Cím:Két pucér egy cseresznyefán
fejezet: 1.
fandom: original
korhatár: 18
műf.: humor, kaland- akció, scifi, biszexualitás, gyilkosság, trágár beszéd, manipuláció
Figyelmeztetés: agybaj ^^
Tartalom: Mi a fenét esznek a cseresznyefák?
Dorka és űrkalóz bandája megválaszolja a kérdéseket és még sok másikat is. Közben pedig a kihalás szélére sodornak pár fajt, idegileg leamortizálnak egy komplett sivatagi törzset, legendásan verekszenek és családi kapcsolatokat ápolgatnak. De valahogy mindig kerül valaki a cseresznyefára...
Az űr sötétje mindent körbevesz. Végtelen feketeség, ami mozdulatlanságba dermeszti a gondolatokat és türelmetlen dobolásba hajszolja a kapitány ujjait. Bár ez utóbbi végtagok ritmusos rángását nem csak a végtelen tér gondolata felett érzett mellkasszorulás idézte elő. Sokkal inkább az a tény, hogy Piktor, a szerencsétlen sorsú tájképfestő megint piszmogott.
Hogy kerül egy tájképfestő egy űrhajóra?
A kérdés jogos, de sajna rendkívül egyszerű. Mert a mamája mindig is azt akarta, hogy űrkalóz legyen. Piktor, aki az eredeti nevén Cseri Viktor, egy napfényes, ám kissé kopár kocsmában látta meg a napvilágot.
Napfényes, mert nem volt tető, és kopár, mert az egyetlen épen maradt berendezési tárgy a pult volt, amin az édes mama épp szült. Egy órával a nagy esemény után pedig az is összedőlt.
Viktor apja híres űrkalóz hírében állt, akiről a mama napokig tudott egyfolytában mesélni, szívére szorított kézzel és távolba révedő szemekkel, mintha valóban az élete értelmét látta volna megfogalmazódni a kissé foghíjas, féllábú hajótolvajban. Szerencsétlen fiát így aztán egyenes út vezette a kikötőbe. Hajósinast akartak faragni belőle, de még a nagy Feketebogár kalózkapitány messze földön híres pofonjai sem voltak képesek kiverni a fejéből a tájképfestészet minduntalan bele-bele settenkedő gondolatát. Olajfestékekről álmodott felmosás közben, szinte érezte a hígító illatát, mikor űrruhában vakart mindenféle űrbíró csúszómászót a hajó oldaláról és akvarellfolyamnak tűnt az elhomályosuló világ, valahányszor felettesei tarkón találták vágni bambulásért.
Egy idő után senki sem alkalmazta.
Minek? Volt még vagy száz hajósinas, akik inkább a kapitányságot vagy a gazdagodást választották életcéljuknak, így aztán sokkal könnyebb velük bánni, mint egy réveteg művésszel. Viktor pedig lassanként csak mint Piktor volt ismeretes a kikötői kocsmák nagyközönsége előtt.
Alkalmi munkákból tengette napjait és apró cetlikre firkálta vázlatait. Márpedig ha valaki űrhajóra vágyik és szegény, az két dolgot tehet. Kalóznak áll, vagy jelentkezik a Flottába. Az első nem ment neki, a másodikat meg sem próbálta. Világraszóló szégyen lett volna a családjára nézve, és ez különösen boldoggá tette.
Azt mondják, nagy érdem, ha egy művész képes megosztani a közönségét. Rajta a fele röhögött, a fele pedig meg akarta ölni. Ez utóbbiak rendre azok közül kerültek ki, akikről megkísérelt arcképet rajzolni.
Szóval a napok csöndes nyugalomban, vagy eszeveszett meneküléssel teltek, de a lényeg, hogy senki nem kötelezte a fedélzet felnyalására, és a kuporgatott pénze lassan elégnek tűnt, hogy megvehesse azt a csodálatos meteorporral dúsított festékkészletet, ami a művészbolt kirakatát díszítette már majd nyolc éve. Mert ha elkezd végre igazán festeni, nem akarta elaprózni.
És akkor jött a sátán…
Ha nem is személyesen, de minden bizonnyal az egyik legkedvesebb alattvalóját küldte el Viktorért, hogy a földi pokolba taszítsa.
Dorka kapitány újfent megtáncoltatta ujjait, majd halk sóhajjal nyugtázta, hogy az ő kis piktorja semmit sem fejlődött az utóbbi időben. Pedig komolyan megkérte a hajószakácsot, hogy tanítsa meg összpontosítani. Ahol több ezer krumpli kézi pucolása nem segít a koncentrációzavaron, ott nem nagyon van mit tenni.
Egy mozdulattal kirúgta a festőállvány legközelebbi lábát, és mikor az egész miskulancia úgy omlott össze, mint a kártyavár fékezéskor, saját kriminálisan randa arcképére taposott.
- Ezt az ocsmányságot még egy szobafestő is kikérné magának!
- Igazán sajnálom, asszonyom! - Ceruza repült el milliméterekre az arca mellett, mire először lesápadt, aztán azonnal kijavította magát.
- Sajnálom, kisasszony! Kapitány… kapitány kisasszony!
- Alakul – biccentett Dorka, és kivonult az étkezőből. Furcsa kis nő volt. Alacsony, akár egy iskolás gyerek, szőke, mint a búzatáblák éréskor, kék szemű, akár a tiszta égbolt a Föld felett, és kegyetlen, mint egy kivénhedt hóhér. Talán a gyerekes külseje miatt, de az a típus volt, aki aközben is lyukat tapos a lábadba a tűsarkújával, miközben épp szabadkozol az utolsó zsömle elfogyasztása miatt.
Piktor szerint az ördög legkedvesebb cimborája, ha nem szerelemgyereke volt ez a messze hírhedt némber.
Legendák jártak róla, mennyi kincset harácsolt össze és hány szeretője nyakát metélte el a fűzőjében hordott pillangókésével. Viktor a maga részéről meg volt róla győződve, hogy a kincseket leszámítva minden igaz, mert amióta együtt járták a végtelent, alig sikerült annyi zsákmányra szert tenniük, amiből plazmát vehettek a hajóhoz.
Elég szegényes egy kalózbanda. Pedig nem semmi alakokból állt!
Dorka négy állandó jellegű tettestársát legalább akkora bicskanyitogató tisztelet vette körbe, akár magát a kapitányt.
Elsőként például a szakácsot, akit Piktornak volt alkalma több szempontból is behatóan megismerni.
Hatalmas termetű férfi, olyan felkarral, mint egy fatörzs. Örökké vigyorba torzult kölyökképén pimasz szeplők táncoltak a szavai ütemére.
Acélnak hívták, amit a festő nem is csodált egészen addig, amíg meg nem tudta, hogy nem becenév, a tulajdon anyja adta neki, mintegy jókívánságként a jövőre nézve, vagy hogy mindig emlékeztesse rá, mivel szúrta le anno az apját. Ezt azonban addig nem lehet tudni, amíg az esetről készült jegyzőkönyvet hét lakat alatt őrzik.
Acél betappogott. Szokásos ezerféle színnel és szósszal összekent henteskötényét viselte, amitől akkor is közveszélyes gyilkosnak tűnt, amikor épp csak brokkolikat aprózott. Meglengetett egy gyanús sárga foltokkal borított bárdot és Piktorra vigyorgott.
A festő valahányszor látta ezt a gesztus, mindannyiszor elmerengett rajta, vajon lehetséges-e, hogy egy teljesen humán illetőnek 32-nél jóval több foga legyen.
- Kicsit zaklatott a kapitány, nem? – tudakolta az óriás, de maga is tudta a választ. Piktor egy halódó gazella utolsó nyiffanásához hasonlatos hanggal felelt, amit a szakács automatikusan igennek vett.
- Ma megint vár rád némi krumpli. - A gazella mintha sebzett vízilóvá módosult volna Viktor torka mélyén, de Acélt valószínűleg az sem hatotta volna meg, ha a fél marsi állatkertet képes utánozni. A kapitány egyre elviselhetetlenebb pattogása valahogy nem ragadt át a legénységre. Mintha mindannyian egy vastag golyóálló üveg mögül szemlélték volna Dorka kirohanásait, egyre növekvő étvágyát, pattogósabb parancsait és hisztériás hajgöndörítési megmozdulásait.
- Tulajdonképpen hova a fenébe megyünk? – érdeklődött a tápászkodás és a festőállványa összehajtogatása közben a festő. Acél egy darabig elgondolkodva meredt rá, majd felröhögött.
- Igaz is, te még nem vagy itt olyan rég. Nem tudod, mit jelent a barna boríték, mi? Hát majd rájössz, én nem lövöm le a poént! Való igaz, hogy minden rossz egy barna borítékkal kezdődött. Nem mintha addig olyan piszkosul remek lett volna az élet a Pöttyön.
Ha már itt tartunk, Viktor azt sem értette, hogy egy tisztességes kalózhajó hogy a fenébe kaphatott ilyen lökött nevet. Persze a kapitány személye sok mindent megmagyarázott ebben a kérdésben.
Szóval a középméretű, és valóban egy kissé kerekded hajó legénysége egy nap arra ébredt a vénuszi űrkikötő viszonylagos csendességében, hogy egy postás áll a zsilipnél. Ez igencsak meglepő volt, tekintve, hogy befizetést, levelet vagy akár egy online csókot is el lehetett intézni pár gombnyomással akár a galaxis túlvégébe. A levelezgetés a gazdagok játéka volt, mégis az éhezés szélén tengődő kalózhajó zsilipkapuját ritmusosan kopogtatta egy postásruhába öltözött egyén. Persze a kopogást nem hallani a hajó belsejében. Meglepő, hogy mégis túráztatta magát vele. Talán megszokás volt nála, a fene tudja. Mindenesetre a küldeményt Dorka átvette és lerakta az étkezőasztalra aztán leült és nézte.
Megivott vagy négy kávét, valami lila moszatlöttyöt és elrágicsált egy egész csomag ropit, de csak ült a boríték felett, mint valami faszent.
- Kinyissam a kisasszonynak? – érdeklődött Viktor, és pár másodperccel később egy tűsarokkal a lábfejében megjegyezte magának, hogy a nőkkel bármennyire is illik előzékenynek és segítőkésznek lenni, a kapitány, az kapitány. Még egy napba és több liternyi kávéba került, mire Dorka rászánta magát és kinyitotta az üzenetet.
Sápadt, vörösödött és szitkozódott közben. A legénység pedig szinte egymás hátán, vállán átbújva figyelte az étkező ajtajából a mutatványt. A szótlan ágyúkezelő egy rakás bankót csúsztatott a szakács kezébe, mikor Dorka a változatosság kedvéért lilulni is elkezdett. Percekig meredt a sorokra, majd hangtalanul káromkodott, toporzékolt, ugrált, mint valami hisztériás lottónyertes, aki minden pénzét elverte a nyeremény hallatán és most jön rá, hogy elnézett valamit és mégsem övé a pénz. Mikor felemelte a fejét és az ajtó irányába nézett, Piktor már egyedül ácsorgott ott. A többiek elpárologtak egy pillanat alatt. Ezért aztán ő lett a villámhárító, amin a kapitány dühe sikeresen levezetődött az acélpadló mindent elnyelő belsejébe.
A kormányos anélkül tűzte ki az indulást és programozta a koordinátákat, hogy utasítást kapott volna, és a közmegegyezéses néma egyetértés nagycsaládi hangulatában egyedül Viktor volt, aki semmit sem értett.
Az idő pedig telt… és valahányszor a festő a földről kényszerült összeszedni a cuccait, vagy újabb tűsaroktámadások és krumplipucolás leselkedett rá, arra gondolt, hogy el kellene lopnia azt a rohadt borítékot az étkezőből, ami azóta is az asztalra dobva feküdt és mindenki úgy kerülgette, mintha valami szent ereklye lenne, amihez istenkáromlás hozzáérni. Viktor lebámult az asztalra, majd fel a várakozó szakácsra és sóhajtott.
- Legalább azt megsúghatnád, mikor érünk oda. Lassan bármit megadnék némi tisztítatlan levegőért.
Acél igencsak részvétteljesen veregette meg a hátát és közben közölte, hogy még egy hét vár rájuk a célig. Egyszer sem álltak meg. Pedig rengeteg olyan bolygó mellett elhaladtak, ahol egy kis alkudozás és némi fenyegetőzés hatására olcsóbban feltölthették volna a készleteiket, mint a rendszer beljebb fekvő állomásainak bármelyikén. Viktor elképzelni sem tudta, hova a fenébe tartanak. Lassan a világ vége is közelibbnek tetszett, mint a célállomásuk.
Dorka ezalatt a hét alatt olyan ruha- és frizura-összeállításokban jelent meg itt-ott a hajón, ami alapján a festő kezdte azt hinni, hogy a nő esküvőjére tartanak, vagy legalábbis minimum valami operabál-szerűségre.
Dáriusz, a kormányos, bezárkózott a vezérlőbe, és a kapitányon kívül senkivel sem érintkezett.
Vékony, egyszálbélű fickó volt, egészen borostyánszín szemekkel, amitől az embernek olyan érzése támadt, hogy nem is emberrel áll szemközt, hanem valami sikátorok sötétjében edződött macskaszörnnyel. Egész véletlen lehetett csak, hogy emberi alakban mászkált. Ha nem az űrhajók korát élték volna, Viktor egész bátran megkockáztatja a feltevést, hogy valami boszorkány keltette öntudatra a fickót. Így azonban a gondolatai inkább a genetikai mutációk sokszínűsége felé kalandoztak.
Éjszakánként néha mégis megkockáztatta, hogy bejusson a vezérlőbe és megkérdezze végre, hova mennek, de Dáriusz mindannyiszor elzavarta a fenébe, vagy legalábbis egy kellemesen méretes fekete lyuk eseményhorizontján túlra. És a levél… az a nyüves levél még mindig az asztalon hevert.
Végül rászánta magát. Elmarta az asztalról és a fékezőrakéták hirtelen bekapcsolása miatt azzal együtt repült a sarokba. A kis barna boríték tartalma egy alig pársoros üzenet volt, de olyan megkövülten bámulta, mintha a Lenin összest kellett volna hirtelen felmondania egy irodalomórán.
Dorka, szívem! Tudom, hogy megint el akartad felejteni a húgod születésnapját, így gondoltam, előre szólok. Számítunk az érkezésedre! Húzd haza a feneked! Anutád!
Viktor csúszott vagy két métert a fal mellett, és a landolás pillanatában diszkréten beékelődött a konyharekesz ajtajába, de nem nagyon bírt megnyikkanni. Ha egy mondatban kellene összegezni azt a tömérdek gondolatot, ami megrohanta, az valahogy így nézne ki: Jézusom, ezek többen is vannak!
Hogy kerül egy tájképfestő egy űrhajóra?
A kérdés jogos, de sajna rendkívül egyszerű. Mert a mamája mindig is azt akarta, hogy űrkalóz legyen. Piktor, aki az eredeti nevén Cseri Viktor, egy napfényes, ám kissé kopár kocsmában látta meg a napvilágot.
Napfényes, mert nem volt tető, és kopár, mert az egyetlen épen maradt berendezési tárgy a pult volt, amin az édes mama épp szült. Egy órával a nagy esemény után pedig az is összedőlt.
Viktor apja híres űrkalóz hírében állt, akiről a mama napokig tudott egyfolytában mesélni, szívére szorított kézzel és távolba révedő szemekkel, mintha valóban az élete értelmét látta volna megfogalmazódni a kissé foghíjas, féllábú hajótolvajban. Szerencsétlen fiát így aztán egyenes út vezette a kikötőbe. Hajósinast akartak faragni belőle, de még a nagy Feketebogár kalózkapitány messze földön híres pofonjai sem voltak képesek kiverni a fejéből a tájképfestészet minduntalan bele-bele settenkedő gondolatát. Olajfestékekről álmodott felmosás közben, szinte érezte a hígító illatát, mikor űrruhában vakart mindenféle űrbíró csúszómászót a hajó oldaláról és akvarellfolyamnak tűnt az elhomályosuló világ, valahányszor felettesei tarkón találták vágni bambulásért.
Egy idő után senki sem alkalmazta.
Minek? Volt még vagy száz hajósinas, akik inkább a kapitányságot vagy a gazdagodást választották életcéljuknak, így aztán sokkal könnyebb velük bánni, mint egy réveteg művésszel. Viktor pedig lassanként csak mint Piktor volt ismeretes a kikötői kocsmák nagyközönsége előtt.
Alkalmi munkákból tengette napjait és apró cetlikre firkálta vázlatait. Márpedig ha valaki űrhajóra vágyik és szegény, az két dolgot tehet. Kalóznak áll, vagy jelentkezik a Flottába. Az első nem ment neki, a másodikat meg sem próbálta. Világraszóló szégyen lett volna a családjára nézve, és ez különösen boldoggá tette.
Azt mondják, nagy érdem, ha egy művész képes megosztani a közönségét. Rajta a fele röhögött, a fele pedig meg akarta ölni. Ez utóbbiak rendre azok közül kerültek ki, akikről megkísérelt arcképet rajzolni.
Szóval a napok csöndes nyugalomban, vagy eszeveszett meneküléssel teltek, de a lényeg, hogy senki nem kötelezte a fedélzet felnyalására, és a kuporgatott pénze lassan elégnek tűnt, hogy megvehesse azt a csodálatos meteorporral dúsított festékkészletet, ami a művészbolt kirakatát díszítette már majd nyolc éve. Mert ha elkezd végre igazán festeni, nem akarta elaprózni.
És akkor jött a sátán…
Ha nem is személyesen, de minden bizonnyal az egyik legkedvesebb alattvalóját küldte el Viktorért, hogy a földi pokolba taszítsa.
Dorka kapitány újfent megtáncoltatta ujjait, majd halk sóhajjal nyugtázta, hogy az ő kis piktorja semmit sem fejlődött az utóbbi időben. Pedig komolyan megkérte a hajószakácsot, hogy tanítsa meg összpontosítani. Ahol több ezer krumpli kézi pucolása nem segít a koncentrációzavaron, ott nem nagyon van mit tenni.
Egy mozdulattal kirúgta a festőállvány legközelebbi lábát, és mikor az egész miskulancia úgy omlott össze, mint a kártyavár fékezéskor, saját kriminálisan randa arcképére taposott.
- Ezt az ocsmányságot még egy szobafestő is kikérné magának!
- Igazán sajnálom, asszonyom! - Ceruza repült el milliméterekre az arca mellett, mire először lesápadt, aztán azonnal kijavította magát.
- Sajnálom, kisasszony! Kapitány… kapitány kisasszony!
- Alakul – biccentett Dorka, és kivonult az étkezőből. Furcsa kis nő volt. Alacsony, akár egy iskolás gyerek, szőke, mint a búzatáblák éréskor, kék szemű, akár a tiszta égbolt a Föld felett, és kegyetlen, mint egy kivénhedt hóhér. Talán a gyerekes külseje miatt, de az a típus volt, aki aközben is lyukat tapos a lábadba a tűsarkújával, miközben épp szabadkozol az utolsó zsömle elfogyasztása miatt.
Piktor szerint az ördög legkedvesebb cimborája, ha nem szerelemgyereke volt ez a messze hírhedt némber.
Legendák jártak róla, mennyi kincset harácsolt össze és hány szeretője nyakát metélte el a fűzőjében hordott pillangókésével. Viktor a maga részéről meg volt róla győződve, hogy a kincseket leszámítva minden igaz, mert amióta együtt járták a végtelent, alig sikerült annyi zsákmányra szert tenniük, amiből plazmát vehettek a hajóhoz.
Elég szegényes egy kalózbanda. Pedig nem semmi alakokból állt!
Dorka négy állandó jellegű tettestársát legalább akkora bicskanyitogató tisztelet vette körbe, akár magát a kapitányt.
Elsőként például a szakácsot, akit Piktornak volt alkalma több szempontból is behatóan megismerni.
Hatalmas termetű férfi, olyan felkarral, mint egy fatörzs. Örökké vigyorba torzult kölyökképén pimasz szeplők táncoltak a szavai ütemére.
Acélnak hívták, amit a festő nem is csodált egészen addig, amíg meg nem tudta, hogy nem becenév, a tulajdon anyja adta neki, mintegy jókívánságként a jövőre nézve, vagy hogy mindig emlékeztesse rá, mivel szúrta le anno az apját. Ezt azonban addig nem lehet tudni, amíg az esetről készült jegyzőkönyvet hét lakat alatt őrzik.
Acél betappogott. Szokásos ezerféle színnel és szósszal összekent henteskötényét viselte, amitől akkor is közveszélyes gyilkosnak tűnt, amikor épp csak brokkolikat aprózott. Meglengetett egy gyanús sárga foltokkal borított bárdot és Piktorra vigyorgott.
A festő valahányszor látta ezt a gesztus, mindannyiszor elmerengett rajta, vajon lehetséges-e, hogy egy teljesen humán illetőnek 32-nél jóval több foga legyen.
- Kicsit zaklatott a kapitány, nem? – tudakolta az óriás, de maga is tudta a választ. Piktor egy halódó gazella utolsó nyiffanásához hasonlatos hanggal felelt, amit a szakács automatikusan igennek vett.
- Ma megint vár rád némi krumpli. - A gazella mintha sebzett vízilóvá módosult volna Viktor torka mélyén, de Acélt valószínűleg az sem hatotta volna meg, ha a fél marsi állatkertet képes utánozni. A kapitány egyre elviselhetetlenebb pattogása valahogy nem ragadt át a legénységre. Mintha mindannyian egy vastag golyóálló üveg mögül szemlélték volna Dorka kirohanásait, egyre növekvő étvágyát, pattogósabb parancsait és hisztériás hajgöndörítési megmozdulásait.
- Tulajdonképpen hova a fenébe megyünk? – érdeklődött a tápászkodás és a festőállványa összehajtogatása közben a festő. Acél egy darabig elgondolkodva meredt rá, majd felröhögött.
- Igaz is, te még nem vagy itt olyan rég. Nem tudod, mit jelent a barna boríték, mi? Hát majd rájössz, én nem lövöm le a poént! Való igaz, hogy minden rossz egy barna borítékkal kezdődött. Nem mintha addig olyan piszkosul remek lett volna az élet a Pöttyön.
Ha már itt tartunk, Viktor azt sem értette, hogy egy tisztességes kalózhajó hogy a fenébe kaphatott ilyen lökött nevet. Persze a kapitány személye sok mindent megmagyarázott ebben a kérdésben.
Szóval a középméretű, és valóban egy kissé kerekded hajó legénysége egy nap arra ébredt a vénuszi űrkikötő viszonylagos csendességében, hogy egy postás áll a zsilipnél. Ez igencsak meglepő volt, tekintve, hogy befizetést, levelet vagy akár egy online csókot is el lehetett intézni pár gombnyomással akár a galaxis túlvégébe. A levelezgetés a gazdagok játéka volt, mégis az éhezés szélén tengődő kalózhajó zsilipkapuját ritmusosan kopogtatta egy postásruhába öltözött egyén. Persze a kopogást nem hallani a hajó belsejében. Meglepő, hogy mégis túráztatta magát vele. Talán megszokás volt nála, a fene tudja. Mindenesetre a küldeményt Dorka átvette és lerakta az étkezőasztalra aztán leült és nézte.
Megivott vagy négy kávét, valami lila moszatlöttyöt és elrágicsált egy egész csomag ropit, de csak ült a boríték felett, mint valami faszent.
- Kinyissam a kisasszonynak? – érdeklődött Viktor, és pár másodperccel később egy tűsarokkal a lábfejében megjegyezte magának, hogy a nőkkel bármennyire is illik előzékenynek és segítőkésznek lenni, a kapitány, az kapitány. Még egy napba és több liternyi kávéba került, mire Dorka rászánta magát és kinyitotta az üzenetet.
Sápadt, vörösödött és szitkozódott közben. A legénység pedig szinte egymás hátán, vállán átbújva figyelte az étkező ajtajából a mutatványt. A szótlan ágyúkezelő egy rakás bankót csúsztatott a szakács kezébe, mikor Dorka a változatosság kedvéért lilulni is elkezdett. Percekig meredt a sorokra, majd hangtalanul káromkodott, toporzékolt, ugrált, mint valami hisztériás lottónyertes, aki minden pénzét elverte a nyeremény hallatán és most jön rá, hogy elnézett valamit és mégsem övé a pénz. Mikor felemelte a fejét és az ajtó irányába nézett, Piktor már egyedül ácsorgott ott. A többiek elpárologtak egy pillanat alatt. Ezért aztán ő lett a villámhárító, amin a kapitány dühe sikeresen levezetődött az acélpadló mindent elnyelő belsejébe.
A kormányos anélkül tűzte ki az indulást és programozta a koordinátákat, hogy utasítást kapott volna, és a közmegegyezéses néma egyetértés nagycsaládi hangulatában egyedül Viktor volt, aki semmit sem értett.
Az idő pedig telt… és valahányszor a festő a földről kényszerült összeszedni a cuccait, vagy újabb tűsaroktámadások és krumplipucolás leselkedett rá, arra gondolt, hogy el kellene lopnia azt a rohadt borítékot az étkezőből, ami azóta is az asztalra dobva feküdt és mindenki úgy kerülgette, mintha valami szent ereklye lenne, amihez istenkáromlás hozzáérni. Viktor lebámult az asztalra, majd fel a várakozó szakácsra és sóhajtott.
- Legalább azt megsúghatnád, mikor érünk oda. Lassan bármit megadnék némi tisztítatlan levegőért.
Acél igencsak részvétteljesen veregette meg a hátát és közben közölte, hogy még egy hét vár rájuk a célig. Egyszer sem álltak meg. Pedig rengeteg olyan bolygó mellett elhaladtak, ahol egy kis alkudozás és némi fenyegetőzés hatására olcsóbban feltölthették volna a készleteiket, mint a rendszer beljebb fekvő állomásainak bármelyikén. Viktor elképzelni sem tudta, hova a fenébe tartanak. Lassan a világ vége is közelibbnek tetszett, mint a célállomásuk.
Dorka ezalatt a hét alatt olyan ruha- és frizura-összeállításokban jelent meg itt-ott a hajón, ami alapján a festő kezdte azt hinni, hogy a nő esküvőjére tartanak, vagy legalábbis minimum valami operabál-szerűségre.
Dáriusz, a kormányos, bezárkózott a vezérlőbe, és a kapitányon kívül senkivel sem érintkezett.
Vékony, egyszálbélű fickó volt, egészen borostyánszín szemekkel, amitől az embernek olyan érzése támadt, hogy nem is emberrel áll szemközt, hanem valami sikátorok sötétjében edződött macskaszörnnyel. Egész véletlen lehetett csak, hogy emberi alakban mászkált. Ha nem az űrhajók korát élték volna, Viktor egész bátran megkockáztatja a feltevést, hogy valami boszorkány keltette öntudatra a fickót. Így azonban a gondolatai inkább a genetikai mutációk sokszínűsége felé kalandoztak.
Éjszakánként néha mégis megkockáztatta, hogy bejusson a vezérlőbe és megkérdezze végre, hova mennek, de Dáriusz mindannyiszor elzavarta a fenébe, vagy legalábbis egy kellemesen méretes fekete lyuk eseményhorizontján túlra. És a levél… az a nyüves levél még mindig az asztalon hevert.
Végül rászánta magát. Elmarta az asztalról és a fékezőrakéták hirtelen bekapcsolása miatt azzal együtt repült a sarokba. A kis barna boríték tartalma egy alig pársoros üzenet volt, de olyan megkövülten bámulta, mintha a Lenin összest kellett volna hirtelen felmondania egy irodalomórán.
Dorka, szívem! Tudom, hogy megint el akartad felejteni a húgod születésnapját, így gondoltam, előre szólok. Számítunk az érkezésedre! Húzd haza a feneked! Anutád!
Viktor csúszott vagy két métert a fal mellett, és a landolás pillanatában diszkréten beékelődött a konyharekesz ajtajába, de nem nagyon bírt megnyikkanni. Ha egy mondatban kellene összegezni azt a tömérdek gondolatot, ami megrohanta, az valahogy így nézne ki: Jézusom, ezek többen is vannak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése