Cím: "Édes" álom
Fandom: Harry Potter
Szereplők: Fenrir + ???
Tartalom: Éhes farkas habverőt táncoltat egy londoni cukrászda konyhájában. Hozzáadtam még egy szőke suhancot és némi vaníliát.
Figyelmeztetés: AU, brutalitás, erotikus tartalom, gyilkosság, trágár beszéd
Korhatár: 18
Megjegyzés(ek): (1): Fenrir és két fia (Hati és Skoll) a viking mitológia alakjai. Csupán egy mondatot költöttem hozzá a legendához, a többi szó szerint veendő
(2): Készült a Mindenízűdrazsé kihívásra. Fűriafűz csapatban. Gőzfürdő-Trelawney kulcszóra.
London városa sűrű ködbe burkolózott azon az éjszakán. Mintha jótékonyan takargatni akarta volna, mi minden zajlik szürke házai között.
Egy szőke suhanc ácsorgott az egyik sarkon, kezében varázspálcát szorongatva. Olykor-olykor a mellényébe törölte izzadt tenyerét és alsóajkát idegesen rágcsálva meredt ki a házfal adta fedezékéből.
Két napja nem evett semmi mást, mint kenyeret, és elérkezettnek látta az időt, hogy végre változtasson mindezen.
Az utca túloldalán álló cukrászda a gyors jóllakás lehetőségével kecsegtetett, de olyan erős védővarázslatok védték, hogy képtelen volt átjutni rajtuk. Kénytelen volt hát megvárni, amíg a cukrász hajnalban megérkezik, hogy munkához lásson.
Rablás.
A szó kissé ijesztően hangzott még úgy is, hogy egészen biztos volt benne, az a pár sütemény nem nagy veszteség senkinek. Főleg hogy a cukrász ott lesz, hogy újakat készítsen. Csak enni akart végre valami finomat. Mióta otthagyta az iskolát, csak a külsejének köszönhetően tudott megélni. Olyan tehetségtelen volt a mágiában, hogy az is csodaszámba ment, hogy képes volt megszerezni a bizonyítványát. A Voldemort nevű sötét varázsló feltűnése amúgy sem tette könnyebbé a fiatalok elhelyezkedését. Mindemellett elege volt már a kéjenc vénemberek és unatkozó feleségek társaságából.
A cukrászda kirakatában halvány fény gyúlt, jelezve, hogy a konyhát kinyitották. A védővarázslatok alig hallható sercegéssel omlottak le. A hely tárt karokkal várta a vendégeket, jelen esetben pedig magát az éhes rablót.
A suhanc várt vagy fél órát, majd beóvatoskodott az ajtón, vigyázva, hogy a vendéget jelző kis csengettyű ne szólaljon meg a feje felett.
Átosont az asztalra forgatott székek között, végig az üresen ásító pult előtt, és pár lépéssel a konyhában termett.
A kivilágított asztal mellett egy különös férfi ácsorgott. Legalább két fejjel magasabb volt, mint a rabló, derékig érő fekete haját laza lófarokba kötve viselte és hegszabdalta arcán vidám mosoly terült szét, ahogy meglátta a ficsúrt.
- Azt hittem, örökké odakint rostokolsz majd.
- Én…
- Te? – vonta fel a szemöldökeit a cukrász.
A suhanc megdermedt. Az előtte álló férfi úgy nézett ki, mint akit megkóstolt egy csapat sárkány, de az arcát uraló széles vigyor és a kezében szórakozottan táncoltatott habverő valahogy mulatságossá tette az alakját.
- Nem ez az a rész, ahol rám kéne szegezned a pálcád és azt kiáltani, hogy „Sütit, vagy életet!”?
- Sosem mondanék ekkora hülyeséget! – háborodott fel a ficsúr.
- Igazán kár. Élveztem volna civódni veled – a cukrász valamiért tényleg letörtnek tűnt kissé. – Egyébként elolvastad a kiírást az ajtón mielőtt bejöttél, vagy kényelmesen megfeledkeztél róla?
- Milyen kiírást?
- A bolt bezárt vagy két napja. A nagybátyám átköltözteti az egészet Roxmortsba. Épp ott van, hogy helyet keressen neki. Ha nem szúrlak ki az ablakból, akár ítéletnapig is ácsoroghattál volna odakint.
Nem úgy tűnt, mint aki megrémült a szőke suhanctól. Tejet keresett a kamrában, lisztet szitált és közben arról fecsegett, milyen nehéz rendesen megsaccolni, mennyi vanília kell a túróba.
- Te mégis ki a fene vagy? – tudakolta elképedten a ficsúr és leengedte a pálcáját.
Addig nem is tudatosult benne igazán, hogy görcsösen szorítja és azzal követi a lófarkas minden mozdulatát.
- Ezt inkább nekem lenne jogom megkérdezni. Elvégre ez az én házam, vagy valami hasonló.
A szőkeség zavarában elpirult.
- Gil. Ennyi legyen elég.
- Szóval Gil… engem Fenrir Greybacknak hívnak.
- Te veszed át a cukrászdát?
A férfi öblösen felnevetett a feltételezésre.
- Nem, én veszélyes állatok idomításával foglalkozom. Csak, gondoltam, sütök neked valamit. Éhesnek tűntél.
- Ezt ilyen messziről kitaláltad? Mi vagy te, legilimentor?
- Nem – komorodott el egy pillanatra amaz. – Csak jól ismerem az éhséget.
Kavart párat egy tálnyi fehér krémen, majd újfent elvigyorodott és a ficsúrra nézett.
- Nos, Gil! Biztosan átfáztál odakint abban a ködben. Van kedved egy igazi gőzfürdőhöz? Az emeleti lakásban van egy. A nagybátyám kifejezetten azért építtette, hogy ott pihenje ki az egész napos hajtást. Ami azt illeti, nekem meg jól indítja a napom – kacsintott.
- Ki akartalak rabolni.
- Remek! Én pedig meg akarlak dugni, és úgy gondolom, ennek érdekében eltekintek attól, mit is terveztél. Egyébként is, nélkülem be sem jutottál volna ide.
Gil elkerekedett szemekkel állt az ajtóban, mint valami meglepett madárijesztő.
Sokszor és sokféleképpen tettek már ajánlatot neki. Volt, aki utalgatott, volt, aki egyszerűen letámadta, vagy zavartan elrebegték, hogy mit is akarnak. Ilyen egyenesen azonban még soha nem mondták az arcába.
- Valami baj van? El is mehetsz, ha akarsz. Nem köteleztelek semmire – fürkészte arcát az idomár.
- Nem, jó lesz így. Hol tudok levetkőzni?
- Akár itt is.
Az élet valahogy olyan, mint a főzött krém. Az alap minden esetben liszt és tej. Ebből áll össze a fehér massza, amit aztán kedvünk szerint ízesíthetünk. Sós, édes, fűszeres, vagy vajas… úgyis csak az utolsó pillanatban áll össze az íze. Mikor az ember fejében lepereg az élete, az a pár pillanat a túlvilág előtt, az adja meg a végső aromáját az egésznek. Addig csak a pillanatokat szívhatjuk magunkba, elnevezve, mit is érzünk éppen. Borsos haragot, vagy kesernyés szerelmet, de jön egy új pillanat és ismét változik.
Gil hason feküdt az asztalon, miközben Fenrir édes csíkot húzott a hátán a krémmel. A vanília bódító illata beette magát az orrába és eltelítette a tudatát, mintha mindent édes fátyolon keresztül szemlélt volna.
Lehetetlen helyzet volt az egész. Két idegen egy márcos kis álomban, amint küldetésüknek tekintik egymás felfalását. Ismerős ízek és illatok kaptak új jelentést a mozdulataik nyomán, két csörömpölés közt izgatott szuszogás, testek halk súrlódása egymáson. Évszázados receptek újraértelmezése zajlott a helyiségben, szaggatott kiáltásokkal koordinálva a másikat, mihez miből kell még hozzáadni. Még, még, és még emberi mozsarat játszva az asztalon. A vanília pedig beette magát mindenhova.
- Rémes cukrász lehetsz – szuszogta kifulladva Gil a másik lisztes mellkasának. – Némi kósza szexért felborítottad az egész konyhát.
Az utolsó élveteg sóhajok még ott rezegtek körülöttük a levegőben, a kielégülést követő ólmos fáradtság azonban már nyújtogatta feléjük karmait.
A szőkeség kíváncsian lenyalogatta az ujjaira ragadt krémet, egyenként futtatva végig a nyelvét mindegyiken.
- Az vagyok, de ha nem fejezed ezt be – kapta el a suhanc ujjait –, akkor megmutatom, mire vagyok képes egy lavór fagylalttal.
Gil elvörösödött, ahogy a gondolatai meglódultak a lehetőségre. Az asztal azonban kemény volt a háta alatt és figyelmeztetően sajogtak a tagjai. Lazítás után vágyakoztak, vagy legalábbis valami kényelmesebb hely után, ahol végre kinyújtózhat, és nem böki egyetlen habverő sem a veséjét.
Összekapaszkodva tették meg az utat az emeletig, lassú csókokat és érintéseket lopva nyújtóztak el a rézkádban.
A következő pár napban a világ beszűkült. Hol egészen apróra, mint egy ágy, hol tágasabbra, mint egy szoba, de a cukrászda emeleténél egyszer sem lett nagyobb. Furcsa bódulatban leledzettek mind a ketten. Minden mindegy volt azon kívül, amit egymásnak nyújthattak és nyújtottak.
- Milyen név az, hogy Gil?
- Egyszerű.
- Tehát valójában nem ez a neved – állapította meg Greyback mosolyogva, miközben hosszú ujjaira csavargatta a ficsúr szőke tincseit.
- Miért, a Fenrir milyen név?
- Fenrir volt a farkas, aki fel akarta falni a világot. Felső állkapcsa az eget érte, alsó a földet, az étvágya pedig kielégíthetetlen volt. Az istenek láncra verték, hogy ne okozzon nekik több gondot.
- Láncra egy akkora dögöt?
A férfi elvigyorodott.
- A legnagyobb szörnyetegeket mindig apró dolgokkal lehet megfogni. Medve inából, madarak nyálából, hegyek lábából, macskaléptek neszéből, asszony szakállából és halak sóhajából fontak láncot.
Gil a párnába kacagott.
- Képtelen dolgok egy képtelen történetben.
- Miért, az jobban tetszene, hogy Fenrir volt a farkas, aki féktelen étvágyának kielégítésére fogott magának egy selymes, aranyszőrű nyuszikát?
- Ez lennék én? – Greyback sáfrányszínű szemeire függesztette a tekintetét és kajánul elmosolyodott. – Vajon mi az, amivel egy kisnyúl megfoghat egy farkast? Érdemes egyáltalán próbálkoznia? A farkasnak nincs kockázat, hisz vagy megfogják, vagy ő fogja meg a nyulat, de a tapsifülest ki biztosítja arról, hogy a láncravert ordas nem kebelezi be, ha rövidnek érzi a pórázt?
Fenrir megborzolta a ficsúr fejét, majd hosszú ujjai végigszánkáztak a mellkasán, körberajzolták a köldökét, végül pimaszul éledező férfiassága köré fonódtak.
- Nem való neked a filozofálás.
- Oh, talán buta nyulacskának gondolsz, akinek az űződésen kívül nem is jár máson az esze?
- Miért, van bármi rossz az űződésben? – vigyorodott el Fenrir és csókra hívta zsákmánya ajkait.
Azon az éjszakán ő feküdt hanyatt és az ablakon bevilágító félhold fényénél gyönyörködött szeretője mozdulataiban.
Az idejük a vége felé közelített. Tudta ő is, és a hold is. A kis paktum, amit újra és újra megkötöttek, a végéhez közeledett, és mocorogni kezdett benne az a régről ismerős fenevad, ami újra és újra megkísértette a napjait.
Csak a nyulacska nem vette észre a napjaira boruló baljóslatú felhőket.
- A találkozásunkkor említettél valami gőzfürdőt – nyújtózkodott Gil –, de azóta sem jutottunk el odáig.
- És pont vacsora közben jött meg hozzá a kedved? Nem jó dolog teli gyomorral beülni oda.
- De szeretném kipróbálni, mielőtt a nagybátyádék visszatérnek Roxmortsból és ki leszek ebrudalva innen.
- Biztosíthatlak, hogy nem jönnek vissza mostanában.
- Küldtek baglyot?
- Mit? – zavarodott meg egy pillanatra Fenrir. – Ja, igen. Küldtek.
- Folyton a holdat nézed – kúszott Greyback mellé, kezében egy gerezd paradicsommal. – Nemsokára egészen kerek lesz. Egy nap még, vagy kettő.
- Kettő.
- Csak telihold. Mitől lettél hirtelen ennyire fancsali?
- Majd egyszer elmondom – mosolyodott el Fenrir és megszerezte magának a paradicsomot.
- Vágj magadnak!
- Nem vagyok jó a késekkel.
- Vettem észre. A húst is úgy eszed, mint valami vadállat – dünnyögte Gil. Próbált erőteljesen duzzogni, de mivel azon igyekezett közben, hogy minél inkább partneréhez simulhasson, a dolog cseppet sem lett meggyőző.
- Egyébként észrevetted, hogy mióta megérkeztem, ki sem tetted a lábad a házból? Jól van ez így? Nem hiányolnak valahol?
- Sehol, ahol igazán fontos lenne. Épp a szabadságom töltöm, ne is törődj vele.
- A szabadságod egy az egyben arra megy el, hogy a ház minden pontján csináljuk.
- Nem tartom rossz programnak. A kirakat még úgy is hátra van.
- Meg a gőzfürdő.
- Igen, az is – bólintott rá Fenrir.
Azóta hogy Gil belopakodott a cukrászdába, mindig ő aludt el először és ébredt utoljára. Igaz, Fenrir napról napra lustábbnak tűnt, de mindig előbb talpon volt. Aznap hajnalban azonban arra ébredt, hogy a másik meleg lehelete a vállát simogatja. A sebhelyek-szabdalta férfi nyitott szájjal aludt mellette, mint valami ártatlan kölyök.
Az elképzelés mosolyt csalt Gil arcára.
Hangtalanul csusszant ki az ölelő karok közül és óvatosan kilépkedett a folyosóra. Menet közben magára kanyarított egy inget és elfojtott egy ásítást. Négy lépés a fürdő, hat a WC…
A folyosó végén álló faajtó mágnesként vonzotta a tekintetét. Hihetetlen, hogy több mint két hete vannak a házban és nem jutottak el a gőzfürdőig.
Álmosan elbotorkált odáig, hogy legalább a kíváncsiságát kielégítse. Egyedül fürdőzni amúgy se nagyon volt kedve, de mégis, hogy nézhet ki egy ilyen helyiség?
A keze a kilincsre fogott, de azonnal rántotta is vissza.
Ragadt.
- Mi a fe…
Egy kéz nyúlt át a válla felett, kivágta az ajtót, őt pedig behajította a szaunába.
A csuklója fájdalmasan megrándult, ahogy tompítani próbálta az esést, a térdeit pedig azonnal felhasította az apró kockákból kirakott padló.
A bejárat bezárult mögötte, és egyedül maradt a sötétben.
- Fenrir, ez nem vicces! Mondd azt, hogy semmi kedved gőzfürdőzni! Szóba se hozom többet, ígérem! – kuncogott vaksin a feketeségbe.
Odakint valaki zörgött a zárral, úgy tűnt, valami nehezet húz az ajtó elé.
- Ez már nem poén! Fenrir!
- Nem, nem az – érkezett a dörmögés az ajtó túloldaláról. – Emlékszel még, mit meséltem a nagyétkű farkasról?
- Persze! Király kis történet, ha kiengedsz, elmesélheted annyiszor, ahányszor csak akarod! – kúszott az ajtóhoz.
- Az istenek ugyan lekötözték, de a gyermekei még mindig szabadon kószálnak. Hati és Skoll. Hati a holdat üldözi folyvást, el-elnyelve korongját. Úgy tartják, ciklusonként egyszer revansot vesz és beragyogja az örökké árnyékban lopakodó farkas alakját. Csak ilyenkor látható teljes valójában a fenevad.
- Nagyszerű! Tényleg remek történet! – dörömbölt. – Engedj már ki!
- Furcsa mese. Gondolom, a nagyja csak kitaláció, mégis érdekes a hold és a vérfarkasok viszonya.
- Vér…
Azonnal elrántotta kezeit az ajtótól.
- Ez ragad! Fenrir, ez ragad! Engedj ki innen, könyörgöm!
Bosszankodó sóhaj érkezett a túloldalról.
- Csak egy fél nap… ennyit kellett volna kibírnod a rohadt gőzfürdő nélkül, és soha többé nem látjuk egymást. Eltűntem volna, mint szürke ordas a ködben, te pedig mehettél volna utadra.
- Sötét van – küszködött a gyomrában érlelődő szorongás ellen Gil. – Nem látok semmit.
- De érzel, nem?
Oszló hús és vér szaga kavargott a levegőben. Eddig is érezte, de nem adott nevet magában a jelenségnek. A büdös addig elviselhető, amíg nem tudod, honnan és miből ered.
Amint az agya külön-külön is feldolgozta őket, a gyomra azonnal felfordult. Könnyezve és nyögve hányt keserűt és marót, odakintről pedig mélázva, csevegő stílusban a farkas hangja szolgáltatta az újabb és újabb hullámhoz az ingert. A végén már nem volt, ami kikívánkozzon. Homlokát a vérszagú ajtónak döntve bámult a semmibe, és imádkozott, hogy felébredjen.
- Rossz választás volt itt megölni őket. Zárt, örökké párás, szigetelt helyiség. Még most is ragad a vérük, pedig már hetek óta halottak. Nem szeretem a városban kihúzni a holdtöltéket, mindig valami ilyesmi történik. Eh… de most nem nagyon volt más választásom.
- Engedj ki! – nyöszörögte Gil.
- Mintha megtehetném. Ej… csak fél nap, nyuszikám. Amikor megláttalak odakint a sarkon, attól féltem, gyanítasz valamit. Hogy te vagy az ügyeletes minden lében kanál nyomozósdit alakító aurortanonc, aki majd megkeseríti az életem. Vagy legalábbis valami hasonló… hajlamos vagyok túlkombinálni a dolgokat, Gil. Ez lesz most a te veszted is. Pedig azt hiszem, már a sajnálathoz hasonlatos érzést sikerült keltened bennem. Meglepő. De az is lehet, hogy csak a játszadozással töltött időnket fogom hiányolni. Hm… ráérek önelemezni, ha már kijutottam a városból. Mikor rájöttem, hogy csak egy szerencsétlen hülye vagy, megadtam a lehetőséget, hogy elmenj. Mindig nyitva volt az ajtó, sosem marasztaltalak. Kényelmes kis pöcs vagy, Gil. Még kérdéseid se nagyon voltak. Ennyire nem érdekel semmi?
- Engedj ki!
- Kezdesz unalmassá válni, pedig annyi mident megvitathatnánk, mielőtt felszeletellek. Így is megdöbbent, mennyire kedves vagyok veled.
- Rohadék…
- Gondoltam, hogy te nem érzed annyira annak. Csak becsuktalak oda, nem? Pedig élveztem volna, ha kikötözlek a tetemük felett és apróra elmagyarázhatom, hogyan cincáltam szét őket. A reakciót látni mások arcán, ahogy a hátrahagyott szemetet szemlélik… majdnem olyan, mint maga a gyilkosság. Azt hiszem, egy kis darabot bennük is megölök. És mégis jönnek nézni. Hihetetlen, milyen kíváncsiak, mint egy rakás hülye hangya, aki a morzsák felé loholnak és hozzák a gyerekeiket is. Hagyj szabad téren egy rakás mocskot, és alig lesz anya, amelyik a gyereke szemét betakarva elrohan. Az emberek…
- Engedj ki, engedj ki, engedj! – mantrázta az ajtónak dőlve, ütemesen dörömbölve rajta ökölbe szorított kezeivel.
Már nem értette, mit magyaráz a farkas, csak a hangjának gúnyos dallama csengett a fülében. Mindenféle értelmezést meghiúsított a szűkölő kényszer, hogy ki akar jutni. Torokszorító érzés a félelem, lüktető fojtás az ember torka körül. Levegőt akart, szabadságot, vagy ha mást nem is, de legalább áldásos öntudatlanságot.
- Elrontod a kedvem, Gil.
Az ajtó nyikorogva tárult ki. Még alig pár centi volt a rés, amin a fény beszűrődött, de ő már elrugaszkodott a földtől.
Egy lépés… két lépés… aztán éles fájdalom, ahogy Fenrir a hajába markolt és lerántotta.
- Enyje, nyuszkó…
A tarkója a földnek csapódott és kellemes zsibbadtságba rántotta a fejét. Az izmai elernyedtek egy pillanatra, és máris rongybabaként lógott Fenrir széles kezei közt.
- Az agyrázkódás hasznos dolog. Gyorsan megtöri az ellenállást – vigyorgott. – Csak nem forog a világ, Gil?
Nem várt választ és felesleges is lett volna. Csak behajította a gőzfürdő éles kis köveire a ficsúrt, mint valami homokzsákot.
Először a sötétég. Aztán tompa puffanások.
Nem igazán tudta, mi mozgatja a tagjait. Érezte, ahogy a véres nyál végigcsurog az állán, a kezei pedig ragacsos masszába mélyedtek tápászkodás közben, de csak a nyitott ajtó volt a fontos…
Foltos szőnyeg a talpa alatt… szoba, pálca, hoppanálás…
A tüdejébe szúrósan tört utat a hideg levegő. Az agya tespedt a káoszban, a tagjai sajogtak, a lába megbicsaklott, és hanyatt vágódott az ismerősen londonszagú utca kövein.
Csillagok. Milliónyi apró pont járt táncot a szemei előtt. Forogtak és billegtek, mintha rosszul tapasztották volna őket az égre. Alakokat formáltak. Kezeket és lábakat kifacsart szögben, egy letépett fület, amint kis köveken fekszik.
- Nem… nem… - nyöszörögte az ég felé.
Kijutott. Most jutott ki! Nincs ott semmi, nincs…
Összemosódtak a képek, mikor mi történt, a könnyei pedig elhomályosították a szemeit.
Már nincs ott. Nincs, nincs, nincs…
A fejének szegezte a pálcáját, és kimondta az egyetlen átkot, amiben valóban jó volt.
.oOo.
Trelawney ijedten rántotta el kezét a szőke férfiétól. Kellett pár másodperc, míg rájött, hogy a Szent Mungó egyik betegágya mellett üldögél.
- Látott valamit a múltamból? Kérem! Mondja, hogy igen!
A jósnő zavartan pillantott a gyermekien ártatlan kék szemekbe.
- Attól tartok, Gilderoy, hogy semmi igazán fontosat. Csupán szereti a vaníliát. Azt hiszem, a legjobb az lesz, ha újra kezdi az életét.
A volt professzor lebiggyesztette az alsó ajkát és igazán szerencsétlenül pislogott fel rá.
- Csak ennyi?
- Kezdje újra, Gilderoy! Kezdje újra!
Vajon hányadszorra már?
Egy szőke suhanc ácsorgott az egyik sarkon, kezében varázspálcát szorongatva. Olykor-olykor a mellényébe törölte izzadt tenyerét és alsóajkát idegesen rágcsálva meredt ki a házfal adta fedezékéből.
Két napja nem evett semmi mást, mint kenyeret, és elérkezettnek látta az időt, hogy végre változtasson mindezen.
Az utca túloldalán álló cukrászda a gyors jóllakás lehetőségével kecsegtetett, de olyan erős védővarázslatok védték, hogy képtelen volt átjutni rajtuk. Kénytelen volt hát megvárni, amíg a cukrász hajnalban megérkezik, hogy munkához lásson.
Rablás.
A szó kissé ijesztően hangzott még úgy is, hogy egészen biztos volt benne, az a pár sütemény nem nagy veszteség senkinek. Főleg hogy a cukrász ott lesz, hogy újakat készítsen. Csak enni akart végre valami finomat. Mióta otthagyta az iskolát, csak a külsejének köszönhetően tudott megélni. Olyan tehetségtelen volt a mágiában, hogy az is csodaszámba ment, hogy képes volt megszerezni a bizonyítványát. A Voldemort nevű sötét varázsló feltűnése amúgy sem tette könnyebbé a fiatalok elhelyezkedését. Mindemellett elege volt már a kéjenc vénemberek és unatkozó feleségek társaságából.
A cukrászda kirakatában halvány fény gyúlt, jelezve, hogy a konyhát kinyitották. A védővarázslatok alig hallható sercegéssel omlottak le. A hely tárt karokkal várta a vendégeket, jelen esetben pedig magát az éhes rablót.
A suhanc várt vagy fél órát, majd beóvatoskodott az ajtón, vigyázva, hogy a vendéget jelző kis csengettyű ne szólaljon meg a feje felett.
Átosont az asztalra forgatott székek között, végig az üresen ásító pult előtt, és pár lépéssel a konyhában termett.
A kivilágított asztal mellett egy különös férfi ácsorgott. Legalább két fejjel magasabb volt, mint a rabló, derékig érő fekete haját laza lófarokba kötve viselte és hegszabdalta arcán vidám mosoly terült szét, ahogy meglátta a ficsúrt.
- Azt hittem, örökké odakint rostokolsz majd.
- Én…
- Te? – vonta fel a szemöldökeit a cukrász.
A suhanc megdermedt. Az előtte álló férfi úgy nézett ki, mint akit megkóstolt egy csapat sárkány, de az arcát uraló széles vigyor és a kezében szórakozottan táncoltatott habverő valahogy mulatságossá tette az alakját.
- Nem ez az a rész, ahol rám kéne szegezned a pálcád és azt kiáltani, hogy „Sütit, vagy életet!”?
- Sosem mondanék ekkora hülyeséget! – háborodott fel a ficsúr.
- Igazán kár. Élveztem volna civódni veled – a cukrász valamiért tényleg letörtnek tűnt kissé. – Egyébként elolvastad a kiírást az ajtón mielőtt bejöttél, vagy kényelmesen megfeledkeztél róla?
- Milyen kiírást?
- A bolt bezárt vagy két napja. A nagybátyám átköltözteti az egészet Roxmortsba. Épp ott van, hogy helyet keressen neki. Ha nem szúrlak ki az ablakból, akár ítéletnapig is ácsoroghattál volna odakint.
Nem úgy tűnt, mint aki megrémült a szőke suhanctól. Tejet keresett a kamrában, lisztet szitált és közben arról fecsegett, milyen nehéz rendesen megsaccolni, mennyi vanília kell a túróba.
- Te mégis ki a fene vagy? – tudakolta elképedten a ficsúr és leengedte a pálcáját.
Addig nem is tudatosult benne igazán, hogy görcsösen szorítja és azzal követi a lófarkas minden mozdulatát.
- Ezt inkább nekem lenne jogom megkérdezni. Elvégre ez az én házam, vagy valami hasonló.
A szőkeség zavarában elpirult.
- Gil. Ennyi legyen elég.
- Szóval Gil… engem Fenrir Greybacknak hívnak.
- Te veszed át a cukrászdát?
A férfi öblösen felnevetett a feltételezésre.
- Nem, én veszélyes állatok idomításával foglalkozom. Csak, gondoltam, sütök neked valamit. Éhesnek tűntél.
- Ezt ilyen messziről kitaláltad? Mi vagy te, legilimentor?
- Nem – komorodott el egy pillanatra amaz. – Csak jól ismerem az éhséget.
Kavart párat egy tálnyi fehér krémen, majd újfent elvigyorodott és a ficsúrra nézett.
- Nos, Gil! Biztosan átfáztál odakint abban a ködben. Van kedved egy igazi gőzfürdőhöz? Az emeleti lakásban van egy. A nagybátyám kifejezetten azért építtette, hogy ott pihenje ki az egész napos hajtást. Ami azt illeti, nekem meg jól indítja a napom – kacsintott.
- Ki akartalak rabolni.
- Remek! Én pedig meg akarlak dugni, és úgy gondolom, ennek érdekében eltekintek attól, mit is terveztél. Egyébként is, nélkülem be sem jutottál volna ide.
Gil elkerekedett szemekkel állt az ajtóban, mint valami meglepett madárijesztő.
Sokszor és sokféleképpen tettek már ajánlatot neki. Volt, aki utalgatott, volt, aki egyszerűen letámadta, vagy zavartan elrebegték, hogy mit is akarnak. Ilyen egyenesen azonban még soha nem mondták az arcába.
- Valami baj van? El is mehetsz, ha akarsz. Nem köteleztelek semmire – fürkészte arcát az idomár.
- Nem, jó lesz így. Hol tudok levetkőzni?
- Akár itt is.
Az élet valahogy olyan, mint a főzött krém. Az alap minden esetben liszt és tej. Ebből áll össze a fehér massza, amit aztán kedvünk szerint ízesíthetünk. Sós, édes, fűszeres, vagy vajas… úgyis csak az utolsó pillanatban áll össze az íze. Mikor az ember fejében lepereg az élete, az a pár pillanat a túlvilág előtt, az adja meg a végső aromáját az egésznek. Addig csak a pillanatokat szívhatjuk magunkba, elnevezve, mit is érzünk éppen. Borsos haragot, vagy kesernyés szerelmet, de jön egy új pillanat és ismét változik.
Gil hason feküdt az asztalon, miközben Fenrir édes csíkot húzott a hátán a krémmel. A vanília bódító illata beette magát az orrába és eltelítette a tudatát, mintha mindent édes fátyolon keresztül szemlélt volna.
Lehetetlen helyzet volt az egész. Két idegen egy márcos kis álomban, amint küldetésüknek tekintik egymás felfalását. Ismerős ízek és illatok kaptak új jelentést a mozdulataik nyomán, két csörömpölés közt izgatott szuszogás, testek halk súrlódása egymáson. Évszázados receptek újraértelmezése zajlott a helyiségben, szaggatott kiáltásokkal koordinálva a másikat, mihez miből kell még hozzáadni. Még, még, és még emberi mozsarat játszva az asztalon. A vanília pedig beette magát mindenhova.
- Rémes cukrász lehetsz – szuszogta kifulladva Gil a másik lisztes mellkasának. – Némi kósza szexért felborítottad az egész konyhát.
Az utolsó élveteg sóhajok még ott rezegtek körülöttük a levegőben, a kielégülést követő ólmos fáradtság azonban már nyújtogatta feléjük karmait.
A szőkeség kíváncsian lenyalogatta az ujjaira ragadt krémet, egyenként futtatva végig a nyelvét mindegyiken.
- Az vagyok, de ha nem fejezed ezt be – kapta el a suhanc ujjait –, akkor megmutatom, mire vagyok képes egy lavór fagylalttal.
Gil elvörösödött, ahogy a gondolatai meglódultak a lehetőségre. Az asztal azonban kemény volt a háta alatt és figyelmeztetően sajogtak a tagjai. Lazítás után vágyakoztak, vagy legalábbis valami kényelmesebb hely után, ahol végre kinyújtózhat, és nem böki egyetlen habverő sem a veséjét.
Összekapaszkodva tették meg az utat az emeletig, lassú csókokat és érintéseket lopva nyújtóztak el a rézkádban.
A következő pár napban a világ beszűkült. Hol egészen apróra, mint egy ágy, hol tágasabbra, mint egy szoba, de a cukrászda emeleténél egyszer sem lett nagyobb. Furcsa bódulatban leledzettek mind a ketten. Minden mindegy volt azon kívül, amit egymásnak nyújthattak és nyújtottak.
- Milyen név az, hogy Gil?
- Egyszerű.
- Tehát valójában nem ez a neved – állapította meg Greyback mosolyogva, miközben hosszú ujjaira csavargatta a ficsúr szőke tincseit.
- Miért, a Fenrir milyen név?
- Fenrir volt a farkas, aki fel akarta falni a világot. Felső állkapcsa az eget érte, alsó a földet, az étvágya pedig kielégíthetetlen volt. Az istenek láncra verték, hogy ne okozzon nekik több gondot.
- Láncra egy akkora dögöt?
A férfi elvigyorodott.
- A legnagyobb szörnyetegeket mindig apró dolgokkal lehet megfogni. Medve inából, madarak nyálából, hegyek lábából, macskaléptek neszéből, asszony szakállából és halak sóhajából fontak láncot.
Gil a párnába kacagott.
- Képtelen dolgok egy képtelen történetben.
- Miért, az jobban tetszene, hogy Fenrir volt a farkas, aki féktelen étvágyának kielégítésére fogott magának egy selymes, aranyszőrű nyuszikát?
- Ez lennék én? – Greyback sáfrányszínű szemeire függesztette a tekintetét és kajánul elmosolyodott. – Vajon mi az, amivel egy kisnyúl megfoghat egy farkast? Érdemes egyáltalán próbálkoznia? A farkasnak nincs kockázat, hisz vagy megfogják, vagy ő fogja meg a nyulat, de a tapsifülest ki biztosítja arról, hogy a láncravert ordas nem kebelezi be, ha rövidnek érzi a pórázt?
Fenrir megborzolta a ficsúr fejét, majd hosszú ujjai végigszánkáztak a mellkasán, körberajzolták a köldökét, végül pimaszul éledező férfiassága köré fonódtak.
- Nem való neked a filozofálás.
- Oh, talán buta nyulacskának gondolsz, akinek az űződésen kívül nem is jár máson az esze?
- Miért, van bármi rossz az űződésben? – vigyorodott el Fenrir és csókra hívta zsákmánya ajkait.
Azon az éjszakán ő feküdt hanyatt és az ablakon bevilágító félhold fényénél gyönyörködött szeretője mozdulataiban.
Az idejük a vége felé közelített. Tudta ő is, és a hold is. A kis paktum, amit újra és újra megkötöttek, a végéhez közeledett, és mocorogni kezdett benne az a régről ismerős fenevad, ami újra és újra megkísértette a napjait.
Csak a nyulacska nem vette észre a napjaira boruló baljóslatú felhőket.
- A találkozásunkkor említettél valami gőzfürdőt – nyújtózkodott Gil –, de azóta sem jutottunk el odáig.
- És pont vacsora közben jött meg hozzá a kedved? Nem jó dolog teli gyomorral beülni oda.
- De szeretném kipróbálni, mielőtt a nagybátyádék visszatérnek Roxmortsból és ki leszek ebrudalva innen.
- Biztosíthatlak, hogy nem jönnek vissza mostanában.
- Küldtek baglyot?
- Mit? – zavarodott meg egy pillanatra Fenrir. – Ja, igen. Küldtek.
- Folyton a holdat nézed – kúszott Greyback mellé, kezében egy gerezd paradicsommal. – Nemsokára egészen kerek lesz. Egy nap még, vagy kettő.
- Kettő.
- Csak telihold. Mitől lettél hirtelen ennyire fancsali?
- Majd egyszer elmondom – mosolyodott el Fenrir és megszerezte magának a paradicsomot.
- Vágj magadnak!
- Nem vagyok jó a késekkel.
- Vettem észre. A húst is úgy eszed, mint valami vadállat – dünnyögte Gil. Próbált erőteljesen duzzogni, de mivel azon igyekezett közben, hogy minél inkább partneréhez simulhasson, a dolog cseppet sem lett meggyőző.
- Egyébként észrevetted, hogy mióta megérkeztem, ki sem tetted a lábad a házból? Jól van ez így? Nem hiányolnak valahol?
- Sehol, ahol igazán fontos lenne. Épp a szabadságom töltöm, ne is törődj vele.
- A szabadságod egy az egyben arra megy el, hogy a ház minden pontján csináljuk.
- Nem tartom rossz programnak. A kirakat még úgy is hátra van.
- Meg a gőzfürdő.
- Igen, az is – bólintott rá Fenrir.
Azóta hogy Gil belopakodott a cukrászdába, mindig ő aludt el először és ébredt utoljára. Igaz, Fenrir napról napra lustábbnak tűnt, de mindig előbb talpon volt. Aznap hajnalban azonban arra ébredt, hogy a másik meleg lehelete a vállát simogatja. A sebhelyek-szabdalta férfi nyitott szájjal aludt mellette, mint valami ártatlan kölyök.
Az elképzelés mosolyt csalt Gil arcára.
Hangtalanul csusszant ki az ölelő karok közül és óvatosan kilépkedett a folyosóra. Menet közben magára kanyarított egy inget és elfojtott egy ásítást. Négy lépés a fürdő, hat a WC…
A folyosó végén álló faajtó mágnesként vonzotta a tekintetét. Hihetetlen, hogy több mint két hete vannak a házban és nem jutottak el a gőzfürdőig.
Álmosan elbotorkált odáig, hogy legalább a kíváncsiságát kielégítse. Egyedül fürdőzni amúgy se nagyon volt kedve, de mégis, hogy nézhet ki egy ilyen helyiség?
A keze a kilincsre fogott, de azonnal rántotta is vissza.
Ragadt.
- Mi a fe…
Egy kéz nyúlt át a válla felett, kivágta az ajtót, őt pedig behajította a szaunába.
A csuklója fájdalmasan megrándult, ahogy tompítani próbálta az esést, a térdeit pedig azonnal felhasította az apró kockákból kirakott padló.
A bejárat bezárult mögötte, és egyedül maradt a sötétben.
- Fenrir, ez nem vicces! Mondd azt, hogy semmi kedved gőzfürdőzni! Szóba se hozom többet, ígérem! – kuncogott vaksin a feketeségbe.
Odakint valaki zörgött a zárral, úgy tűnt, valami nehezet húz az ajtó elé.
- Ez már nem poén! Fenrir!
- Nem, nem az – érkezett a dörmögés az ajtó túloldaláról. – Emlékszel még, mit meséltem a nagyétkű farkasról?
- Persze! Király kis történet, ha kiengedsz, elmesélheted annyiszor, ahányszor csak akarod! – kúszott az ajtóhoz.
- Az istenek ugyan lekötözték, de a gyermekei még mindig szabadon kószálnak. Hati és Skoll. Hati a holdat üldözi folyvást, el-elnyelve korongját. Úgy tartják, ciklusonként egyszer revansot vesz és beragyogja az örökké árnyékban lopakodó farkas alakját. Csak ilyenkor látható teljes valójában a fenevad.
- Nagyszerű! Tényleg remek történet! – dörömbölt. – Engedj már ki!
- Furcsa mese. Gondolom, a nagyja csak kitaláció, mégis érdekes a hold és a vérfarkasok viszonya.
- Vér…
Azonnal elrántotta kezeit az ajtótól.
- Ez ragad! Fenrir, ez ragad! Engedj ki innen, könyörgöm!
Bosszankodó sóhaj érkezett a túloldalról.
- Csak egy fél nap… ennyit kellett volna kibírnod a rohadt gőzfürdő nélkül, és soha többé nem látjuk egymást. Eltűntem volna, mint szürke ordas a ködben, te pedig mehettél volna utadra.
- Sötét van – küszködött a gyomrában érlelődő szorongás ellen Gil. – Nem látok semmit.
- De érzel, nem?
Oszló hús és vér szaga kavargott a levegőben. Eddig is érezte, de nem adott nevet magában a jelenségnek. A büdös addig elviselhető, amíg nem tudod, honnan és miből ered.
Amint az agya külön-külön is feldolgozta őket, a gyomra azonnal felfordult. Könnyezve és nyögve hányt keserűt és marót, odakintről pedig mélázva, csevegő stílusban a farkas hangja szolgáltatta az újabb és újabb hullámhoz az ingert. A végén már nem volt, ami kikívánkozzon. Homlokát a vérszagú ajtónak döntve bámult a semmibe, és imádkozott, hogy felébredjen.
- Rossz választás volt itt megölni őket. Zárt, örökké párás, szigetelt helyiség. Még most is ragad a vérük, pedig már hetek óta halottak. Nem szeretem a városban kihúzni a holdtöltéket, mindig valami ilyesmi történik. Eh… de most nem nagyon volt más választásom.
- Engedj ki! – nyöszörögte Gil.
- Mintha megtehetném. Ej… csak fél nap, nyuszikám. Amikor megláttalak odakint a sarkon, attól féltem, gyanítasz valamit. Hogy te vagy az ügyeletes minden lében kanál nyomozósdit alakító aurortanonc, aki majd megkeseríti az életem. Vagy legalábbis valami hasonló… hajlamos vagyok túlkombinálni a dolgokat, Gil. Ez lesz most a te veszted is. Pedig azt hiszem, már a sajnálathoz hasonlatos érzést sikerült keltened bennem. Meglepő. De az is lehet, hogy csak a játszadozással töltött időnket fogom hiányolni. Hm… ráérek önelemezni, ha már kijutottam a városból. Mikor rájöttem, hogy csak egy szerencsétlen hülye vagy, megadtam a lehetőséget, hogy elmenj. Mindig nyitva volt az ajtó, sosem marasztaltalak. Kényelmes kis pöcs vagy, Gil. Még kérdéseid se nagyon voltak. Ennyire nem érdekel semmi?
- Engedj ki!
- Kezdesz unalmassá válni, pedig annyi mident megvitathatnánk, mielőtt felszeletellek. Így is megdöbbent, mennyire kedves vagyok veled.
- Rohadék…
- Gondoltam, hogy te nem érzed annyira annak. Csak becsuktalak oda, nem? Pedig élveztem volna, ha kikötözlek a tetemük felett és apróra elmagyarázhatom, hogyan cincáltam szét őket. A reakciót látni mások arcán, ahogy a hátrahagyott szemetet szemlélik… majdnem olyan, mint maga a gyilkosság. Azt hiszem, egy kis darabot bennük is megölök. És mégis jönnek nézni. Hihetetlen, milyen kíváncsiak, mint egy rakás hülye hangya, aki a morzsák felé loholnak és hozzák a gyerekeiket is. Hagyj szabad téren egy rakás mocskot, és alig lesz anya, amelyik a gyereke szemét betakarva elrohan. Az emberek…
- Engedj ki, engedj ki, engedj! – mantrázta az ajtónak dőlve, ütemesen dörömbölve rajta ökölbe szorított kezeivel.
Már nem értette, mit magyaráz a farkas, csak a hangjának gúnyos dallama csengett a fülében. Mindenféle értelmezést meghiúsított a szűkölő kényszer, hogy ki akar jutni. Torokszorító érzés a félelem, lüktető fojtás az ember torka körül. Levegőt akart, szabadságot, vagy ha mást nem is, de legalább áldásos öntudatlanságot.
- Elrontod a kedvem, Gil.
Az ajtó nyikorogva tárult ki. Még alig pár centi volt a rés, amin a fény beszűrődött, de ő már elrugaszkodott a földtől.
Egy lépés… két lépés… aztán éles fájdalom, ahogy Fenrir a hajába markolt és lerántotta.
- Enyje, nyuszkó…
A tarkója a földnek csapódott és kellemes zsibbadtságba rántotta a fejét. Az izmai elernyedtek egy pillanatra, és máris rongybabaként lógott Fenrir széles kezei közt.
- Az agyrázkódás hasznos dolog. Gyorsan megtöri az ellenállást – vigyorgott. – Csak nem forog a világ, Gil?
Nem várt választ és felesleges is lett volna. Csak behajította a gőzfürdő éles kis köveire a ficsúrt, mint valami homokzsákot.
Először a sötétég. Aztán tompa puffanások.
Nem igazán tudta, mi mozgatja a tagjait. Érezte, ahogy a véres nyál végigcsurog az állán, a kezei pedig ragacsos masszába mélyedtek tápászkodás közben, de csak a nyitott ajtó volt a fontos…
Foltos szőnyeg a talpa alatt… szoba, pálca, hoppanálás…
A tüdejébe szúrósan tört utat a hideg levegő. Az agya tespedt a káoszban, a tagjai sajogtak, a lába megbicsaklott, és hanyatt vágódott az ismerősen londonszagú utca kövein.
Csillagok. Milliónyi apró pont járt táncot a szemei előtt. Forogtak és billegtek, mintha rosszul tapasztották volna őket az égre. Alakokat formáltak. Kezeket és lábakat kifacsart szögben, egy letépett fület, amint kis köveken fekszik.
- Nem… nem… - nyöszörögte az ég felé.
Kijutott. Most jutott ki! Nincs ott semmi, nincs…
Összemosódtak a képek, mikor mi történt, a könnyei pedig elhomályosították a szemeit.
Már nincs ott. Nincs, nincs, nincs…
A fejének szegezte a pálcáját, és kimondta az egyetlen átkot, amiben valóban jó volt.
.oOo.
Trelawney ijedten rántotta el kezét a szőke férfiétól. Kellett pár másodperc, míg rájött, hogy a Szent Mungó egyik betegágya mellett üldögél.
- Látott valamit a múltamból? Kérem! Mondja, hogy igen!
A jósnő zavartan pillantott a gyermekien ártatlan kék szemekbe.
- Attól tartok, Gilderoy, hogy semmi igazán fontosat. Csupán szereti a vaníliát. Azt hiszem, a legjobb az lesz, ha újra kezdi az életét.
A volt professzor lebiggyesztette az alsó ajkát és igazán szerencsétlenül pislogott fel rá.
- Csak ennyi?
- Kezdje újra, Gilderoy! Kezdje újra!
Vajon hányadszorra már?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése