Cím:Két pucér egy cseresznyefán
fejezet: 6.
fandom: original
korhatár: 18
műf.: humor, kaland- akció, scifi, biszexualitás, gyilkosság, trágár beszéd, manipuláció
Figyelmeztetés: agybaj ^^
Tartalom: Mi a fenét esznek a cseresznyefák?
Dorka és űrkalóz bandája megválaszolja a kérdéseket és még sok másikat is. Közben pedig a kihalás szélére sodornak pár fajt, idegileg leamortizálnak egy komplett sivatagi törzset, legendásan verekszenek és családi kapcsolatokat ápolgatnak. De valahogy mindig kerül valaki a cseresznyefára...
Viktor ébredezett. Lévén, hogy nem egyszer elájult már élete folyamán, ezen a tényen meg sem lepődött. A tudata lassanként visszatalált a jelenbe, és fájdalmas igyekezettel adott jelentést minden porcikája állapotáról. Sajogtak a térdei, a tenyere és az orra is.
A betegszoba mennyezetére pislogott, fel akart ülni, de visszanyomták.
- Ne ficeregj! Egy perc, és rendben a lábad. Csak horzsolásaid vannak. Hogy a fenébe tudtál pofára esni egy csata közepén? Jó hogy az orrod nem tört el, de azért mindjárt megnézem.
A korholó hang Dáriuszhoz tartozott, és kis idő múlva egészen szórakozottá vált, ahogy kákabelű űrhősökről kezdett dörmögni.
Piktor érdeklődve körülnézett. Egy szomszédos ágyon Dorka feküdt bekötött fejjel, nyakmerevítőben. Kicsit hátrébb Mimóza épp Acélnak segédkezett, mert a szakács nem érte el a seb végét és képtelen volt önmagát összefoltozni. Ezért ha duzzogva is, de átnyújtotta a testőrnek a sebforrasztót. Csak akkor derült fel a tekintete, mikor megpillantotta az ébredező festőt.
- Már kezdtem aggódni, hogy a túlvilágra disszidálsz két horzsolt térd miatt!
- Mi a fene történt? – rázta le magáról Piktor a különböző kütyüket és csipogó műszereket.
- Szimpla rajtaütés – morogta Mimóza a sebre koncentrálva.
A testőrrel ellentétben Acél az a fajta volt, aki szerette hosszan mesélni a történéseket, lehetőleg nagy hévvel gesztikulálva hozzá, ezért inkább újra kérdezett, mielőtt a szakács belefogott volna, hogy eposzt fabrikáljon a történtekből.
- A kapitánnyal mi van?
Dorka mozdulatlan feküdt, békésen, akár egy kis angyal. Egészen szokatlan jelenség volt tőle az ilyesmi.
Dáriusz elpakolta az orvosi felszerelést, aztán ellenőrizte a kijelzőt a lány mellett.
- Kutya baja sem lesz, de kénytelen voltam bealtatózni, hogy ezt biztosítsam. Valószínűleg az egyik lövés felvert egy nagyobb követ, és tarkón kapta. Szerintem meg sem érezte magát az ütést. Csak felszíni seb és egy randa agyrázkódás. Hamar rendbe jön, ha még legalább egy órát nyugton tudom tartani.
- Nem lesz ebből baj? – húzta be a nyakát Viktor.
Valahogy képtelen volt elképzelni, hogy a kapitány felébredésekor nyugodtan fogadja, hogy erőszakkal altatták el.
A kormányos vigyorgott és vállat vont, majd beállította az ébredés időpontját és távozott. A festő elgondolkodón nézett macskaszerű alakja után egészen addig, amíg Acél felháborodott dörgése vissza nem rántotta a valóságba.
A szakács válláról széles csíkban folyt a vér, de úgy tűnt, Mimózát egyáltalán nem hatja meg. Egy hosszú szerszámmal matatott a sebben.
- Ha szadistára akarnám bízni magam, akkor Lieblinget kérem meg, hogy segítsen!
- Inkább ellenőrizted volna, hogy a seb teljesen tiszta, mielőtt nekiállsz forrasztani! – irányozta a testőr és röpke elégedett pillantással kihúzott valami apró kődarabot a lassan alvadó vérlemezkék közül.
- Remélem, mára eleget turkáltál bennem – szisszent fel Acél.
- Úgy látom, nincs benned több darabka, de ami azt illeti, van itt pár seb a hátadon, amit ellenőriznék.
Mimóza végigfuttatta ujjait a széles forradásokon és deformitásokon, amik a szakács hátát tarkították. Többségük elég gyér ellátásról árulkodott.
- Nem vagyok szenvedő szűzleány! – rántotta fel az ingét zavartan Acél.
A testőr vállat vont. Ha eddig elvolt azzal, hogy a háta úgy fest, mint valami sokat szenvedett hold felszíne, hát ki ő, hogy beleszóljon?
- Gyere, Piktor! Ideje a krumplikat megdolgozni kissé. Amíg a kapitány fel nem ébred, úgysem fogsz többet megtudni, hiába mereszted a szemed. Ma megengedem, hogy használd a héjazót.
A festő vállat vont és engedelmeskedett. Már egészen hozzászokott a kis gumók pucolásához és aprításához, az pedig egész felvillanyozóan hatott, hogy a gépet használhatja, nem kell minden darabot kézzel szenvedni.
A folyosón Liebling rohant át előttük vagy tucatnyi véres, koszos ruhát cipelve, és minden lépéskor idegesen sziszegve valamint arról, mennyire gyűlöli a kavicsokat. A padlón idegesítően csikorgott a bolygóról felhordott homok, mintha dörzspapíron járkálnának. A festőt kirázta a hideg, valahányszor lépett, úgyhogy egy idő után a karján díszelgő libabőrt egész természetesnek tekintette. A takarítórobotok sehol nem voltak, ami azt jelentette, hogy valahol másutt még nagyobb a kosz, és egyelőre azzal vannak elfoglalva.
A szakács szinte húzta maga után, mintha minden vágya lenne fényévekre kerülni az orvosi szobától. Bár tekintve Mimóza sebfelszaggatási terveit, ez nem is volt igazán csoda.
A társalgóban a káosz képe fogadta.
Dorka virága a cserépből kiborulva feküdt a padlón, és minden egyéb mozdítható tárgy is olyan összevisszaságban egymásra hányva hevert, mintha egy igazán ingerült varázsló a helyiségen töltötte volna ki a haragját.
- Mi a frász?
- Ne tátsd a szád! Fél óra és rend lesz mindenhol. Megstuccoltunk egy hegyet. Az alsó szint le van zárva, szóval fürdeni meg se próbálj. A víztartalékok csak ivásra vannak.
- De mi történt egész pontosan?
- Valami idióta banda megtámadott minket, és kicsit komolyabb felszerelésük volt, mint amire számítottunk. Ennyi. Amiért mentünk, állítólag megvan, de Fülöpöt azóta nem láttam, hogy elhagytuk a bolygót.
A herceg a kapitány kabinjában ült és arra a nyüves kis dobozkára meredt, amiben a kincsek kincsének, az elképzelhetetlen vagyon forrásának kellett volna lennie. De üres volt.
Szeretett volna felkapni valamit és a falhoz vágni, de a szobában nem volt semmi, ami dobálózásra alkalmas lett volna, és nem volt lerögzítve. Csak az a rohadt doboz.
Letépte a bajuszát, elhajította és hanyatt vágódott az ágyon. Egyenként rúgta át a szobán a cipőit, a méregdrága darabokat, mintha csak valami munkásbakancs lett volna.
Hihetetlen, hogy idáig eljutott, és egy üres vacakkal kell szembenéznie. Azaz hogy dehogy üres! Volt benne egy cetli.
A kis papírdarab a lila párnán hevert, és Fülöp úgy érezte, gúnyolódik rajta. Mintha a betűk cirkalmas valója fityiszt mutatna neki.
Fáradt volt és nem értette az egészet.
Mikor rájuk támadtak, azonnal tudta, kik lehetnek, és legszívesebben fület-farkat behúzva mentette volna az irháját. Nem sok értelme volt az ellenállásnak, de a térkép végre jelzett, és a kincsért… a kincsért megérte megpróbálni.
A cetli megemelkedett, ahogy mellécsapta a kezét a párnára.
„…A cseresznyefák vért isznak. Legalábbis a néphit szerint őseik, a japán cseresznyefák azért bontottak csodás rózsaszín szirmokat, mert a gyökereik között holtak feküdtek. Mindezt a fajba tartozó öregek mára már csak mint szép mondát emlegetik. Egy meglehetőst hasznos evolúciós folyamatnak köszönhetően ugyanis leszoktak a vérszívásról, és egy ideje kifejezetten mókusokkal és kismadarakkal táplálkoznak. Ezeket a törzsükön található odúba vonzzák, és egy alkalmas pillanatban magukba zárják.
A cseresznyefákról tudni kell továbbá, hogy fennhéjázó népség. Amennyiben nem kellő tisztelettel és alázattal közelítünk feléjük, hajlamosak ágaikkal hangot adni elégedetlenségüknek. Sokszor tettlegességgel tetézve a felháborodás recsegő zaját.
Nem ildomos említeni előttük a több száz éves tölgyeket vagy óriásfenyőket, mivel ezek majdhogynem az arisztokráciának felelnek meg fa szemmel, és bár a cseresznyék nagyra tartják magukat, sosem érhetnek a nyomukba. Épp ezért a téma nyomasztó számukra, és többnyire sértődéshez vezet.
Aki mindezen akadályok ellenére képes elnyerni egy cseresznyefa barátságát, az több életre szóló szövetségesre talál benne…” /Részlet Fülöp, a Bogyós - Növényhatározó Uralkodóknak című könyvéből/
Fülöp nyolcadszorra is elolvasta a sorokat, és teljesen értelmetlennek találta az egészet. Mi a fene ez a baromság a fákkal?
Az ajtó alig hallható szisszenéssel csúszott szét, ahogy Mimóza belépett rajta. A herceg fel sem emelte a fejét, csak az arcára ejtette a papírt, és annak takarásában fáradtan behunyta szemeit.
- Megsérült, uram? – érdeklődött a testőr.
- Ezt nem azelőtt kellett volna megkérdezned, hogy elrohantál a zsiliptől kezedben a kapitánnyal?
- Úgy értékeltem, hogy ellentétben vele, nem mutatja komoly sérülés jeleit.
- Vagy a farkad úgy értékelte, hogy engem a következő milleniumig sem tudna becserkészni.
Mimóza megfeszült. Kénytelen volt megállni a szoba közepén, és emlékeztetni magát a helyzetére, beosztására és a helyre, ahol épp tartózkodtak. Ha nem tart egy kis szünetet, félő, hogy szájonkapja a herceget egy nevelő jellegű pofonnal.
- Pocsékul végzed a dolgod, Mimóza – vigyorgott a papírba Fülöp, és szórakozottan fújkodni kezdte, hogy el-elemelkedjen az arcától.
- Mivel nem érte sérülés, azt hiszem, ebben nem kell egyetértenem. A kalózokkal együtt remekül védjük az ön sérülékeny tomporát.
Egy erőteljes fújás és a cetli lerepült a herceg arcáról. A ficsúr idegesen vicsorogva ült fel.
- Az én tisztem eldönteni, hogyan szolgálják az érdekeimet, és eddig mindenki siralmasan teljesít. Az egyetlen értékelhető alak az egész rohadt hajón az a festő, de csak mert elég szarul kártyázik, hogy jól szórakozzak!
- Úgy látom, kezdi elfelejteni, hogy ön egy elbűvölő ember.
- Elbűvölő a faszom! – fröcsögte a herceg. – Legszívesebben lestoppoltatnám a hajót és bevárnám a Skorpiókat, hogy végignézzem ennek az idióta Dorkának a halálát. Fumo minden bizonnyal felfüggeszti a kezénél fogva, és kis sebeket ejt rajta egy késsel. Aztán minden vágásba sót, meg mindenféle mocskot dörzsöltet Nortonnal. Az a szeplős kis tacskó remekül ért a kínzáshoz. Az öreg… az öreg meg már rég kijelölte a helyeket a kiskamrájában, ki hova lesz kikötve. És abban a kamrában mindig akad hely – vigyorgott Fülöp.
Mimóza lesütötte a szemét, mert ha továbbra is farkasszemet kell néznie a másikkal, félő volt, hogy mégiscsak elveszti türelmét. Pedig messze földön híres volt róla, hogy borzasztó nehéz kihozni a sodrából.
Az asztalon nyitottan heverő ládikára tévedt a tekintete.
- Jól sejtem, hogy nem azt találtuk a bolygón, amire számított?
- Remekül! – Fülöp felpattant, és megmentette az álbajuszát, mielőtt Mimóza rátaposhatott volna. – Egy büdös láda egy cetlivel! Se bankszámlaszám, de hozzáférési kód, de valami vagyont érő kacat!
- Arra az eshetőségre nem gondolt, hogy ez lehet az első jel?
Fülöp megragadta a fecnit, és három milliméterre tolta a testőr arcához, aztán másik kézzel idegesen megragadta a férfi gallérját és megrántotta.
- Ez! – lengette, és szinte rátunkolta a papírt Mimóza orrára. – Ezt a vackot! Most fejtsem meg? Akkor már egyszerűbb bevárni a Skorpiókat! Ez csak egy kurva firka valami füveskönyvből! – egy pillanatig megdermedt, majd elvigyorodott olyan számítóan és félelmetesen, ami vetekedett Dorka némely arckifejezésének hatékonyságával. – Tévedtem! Majd te megfejted! Ha nem teszed… - elrántotta a cetlit és centikről bámult Mimóza arcába. – vér fog folyni. Sok vér! A százados öngyilkos lesz bánatában, a tábornokasszonyt megmérgezik, a kalózokat elkapja Fumo és a drága kis Dorkából fogatlan szajhát csinálok valamelyik élménybolygón! Téged pedig… hm… hogy is néz ki most a hírhedt bűnöző? George Frederic Kovalszky… talán valami zöldhajú, szénszemű és ízléstelenül magas papfélének álcázta magát. Sosem lehet azt tudni – csücsörített gúnyosan, és úgy tűnt, most először az út során valóban a végletekig elégedett magával.
Mimóza olyan gyorsasággal vágta gyomorszájon, hogy a fájdalom és a meglepettség csak akkor kezdték átvenni az arcán a vigyor helyét, mikor már hanyatt feküdt, mellén a testőr nehéz, bakancsos lábával és egy pisztolycsővel a homlokán.
- Sikerült kivívnia legmélyebb ellenszenvem – közölte hidegen Mimóza.
Épp csak a homlokán rajzolódtak ki jobban a ráncok, mint a szoktak.
- Remek! Az érzés kölcsönös, te merev fasz! – köhögte a herceg és igyekezett a mellkasába markoló fájdalom ellenére is pimaszul vigyorogni.
Mimóza csöndben nézte. Tudta, hogy milyen görcsöt okoz a tüdőben, ha az embert jó helyen találják el, de a legkevésbé sem töltötte el elégtétellel a másik vonaglása. Apró kis vigasz volt ez azért a szégyenért, hogy kénytelen engedelmeskedni neki. Jobban élvezte volna, ha már a takarítórobotokat rendelhetné, hogy felmossák Fülöp maradékait a padlózatról.
- Na! Kh… mi lesz bazdmeg? Megölsz?
A testőr nem felelt. Komótosan elrakta a fegyverét és magához ragadta a papírdarabot.
Szórakozott fintor suhant át az arcán, ahogy a sorok végére ért.
- Megadom a kormányosnak a koordinátákat. Maximum három nap és ott vagyunk.
Nem magyarázkodott, egyszerűen hátat fordított és magára hagyta a hörgő ficsúrt.
A herceg az oldalára gördült és vért köpött a padlóra. A nagy fuldoklás közepette ugyanis sikerült a nyelvébe harapnia.
Fumo ráharapott a pipa végére, és az halálsikolynak is beillő reccsenéssel tört darabokra a nyomás alatt.
- Hogy érted, hogy elmenekültek?
Nortont ketten támogatták, gyakorlatilag lógott a kezük között. Fiatal arcán a szeplők szinte virítottak a vérveszteségtől sápadt bőrön.
- Számítottak ránk, főnök. Nem tudom, hogy szagoltak ki, de tudták, hogy követjük őket. Volt… - elcsuklott a hangja és megroskadt, de az egyik fickó, aki tartotta, megrázta kicsit, amitől ismét kitisztult a tekintete. – Volt valami kavarodás, de mégis sikerült elmenekülniük… a hajó… a Pont… értük… hegyek… megsérültek, szivárognak, nem jutnak messzire…
Végképp elhagyta az ereje. Rongybabaként lógott a nagydarab férfiak vállán.
Fumo hozzálépett, és miközben a földre köpte a pipadarabkákat, atyai jóindulattal paskolta meg a kölyök arcát.
- Vigyétek a gyengélkedőbe és foltozzátok össze! Jó gyerek ez… jó gyerek…
A tekintete elfelhősödött kissé és a homloka tengernyi ráncba szaladt. Vagy tíz ével öregebbnek tűnt, mint általában. Új pipát kotort elő a zsebéből, és míg az egyik „mankó” elvonszolta Nortont a betegszoba felé, addig a másik előadta a veszteséglistát.
Hamarosan a végére került egy újabb halott pipa is.
- A föld alól is előkeríteni azt a rohadt Pöttyöt! – sziszegte ingerülten, és az újabb törött tajtéktárgyat a központi képernyőbe vágta.
Még jó, hogy anno a második ilyen eset után a kormányos biztonsági üveget tetetett minden kijelző elé…
Dorka arra ébredt, hogy képtelen oldalra mozdítani a fejét. A pánik egy pillanat alatt száguldott végig az idegrendszerén, és arra indította a kezeit, hogy tépjék, szaggassák, ami a nyakán van, pedig az agya még addig a felismerésig sem jutott el, hogy hol a fenében tartózkodik éppen.
Lihegve ült fel és még sokáig szuszogott azután is, hogy felismerte az orvosi szobát és a nyakmerevítő maradványait. Fázott. A pléd, ami eddig minden bizonnyal melegítette, a földön feküdt, és hívogatóan bolyhosnak tetszett.
De mi a fenéért van ilyen hideg?
Óvatosan lelépett és beburkolózott a takaróba. Mezítelen talpa viccesen slattyogó hangot adott, ahogy ellenőrizte tulajdon állapotát a műszereken, majd egy bosszankodó ásítás kíséretében a falikonzolhoz lépett és ajtónyitást kért.
A nagy hangszigetelt lapok szétcsusszantak, a folyosóról pedig hő és öblítő illata csapta arcon. A lába köré kellemesen meleg folyadék szivárgott, és pamacsokban habot hozott a hátán.
Kíváncsian kinézett és kénytelen volt megállapítani, hogy ha hívő lenne, most feltételezhetné, hogy a mennyországba jutott.
Pötty acélfalai között sűrű hab úszkált, olyan virágillatot árasztva magából, hogy akár romantikus regényből szabadult felhőpamacsoknak is hihette az ember.
A takarítórobotok idegesen pittyegve és olykor fel-felborulva rohangáltak, alagutakat vájva a hófehér pamacsok közé.
- Liebling! – ordította el magát Dorka.
Az orgyilkos feje pamacsosan bukkant fel valahol a társalgó ajtaja felé.
- Örülök, hogy jobban vagy, kapitány! Volt egy kis gondunk a vízcsövekkel…
- Vagy megint mostál.
Liebling követhetetlen gyorsasággal tűnt el a habban, és elő sem került egészen addig, míg másnap meg nem álltak egy kisbolygónál vizet vételezni.
A betegszoba mennyezetére pislogott, fel akart ülni, de visszanyomták.
- Ne ficeregj! Egy perc, és rendben a lábad. Csak horzsolásaid vannak. Hogy a fenébe tudtál pofára esni egy csata közepén? Jó hogy az orrod nem tört el, de azért mindjárt megnézem.
A korholó hang Dáriuszhoz tartozott, és kis idő múlva egészen szórakozottá vált, ahogy kákabelű űrhősökről kezdett dörmögni.
Piktor érdeklődve körülnézett. Egy szomszédos ágyon Dorka feküdt bekötött fejjel, nyakmerevítőben. Kicsit hátrébb Mimóza épp Acélnak segédkezett, mert a szakács nem érte el a seb végét és képtelen volt önmagát összefoltozni. Ezért ha duzzogva is, de átnyújtotta a testőrnek a sebforrasztót. Csak akkor derült fel a tekintete, mikor megpillantotta az ébredező festőt.
- Már kezdtem aggódni, hogy a túlvilágra disszidálsz két horzsolt térd miatt!
- Mi a fene történt? – rázta le magáról Piktor a különböző kütyüket és csipogó műszereket.
- Szimpla rajtaütés – morogta Mimóza a sebre koncentrálva.
A testőrrel ellentétben Acél az a fajta volt, aki szerette hosszan mesélni a történéseket, lehetőleg nagy hévvel gesztikulálva hozzá, ezért inkább újra kérdezett, mielőtt a szakács belefogott volna, hogy eposzt fabrikáljon a történtekből.
- A kapitánnyal mi van?
Dorka mozdulatlan feküdt, békésen, akár egy kis angyal. Egészen szokatlan jelenség volt tőle az ilyesmi.
Dáriusz elpakolta az orvosi felszerelést, aztán ellenőrizte a kijelzőt a lány mellett.
- Kutya baja sem lesz, de kénytelen voltam bealtatózni, hogy ezt biztosítsam. Valószínűleg az egyik lövés felvert egy nagyobb követ, és tarkón kapta. Szerintem meg sem érezte magát az ütést. Csak felszíni seb és egy randa agyrázkódás. Hamar rendbe jön, ha még legalább egy órát nyugton tudom tartani.
- Nem lesz ebből baj? – húzta be a nyakát Viktor.
Valahogy képtelen volt elképzelni, hogy a kapitány felébredésekor nyugodtan fogadja, hogy erőszakkal altatták el.
A kormányos vigyorgott és vállat vont, majd beállította az ébredés időpontját és távozott. A festő elgondolkodón nézett macskaszerű alakja után egészen addig, amíg Acél felháborodott dörgése vissza nem rántotta a valóságba.
A szakács válláról széles csíkban folyt a vér, de úgy tűnt, Mimózát egyáltalán nem hatja meg. Egy hosszú szerszámmal matatott a sebben.
- Ha szadistára akarnám bízni magam, akkor Lieblinget kérem meg, hogy segítsen!
- Inkább ellenőrizted volna, hogy a seb teljesen tiszta, mielőtt nekiállsz forrasztani! – irányozta a testőr és röpke elégedett pillantással kihúzott valami apró kődarabot a lassan alvadó vérlemezkék közül.
- Remélem, mára eleget turkáltál bennem – szisszent fel Acél.
- Úgy látom, nincs benned több darabka, de ami azt illeti, van itt pár seb a hátadon, amit ellenőriznék.
Mimóza végigfuttatta ujjait a széles forradásokon és deformitásokon, amik a szakács hátát tarkították. Többségük elég gyér ellátásról árulkodott.
- Nem vagyok szenvedő szűzleány! – rántotta fel az ingét zavartan Acél.
A testőr vállat vont. Ha eddig elvolt azzal, hogy a háta úgy fest, mint valami sokat szenvedett hold felszíne, hát ki ő, hogy beleszóljon?
- Gyere, Piktor! Ideje a krumplikat megdolgozni kissé. Amíg a kapitány fel nem ébred, úgysem fogsz többet megtudni, hiába mereszted a szemed. Ma megengedem, hogy használd a héjazót.
A festő vállat vont és engedelmeskedett. Már egészen hozzászokott a kis gumók pucolásához és aprításához, az pedig egész felvillanyozóan hatott, hogy a gépet használhatja, nem kell minden darabot kézzel szenvedni.
A folyosón Liebling rohant át előttük vagy tucatnyi véres, koszos ruhát cipelve, és minden lépéskor idegesen sziszegve valamint arról, mennyire gyűlöli a kavicsokat. A padlón idegesítően csikorgott a bolygóról felhordott homok, mintha dörzspapíron járkálnának. A festőt kirázta a hideg, valahányszor lépett, úgyhogy egy idő után a karján díszelgő libabőrt egész természetesnek tekintette. A takarítórobotok sehol nem voltak, ami azt jelentette, hogy valahol másutt még nagyobb a kosz, és egyelőre azzal vannak elfoglalva.
A szakács szinte húzta maga után, mintha minden vágya lenne fényévekre kerülni az orvosi szobától. Bár tekintve Mimóza sebfelszaggatási terveit, ez nem is volt igazán csoda.
A társalgóban a káosz képe fogadta.
Dorka virága a cserépből kiborulva feküdt a padlón, és minden egyéb mozdítható tárgy is olyan összevisszaságban egymásra hányva hevert, mintha egy igazán ingerült varázsló a helyiségen töltötte volna ki a haragját.
- Mi a frász?
- Ne tátsd a szád! Fél óra és rend lesz mindenhol. Megstuccoltunk egy hegyet. Az alsó szint le van zárva, szóval fürdeni meg se próbálj. A víztartalékok csak ivásra vannak.
- De mi történt egész pontosan?
- Valami idióta banda megtámadott minket, és kicsit komolyabb felszerelésük volt, mint amire számítottunk. Ennyi. Amiért mentünk, állítólag megvan, de Fülöpöt azóta nem láttam, hogy elhagytuk a bolygót.
A herceg a kapitány kabinjában ült és arra a nyüves kis dobozkára meredt, amiben a kincsek kincsének, az elképzelhetetlen vagyon forrásának kellett volna lennie. De üres volt.
Szeretett volna felkapni valamit és a falhoz vágni, de a szobában nem volt semmi, ami dobálózásra alkalmas lett volna, és nem volt lerögzítve. Csak az a rohadt doboz.
Letépte a bajuszát, elhajította és hanyatt vágódott az ágyon. Egyenként rúgta át a szobán a cipőit, a méregdrága darabokat, mintha csak valami munkásbakancs lett volna.
Hihetetlen, hogy idáig eljutott, és egy üres vacakkal kell szembenéznie. Azaz hogy dehogy üres! Volt benne egy cetli.
A kis papírdarab a lila párnán hevert, és Fülöp úgy érezte, gúnyolódik rajta. Mintha a betűk cirkalmas valója fityiszt mutatna neki.
Fáradt volt és nem értette az egészet.
Mikor rájuk támadtak, azonnal tudta, kik lehetnek, és legszívesebben fület-farkat behúzva mentette volna az irháját. Nem sok értelme volt az ellenállásnak, de a térkép végre jelzett, és a kincsért… a kincsért megérte megpróbálni.
A cetli megemelkedett, ahogy mellécsapta a kezét a párnára.
„…A cseresznyefák vért isznak. Legalábbis a néphit szerint őseik, a japán cseresznyefák azért bontottak csodás rózsaszín szirmokat, mert a gyökereik között holtak feküdtek. Mindezt a fajba tartozó öregek mára már csak mint szép mondát emlegetik. Egy meglehetőst hasznos evolúciós folyamatnak köszönhetően ugyanis leszoktak a vérszívásról, és egy ideje kifejezetten mókusokkal és kismadarakkal táplálkoznak. Ezeket a törzsükön található odúba vonzzák, és egy alkalmas pillanatban magukba zárják.
A cseresznyefákról tudni kell továbbá, hogy fennhéjázó népség. Amennyiben nem kellő tisztelettel és alázattal közelítünk feléjük, hajlamosak ágaikkal hangot adni elégedetlenségüknek. Sokszor tettlegességgel tetézve a felháborodás recsegő zaját.
Nem ildomos említeni előttük a több száz éves tölgyeket vagy óriásfenyőket, mivel ezek majdhogynem az arisztokráciának felelnek meg fa szemmel, és bár a cseresznyék nagyra tartják magukat, sosem érhetnek a nyomukba. Épp ezért a téma nyomasztó számukra, és többnyire sértődéshez vezet.
Aki mindezen akadályok ellenére képes elnyerni egy cseresznyefa barátságát, az több életre szóló szövetségesre talál benne…” /Részlet Fülöp, a Bogyós - Növényhatározó Uralkodóknak című könyvéből/
Fülöp nyolcadszorra is elolvasta a sorokat, és teljesen értelmetlennek találta az egészet. Mi a fene ez a baromság a fákkal?
Az ajtó alig hallható szisszenéssel csúszott szét, ahogy Mimóza belépett rajta. A herceg fel sem emelte a fejét, csak az arcára ejtette a papírt, és annak takarásában fáradtan behunyta szemeit.
- Megsérült, uram? – érdeklődött a testőr.
- Ezt nem azelőtt kellett volna megkérdezned, hogy elrohantál a zsiliptől kezedben a kapitánnyal?
- Úgy értékeltem, hogy ellentétben vele, nem mutatja komoly sérülés jeleit.
- Vagy a farkad úgy értékelte, hogy engem a következő milleniumig sem tudna becserkészni.
Mimóza megfeszült. Kénytelen volt megállni a szoba közepén, és emlékeztetni magát a helyzetére, beosztására és a helyre, ahol épp tartózkodtak. Ha nem tart egy kis szünetet, félő, hogy szájonkapja a herceget egy nevelő jellegű pofonnal.
- Pocsékul végzed a dolgod, Mimóza – vigyorgott a papírba Fülöp, és szórakozottan fújkodni kezdte, hogy el-elemelkedjen az arcától.
- Mivel nem érte sérülés, azt hiszem, ebben nem kell egyetértenem. A kalózokkal együtt remekül védjük az ön sérülékeny tomporát.
Egy erőteljes fújás és a cetli lerepült a herceg arcáról. A ficsúr idegesen vicsorogva ült fel.
- Az én tisztem eldönteni, hogyan szolgálják az érdekeimet, és eddig mindenki siralmasan teljesít. Az egyetlen értékelhető alak az egész rohadt hajón az a festő, de csak mert elég szarul kártyázik, hogy jól szórakozzak!
- Úgy látom, kezdi elfelejteni, hogy ön egy elbűvölő ember.
- Elbűvölő a faszom! – fröcsögte a herceg. – Legszívesebben lestoppoltatnám a hajót és bevárnám a Skorpiókat, hogy végignézzem ennek az idióta Dorkának a halálát. Fumo minden bizonnyal felfüggeszti a kezénél fogva, és kis sebeket ejt rajta egy késsel. Aztán minden vágásba sót, meg mindenféle mocskot dörzsöltet Nortonnal. Az a szeplős kis tacskó remekül ért a kínzáshoz. Az öreg… az öreg meg már rég kijelölte a helyeket a kiskamrájában, ki hova lesz kikötve. És abban a kamrában mindig akad hely – vigyorgott Fülöp.
Mimóza lesütötte a szemét, mert ha továbbra is farkasszemet kell néznie a másikkal, félő volt, hogy mégiscsak elveszti türelmét. Pedig messze földön híres volt róla, hogy borzasztó nehéz kihozni a sodrából.
Az asztalon nyitottan heverő ládikára tévedt a tekintete.
- Jól sejtem, hogy nem azt találtuk a bolygón, amire számított?
- Remekül! – Fülöp felpattant, és megmentette az álbajuszát, mielőtt Mimóza rátaposhatott volna. – Egy büdös láda egy cetlivel! Se bankszámlaszám, de hozzáférési kód, de valami vagyont érő kacat!
- Arra az eshetőségre nem gondolt, hogy ez lehet az első jel?
Fülöp megragadta a fecnit, és három milliméterre tolta a testőr arcához, aztán másik kézzel idegesen megragadta a férfi gallérját és megrántotta.
- Ez! – lengette, és szinte rátunkolta a papírt Mimóza orrára. – Ezt a vackot! Most fejtsem meg? Akkor már egyszerűbb bevárni a Skorpiókat! Ez csak egy kurva firka valami füveskönyvből! – egy pillanatig megdermedt, majd elvigyorodott olyan számítóan és félelmetesen, ami vetekedett Dorka némely arckifejezésének hatékonyságával. – Tévedtem! Majd te megfejted! Ha nem teszed… - elrántotta a cetlit és centikről bámult Mimóza arcába. – vér fog folyni. Sok vér! A százados öngyilkos lesz bánatában, a tábornokasszonyt megmérgezik, a kalózokat elkapja Fumo és a drága kis Dorkából fogatlan szajhát csinálok valamelyik élménybolygón! Téged pedig… hm… hogy is néz ki most a hírhedt bűnöző? George Frederic Kovalszky… talán valami zöldhajú, szénszemű és ízléstelenül magas papfélének álcázta magát. Sosem lehet azt tudni – csücsörített gúnyosan, és úgy tűnt, most először az út során valóban a végletekig elégedett magával.
Mimóza olyan gyorsasággal vágta gyomorszájon, hogy a fájdalom és a meglepettség csak akkor kezdték átvenni az arcán a vigyor helyét, mikor már hanyatt feküdt, mellén a testőr nehéz, bakancsos lábával és egy pisztolycsővel a homlokán.
- Sikerült kivívnia legmélyebb ellenszenvem – közölte hidegen Mimóza.
Épp csak a homlokán rajzolódtak ki jobban a ráncok, mint a szoktak.
- Remek! Az érzés kölcsönös, te merev fasz! – köhögte a herceg és igyekezett a mellkasába markoló fájdalom ellenére is pimaszul vigyorogni.
Mimóza csöndben nézte. Tudta, hogy milyen görcsöt okoz a tüdőben, ha az embert jó helyen találják el, de a legkevésbé sem töltötte el elégtétellel a másik vonaglása. Apró kis vigasz volt ez azért a szégyenért, hogy kénytelen engedelmeskedni neki. Jobban élvezte volna, ha már a takarítórobotokat rendelhetné, hogy felmossák Fülöp maradékait a padlózatról.
- Na! Kh… mi lesz bazdmeg? Megölsz?
A testőr nem felelt. Komótosan elrakta a fegyverét és magához ragadta a papírdarabot.
Szórakozott fintor suhant át az arcán, ahogy a sorok végére ért.
- Megadom a kormányosnak a koordinátákat. Maximum három nap és ott vagyunk.
Nem magyarázkodott, egyszerűen hátat fordított és magára hagyta a hörgő ficsúrt.
A herceg az oldalára gördült és vért köpött a padlóra. A nagy fuldoklás közepette ugyanis sikerült a nyelvébe harapnia.
Fumo ráharapott a pipa végére, és az halálsikolynak is beillő reccsenéssel tört darabokra a nyomás alatt.
- Hogy érted, hogy elmenekültek?
Nortont ketten támogatták, gyakorlatilag lógott a kezük között. Fiatal arcán a szeplők szinte virítottak a vérveszteségtől sápadt bőrön.
- Számítottak ránk, főnök. Nem tudom, hogy szagoltak ki, de tudták, hogy követjük őket. Volt… - elcsuklott a hangja és megroskadt, de az egyik fickó, aki tartotta, megrázta kicsit, amitől ismét kitisztult a tekintete. – Volt valami kavarodás, de mégis sikerült elmenekülniük… a hajó… a Pont… értük… hegyek… megsérültek, szivárognak, nem jutnak messzire…
Végképp elhagyta az ereje. Rongybabaként lógott a nagydarab férfiak vállán.
Fumo hozzálépett, és miközben a földre köpte a pipadarabkákat, atyai jóindulattal paskolta meg a kölyök arcát.
- Vigyétek a gyengélkedőbe és foltozzátok össze! Jó gyerek ez… jó gyerek…
A tekintete elfelhősödött kissé és a homloka tengernyi ráncba szaladt. Vagy tíz ével öregebbnek tűnt, mint általában. Új pipát kotort elő a zsebéből, és míg az egyik „mankó” elvonszolta Nortont a betegszoba felé, addig a másik előadta a veszteséglistát.
Hamarosan a végére került egy újabb halott pipa is.
- A föld alól is előkeríteni azt a rohadt Pöttyöt! – sziszegte ingerülten, és az újabb törött tajtéktárgyat a központi képernyőbe vágta.
Még jó, hogy anno a második ilyen eset után a kormányos biztonsági üveget tetetett minden kijelző elé…
Dorka arra ébredt, hogy képtelen oldalra mozdítani a fejét. A pánik egy pillanat alatt száguldott végig az idegrendszerén, és arra indította a kezeit, hogy tépjék, szaggassák, ami a nyakán van, pedig az agya még addig a felismerésig sem jutott el, hogy hol a fenében tartózkodik éppen.
Lihegve ült fel és még sokáig szuszogott azután is, hogy felismerte az orvosi szobát és a nyakmerevítő maradványait. Fázott. A pléd, ami eddig minden bizonnyal melegítette, a földön feküdt, és hívogatóan bolyhosnak tetszett.
De mi a fenéért van ilyen hideg?
Óvatosan lelépett és beburkolózott a takaróba. Mezítelen talpa viccesen slattyogó hangot adott, ahogy ellenőrizte tulajdon állapotát a műszereken, majd egy bosszankodó ásítás kíséretében a falikonzolhoz lépett és ajtónyitást kért.
A nagy hangszigetelt lapok szétcsusszantak, a folyosóról pedig hő és öblítő illata csapta arcon. A lába köré kellemesen meleg folyadék szivárgott, és pamacsokban habot hozott a hátán.
Kíváncsian kinézett és kénytelen volt megállapítani, hogy ha hívő lenne, most feltételezhetné, hogy a mennyországba jutott.
Pötty acélfalai között sűrű hab úszkált, olyan virágillatot árasztva magából, hogy akár romantikus regényből szabadult felhőpamacsoknak is hihette az ember.
A takarítórobotok idegesen pittyegve és olykor fel-felborulva rohangáltak, alagutakat vájva a hófehér pamacsok közé.
- Liebling! – ordította el magát Dorka.
Az orgyilkos feje pamacsosan bukkant fel valahol a társalgó ajtaja felé.
- Örülök, hogy jobban vagy, kapitány! Volt egy kis gondunk a vízcsövekkel…
- Vagy megint mostál.
Liebling követhetetlen gyorsasággal tűnt el a habban, és elő sem került egészen addig, míg másnap meg nem álltak egy kisbolygónál vizet vételezni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése