A ficsúr és a szörny /7

Cím: A ficsúr és a szörny
Fejezet: 7.
Fandom: original
Szereplők: saját
Tartalom: Mese az elbizakodott nemesről aki párbajt veszít és ezért egy különösen emberi szörnyeteg tulajdonává válik.
Figyelmeztetés: Akció-kaland, romantikus, slash, barokk kor
Korhatár: 18
Megjegyzés: Bár a feeling történelmi, valójában nem tartalmaz valós adatokat vagy szereplőket. Max annyiban ósdi, hogy elég régen írtam. Az alapötletet Tateno Makoto- Like The Barren Wasteland című mangája ihlette, de a továbbiakban semmi közös nincs a két műben. 






.oOo.

Silas csak másnap érkezett meg a Greenwald birtokra.
A tükröket letakarták, fekete lepel lógott az ablakokból, a szolgák pedig fel-alá rohangásztak, mint a megkergült hangyák.
A visszatérés egyszerre volt fájdalmas és bosszantó. Mintha a múltjába lépett volna. Szinte várta, hogy a tanítója előkerül valahonnan és mérgesen üvöltözni kezd.
„Greenwald úrfi! Kardvívás egy óra múlva! Kérem, azonnal öltözzön át!”
Minden ugyanolyan volt és valahogy mégis más. Idegen volt egy olyan helyen, amit éveken át az otthonának tartott, aminek minden zugát, minden egyes bokrát úgy ismerte, mint a tenyerét.
A családi kúria középpontjában egy öreg torony állt. Ez volt a legrégibb épületrész és mégis ez volt az, ami a leginkább állta az idő próbáját. Magas, négyzet alapú építmény, hatalmas vöröses kövekből készült és megfoghatatlan erőt sugárzott magából.
Silas egész életében tartott ettől az épülettől. A hatalmas, teljesen ablaktalan építmény egyik gyereknek sem lett volna a kedvence.
Jelenleg az édesanyja lakta ezt a részt, így akárhány rossz emlék rohanta is meg, kénytelen volt felkapaszkodni a hideg kőlépcsőkön, hogy eleget tehessen a meghívásának.

Lady Muriell cseppet sem várta a találkozást. A férfi, aki belépett teljesen idegennek tűnt neki. Silas ugyanolyan tisztelettudó és illedelmes volt, mint évekkel ezelőtt, de a szavai kimértebbek, megfontoltabbak lettek.
Magasabbnak és vékonyabbnak tűnt. Búzaszín haja már egészen a háta közepéig ért és csinos loknikban keretezte hosszúkás arcát.
A kezei megemberesedtek, a tenyerén bőrkeményedések látszottak, ujjain tintafoltok.
Szüntelen ráncolta a homlokát, mintha minden bosszantaná maga körül, a szemei pedig csaknem könyörögtek azért, hogy minél hamarabb maga mögött hagyhassa egykori otthonát.
Régebben mindig a legújabb divat szerint öltözködött, most azonban annak egy szolidabb, kevésbé díszített változatát hordta, mintha már nem érdekelné, mit gondolnak róla az emberek, nem vágyna a figyelmükre és a csodálatukra.
Egy feltűnősködő kölyköt vesztett el, és most egy férfivel ült szemközt.
Silas halk sóhajjal adta meg magát a sorsnak. Az anyja annyira távolinak tűnt, mint még soha életében. Csak ragyogó szőke haja és az övével szinte azonos arcvonások voltak azok, amik emlékeztették, ki is neki az asszony.
Mindketten kissé ridegek és távolságtartóak voltak, mintha csak egy diplomáciai tárgyalás két ellenséges képviselője egyezkedett volna.
Bizonyos értelemben azok is voltak.
- Tudnom kell, hogy mi a szándéka, most, hogy ennyi pénz és lehetőség hullott a kezei közé!
- Biztosíthatom, hogy nem áll szándékomban a Greenwaldok ellen áskálódni. Nagyra értékelném, ha összefoghatnánk a birtokaink felvirágoztatására, és a politikai helyzetünk megerősítésére.
Mindez persze esze ágában sem volt, annyi azonban bizonyos, hogy nem akart a családja ellensége lenni. Sokkal szívesebben vette volna, ha az új életében semmi köze nem lesz hozzájuk.
- Megváltoztál Solomon…
Silas szomorkásan elmosolyodott. Már két órája ültek szemközt és az anyja most először szólt hozzá ilyen közvetlenül.
- Új nevet kaptam, anyám, és új életet.
- Igen. Épp ezért vehettem a bátorságot, hogy ismét lássalak. Bár szomorú az alkalom.
Silas egy pillanatra megzavarodott, majd eszébe jutottak a hatalmas fekete leplek és a rohangáló szolgák.
- Részvétem. Kit vesztett el a család?
- Lady Katharina tért meg az Úr színe elé. Nagy szomorúság ez a szívemnek, reméltem, hogy jól adhatom férjhez.
A ficsúr megütközve meredt maga elé a szőnyegre, alig pár hete találkozott a lánnyal és nem látszott betegnek vagy gyengének. 
Unokahúga halála szíven ütötte, de a tény, hogy anyja egyből a házasság meghiúsulását fájlalja, egészen elképesztette.
- Megkérdezhetem, hogy érte a vég?
- Az az ostoba túl szorosra húzta a fűzőjét!
Lady Muriellnek nem kellett többet mondania, Silas értette a történteket.
Az orvosok a halálnak ezt a formáját „fűzőráncnak” hívták. Némely nők olyan szorosra húzták a fűzőjüket, hogy a belsejük megszakadt és vérezni kezdett.
Lassú és fájdalmas halál, olyan, amit senkinek sem kívánt volna, mégis egyre több asszony tért meg így a másvilágra.
- Miért tett volna ilyet? Amióta csak ismerem, karcsú volt, akár egy liliomszál.
Az anyja tekintete elfelhősödött az indulattól, de végül erőt vett magán.
- Honnan tudhatnánk az indokait? A fiatal lányok csupa meggondolatlanságot követnek el!
- Tudok Katharina felelőtlenségeiről… - mormogott. 
Ezzel úgy látszott, hatalmas követ gördített le anyja válláról. Az asszony végtelen panaszáradatba kezdett arról, mi mindent kellett elviselnie a lány rémes viselkedése miatt. Elmesélte szökést, a lány majdnem házasságát egy kereskedő fiával és hogy hogyan sikerült visszahozniuk a családi birtokra.
- És ami a legszégyenteljesebb ebben az egészben, az az, hogy képes volt teherbe esni attól a senkitől! Van róla fogalmad, mennyire nehéz ilyesmit eltitkolni a csupa szem és csupa száj udvaroncok és cselédek elől?
- Minden bizonnyal megterhelő feladat – helyeselt Silas, miközben legszívesebben felpattant volna és meg sem áll hazáig. 
Minden hibája ellenére szerette Katharinát. Az egyetlen rokona, aki nem feledkezett meg a létezéséről még a megszégyenülése után sem. Bár kissé butácska, de csodás teremtmény volt, aki többet érdemelt volna a családjától, mint bosszankodást és vádakat.
- Mi lett a gyermekkel?
- Az egyik cselédnek adtam némi pénz kíséretében. Nem igazán érdekelt a sorsa. Az a fő, hogy a család becsületét megőriztük! Erről jut eszembe! Gondoltál már a nősülésre? 

.oOo.

Órákkal később Silas keserű szájízzel ült a hintajában és komoran bámult maga elé.
Edward aggódva szemlélte. Titkon bízott benne, hogy ez a találkozás hoz némi pozitív változást az életükbe, de a jelek a legkevésbé sem erre utaltak.
- Lady Katharina Greenwald elhunyt.
- Tudom.
A ficsúr felkapta a fejét és vádló pillantást vetett az óriásra.
- Előbb tudtad, mint hogy ide jöttünk?
- Nem. Csak most értesültem róla.
- Értem… Mondd, Edward, elég felelősségteljesnek tartasz ahhoz, hogy gyermekem legyen?
- Úgy vélem, a nemeseknél ez csupán pénz kérdése, abból pedig neked van elég – válaszolt meglepetten a testőr. – Házasságon gondolkodsz?
Silas összeszorította az ökleit.
- Úgy gondolod, kéne?
Az óriás összehúzta a szemöldökeit.
- Az, hogy én mit gondolok mellékes.
- Nem, nekem nem az! Hallani akarom a te szádból, hogy a kötelességeim között van-e, hogy elvegyek valami gazdag hölgyet, akivel majd maximum egyszer alszom együtt az életben! Aki viszi majd a pénzt ruhákra, fogadásokra, gyerekeket szül, akiket nagyképű nemesekké nevelnek a dajkáik! – a végét szinte kiabálta.
- Kérlek, nyugodj meg! Mi ez a hirtelen felindulás nálad?
- Anyám felvilágosított a tennivalóimról. Újfent megpróbálja a kezei közé kaparintani az életem. Elvesztette Katharinát, de én visszatértem, és most lecsap rám, mint valami héja! Kiesett egy bábu a játékából, és azonnal pótolni próbálja.
- Új életet kaptál és új lehetőséget. Neked kell eldöntened, mit teszel.
- Igen… nekem kell döntenem…
Komoran maga elé meredt, egymásnak támasztotta megfeszített ujjait, és hatalmasat sóhajtott. Aztán jó darabig nem szólt, csak némán pislogott Edward csizmáira. A testőr egy ideig feszülten figyelte, hátha kitalálja, min viaskodik éppen, de később feladta. Nem úgy tűnt, mintha a szőkeség rövid időn belül meg akarna mozdulni.
Csak órák múlva egyenesedett ki és a testőrre emelte tekintetét. 
- Fordítsd meg a hintót!
- Miért?
- Csak fordítsd meg! Nemrég hagytunk el egy falut igaz?
Az óriás bólintott, bár kissé határozatlanul. Úgy sejtette, a ficsúr döntésre jutott a jövője valamely részét illetően, de kérdéses, hogy beavatja-e, vagy lelkesedésében fejjel rohan a falnak.
- Megálljunk ott?
- Igen. De csak amíg kiszállsz, szerzel magadnak egy lovat és egyedül hazavágtatsz. Mire megérkezem, szerezz szoptatós dajkát, bölcsőt, meg… - egy kissé elbizonytalanodott - … mindent, ami egy csecsemőnek kell! Négy napon belül érkezem.
- Megkérdezhetem, mire kell mindez?
- Gyerekem lesz Edward.
- Oh… és ki az anyja?
- Amennyire jól informált vagy, szerintem tudni fogod, mire megérkezem vele. Ha mégsem, akkor nem is érdemel több szót.
Silas hosszú idő óta először őszintén elmosolyodott és ez olyan szinten megdöbbentette az óriást, hogy egyáltalán nem érezte szükségét a további kérdezősködésnek.
Kételkedett benne, hogy igazán nagy bajba tudná keverni magát holmi gyerekszerzés ürügyén. Ha mégis… a pénz sok mindenre orvosság.
- Azt hittem, kíváncsibb leszel az okokra.
- Épp most veszed kezedbe az életed és azt várod tőlem, hogy akadékoskodjak?
- Vagy ez, vagy csendesen ellenállsz…
- Biztosíthatlak, hogy kíváncsi vagyok… várom, miben hasonlít majd hozzád a gyerek.

.oOo.

Még úgy is, hogy tudta, melyik faluban keresse, Katharina gyermekét nem volt könnyű megtalálni. 
A szolgálólány, akire rábízták, nemrég adott életet saját fiának és ezért távoznia kellett a családtól. A gyermek gondozásáért cserébe férjet kerítettek neki, de ahogy Silas elnézte nyúzott, fáradt arcát, a férfi a legkevésbé sem tette boldoggá vagy gondtalanná.
Szinte sütött róla a megkönnyebbülés, mikor elmondta neki, hogy magával viszi az egyik csecsemőt. Úgy tűnt, bármelyiket szívesen adná, csak szabaduljon meg tőlük minél előbb.
Silas annyi aranyat hagyott nála, amiből az egész házat megvehette volna a feje fölül. Nem mert hátranézni. Nem akarta látni a nő kéjsóvár tekintetét, ahogy az asztalra öntött aranytallérok között turkált.

Mikor visszaült a hintajába, már a kezében szorongatta a két csöppséget.
Katharina gyermeke csendesen tátogott. Szőke, bongyor hajszálak meredeztek kerek kis fejéről. Nem igazán tudta, mit kellene tennie vele, de a szoros, fojtogató pólyát, ami nem hagyta mozogni a végtagjait, azonnal lefejtette róla.
A baba hatalmas szemekkel meredt rá, a szája szélén kibuggyant egy kis nyál és egészen úgy nézett ki, mint aki erősen koncentrál az elétáruló látványra.
A ficsúrt mulattatta az arckifejezése és ahogy kis kezeit bizonytalanul kalimpálva próbált belecsimpaszkodni a hajába.
- Szóval kislány vagy… egy gyönyörű szőke kislány… Nem tudom, mik a divatos nevek mostanság, így meg kell majd bocsátanod nekem választásom, ha nagyobb leszel.
Dorothea…
A szolgáló kisfia bömbölni kezdett, Silas pedig rémülten fektette kosárba a kislányt, hogy felvehesse.
Őt is kicsomagolta a pólyából és lelkesen gügyögött neki, hogy elhallgasson. Mikor már majdnem feladta, a baba elszenderült.
Csak pár szőke pihe libegett a kobakján, de az arcán kedvesen butuska mosoly játszott.
- Pancras Tristram Grandsailles és Dorothea Prudence Grandsailles… Kétszeresen is apa lettem.
Pancrast a kislány mellé fektette, betakargatta őket és lemosolygott rájuk. El sem tudta képzelni, Edward mennyire komoran fogja ráncolni a homlokát, ha megtudja, hogy nem is egy csöppséggel gazdagodott feleség nélkül. Ezt mindenképpen nehéz lesz eltussolni.
Mégsem tudta bánni.

.oOo.

Silas élvezte a hajnalokat. Volt benne valami felemelő, ahogy a nap vörös fénnyel újjászületik. Mintha minden reggel új esélyt kapna, hogy fényesebben ragyogjon, mint előtte.
A torony nyirkos, homályos terméből minden reggel végignézte a skarlát és narancsszínekben játszó csodát.
Ilyenkor Calebre gondolt. A férfi hátán futó vöröses vonalak lassan kusza felhőmintává szelídültek az emlékezetében. Az arca vonalai elhomályosultak, emlékeiben megfakult az illata, elhalkult a hangja, és lassan elfelejtette milyen kívánatossá tette a szemeiben tükröződő lázas csillogás, valahányszor a karjaiban tartotta.
Kétségbeesetten próbálta megtartani minden pillanat emlékét, de úgy érezte, mintha egy folyót próbálna magához ölelni.
Az idő áradásként duzzasztotta, taszította előre az emlékei vizét és képtelen volt minden cseppet a markában tartani.
A hajnalokat arra szánta, hogy újra és újra magába dörzsölje emlékeinek ezeket a cseppjeit, együtt lehessen a múlttal…
Mikor a nap kibújt fodros felhőágyából, visszatért, hogy a gyermekei visongása tölthesse be élete többi részét.
Dorothea és Pancras szépen cseperedtek, Silas számára megdöbbentően gyorsan. Már totyogtak apró lábaikon és lelkesen visongva gügyörésztek. Bárki kérdezte, ikreknek mondta őket, de nem termett még a világon két ilyen különböző gyermek. A kislány hangos volt, öntudatosan lépkedett és kaparintotta magához a játékokat. Addig bőgött, amíg a nagydarab dada őt vette a karjaiba Pancras helyett.
Már most akaratos teremtésnek tetszett, ami Silast minduntalan Katharinára emlékeztette.
A kisfiú ellenben csöndes teremtés volt, tágra nyílt kék szemeivel érte el, amit akart. Kitartóan tanulmányozott mindent, ami csak a keze ügyébe került.
Dorothea hajlamos volt megrágcsálni a játékait, aztán eldobálni őket. Pancras ellenben napokig képes volt ugyanazon rongybabát szorongatni az ujjai közt.
Bár a dajkák nem javasolták, Silas minden szabad percét a csöppségekkel töltötte.
Edward meséje az eltitkolt és szülésbe belehalt vidéki feleségről, annyira hihetetlenül átlátszó volt, hogy működött. Bár egy vagyonba került elrendezni a dolgokat, de végül elhallgatott minden lepcses száj, amely megkérdőjelezte a történet valóságalapját.
Persze Lady Muriell nem volt túl boldog, minden ízében reszketett az elfojtott feszültség, mikor az egyik bálon játékosan megfeddte Silast, amiért eltitkolta a feleségét.
A ficsúr mosolyogva biccentett neki, amitől az anyja kezében haragosan megremegett a legyező. Aznap feltűnően hamar távozott.

.oOo.

- Silas!
- Mondd, Edward!
- Megérkezett az ügyvéd. A dolgozószobádba küldettem.
A ficsúr épp azon igyekezett, hogy Dorothea ujjait kibogozza a hajából, de a kislány csak kuncogott és makacsul markolászta a fürtjeit.
- Édesem! Engedd el!
- Uram! Segítsek?
- Köszönöm, Marta, de megoldom – mosolygott rá a dadára, majd az arca összerándult lánya egy újabb hajtépési kísérletére.
- Nem jöhetne az ügyvéd holnap? Elvégre, ma biztosan nem fogok meghalni.
Edward elfojtott egy mosolyt és kihúzta magát. Ugyanolyan hatalmasnak és parancsolónak látszott, mint mikor Silas megismerte.
- Mára sürgönyöztél érte. Nagyon érti a dolgát, kérlek, ne várasd meg!
A testőr szájából mindez fenyegetőbben hangzott, mintha azt helyezte volna kilátásba, hogy elvágja a torkát, amennyiben nem fogadja meg a tanácsát.
Silas kénytelen volt igénybe venni a dada segítségét és kibogozni a haját. Összekócolta Pancrast, majd követte Edwardot a dolgozószobája felé.
- Ő az, akiről beszéltél?
- Igen. Nemrég kezdett, de máris igen jó szerződések kerültek ki a kezei alól.
- Ebben persze a te munkád is benne van. Igaz?
Edward nem válaszolt, csak sejtelmesen elmosolyodott.
Silas az utóbbi időben megtanulta, hogy az óriás mindig többet tud a fontos eseményekről, mint a többség. Ha nagyon belelovalta magát, még azt is el tudta képzelni, hogy a volt testőr lapáttenyereiben fut össze az udvari kémek minden információja. Persze, ez túlontúl elképzelhetetlen volt…

.oOo.

Beesteledett, mire az ügyvéd minden papírt átrágott vele. Saját nevére vette a gyermekeit, megírta a végrendeletét, és alákörmölt még vagy ötven papírt.
Képtelen volt megérteni, miért kell mindent háromszor körbefogalmazni, és még azt is kicifrázni, mintha egyenesen a királynak menne.
Mikor a lakosztálya ajtaja becsapódott mögötte, megkönnyebbülten sóhajtott fel.
Fáradtan rángatta le magáról szoros gallérját, cicomás zekéjét. Lehámozta magáról a harisnyáit, lecsúsztatta válláról az inget és a vizestálban megmosta az arcát.
Nem érezte magát sokkal frissebbnek. Szinte hiányzott, mikor hóval kellett bedörgölnie a testét. Akkor valahogy tisztábbnak és könnyebbnek érezte magát, most viszont, hogy csak az arcát és a kezeit mosta naponta, valahogy úgy érezte, mintha burok lenne a teste körül. Benedvesített egy kendőt és átdörgölte vele magát. Mikor végzett, sarkig tárta szobája hatalmas, kétszárnyú ablakát és hagyta, hogy az erkélyre vetülő holdfény belopakodjon a szobába, fényes csíkot húzva a padlón egészen az ágyáig.
Az erkély ajtajához sétált és nekidőlt a fakeretnek. Nem félt, hogy pőreségét bárki észreveszi. 
A szobája egy kellemes kis lugasra nyílt, amit magas, sűrű sövény választott el az udvar többi részétől. Magányos kis zug a nyüzsgő épületen belül. Gerrit de Grandsailles a feleségének építtette ezt a részt, mikor az asszony a hit karjaiba menekült bánatában. 
Hogy mitől volt oly bús, hogy majd tíz évet élt elzártan ebben a lakosztályban és a lugasban, azt Silas nem tudta, és nem is igazán érdekelte. 
Annyiban azonban biztos volt, hogy ez a hely bárkinek segítene békét találni.
Úgy mozdult, hogy a hold ezüstös fénypászmája pont a lábaira essen, átölelte magát karjaival és beleszagolt az egyre csípősebbé váló éjszakába.
Megmagyarázhatatlan nyugtalanság fogta el. Minden egyes sejtjében remegni kezdett az érzés, hogy figyelik. Szinte érezte, ahogy valakinek a pillantása végigfut a hátán, egészen a fenekéig, majd a lapockáira szegeződik.
Nem mert megmozdulni. Soha nem hitt a szellemekben, vagy más túlvilági lényekben, de a gyomra most mégis összeugrott egy pillanatra. Legszívesebben az ágyához rohant volna, és a fejére húzza a takarót, mint holmi kisgyerek, de nem akart elmozdulni a holdfényből.
Enyhe fuvallat bizsergette meg a tarkóját… meleg, mint a lélegzet, de mire moccant, hogy megforduljon, egy erős kar hátulról átölelte a mellkasát, egy másik pedig szorosan a szájára tapadt, hogy benntartsa meglepett kiáltását.
Vergődött a mögötte álló szorításában, de az megragadta, a háta mögé csavarta az egyik kezét és minden egyes szabadulási kísérletnél figyelmeztetőleg felfelé rántotta. Silas jobbnak látta, ha nyugton marad, és nem kockáztatja a karja épségét.
- Silas – suttogott fülébe egy férfihang. – Elengedem a szád, ha megígéred, hogy nem üvöltesz.
A ficsúr megmerevedett az ismerősen dallamos beszédtől, majd kis idő múltán határozatlanul bólintott.
A meleg tenyér lecsúszott az arcáról és miközben csatlakozott ahhoz, amelyik a csuklóját tartotta fogva, végigsimított meztelen hátán.
Megborzongott az érintéstől. Egyszerre volt ismerős és rémisztő.
- Ki maga és mit akar tőlem? – sziszegte ingerülten.
- Rá fogsz jönni! – suttogta a bársonyos hang gazdája.
Silas érezte, hogy lazul a szorítás a csuklóján, megrántotta és azonnal fordult, hogy szembekerüljön támadójával.
Egyetlen pillantás kellett csak hozzá, hogy ökölbe szorult kezei tanácstalanul hulljanak a törzse mellé. Bár a sötétség nem sokat segített, de ezt az arcot bárhol felismerte volna.
- Caleb?
Felrémlett benne, hogy a szellemek egy mesében sem viseltek maszkot és nem árasztottak friss fűillatot magukból, de mikor Caleb megragadta és a szájára tapasztotta a sajátját, ez már egy cseppet sem érdekelte.
Mohón kapott a másik után, ujjait annak selymes hajába fúrta és amennyire csak tudta hozzápréselte magát a testéhez.
Nem hagyta, hogy a furcsa jelenés megszólaljon, egyetlen pillanatra sem engedte el az ajkait.
Biztosra vette, hogy álmodik, hogy most igazából az ágyán fekszik, mélyen a dunyhák alatt, és mindez csak a fejében történik meg. Könnyek gyűltek szemében a gondolatra, hogy fel kell majd ébrednie.
- Szeretlek… - suttogta Silas a sötétségből előbújó jelenésnek.

.oOo.

Caleb már órák óta csendesen ült Silas szobájának sötétjében, és komoran meredt az egyre sűrösödő sötétségbe.
Edward mentőakciója kétszer olyan fájdalmasra sikerült, mint amilyennek a nagydarab férfi szánta.
A börtönben mindennaposak voltak a kínzások, senkinek nem szúrt szemet, ha egy foglyot a felismerhetetlenségig összevernek. A testőr és az emberei addig páholták, amíg a vonásai felismerhetetlenné váltak. Kicserélték a ruháit egy hasonló termetű elítélttel, kicsempészték és bújtatták, amíg a sérülései begyógyultak és a kedélyek kissé csillapodtak.
Szerette volna azt mondani, hogy a kék-zöld foltok és a törött csontok összeforrása volt a legrosszabb, de a testőr beszámolói az őrlődő ficsúrról sokkal inkább megfeküdték a gyomrát. Arról nem is szólva, hogy helyette végeztek ki valakit.
A testőr ugyan biztosította róla, hogy egy többszörös gyilkost választott erre a célra, ám nem volt képes teljesen megnyugtatni.
Csendesen kopogtak ujjai a szék karfáján, feszített ütemben rakosgatva egyik ujját a másik után.
Mikor Edward becsempészte ide, remélte, hogy nem kell ennyit várnia, hogy újra a karjaiba zárhassa, de az élet keresztülhúzta a számításait.
Amíg várt, tervezgetett. Tucatszor elismételte, mit fog mondani, ha újra látja, belesuttogott a sötétbe minden egyes szót, ami az eszébe jutott. Mégis, mikor Silas fáradtan bebotorkált és elkezdte ledobálni a ruháit… elakadt a szava.
A holdfényben kirajzolódó sziluett minden mozdulata melengette a szívét. Oda akart lépni, a karjaiba kapni és többé el sem engedni. Valahogy mégsem volt rá képes.
Tudta, hogy halálra rémítené.
A ficsúrról sorban lekerültek a ruhadarabok, megmosdott, és az erkélyajtóhoz lépkedett. 
Szomorúnak és elesettnek tűnt, mint a tündér, amelyik visszavágyott a holdba.
Úgy döntött, nem vár tovább. 
Silas háta mögé került és betapasztotta ajkát a kezével. Nem akarta, hogy felverje a közeli szobákban alvó cselédeket.
Lélekben mindenre felkészült, üvöltésre, hitetlenkedésre, arra, hogy a ficsúr hisztériás állapotba kerül, mint egyes úrhölgyek, ha féltve őrzött titkaik napvilágra kerülnek. Arra azonban nem számított, hogy Silas ráveti magát és úgy szorítja, mintha az élete múlna rajta.
Megdöbbent a követelőző csókoktól és simogatásoktól. 
Pár pillanat múlva azonban elfeledkezett az aggályairól és közelharcot vívott ruháival a szabadulásért.
Csak a maszkot hagyta az arcán.
Silas most először ezt egyáltalán nem bánta, igazából nem is érdekelte. Csak az volt a lényeg, hogy a karjai közt érezhesse Caleb remegő testét, simíthassa a mellkasára rajzolódott kusza, de szívbemarkolóan ismerős mintákat és ne kelljen arra gondolnia, hogy egyszer felébred majd, és újra nélküle kell tengetnie napjait.
Caleb magához szorította a ficsúr testét. Mindketten felsóhajtottak, ahogy az ágyékuk a másik testéhez simult.
A maszkos Silas hajába fúrta orrát, mélyen beszívta az illatát.
A ficsúr határozott mozdulatai vezették át az éjszakán, lassan és fokról fokra emelve a gyönyörüket. Letaglózóan gyönyörű volt, ahogy aranyszín haját dobálta a holdfényben, a testén gördülő izzadtságcseppek, az élvezettől rekedtes hangja… Calebnek minderről egyetlen szó jutott eszébe:
„Tökéletes!”

.oOo.

Reggel Silas arra ébredt, hogy a nap az arcába tűz. Rég volt már, hogy nem hajnal előtt ébredt. Az éjszaka emlékei elöntötték az agyát, és mosolyra húzták ajkait. Pár pillanattal később bűntudatosan fúrta arcát a párnájába.
Holtakról jót vagy semmit, de ilyet álmodni… egyszerre élvezetes és arcpirító. Felettébb arcpirító…
Csak akkor kezdte igazán furcsállni az éjszakát, mikor a párnából friss fűillat szállt az orrába, a hátát pedig gyengéd, meleg légáramlat csapta meg.
Óvatosan felemelkedett, megfordult és szembetalálta magát álmai tárgyával.
Caleb kitakarózva feküdt a hátán, kezei a feje alatt, a haja a szájába lógva. Viselte a maszkját, de úgy tűnt, abban aludt el, mert az éjszakai forgolódástól egészen felcsúszott a homlokára.
Silas nem mert mozdulni. Nem elég, hogy a férfi, akit halottnak hitt, itt alszik mellette békésen akár egy kisgyerek, de a maszk, amit megismerkedésük óta nem tudott leimádkozni róla, most ilyen egyszerűen… nem tudta, hogy sírjon, vagy nevessen. Az egész annyira egyszerű és nevetséges volt. Nem mintha valaha égzengést, cintányérokat és kürtöket várt volna, mikor végre megpillanthatja kedvese arcát, de azért az élet talán megkímélhette volna a Caleb szája sarkában összegyűlő kis nyálpataktól.
A pillantása végigfutott a férfi mellkasára égett mintákon át a nyakáig, ahol a feszes bőrön halványabbnak látszottak a hegek, majd feljebb…
Caleb kissé szögletes arcát csak a baloldalon szelte át egy furcsa mintázat, de egyáltalán nem volt taszító. Csak egy régi sebhely, régi emlékekkel.
Silas el sem hitte, hogy a férfi emiatt rejtette el annyi évig az arcát. Néhány háborúból visszatért katona sokkal súlyosabb és otrombább hegekkel élte a napjait.
Aztán elszégyellte magát…
Caleb kisfiú volt, mikor megégett az arca. Egy kisfiú, aki valószínűleg halálra rémült.
- Biztosan nem alszom már?
Megcsípte az arcát, de hiába a fájdalom, úgy tűnt, most nem álmodik. Bár jobban belegondolva a tegnap éjszakába…
- Caleb! Caleb! Azonnal ébredj fel!
A férfi nagyot sóhajtott, kinyújtotta a karjait, de egyébként nem mozdult. Silas úgy döntött, sokkal kellemesebben is meg tudja oldani az ébresztést, és Calebhez bújt. Ajkaival feltérképezte az arcán futó sebhelyeket, a férfi borostás állát, majd lágyan masszírozni kezdte a vékony mozdulatlan szájat.
Mikor Caleb végre kinyitotta a szemét, egy nagyon számonkérőn néző ficsúr arca hajolt fölé.
- Azt akarom, hogy elmagyarázd! Hogy maradtál életben? Miért nem szóltál róla? 
A férfi mosolyogva végigsimított a ficsúr arcán, lekapta félrecsúszott maszkját és a földre hajította, aztán magához húzta és hosszan megcsókolta.
- Ha csak ennyit akarsz…

.oOo.

Húsz évvel később:
Caleb a könyvtárszobában üldögélt egy kényelmes fotelban és a legvaskosabb könyvet tartotta a kezében, amit a ficsúr valaha látott.
Silas mellette ült a földön, egy hasonló méretű olvasmánnyal és néha komoran megigazgatta orrán a látüvegét.
- A sírba visz ez az okuláré! – morrant fel, mikor már nyolcadszorra tolta fel az orrnyergén.
- Nyugodj meg, kedvesem! Ha nem adtad volna oda Agathának, nem görbül el.
- De hiszen…
- Tudom… elgyengülsz a kisgyerekektől.
- Annyira hasonlít Dorotheára – sóhajtott Silas.
- Mivel az ő lánya…
- Nem úgy értettem! – morgott.
Caleb összeborzolta a haját, mire a ficsúr a kezére csapott a könyvével.
- Hát hogy?
- Mpf! Inkább megyek, és beszélek a fiam csökönyös fejével!
Lecsapta maga mellé a könyvét, rárakta a szemüvegét és feltápászkodott.
- Megint a házassággal akarod terhelni?
- Baj?
- Végül is, egy olyan férfi papol neki a házasság szentségéről, aki sosem lépett frigyre senkivel. 
- Pedig veled tengetni a napjaimat, pont olyan, mint egy házasság – közölte kaján vigyorral az arcán, majd csókot nyomott kedvese ajkaira.
- Ugye nem most akarsz vitát kezdeményezni arról, hogy melyikünk a férfi ebben a frigyben?
- Miért? Mi bajod a vitáinkkal? – vágott durcás arcot.
- Hogy mindegyik a hálószobában végződik…
- És ez kellemetlen? – kulcsolta kezeit Caleb nyaka köré.
Csókot nyomott a férfi egyik széles sebhelyére, majd gyengéden megnyalta a fülcimpáját. Caleb beleborzongott az érintésébe, összehúzta a szemöldökeit és kitartóan próbált a könyvére koncentrálni.
- Nem, nem az. De neked nem a fiunk makacs fejét kéne mosnod?
- Meggondoltam magam.
- Tényleg? Segítesz befejezni a jelentésem az utóbbi idők egyházi túlkapásairól?
Silas elkomorodott, nyomott egy puszit Caleb szája sarkába, majd hosszan kinyújtóztatta magát.
- Abban talán mégsem. Tudod, azok után, hogy kivégeztek, meghurcoltak, és bűnbakot csináltak belőled, nem tudom, hogy tudsz megint a királynak dolgozni.
- Nem tudja, hogy neki dolgozom. Edwardnak segítek.
- Aki mit is csinál?
- A testőrünk, személyi tanácsadónk és udvari kém…
A ficsúr elvigyorodott.
- Elég furcsa az itthoni helyzetünk. Nem gondolod?
- Mert szabadidőmben egy beosztottamnak dolgozom, vagy mert egy férfival élek együtt, aki az egy szem fiunkat házasságra akarja rábeszélni, vagy mert a lányunk egy fegyverkereskedő felesége lett? Melyikre gondolsz?
- Rendben… esetleg nem erőltetem Pancrast.
- Mitől függ?
- Attól, hogy milyen gyorsan tudod letenni azt a könyvet és engem kapni helyette az öledbe.
- Az ajtót bezártad?
- Persze.
Caleb összecsapta a könyvét, és maga elé húzta az elégedetten vigyorgó Silast. Akárhány év telt el, akárhány ránc mélyedt a ficsúr kisfiús arcára, nem tudott betelni vele.
Alig tudta megállni, hogy ne vigyorogjon, mikor arra gondolt, hogy ezt az egészet tulajdonképpen Pius atyának köszönheti. Ha nincs az a megátalkodott inkvizíciómániás, akkor talán soha nem kerül ilyen közel a férfihoz. Néha mosolyogva arra gondolt, hogy talán meg kéne köszönnie neki.
Mikor legutóbb találkozott az atyával, nem úgy tűnt, mintha a férfi tudna magáról, vagy a körülötte lévő világról. Önmagukat korbácsoló szerzetesek csoportjában haladt, mezítláb és véresen. Csak az imádság ritmusára mozgott, szemét mereven az előtte haladó szerzetes hátára szegezte és minden egyes lépésnél lesújtott a korbáccsal.
Kevésen múlott, hogy Caleb meg nem sajnálta.
- Caleb!
- Mondd!
- Ne most elmélkedj! – morgott a ficsúr és a nyomaték kedvéért lökött egyet a csípőjén.
- Értettem! – mosolyodott el.
A karjait Silas köré fonta és hosszan megcsókolta.
Már kezdtek belemelegedni a simogatásokba, mikor kopogás hangzott fel.
- Ki az? – szólt ki a ficsúr.
- Uram! Pancras fiatalúr keresi.
- Csodás! – morogta Caleb nyakába – Azonnal megyek!
A barna férfi elmosolyodott, majd segített kedvesének, hogy összehúzza magán az ingét. Silas végig durcás arcot vágott, csak akkor derült fel valamicskét, mikor búcsúcsókot nyomott Caleb orrára.
- Megyek, elbeszélgetek a fiunkkal.
- Csak semmi fondorlatos házasságszervezés a távollétemben! – morogta Caleb.
- Ötleteket adsz? 
- Menj már! Pancras ideje drága! Fontos munkákat végez!
Silas elvigyorodott, ahogy Caleb utánozta a fiuk kissé túlzó felelősségtudatát. Visszalépett az ajtóból, lopott még egy édes csókot a vékony ajkakról, majd megadta magát a sorsának és elindult, hogy a termény betakarításról csevegjen Pancrassal. 
Igazából nem volt rossz fiú, és mindketten odáig voltak érte, de mióta megengedték, hogy ő intézze a földek igazgatását, a parasztok munkájának kiadását és még pár dolgot, azóta maximalista munkamániássá változott.
Csak ezért foglalkoztatta annyira Silast, hogy találjon mellé egy kedves lányt, aki majd meglágyítja egy kicsit, és elvonja figyelmét az örökös munkáról.
Azért persze most egy darabig nem hozza szóba… végül is, megígérte Calebnek…