik. Egy nyomorult fecni, semmi más! Csak le akarok zárni valamit, ami soha nem is kezdődött el.
- Ha valóban így gondolnád, akkor nem jöttél volna el idáig.
A tűzbe vágtam a fadarabot, és kihúztam magam. A nászéjszakánk jutott eszembe, azok a hosszú órák, amiket ébren és reszketve töltöttem egy idegen ház hatalmas szobájában.
- Magamért tettem, hogy könnyebben léphessek tovább. Csak írd alá a papírokat, és engedj utamra!
- Utálom ismételni magamat, de úgy tűnik, a sekélyes agytekervényeid képtelenek felfogni az elutasítást. Nem írok alá semmit. Két hónapot kell csupán kibírnod, amíg elérünk Guluig.
- Mi a frászért ragaszkodsz ehhez a hülyeséghez?
Felém fordult, és egészen közel hajolt, hogy obszidián szemei kitöltötték az egész látóterem.
Fűszer illat áradt a hajából, nehézkes bódító aroma, és újra megremegtette a gyomrom az a furcsa félelem, mint mikor először találkoztam vele.
- Ha az ember idősödni kezd, akkor ideje elgondolkodnia rajta, hogy házastársat szerez magának vagy ágymelegítőt.
Erős volt a késztetés, hogy orrba vágjam…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése