Cím: A ficsúr és a szörny
Fejezet: 3.
Fandom: original
Szereplők: saját
Tartalom: Mese az elbizakodott nemesről aki párbajt veszít és ezért egy különösen emberi szörnyeteg tulajdonává válik.
Figyelmeztetés: Akció-kaland, romantikus, slash, barokk kor
Korhatár: 18
Megjegyzés: Bár a feeling történelmi, valójában nem tartalmaz valós adatokat vagy szereplőket. Max annyiban ósdi, hogy elég régen írtam. Az alapötletet Tateno Makoto- Like The Barren Wasteland című mangája ihlette, de a továbbiakban semmi közös nincs a két műben.
.oOo.
Caleb a könyvtárban üldögélt és kezdett egyre türelmetlenebbé válni. Odakint már koromsötétté vált a világ, épp olyanná, mint a gondolatai. Beszélni akart a fiúval, reggel óta tervezgette, mit fog mondani neki, mikor hazaér. Átrágta magában vagy hússzor, újra és újra minden szót, de szinte biztosra vette, hogy ha szemben áll majd vele, akkor képtelen lesz tisztán megfogalmazni a gondolatait.
Mert mit is akar tulajdonképpen? Silast?
Ezt még a saját fejében sem merte ennyire nyíltan kimondani. Körbemagyarázta, hogy szüksége van társaságra, hogy kell valaki, akivel érdemben beszélgethet, és még tucatnyi más kifogást talált arra, miért akarja szorosabbra fűzni a kapcsolatukat.
De már túl sok idő telt el és a ficsúr sehol sincs.
Ajtócsapkodásra kapta fel a fejét, nem sokkal később, pedig egy meglehetősen ijedt inassal nézett szemközt.
- Azt hiszem, bajban vagyunk!
Caleb hitetlenkedve bámult Alanra. Még sosem látta feldúltnak, vagy kétségbeesettnek, márpedig ebben a pillanatban mindkét érzelem ott tükröződött a férfi arcán, keverve némi őszinte rémülettel.
- Mi történt?
- Nézzen ki az ablakon!
Caleb feltápászkodott, és kilesett. Emberek álltak a ház előtt néma csendben, fáklyákkal, mintha lélegzet visszafojtva vártak volna valami csodára. Akár a gyerekek a bűvészmutatvány végére. Bár a gyerekek ritkán cipelnek kaszákat és vasvillákat magukkal…
- Mondtak valamit? Hogy miért jöttek?
- Csak annyit, hogy önnel akarnak beszélni.
- Beszélni? Egészen finoman fogalmazzák meg némelyek a lincselést – morogta idegesen Caleb. – De rendben van.
- Hogy mondja?
Caleb kihúzta magát, és hatalmasat sóhajtott. Végignézett imádott könyvein, majd Alanra fókuszált. Az ötvenes éveiben járó inas azóta mellette volt, mióta a családja kidobta ide a világ végére. Úgy érezte, most szívesen megölelné, de valószínűleg azzal jobban megijesztette volna, mint a szavaival.
- A Biblia! A kis elefántcsont fedelű Bibliába tettem két levelet. Ott van a harmadik polcon. Kapd fel, és a többiekkel együtt azonnal hagyd el a házat. Menjetek ki hátul, a tyúkólok mellett az erdőbe.
- Na jó, de mégis hova mehetnénk? Abban az irányban egy napnyira van bármilyen település!
- Van egy barlang… - Caleb elgondolkodott, hogy írhatná le az útirányt, majd mérgesen megrázta a fejét. – Bernard tudni fogja, hogy hova menjetek, vigyáz mindannyiótokra. Indulj! Amint településre értek, add futárnak a levelet, a leggyorsabbnak, akit csak találsz!
Alan felkapta a Bibliát, és elindult az ajtó felé, de félúton hátrafordult, és kérdőn végigmérte a maszkost.
- Köszönöm, hogy ennyi éven át mellettem voltál… de ez nem kérés volt, hanem parancs! Indulj!
A férfi biccentett, majd kilépett a könyvtárszobából.
A ház előtt a tömeg lassan mozgolódni kezdett, megunták a néma várakozást. Caleb tudta, hogy minél később megy ki, annál ingerültebbek lesznek, de mindenképp időt akart adni a többieknek. Valahogy egész életében biztos volt benne, hogy el fog jönni ez a nap, de nem gondolta, hogy ennyire hamar.
Bízott benne, hogy Silast nem kapták a kezeik közé, bár ez nem tűnt túl valószínűnek. A faluba ment, szóval…
Egyetlen lehetőséget látott csupán a helyzet átvészelésére. Megmutatja magát a tömegnek, majd visszamenekül a házba, és amíg felgyújtanak mindent, a hátsó ajtón elmenekül. A dolog egyetlen buktatója az volt, hogy ha el akar menni Silasért a faluba, akkor meg kell kerülnie a tömeget, és a hátuk mögé kerülve az erdőn át kell lejutnia. Csupa szakadék, átláthatatlan sötétség…
Akárhogy csűrte-csavarta a dolgokat, nem igazán látott más esélyt.
.oOo.
Csoszogásra riadt. A sötétségbe burkolózott templomon Pius vágott át, kezében gyertyát tartva. Úgy érezte, mintha minden tagja kőből lenne, remegett a gyomra és alig tudott mozogni. Nehézkesen felemelte a fejét, megpróbálta szemmel követni a pap mozgását.
- A falu még sosem volt ilyen csendes… és már rég elmúlt éjfél. Úgy tűnik, kiestél az ördög kegyeiből, nem sietett a segítségedre.
Silas mormogott valamit, de annyira remegett közben, hogy egy szavát sem lehetett érteni.
- Szóltál? – az atyát mulattatta a helyzet. – Pár órán belül visszaérnek, és hozzák magukkal az Erdei Ördögöt is. Különösen csodás élmény lesz végignézni, ahogy visítva lángoltok majd a máglyán… persze csak, ha a gazdád még él. Remélem, nem ragadtatták el magukat túlságosan.
Pius kezdett egyre kevésbé hasonlítani egy papra, és egyre inkább egy bosszúszomjas hóhérra.
Szorgosan gyújtogatta egyik gyertyát a másik után, és közben halkan dudorászott.
Csak akkor hagyta abba, mikor a templomkapu döngve kivágódott. Pius megperdült, és egész testében megremegett.
- Hol van Silas?
A mélyen zengő, ingerült hang megnyugtatta a ficsúrt.
Pius felkapta az oltárról a keresztet, és megindult vele a kapu felé. Fél úton találkozott Calebbel. A férfi ruhái cafatokban lógtak rajta, a maszkja alól vér szivárgott, és végigfolyt az arcán, egészen az álláig.
- Távozz Isten házából!
- Isten már rég nem lakik itt, atyám. Akkor magát sosem engedné be azon a kapun!
- Hogy mered…
- Nem érdekel a kirohanása, sem az átkozódása! Hol van Silas? – ismételte makacsul.
Bár a ficsúr alig pár lépésnyire feküdt tőle a földön, a sötétség és a padok eltakarták előle. A szőkeség megkaparta a torkát, és próbált olyan hangosan beszélni, hogy a hangja hallatsszon a véget nem érő szitok áradat mellett, amit Pius ömlesztett a maszkosra.
- Caleb! CAAALEEEB!
A férfi a hang hallatán úgy tolta félre az atyát, mintha csak egy útjában álló pókháló lett volna.
- Jól vagy?
- Szerinted? – krákogta.
- Azonnal lépj távolabb tőle, és add meg magad az egyháznak!
- Nem unja még, atyám?
Mikor Caleb leguggolt, hogy lefeszegesse a ficsúrról a hálót, a pap megperdült a tengelye körül, és eddigi csoszogó járását meghazudtolva fürgén kifelé igyekezett. A maszkos utánavetette magát. Sikerült elcsípnie, mielőtt kiléphetett volna a szabadba, aztán a grabancánál összefogta a csuháját, és a megkötözött Silas mellé cipelte.
- Jobb lesz, ha most itt marad! – sziszegte a pap arcába.
Amint sikerült lefejteni a halászhálót az átfagyott szőkeség testéről, Pius köré tekerte, és az oltár előtti szőnyegre görgette a férfit.
Silas elvigyorodott a látványra, de aztán fájdalmasan elfintorodott, ahogy az arcát lévő sebek meghúzódtak.
- Több könyörület van benned, mint Piusban.
Caleb nem tudta, mit mondhatna erre. Sosem tudott volna valakit csak úgy otthagyni azon a jéghideg padlón. Legyen az akár barát, akár ellenség.
Ha nem fájt volna annyira, akkor a ficsúr szélesen vigyorgott volna.
- Fel tudsz állni? Nem tudom, mennyi idő telt el, míg észrevették a hiányom.
Silas hóna alá nyúlt, és felsegítette a teljesen zsibbadt férfit.
- Füstszagod van – állapította meg elégedetten a ficsúr, és a másik gallérjába nyomta az orrát.
- Ezt nem ússzátok meg! Az Úr haragja utolér titeket!
- Alig várjuk… - nyögte Silas.
Caleb kitámogatta a templomból, és az erdő felé vették az irányt. A maszkos ismert ugyan minden jó búvóhelyet, de azt minden bizonnyal a falusiak is, így fogalma sem volt róla, hova mehetnének. Olyan helyet kellett találniuk, amire senki sem gondolna, és legalább három napig meghúzhatják magukat. Nem volt különösebb illúziója azzal kapcsolatban, mit tennének velük, ha elkapnák őket. Biztos, hogy nem jutnának el a máglyáig.
Több órányi monoton rohanás után Silas lábai bemondták az unalmast. A hajnali erdő hideg volt és nedves. A vékony hóréteg pont arra volt jó, hogy eltakarja a sekélyebb gödröket, gyökereket és ágakat, így aztán majd minden második lépésnél megbotlottak valamiben. Csuromvizesek és fáradtak voltak.
- Hova megyünk egyáltalán?
- Nem tudom.
Silas egy farönkön ült, és felsandított a maszkosra. Amaz nem úgy tűnt, mintha hazudott volna. Ugyanúgy remegett a hidegtől, ökölbe szorított kezén lilás színekben játszottak az ujjai. A ficsúr egy ideje már igyekezett nem rá támaszkodni, nehogy az ő súlyát is cipelnie kelljen.
- Nem vagy valami biztató.
- Sajnálom!
- Miért kóborlunk össze vissza?
Caleb megmasszírozta a homlokát, és az ég felé emelte tekintetét. Hiába trónoltak az égen vastag szürke fellegek, a hó csak nem akart esni, így szertefoszlott a remény, hogy friss dunyha takarja a lábnyomaikat. Elég nehéz úgy menekülni, hogy a nyomaik szinte üvöltik az üldözőiknek, merre mentek.
- Egyáltalán mi van ebben az erdőben? Mármint a fákat kivéve…
- Sok fa… egy szakadék, még több fa…
- Csodás! Vagy rohanunk hátralévő életünkben, vagy felakasztjuk magunkat egy fára. De amilyen hatalmas szerencsénk van, még a szakadékba is belevethetjük magunkat – keseredett el a ficsúr.
- Nem is rossz ötlet!
- Hogy? – kapta fel a fejét Silas.
A maszkos feltámogatta, majd hagyta, hogy a vállára nehezedjen.
- Úgy két-három kilométerre északra van a szakadék.
- Ugye nem gondolod komolyan?
- De, teljesen!
Silas olyan fáradt volt, hogy az öngyilkosság nem látszott számára másnak, mint alternatív pihenésmódnak, így képtelennek érezte magát, hogy tiltakozzon. Elvégre, ha Caleb sem lát más megoldást, akkor az nincs is. Bár, igazából nem nagyon értette, minek ahhoz annyit menni még. Sokkal egyszerűbbnek tűnt volna végigfeküdni a havon, és vagy megfagyni, vagy kivárni, míg a csürhe a nyomukra akad.
Örökkévalóságnak tűnt, míg elvonszolták magukat a szakadékig. Úgy nézett, ki, mintha egy játékos kedvű gyerek fogta volna az erdő többi részét, és egy vonal mentén egyszerűen leszakította volna a földet.
Silas kitámolygott a peremre, és lebámult. A szakadék alján nőtt fák tüskés szőnyeget alkottak egészen az előtte fekvő hegyekig.
- Gyere be a széléről!
- Ugyan minek? Nem azért jöttünk, hogy ugorjunk?
Caleb nem adta jelét, hogy hallotta volna a másik szavait. Szemeivel a szakadék szélét kutatta, mintha valami nagyon értékeset vesztett volna el rajta.
Kis idő elteltével Silas mellé lépett, és a perem alatti sziklát is alaposan szemügyre vette.
- Látod ott azt a kiszögellést?
- Azt ott? Az nem kiszögellés, csak egy pukli.
A maszkos úgy érezte, ehhez nem kéne hozzáfűznie semmit.
- Oda fogunk lemászni.
- Hmm… nem lenne egyszerűbb, ha mégis ugornánk?
- Beljebb van egy barlang. Kiskoromban többször lemásztam oda, meghúzhatjuk magunkat.
A szőkeség vállat vont. Már egészen mindegynek érezte, hogyan hal meg.
.oOo.
- Fázom.
Caleb felemelte a fejét, és körbenézett. Nem emlékezett rá kristálytisztán, hogy jutottak le a barlangig, csak a puffanásra, ahogy bevetette magát a kőre. Azonnal elnyomta az álom, de úgy tűnt, Silas is ugyanígy járt.
A ficsúr mellette feküdt és remegett. Lila folt éktelenkedett az állkapcsán, a kezei pedig egészen furcsa zöldes, barnás színekben játszottak. Egészen idáig annyira rohantak, hogy a maszkosnak eszébe sem jutott felmérni, mennyire bántak el a falusiak a fiúval.
Persze neki is lett volna elég oka panaszra… minden tagja sajgott, mintha egy egész marhacsordát áttereltek volna a hátán.
- Beljebb kellene másznunk.
- Ott melegebb van?
- Nem. De nehezebben fognak észrevenni. Most kilóg a lábunk.
- Észre sem vettem – mosolyodott el a ficsúr.
Beljebb másztak, jobbára négykézláb, majd mikor a barlang összeszűkült, hanyatt vágódtak a kövön.
- Megvesz az Isten hidege!
- Őt talán ne emlegesd mostanában… - Caleb ülő helyzetbe tornázta magát, és neki dőlt a sziklafalnak. – Vesd le a ruháidat!
A ficsúr értetlenül bámult, és bizonytalanul figyelte, ahogy Caleb kigombolja rongyos mellényét.
- Minek? Pucéron sem lesz melegebb!
- Majd a testünkkel melegítjük egymást. Vetkőzz!
Kelletlenül bár, de a ficsúr pár perc alatt ledobálta magáról a ruháit.
Annak ellenére, hogy a dolog Caleb ötlete volt, a férfi vonakodott az alsóit is a kupacba dobni. Ingben, harisnyában, és maszkban ellenőrizte át a ruhákat, majd a két szakadozott kabátot megfelelőnek találta takarózás céljára.
Silas nehezen tudta eldönteni, hogy kényelmetlenül kéne-e éreznie magát, amiért a másik még most sem hajlandó teljesen megszabadulni a ruháitól.
- És te?
- Majd… majd ha már összebújtunk.
- Ó hogy a Hétszünyü Kaponyányi Monyók szorongassa az intim részeid! Nem most van itt a sértett hiúság ideje!
Ellentmondást nem tűrőn elkezdte lerángatni Caleb ruháit. Mikor a férfin már nem volt más, csak az idegesítő fekete álarca, a kisebbik kabátot maguk alá terítette, magához szorította, majd a hosszabbik kabáttal betakarta mindkettőjüket.
- Ezt Rose-tól tanultad?
- A káromkodást vagy a vetkőztetést?
- A káromkodást – vigyorodott el Caleb.
- Igen, tőle – arcát a másik égésnyomoktól tarkított vállába temette, a kezeivel pedig a másik hátát simogatta, hogy melegítse.
- Aludjunk!
- Egyetértek… Jó éjt, Caleb!
- Jó éjt, Silas! – mosolyodott el amaz, és összekulcsolta hideg lábaikat.
Odakint nagy, sűrű pelyhekben esni kezdett a hó.
.oOo.
A szakadék szélén két paraszt álldogált. Az egyik hatalmas irhakabátot viselt, és a magas gallér mögé rejtette arcát, a másik bőrkabátban feszített, fején tollas kalpaggal kémlelte a távoli hegyeket.
- A havazás elfedte a nyomaikat.
- Ez itt mindenképp az út vége. Csak a szakadék mentén haladhattak tovább.
Egyetértően hümmögtek, és a hegyeket bámulták. Vonakodtak egymás szemébe nézni… boszorkányokat, és varázslókat segíteni vétek az Úrral szemben, de egyikük sem hitte, hogy az égett arcú férfi és a szőke kölyök bármiféle gonoszságot is tettek volna. Mindketten jól ismerték Vivient, és sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy meghempergett a szalmában a cipész inasával, mint hogy bármelyik démon is szemet vetett volna rá.
Az irhakabátos épp ezért hallgatott a sziklafal oldalában lévő barlangról, és reménykedett benne, hogy a másik nem tud róla.
A tollas kalpag alatt melegedő kobak is hasonló okokból nem szólt a barlangról, pedig tudott róla. Remélte, a másik elfelejtette már, mennyit találgatták itt gyerekkorukban, milyen állat lakhat a sötét nyílásban.
- Akkor merre induljunk?
- Szerintem balra.
- Egyetértek.
Hümmögve, mély összhangban hagyták el a helyszínt.
.oOo.
Mikor Silas felébredt, kellemes meleg csiklandozta az oldalát, és sült hús illata terjengett a levegőben. A feje hasogatott ugyan, de ettől eltekintve sokkal boldogabbnak érezte magát, mint az elmúlt hetekben bármikor.
Résnyire nyitott szemein át egy tábortüzet pillantott meg, mellette Caleb ült, akár egy hatalmas, szakadt fekete holló, és egy nyárssal piszmogott.
Silas szemei szélesre nyíltak a rémülettől.
- Azonnal oltsd el! Kifelé megy a füst.
Caleb elmosolyodott, és felé nyújtotta az egyik darab húst.
- Örülök, hogy felébredtél, vagy két napja alszol. A füst miatt ne aggódj, már jártak itt.
- Mikor?
- Úgy fél napja.
Silas gyanúsan méregette a nyársat, miközben próbálta valahogy magán tartani a takaróként szolgáló kabátot.
- Előbb talán a ruháim venném fel.
- Ahogy gondolod – vont vállat a másik –, de még száradnak. Inkább csak a kabátod tekerd magad köré.
A ficsúr magára húzta Caleb sötét bőrkabátját, a sajátját pedig alatta a dereka köré tekerte. A ruhái két hosszú botra függesztve lógtak a tűztől nem messze. Caleb fekete mellényének nyaka egy kicsit megpörkölődött, de a ficsúr nem merte megkérdezni, hogy szárítás közben történt-e a dolog, vagy még az előtt rákerült, hogy nekikezdett a szárogatásnak.
Odakint hatalmas pelyhekben hullott a hó, szinte függönyt vonva a barlang bejárata elé, eltakarva a barátságtan grafitszürke égboltot. Ahogy Silas a húst majszolta a nyársról, furcsa melegség öntötte el. Biztonságban érezte magát, annak ellenére, hogy még mindig kergették őket, és úgy érezte, semmi kedve megkérdezni Calebet, hogy hány napot kell itt eltölteniük.
Miközben falatozott, a férfit kémlelte, és ahogy visszagondolt az elmúlt napokra, egyre inkább zavarban érezte magát.
Semmi oka nem volt visszajönni érte a faluba, végigvonszolni az erdőn… sokkal logikusabb lett volna, ha a saját életét menti. Ráadásul a kezeit, a lábát és a nyakát is horzsolások, véraláfutások tarkították. Igaz, hogy közel sem annyi, mint a saját végtagjait.
Befejezte az evést, és nyelt egy nagyot.
- Megsérültél.
- Te mondod? Kék–zöld vagy mindenhol.
- Nem… úgy értem… az arcod. Valahol a maszkod alatt. A vér végigfolyt az álladig.
Caleb megmerevedett egy pillanatra, majd arrébb húzódott, kinyúlt a barlang előtti kiszögellésre, és egy marék hóval dörzsölni kezdte az állát. Hiábavaló kísérlet volt.
- Még mindig nem jó.
A férfi szinte csalódottan meredt a kezében olvadó véres hógolyóra.
- Segíthetek? – kérdezte Silas, és igyekezett közelebb húzódni a másikhoz.
A maszkos nem felelt, csak megbűvölve figyelte, ahogy Silas mind közelebb óvatoskodik, mellé térdel, és a kezében megolvasztott hólével tisztogatni kezdi az állát.
Vigyázva simította végig a másik bőrét, a markáns, kissé borostás állat, a hosszú, erős nyakat. Itt aztán megtoppant egy kicsit. Most, hogy a férfi nem viselt semmilyen nyaksálat, inge magas gallérja pedig leszakadt valahol… először láthatta a sápadt bőrön húzódó régi nyomokat.
A bőr keményebb volt és világosabb, mikor Caleb elpirult zavarában és próbált elhúzódni, az égésnyom színe mit sem változott.
- Elég lesz – közölte hidegen, és lefejtette magáról a ficsúr kíváncsi ujjait.
Silas csak bámult rá, a fejében pedig egymást kergették a gondolatok. Egy olyan férfi mellett kucorgott, akit égésnyomok borítanak, egész életében nem érintette meg senki, nem szerette senki. Annak ellenére, hogy hónapokkal ezelőtt egy ilyen emberre csak szánalommal vagy utálattal tudott volna nézni, már nem érezte taszítónak… sőt…
- Hol sérültél még meg?
- Csak pár karcolás. Semmi olyasmi, ami ne gyógyulna meg magától.
- Azt kérdeztem, hogy hol sérültél meg.
A maszkos elfintorodott, mint aki tisztában van vele, hogy sehogy sem tudja figyelmen kívül hagyni a faggatózást.
- Mindenhol. De mint már említettem, nem vészes.
Silas erősen elgondolkodott rajta, merre is akarja terelni ezt a beszélgetést. Mikor még az udvarban forgolódott, valahogy sohasem kellett zárkózott nemeseket rábeszélnie arra, hogy hagyják kitisztítani a sebeiket, így nem igazán tudta, hogyan is kezdjen hozzá.
- Vetkőzz le!
Caleb érdeklődve pillantott le a ficsúrra, de annak dacosan villogó kék szemeiben nem látott semmiféle rosszindulatot.
- Nem értem, mit akarsz.
- Fogok egy kis havat, és kitisztítom a sebeidet. Nem hagyhatjuk, hogy bármelyik begyulladjon. - A másik ódzkodását látva Silas sóhajtva feltápászkodott, és ledobálta magáról a kabátokat. – Így jobb? Most már hajlandó vagy levenni az inged és a maszkod?
Caleb arcán furcsa keserű félmosoly terült el, ahogy tekintete végigszaladt a másik meztelen testén. Silas előtte állt, arcán várakozó kifejezéssel méregette. Karcsú testén alig volt olyan hely, amit nem csúfított valamilyen sérülés. Lilás foltok a mellkasán, zúzódások a karján, és a lábain. A combján felszakadt a bőr, és a sebbe furcsa szövetszálak ragadtak, de nem úgy tűnt, mintha észrevette volna. A mozdulatai kissé darabosak voltak, mint aki nem akar tudomást venni az izmai tiltakozásáról mindenféle helyváltoztatás ellen.
Caleb arcán mosolyféle suhant át, ahogy az egykor tejfehér bőrt méregette.
A maszkos felállt, és a földre szórt kabátok egyikét Silas hátára terítette.
Ahogy végigsimította a karját, érezte a másik kezeit borító bőrkeményedéseket, a kézfejét borító hegeket. A munka megedzette, a teste vékonyabb és szikárabb lett, a libabőr és halvány remegés rázta felkaron már kirajzolódtak az izmok. Elvesztette azt a furcsa, selyemfiús varázsát, ami a tökéletes bőréből, kimért grimaszaiból, szorosra zárt ajkaiból és a szemében csillogó fensőbbségtudatból áradt. Bár lenyűgözte a ficsúr gazdag csipkékbe bújtatott finom eleganciája, de jelen pillanatban semmi pénzért nem cserélte volna le a helyébe kapott pimasz kölyköt.
- Kedves vagy, de…
Silas a tűz közelségének ellenére kezdett dideregni, és ennek fényében a meztelenkedés már koránt sem tűnt olyan jó ötletnek, mint pár pillanattal előtte.
- Nincs de! Nem szórakozásból dobáltam le magamról mindent! - elszomorodva vette tudomásul, hogy Caleb még mindig húzódozik. – Kérlek!
- Nézd… én… nem tartom túl jó ötletnek.
A ficsúr közelebb húzódott és kék tekintetét a másik szénszín szemeibe fúrta.
- Nem bízol bennem?
- Ez nem bizalom kérdése.
Silas nem volt hajlandó feladni a dolgot, megragadta a mellényét, és gombolni kezdte. A maszkos kezei szorosan az övére zárultak, és akárhogy igyekezett is, nem eresztették. Hosszas nyűglődés után végül feladta a ráncigálást, és szomorú kék szemeit a másik arcára függesztette.
- Mitől félsz jobban… attól, hogy én mit fogok gondolni rólad, vagy attól, hogy minden sebed gennyes lesz, és hasogat majd?
A kérdés súlyosan függött köztük a levegőben.
- A hátam – közölte rekedt hangon Caleb.
- Mi?
- Van egy vágás a hátamon.
Bár ezzel beleegyezett abba, hogy hajlandó levetkőzni, de ébenszín szemeiben tapintható volt a rettegés.
Silas szinte bánta, hogy erre kell kényszerítenie, de tapasztalatból tudta, hogy milyen ronda tud lenni egy apró seb is, ha nincs azonnal kitisztítva. Persze, általában nem hóval szokták csinálni… Kiskorában az anyja friss vízzel mosta ki a sebeit, a család orvosa valamilyen csípős kencét szokott használni, Bernard pedig egy sűrű vizeletből és gyógynövényekből készült rettenetet dörzsölt minden apró karcolásba. Ez utóbbihoz képest a hólé igazi felüdülésnek számított.
Caleb a barlang fala felé fordult, és elkezdett vetkőzni. Silas egyre inkább didergett, de úgy gondolta, ha eddig képes volt elviselni, akkor nem pont most jött el az a pillanat, amikor a félig még nedves ruhái felé kellene tapogatóznia.
Ahogy a foltos fehér ing is lesiklott a maszkos hátáról, Silas szembe találta magát a férfi tejfehér bőrét borító hegekkel.
Egyáltalán nem találta őket annyira borzasztónak, mint amilyennek elképzelte. A kemény, fehér és vörös csíkok főleg a férfi bal oldalán voltak láthatók, és bármennyire is félt tőle, a látvány egyáltalán nem változtatott semmit a másik iránti érzésein.
A régi, kemény hegeket átszelve lilás foltok és egy nagy karcolás látszott. Caleb lehajtott fejjel állt, kezeiben tartotta a ruháit, és a bőre alatt idegesen cikázó izmok világosan mutatták, hogy legalábbis a végítéletet várja a ficsúr szájából.
Silas egyik kezével végigsimította a széles, feszült vállakat. Ujjai barázdáról barázdára haladtak lassan, azt hívén, hogy pár könnyű érintés feloldhatja majd a gyermekkor óta táplált szégyenkezést.
Az égésnyomok és az új lila foltok szörnyű palettát varázsoltak a férfi hátából. A ficsúr szomorúan bámulta a remegő nyakát, és rájött, hogy nem is a test sebei fájnak igazán, hanem azok, amiket Caleb lelkébe vágtak mindazok, akik megvetették a sérülései miatt. Egészen zavarba jött, attól, hogy mennyi szentimentális csacskaság árasztotta el a fejét egy pillanat alatt. Úgy érezte, azonnal csinálnia kell valamit, mielőtt enged a késztetésnek, és ölelgetni kezdi a másikat.
- Hozok havat – közölte, de a hangja karcosabbra sikerült, mint szerette volna.
Ahogy eltávolodott a tábortűztől, a barlang hidege meztelen talpába, a nyíláson bezúduló hideg pedig fedetlen lábszárába vájt. Sziszegett egy kicsit, majd felmarkolt két marék havat, és pár gyors szökkenéssel újra a tűz mellett termett. Agyában egymást kergették a zavaróbbnál zavaróbb gondolatok. Szerette volna megvédeni a férfit, megvigasztalni, mintha csak kisgyerek lenne, bármennyire is abszurdnak tűnt ez a helyzetüket nézve.
Caleb felhúzott szemöldökkel kísérte minden mozdulatát. Mikor a ficsúr észrevette, megmerevedett, és zavartan szorongatta a hógolyókat.
- Én csak… én… a hó… tudod? – vigyorgott.
Caleb biccentett, és újra a hátát mutatta felé, a ficsúr pedig nem igazán tudta eldönteni, hogy meg kellene-e könnyebbülnie, amiért már nem szegeződik rá az átható fekete tekintet.
Az olvadt hóval megpróbálta óvatosan kitisztítani a sebet, de akármennyire igyekezett is, Caleb fel-felszisszent a mozdulataira.
- Nem lenne könnyebb, ha leülnél?
- Nem hiszem.
- Azért kérlek, ülj le!
A férfi, ha morogva is, de engedelmeskedett, és letelepedett a tűz mellé. Amíg Silas újabb hógombócot szerzett, rádobott pár fadarabot. Lopva figyelte a másik minden mozdulatát, ahogy lábujjhegyen ugrált a barlang bejáratáig. Karcsú lábain ingerlően feszültek meg az izmok, bár a mozdulatai leginkább egy üvegcserepeken billegő flamingóra emlékeztették. Caleb jobbnak látta, ha inkább elfordul, és reménykedik benne, hogy minél előbb vége lesz a hevenyészett orvosi ellátásnak.
Silas mögé ült, és újra átmosta a férfi hátát, sebeit. A kezei átfagytak, és a magán viselt egy szál kabát sem sokat segített. Egészen közel bújt hát a másikhoz, homlokát a lapockájára hajtotta és átkarolta.
- Ha kész vagy, akkor felöltözhetnék – morogta meglepetten Caleb.
- Szerintem ez elég kényelmes így is.
- Inkább obszcén.
Silas elvigyorodott, és amennyire tudott, hozzásimult Caleb hátához. Kezei végigsimították a széles mellkast, és elégedetten ficergett a másik testének melegét élvezve.
- Ugyan! Senki nem lát és hall minket. – Silas elkomorodott. – Te vagy velem egyedül…
- Szóval, bárki mással is ezt tennéd? Csak mert itt van? – próbálta magáról lerázni.
A mély hangban csendülő feszültség és kiszolgáltatottság szíven ütötte a ficsúrt. Úgy érezte, itt az ideje, hogy tisztázzanak pár dolgot. Amúgy is sokkal könnyebbnek érezte úgy kiönteni a lelkét, hogy közben Caleb ébenszín szemei nem pillantanak a veséiig.
- Félreértesz! Értem… értem soha senki nem kockáztatta az életét. A barátaim… a családom… mindenki, akit valaha fontosnak hittem egyszerűen kiírt az életéből, azért, mert elvesztettem egy párbajt, és még arra sem voltam képes, hogy jó fiúhoz méltón belehaljak. Te pedig annak ellenére értem jöttél, hogy semmi más nem vagyok, mint egy bosszantó szolga.
- A szokás szerint jártak el. – Caleb az orra alatt dörmögött.
- Ha szerettek volna, legalább megrázta volna őket a dolog, tudták hogy élek, üzenhettek volna utoljára, vagy legalább gyászolhattak volna! De egészen egyszerűen kitöröltek az életükből, mintha soha nem is lett volna fiúgyermekük!
- Hogy gondolod? A szüleid, és a barátaid nemesek, előbb engednek meg maguknak tucatnyi szeretőt, minthogy egy megszégyenült gyermek után sírjanak.
- És te? Te miért vagy velem rendes? Elviselsz… ajándékot hozol… megmented az életem… Mióta vállon lőttél, azóta érzem, hogy élek, hogy aszerint vagyok méretve, amilyen vagyok, nem a rangom és a pénzem alapján. És meg kell valljam, a kezdeti kellemetlenségek ellenére, ez korántsem olyan rémisztő, mint hittem.
- Hálából ölelgetsz?
Silas csókot nyomott a másik feszült vállára, és szórakozottan megrázta a fejét.
- Nem.
- Akkor miért?
- Hogy érezzem élek, hogy érezzem élsz, mert jó, és mert akarom. Te nem akarod?
Caleb elvörösödött és esze ágában sem volt válaszolni erre a kérdésre. Silas kezei nem hagytak fel a simogatással, ajkaival pedig egyre feljebb csókolta a bőrét. Orrát a nyakába fúrta és a férfi arcát fedő maszk szélét egy egész kicsit feljebb tolta vele.
Az megrándult, és próbált arrébb húzódni, de Silas nem eresztette.
- Értem. Vannak határok – mormogta a Caleb sebhelyei közé. – Ha szépen megkérlek, megfordulsz?
- Még mindig nem értem, miért akarod.
- Hát, nem azért, hogy kihúzzam magam a munka alól – vigyorodott el a ficsúr – a szeretkezés nem olyasmi, amit túl kéne bonyolítani. Nem gondolod?
Caleb egész lassan kibontakozott az ölelésből, és megfordult. Úgy nézett ki, hogy a felületesebb szemlélő azt hitte volna, hogy egy pillanatig sem érdekli, hogy életében először üldögél valakivel szemben félpucéran. Csak a szemei csillogtak szokatlanul.
Silas úgy döntött, hogy a hidegre való tekintettel egészen egyszerűen Caleb ölébe telepszik.
A férfi először meghökkent, de amint a ficsúr éhes ajkai az övébe martak, eloszlott a késztetés, hogy tiltakozzon. Silas ujjai a hajában játszottak, izmos lábai melegen ölelték körbe a derekát, a csípője, pedig ingerlően szorult az övének.
Először nem tudta mit tegyen, de mielőtt átgondolhatta volna a dolgokat, a teste magától válaszolt, ajkai utat nyitottak a másik követelőző nyelvének és kihúzta magát, hogy a testük még jobban összesimulhasson.
Átfutott az agyán a gondolat, hogy „Miért pont Silassal… miért pont itt? Mikor annyi lehetősége lett volna rá, hogy pénzért vagy háláért szeretőt kapjon…” De minden kérdés lényegtelennek, hiábavalónak tetszett. Egyszerre volt kényelmes és szédítő.
Silas karcsú ujjai a testén barangoltak, és egyáltalán nem úgy tűnt, mintha a hegei, az égésnyomok, vagy bármi más taszította volna. Ajkai bebarangolták a nyakát, a fülére zárultak, majd élvezkedő mosolyra húzódtak, ahogy a másik meglepett sóhajait hallgatta. Hátrébb húzódott, végigcsókolta a csupa seb mellkas minden centiméterét.
Caleb kezei végigkóstolták a kabátból kilógó combokat, vigyázva simogatva a sérüléseket, majd türelmetlenül bontogatni kezdte a gombokat.
- Várj egy kicsit! Előbb vegyük le ezt! – tiltakozott Silas, majd csókot nyomott a férfi orrnyergére és a nadrág szélébe akasztotta az ujjait.
A maszkos megfeszült egy pillanatra, de aztán minden további kérés nélkül feltápászkodott és lerángatta magáról a nadrágot, meg a kissé szakadt harisnyát. Silas a kabátján ült a földön, ő pedig zavartan ácsorgott előtte. A ficsúr végigmérte a tűz marta porcelánfehér bőrt, a férfi széles vállára omló sötét ében hajat. Pár pillanat múlva azt vette észre, hogy leplezetlenül bámulja az ágyékát, a pompás falloszt és az alatta csüngő élénk rózsaszín heréket. A saját teste lelkesen válaszolt a látványra, de amíg őt semmiféle szégyenkezés nem fogta el a helyzettől, úgy tűnt, hogy Caleb annál inkább zavarban van. Megfeszült állkapcsán idegesen rángatóztak az izmok, tekintetével pedig kerülte a másikét.
Silas kinyújtotta a kezét felé, amit a férfi rövid habozás után megfogott, közelebb lépett, és visszatelepedett mellé a meleget adó tűzhöz. Magához húzta, és újra táncba hívta a nyelvét. Caleb megremegett az ölelésében, de ahogy a kezei simogatták, érezte, hogy lassan oldódnak a gátlások és a maszkos kezei ismét a testére tévedtek.
Minden rezdülése ellentétes volt azzal a határozottsággal, amit eddig látott tőle, mintha nem is ugyanaz az ember sóhajtozna a karjai között. Úgy érezte, hatalma van fölötte, hogy most azt tehetne vele, amit akarna, nem kétséges, hogy ha már idáig eljutottak, ez a férfi az övé. Felkínálja a testét és ha most még nem is egészen, idővel a lelke is a lábai előtt hever majd.
Pár hónapja ez az érzés még gonosz dolgokra sarkallta volna. Csínyekre, amilyeneket a púderezett ifjak követnek el egymás ellen. Most fel sem merült benne ilyesmi. Élvezte az érintéseket, a sóhajokat, a másik meglepett nyöszörgéseit, ahogy végigcsókolta a testét.
Csak addig szakította meg a kapcsolatot, amíg lecibálta magáról a kabátot, és leterítette, hogy végigfekhessenek rajta.
Caleb részéről, a hasában növekvő kéjes és meleg érzés egyenlőre minden kételyt elnyomott, minden félelmet a sarokba söpört. Élvezettel nyögött fel, mikor Silas ráfeküdt, és feszülő ágyékuk egymáshoz ért.
Még ha ott furdalta is az agya egy apró pontját a gondolat, hogy ha más helyzetben lennének, ez soha sem történhetne meg, elveszett a boldogságban, hogy végre kell valakinek. Lehetséges, hogy akkor is ilyen lelkes lenne, ha a ficsúr mozdulatai nem gyújtanának ennyi kéjt a testében… akkor is ölelné, csak hogy érezze, hogy valakinek szüksége van rá.
Silas mozdulatai azonban elterelték minden gondolatát. A ficsúr ránehezedő forró teste, ügyesen mozgó csípője, fürge nyelve, és mézízű csókjai kitöröltek minden hajlandóságot, hogy tisztán gondolkozzon. De egy percig sem sajnálta, hogy így történt.
.oOo.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése