Igazság szérum

Cím:Igazság szérum
Fandom: Sherlock Holmes (könyv, film)
Szereplők: Wattson és Holmes, valamint sajátok
Tartalom: Holmes és Watson nyomoznak, ebben az esetben azonban az ellopot szérum izgalmasabbnak bizonyul, mint a nyomozás maga.
Figyelmeztetés: slash, erotikus tartalom, humor
Korhatár: 18

Az ötlet és a kulcs idézet Larelindttől származik. 

idézet: " Ha a természetről akarsz tanulni, méltányolni akarod a természetet, ahhoz szükség van arra, hogy értsd a nyelvét, amin szól hozzád." Richard Feynman 

Dr. Watson rohanvást szelte a Baker Str. 221 lépcsőit.
Mind a 17 fokot sikerült gond nélkül megtennie, hogy aztán a saját lábában botoljon meg az ajtó előtt.

- Holmes! Igazán tehetnénk végre valamit azzal a meglazult deszkával!
A lakásban teljes sötétség honolt, és nem úgy tűnt, hogy barátja reagált volna a szavaira. Watson jó hangosan bevágta maga mögött az ajtót, majd állt és fülelt, de csak a csend válaszolt. Mélyet szippantott a levegőből, szinte kutakodva, ahogy félős nyúl lesi a levegőben ragadozók szagát. Végül szelíden elmosolyodott.
- Megtaláltam kedves barátom, a pipája illatát bárhol felismerném. Miért rejtőzködik hát?
- Gratulálok Watson, bár mivel én hívtam haza, eléggé valószínű volt, hogy itt vagyok.

A doktor biccentett, és nekiállt széthúzni a függönyöket. Barátja az egyik kandalló melletti fotelben üldögélt, szájában a pipájával és érzékenyen fintorgott a szemébe tűző délutáni fénybe.

- Árulja el, mi volt olyan sürgős, hogy mindent magam mögött hagyva kellett loholnom?
- Nem elég indok, hogy élvezheti szárnyaló intellektusom?

Watson helyére akasztotta kabátját, majd a Holmessal szembeni fotelba telepedett.

- Nem.
- Ezzel boldogtalanná tesz – mosolyodott el a detektív.

Jól látszottak a kokainos delíriumban töltött éjszaka nyomai az arcán. A doktor már megjegyzésre sem méltatta a dolgot. Az azonban inkább felkeltette kíváncsiságát, hogy vajh, mi lehet az, mi józanságra bírta barátját.
- Új ügyet kapott?
- A türelmetlensége melengető. Az új ügy kerek két percen belül robog be az ajtón, három rémült tudós képviseletében.
- Tudósok? Remélhetem, hogy nem a vegytani kísérleteivel kapcsolatos a dolog?
- Ha jól vettem ki a levelükből, akkor lopásról van szó, de ugyebár ön is tudja, hogy a doktorok kézírása mily nehezen olvasható – vont vállat.
- Érdekes módon, ha a nyereményéről, vagy egy új ügyről van szó, akkor mindig képes kibetűzni a soraimat, de a bevásárló listát rendre elfelejti – vette fel morcosan az asztalra dobott levélkét.

A két perc letelt, és ahogyan azt Holmes megjósolta, némi zaklatott kopogás után három férfi sereglett be a szobába.
- Üdvözlöm önöket uraim! Foglaljanak helyet!
Azok kissé feszengve engedelmeskedtek a felszólításnak, úgy tűnt, mindannyian eléggé zavarban vannak.
Az első férfi, aki a vezetőjüknek tűnt, magas, szakállas férfi volt, ötvenes évei hajnalán. A másik kettő harmincas. Mindannyian riadtak voltak, folyvást a ruháikat igazgatták, és oly türelmetlenül mocorogtak a kanapén, mint egy csapat rosszgyerek, akik nem akarják bevallani, hogy ők törték be az ablakot.
Ebből is látszik, hogy a férfiak legyenek bármely műveltek és okosak, a korral mégsem sokat változnak.

- Örömömre szolgál, hogy vegyészeket üdvözölhetek körünkben.
- Hogyan uram? Talán ismeri a munkánkat?
- Sajnos nem volt még hozzá szerencsém, de a ruhájukból áradó jód és szulfur illat, a kollégája füle mögött felejtett ceruza és a finom, biztos kezeik elárulják az alapos szemlélő számára, mivel foglalkoznak.
Valóban, annak ellenére mekkora megrázkódtatást mutatott az arcuk, a kezeik meg sem rezdültek. Sebésznek, vegyésznek, vagy ékszerésznek van szüksége ilyen biztos ujjakra.

- Jómagam dr. Henry Stevenson vagyok, az urak velem pedig dr. Holder és dr. Nott a segédeim – zavartan megkaparta a torkát – Az ügy, amellyel ön elé járulunk, meglehetősen kényes, így teljes titoktartását kell kérnünk.
Stevenson jelentőségteljes pillantást vetett Watsonra és a detektívre is.
- Mindketten biztosíthatjuk, legmélyebb diszkréciónkról. Adja, hát elő kérem az esetet, nem kifelejtve a legkisebb részletet sem. Remélem segítségükre lehetek.

Watson kíváncsian felemelte fél szemöldökét. Számára a három úr vajmi kevés izgalommal kecsegtetett, de úgy látszott Holmes figyelmét teljesen lekötik szavaik és a tanulmányozásuk. Ezek után remélhette, hogy megérte lóhalálában hazarohanni.

- Mindhárman fontos kutatásokat végzünk a kormány számára. Az utóbbi öt évben egy igazságszérum kifejlesztésén dolgozunk.
- Gondolom sikerrel – vágott közbe Holmes.
- Nos igen. Sikerült kifejlesztenünk egy olyan szérumot, melynek mellékhatásai sokkal kevésbé nyilvánvalók, mint az eddigieknek. A régi szerek súlyos rosszullétet, hallucinációkat okoztak az alanyoknál. Sikerült addig tökéletesíteni a szert, hogy már csupán egy enyhe émelygést okoz.
- Oh! Ez fantasztikus! – vidult fel Watson.
Stevenson bólintott, a segédei arcán pedig halvány büszkeség árnya suhant át.
- A labor egy jól zárható házban van. Vasalás az ablakon, három zár az ajtón és egyetlen bejutási lehetőség. Még nappal is nehéz lenne beosonni. Éjszaka óránként ránéz a yard egy embere. Mindig egyszerre hagyjuk el a helyet, úgy tíz óra tájban. Bár mindhármunknak van kulcsa, jómagam szoktam zárni az ajtót.
Még sosem volt példa, lopásra, de mikor ma reggel kinyitottam a szekrényt, az igazságszérum hiányzott.
- Mindig ön érkezik elsőként? – tudakolta Holmes.
- Mindig – bólintott Stevenson.

Az urak maradtak még pár percet, majd ugyan olyan hirtelen távoztak, ahogy jöttek.
Holmes lecsukta szemét és ismét a szájába vette pipáját.

- Maga szerint ki lophatta el? – morfondírozott Watson.
- Ugyan, kedves doktorom, ha eléggé odafigyelt volna a három úrra, már tudná.
- Ez esetben miért nem leplezte le a bűnöst?
A detektív rásandított barátjára.
- Mert ebben az esetben a bűnös kiléténél sokkal érdekesebb a tett oka.
- Miért? Hisz oly nyilvánvaló, hogy el akarja adni valakinek.
- Akkor sokkal okosabb lett volna dr. Stevenson jegyzeteit ellopni, mint a szérumot.
- Való igaz –bólintott Watson.

A doktor kényelmesen belesüppedt a fotelba és lehunyta szemeit. Jól tudta, hogy most jön el ügyüknek az a része, mikor Holmes elmeséli, hogyan jött rá, ki a tolvaj. A cipőjéről, a tartásáról, vagy a kócos szemöldökéről…
Megnyugtatták az ilyen alig megfogható ismétlődések, ezek tették igazán otthonossá a közös életüket.
Holmes tűnődve nézte, ahogy elterpeszkedett.
A szétszórt, kokainnal fűszerezett élet és a kínos őszinteség, nem olyasmi volt, amivel könnyedén barátokat szerez az ember, főképp nem olyat, mint Watson.
A férfi egyszerre volt ihletője, csitítója, bajtársa és ha épp úgy hozta a sors, akkor szárazdajkája. Majdnem, mint egy feleség…
Lebiggyesztette száját és félrerakta a pipáját.
Irene Adler arcképe vádlón meredt rá az asztalkáról, mintha ezek a gondolatok hűtlenné tették volna valamihez, ami sosem volt közöttük.

- Holnap délelőtt ellátogatunk az egyik segédhez.
Watson szemöldökei összeszaladtak a homlokán.
- Melyikhez?
- Ezt kedves doktorom magának kell kitalálnia, vagy ha nem jön rá, hát holnap megtudja.
- Maga igazán gyorsan képes kihozni a sodromból Holmes!
Szavaival ellentétben egy szórakozott grimasz uralta arcát.
- Amennyiben?
- Fáradt vagyok az eszmefuttatásokhoz, mivel megint egész éjjel hegedült, így… – feltápászkodott. – találja ki!
Holmes érdeklődve felvonta a szemöldökét.
- Mielőtt elteszi magát egy kis délutáni sziesztára, javaslom, pillantson az újságba.
Watson arca megvonaglott, de hamar nyugalmat erőltetett magára és a szobája felé vette az irányt.
- Köszönöm, de reggel már olvastam. A gyémántgyűrű elrablása… Feltételezem, ismét Adler kisasszonyt sejti a háttérben.
- Miből gondolja?
- A ráncból a homlokán – biccentett a doktor, majd becsukta maga mögött szobája ajtaját.

Holmes egyedül maradt a zakatoló agysejtjeivel, és egy halovány sejtelemmel, hogy sokkal jobban fogja élvezni ezt az ügyet, mint először gondolta.
A doktor bezárkózott és az ajtónak vetve hátát felsóhajtott. Utálta Adlert. Valahányszor az a perszóna szóba került az első gondolata az volt, hogy megragadja Holmest és megrázza, mint valami elvarázsolt rongybabát, hátha attól észhez tér végre és elfelejti.
Az ilyen képzelgéseknek aztán rendre az lett a vége, hogy emlékeztetnie kellett magát, meddig mehet el egy jó barát. Nem volt sem az anyja, sem a kedvese, hogy óva intse a szerelemtől, még akkor sem, ha az alkalmatlan személy felé irányul.

.oOo.o.oOo.o.oOo.

Másnap reggel Watson arra a bosszantóan ismerős érzésre ébredt, hogy figyelik. Csukott szemmel feküdt tovább és próbálta kordában tartani a légzését, hogy úgy tűnjön, még alszik, de mikor megfigyelője kutakodni kezdett a dolgai között és összecsörrentette kémcsöveit, a bosszankodás rávette, hogy felébredjen.
- Holmes! Ha valamit eltör, azt a maga holmijai közül pótlom!
- Áh! Felébredt végre.
- Mintha nem tudná… - morgolódott a doktor – Mit keres? Segíthetnék, ha megmondaná.
- Megtalálom magamtól is.
Miközben tovább nyitogatta a szekrényeket és húzogatta a fiókokat, Watson az ágya szélére tornászta magát és megdörgölte fáradt szemeit.
- Mégis úgy gondolom, hogy a segítségkérés hasznos lenne. Egyébként mennyi az idő?
- Úgy hajnali két óra lehet – vont vállat a detektív.
- Hajnali kettő? Mégis mikor feküdt le, hogy már talpon van?
- Egyáltalában nem feküdtem le.
Watson arra gondolt, hogy egy normális ember ezen meglepődne, de neki már vállvonásnyi megrökönyödést sem okozott a dolog.

- Az ég szerelmére mégis mit keres? – fortyant fel, mikor Holmes visszacsukta az összes fiókot és elgondolkodva megállt a szoba közepén.
Végül a detektív lehajolt és elorozta Watson barna papucsait.
- Mégis mit akar azzal?
- Nyugodjon meg kedves doktorom, pár óra múlva, mikor felébred, visszakapja őket. Nos… megközelítőleg azonos állapotban, mint amiben most vannak.
Watson kérdőn ráfüggesztette szemeit, de mikor Holmes nem részletezte tovább a dolgot, inkább hanyatt dőlt az ágyon és visszahajtogatta magát a takaró alá.
Csak pár pillanattal később jutott el az agyáig, hogy a „közel azonos állapotban” feltételez némi károsodást a lábbelikben, de túl álmos volt, hogy kimenjen visszaszerezni őket.

Pár órával később, mikor végleg felébredt, felöltözött és kicsoszogott.

Holmes a fotelben aludt. A papucsok nem voltak sehol, de a doktornak eszébe sem jutott hiányolni őket.
Barátja alvó, békés arca melegséggel töltötte el. Olyan ártatlannak és kedvesnek tetszett, amilyennek ébren soha.
Leült vele szemben, kezébe vette az újságot és annak lapjai fölött figyelte, amíg el nem kezdett ébredezni.

.oOo.o.oOo.o.oOo.

London azon a napon ízelítőt adott az igazi hamisítatlan nyúlós és nedves őszből. Az eső szüntelenül szemerkélt, csúszóssá tette a kockaköveket és libabőrt csalt még a vastag kabátok alá is.
Watson beleszagolt a levegőbe és elégedetten vette tudomásul, hogy a szüntelen csapadéknak azért előnyei is vannak. Ritkán volt hasonlóan illatos a belváros. A levegő megtisztult, a járdáról lecsorgott a kosz és a szemét.
London megfürdött, és jól állt neki.

- Tehát dr. Holderhez jöttünk?
- Reméltem, hogy még az előtt rájön, hogy megpillantja a névtáblát – igazította meg a kalapját Holmes.
- Bár már értem a módszere lényegét, az alkalmazásában még közel sem vagyok olyan jó, mint ön.
- Jegyezze meg barátom, hogy ide most csupán az indítékok kiderítése miatt jöttünk. Semmi kétségem, hogy mister Holder lopta el a szérumot.
Watson bekopogott és levette kalapját.

- Fel nem foghatom, hogy miért érdekli ez önt annyira, de nem állok az útjába.

A beszélgetés csupán egy órát tartott. Watson feszülten figyelt, hogy megértse, barátja számára mi érdekességet tartogathat ez az eset, de képtelen volt felfedezni a különlegességét.
Dr. Holder a nagybátyjánál élt, aki ugyan nem volt otthon, de úgy tűnt ,szintén kutató. A házban szobalányok és szakácsnők sürögtek, készülvén az esti ünnepi vacsorára, így a teát, melyre meginvitálták kettejüket, Holder bájos unokahúga Lilien szolgálta fel. A kisasszony felettébb visszahúzódónak és szótlannak tűnt, de ezen kívül semmi furcsaságot nem sikerült megfigyelnie.

Hazafelé kocsiba ültek, mert az eső abbahagyta a szemerkélést és kövér cseppekkel kezdte bombázni az alant elhaladókat.
- Továbbra sem értem, mi szükség volt erre a látogatásra.
Holmes elmosolyodott.
- Pedig több hasznos dologra is fény derült.
- Úgy, mint?
- Vegyem sorra őket? Nos, először is megtudhattuk, hogy Dr. Holder a bácsikájával ellentétben szerény és jóravaló fiatalember, de súlyos gondok nyomasztják. Arra gyanakszik, hogy a nagybátya nem épp illendő módon közeledik az unokahúgához.
- Hogy jön ez a szérum ellopásához? – tudakolta Watson, miközben a kocsi zökkenve megállt.

Holmes leugrott, bemasírozott a házba, majd fellépdelt a lépcsőn. Csak az után szólt ismét barátjához, hogy mindketten megszabadultak a kabátjuktól.
- Tanácsos lesz leülnie Watson. Gyanítom, hogy már egy ideje émelyeg kissé, remélem nem lesz komolyabb.
- Valóban forog a gyomrom… - a doktor letelepedett. – Ugye… ugye… nem?
- Dr. Holder nagyon szerette volna megtudni, hogy őt gyanúsítjuk-e, így csepegtetett ez kis szérumot a teánkba.
- Maga tudta? Miért nem szólt? – háborodott fel a doktor.
- Ugyan miért szóltam volna? Így első kézből próbálhatunk ki valamit, ami igazi áttörést jelenthet a bűnüldözés történetében!

Watson idegesen fel akart pattanni, de úgy érezte a szoba cigánykereket hány a feje felett, így jobbnak látta, ha visszaroskad a fotelbe.
- És feltétlenül úgy gondolta, hogy én is részese akarok lenni a kísérletnek?
- Nem.

A doktor elégedetten elmosolyodott.
- Oh. Akkor most csak igazat képes mondani?
- Nem fog nagy változást észrevenni barátom, hisz önnel mindig őszinte vagyok. Sosem hazudok, legfeljebb eltitkolok dolgokat.
- Akkor mégis mire jó ez az egész?
- Önnek vannak titkai nem igaz? – hajolt egészen közel.

Watson nagyot nyelt. Barátjának átható barna szemei szinte felnyársalták. Összeszorult a mellkasa.
- Minden embernek vannak.

Holmes elmosolyodott a nyilvánvaló terelésre.
- Ebben az esetben kénytelen vagyok olyan kérdéseket feltenni, mire csak igennel, vagy nemmel tud válaszolni.
- Nem gondolja, hogy ezzel átlép egy határt? – sziszegte ingerülten a doktor.
- Csupán tesztelek egy vegyszert.

A leginkább bosszantó ebben a válaszban az volt, hogy Holmes tényleg így gondolta.
- Szóval… Miért bámul engem, miközben alszom?
- Maga miért faggat, és miért kutakodik folyton a holmijaim között? És mégis mire kellett a papucsom?

Holmes elgondolkodni látszott.
- Szép húzás, de ennyivel nem ráz le. Jobbára azért kutakodom, mert keresek valamit, ez ugyebár nyilvánvaló… máskor pedig azért, hogy zajt csapjak és felébresszem. A papucsa talpa pedig kenderből készült, kellett hogy szűrőnek használhassam az egyik kísérletemhez.
- Szűrőnek?
- Igen. Kivágtam belőle egy kis kerek darabot, amit rárögzítettem a tölcsér tetejére…
- Maga szétvágta a kedvenc papucsom?
- Csak az egyik felét.

A doktor elvesztette a türelmét. Felemelkedett ültéből, igaz hogy csak lassan, de azért a lehető leghatározottabban.
- Tudja, miért bámulom amikor alszik? Mert akkor ártalmatlannak tűnik! Csak csendesen szuszog, meg sem rezdül, nem vagdossa mások papucsát, nem hegedül, nem bosszant Adlerrel…
- Szóval a kisasszony említése az ön számára bosszantó?
Wattson elpirult zavarában.

- Tudja kedves barátom, próbálom megérteni a gondolatait, épp, úgy ahogy a természetet magát, de nem sokra megyek, ha nem hajlandó egy nyelvet beszélni velem.
- Angolul beszélek!
- Tudja, hogy nem így értem! – rázta meg a fejét, majd tűnődőn csípőre tette kezeit. - Azt hiszem magasabb szintre kell emelnünk a kísérletet…
Egyetlen mozdulattal magához rántotta a doktort és ajkaira tapasztotta sajátját.

- Mi a fene volt ez? – tudakolta Watson, mikor végre egy kis levegőhöz jutott.
- Az ajkak szenvedélyes találkozását csóknak nevezik – mosolyodott el Holmes – egyébként, üdítőek a reakciói barátom. Megremegett a karjaimban, és piros az arca, akár egy vágyakozó hölgyé.
- Nem vagyok nő! – csattant fel a doktor.
A detektív végigsimította a mellkasát, majd tenyerét Watson féfiassága fölé csúsztatta és megmarkolta.
- Tökéletesen tisztában vagyok a nemi jellegeivel.

Ismét magához húzta a doktort és enyhén lehajolt, hogy a szájuk egy vonalba kerüljön.
Watson szemei előbb tágra nyíltak, aztán lecsukódtak, hogy mélyebben átérezhesse a mámorító érintést. Szikár teste szinte a detektív karjaiba olvadt, miközben átadta magát a másik férfi szenvedélyének. Nemsokára aztán visszacsókolt, halkan nyöszörögve.
Holmes elégedetten felmorrant. Úgy érezte nyert ügye van, így aztán nem sietett sehová, hagyott időt minden mozdulatnak, érintésnek és csóknak. Végig kísérletezte, hol vannak a doktor legérzékenyebb pontjai, aminek érintésétől megremeg, és elvörösödik, mint egy szégyenlős szűzleány.
A finom detektív ujjak belopakodtak az ing és az alsónemű alá. Selymes érintést loptak az izmos hátról, végigzongorázták a keményre hegedt háborús sérüléseket, és kinyomozták, hova vezet a doktor köldökétől induló vékony csík.

- Örülnék, Watson, ha mindig olyan őszinte lenne hozzám, mint most.
- Merőben kifogásolható lenne – szuszogta amaz.
- Gondolja?
- Tudom!

Holmes kioldotta a doktor nadrágját, és hagyta, hogy az megadja magát a gravitációnak, majd egyidejűleg belemart a vállába, és éledező merevsége köré simította ujjait.
- Ez esetben remélem örömmel tölti el, hogy magam is kísérletezni kezdek e szérummal.
- Valóban? – kapott levegőért Watson.
- Mindenképp! Tudja, rájöttem, hogy a régi szérumokkal az volt a legnagyobb probléma, hogy az agynak…
- Holmes! – csattant fel a doktor, és jelentőségteljesen az ágyéka felé biccentett.
A detektív ugyanis, beszédközben elfelejtette mozgatni a kezét az időközben megduzzadt férfiasságon.
- Először ezt a kísérletet fejezze be!
- Igaza van doktorom… nem kielégítő ez a szüntelen csapongás – mosolyodott el Holmes.

.oOo.o.oOo.o.oOo.

A reggel belopakodott a nyitott ablaktáblák között. Csípős volt és illatos, galambbúgástól és reggeli hírmondók rikácsolásától terhes.
Friss és tiszta levegő csiklandozta az orrokat, tüsszögésre késztetve a város nehéz párolgásához szokott embereket… köztük Watsont is.
A doktor elégedettnek és kipihentnek érezte magát. Kinyújtózott, ahogy minden reggel, kidörgölte szeméből a csipát és lábával keresni kezdte a papucsát.
Papucs helyett azonban egy másik lábat talált, lepedő helyett a kandalló előtt fekvő medvebőrt markolták ujjai, a „párnájának” pedig olyan ismerős pipadohány illata volt, hogy vaksötétben is rájött volna, ki osztotta magára az ágynemű szerepét a feje alatt.
Egy izmos kar ölelte át, majd némi ficergés után Holmes teljesen rágabalyodott. A mellkasára hajtotta fejét, és álmosan a bőrébe szuszogott.
- Még nem akarok felkelni.
Watson iszonyú zavarban érezte magát. Ez olyasmi volt, amit még legvadabb képzelgéseiben sem mert maga elé idézni.
- Misis Hudson nemsokára felhozza a reggeli újságot – próbálta elterelni gondolatait a doktor.
Holmest halk prüszkölésre késztette a kijelentése.
- Ráér később is elolvasni, de ha nagyon égeti a kíváncsiság, elmondhatom, mi áll a társasági rovatban.
- Epedve várom – próbált szabadulni a lábak és karok finom bilincséből, de mindhiába.
- Dr. Holder nagybátyja nyilvánosan megszégyenült, mikor vacsoravendégei előtt bevallotta, hogy istentelen viszonyra kényszeríti tulajdon lányát.
- Szóval ezért nem csukatta le Holdert lopásért? – adta meg magát Watson a másik ölelésének.
- Bűnt követett el, de úgy hiszem, megérdemel némi haladékot. Ma délután a főnöke megkapja a levelem, melyben tájékoztatom az eset minden részletéről. Remélem dr. Stevenson is éppolyan megértést tanúsít iránta, mint jómagam.
A doktor feszengve sóhajtott.
- Velünk mi lesz?
Holmes végigsimított a doktor mellkasán, majd felemelkedett.
- Egyetlen kísérletből nem lehet messzemenő konzekvenciákat levonni. Egy szeretkezés során rengeteg változóval kell számolni: pozitúra, vérmérséklet, idő, hely… Úgy lenne a legegyszerűbb, ha mindent alapos vizsgálatnak vetnénk alá.
- Úgy tudtam a tegnapi nap az igazságszérum tesztelése miatt volt – vonta össze szemöldökeit Watson.
- Új kutatási területre tapintottam rá. Bár egyszerű, mégis sokszínű téma, megéri a ráfordított figyelmet.
Watson némileg kétkedve nézett barátja mélybarna szemeibe, de úgy tűnt komolyan gondolja, amit mond. A máskor elbűvölően szórakozott kiskutya tekintet egyenes volt és határozott.
- Fáj az alfelem, és ha továbbra is rajtam fekszik, akkor elmacskásodik a karom.
- Oh! – A detektív kissé arrébb ficergett. – Ez esetben ma éjjel jómagam leszek alul.
A doktor fülig vörösödött.
- Maga ezt már régen kitervelte, ugye?
- Megtagadom a választ.

VÉGE