Harry Potter és a virgonc rák

Cím:Harry Potter és a virgonc rák
Fandom: Harry Potter
Szereplők:Harry Potter, Perselus Piton
Tartalom: Fluffos izé arról, mi minden történhet egy lakatlan szigeten.
Figyelmeztetés: AU, erotikus tartalom, romantika, vízesés...
Korhatár: 18

Sohasem gondoltam volna, hogy egy munka ilyen szórakoztató lehet. Persze, minden bizonnyal még inkább az lenne, ha nem Pitonnal kellett volna eljönnöm.
- Szabad kérdeznem, Potter, hogy mégis mit keres a fedélzeten, ahelyett hogy odalenn aludná az igazak álmát?
Már megint ő. Kezd egy kicsit elegem lenni az állandó felügyeletből. Elvégre, már nem a tanárom, és csupán szívességből vagyok itt…
- Értékelném, ha válaszolna, Potter!
- Csak csodálom a vizet, professzor.
Érdekes módon erre nem szól semmit, csak mellém lép, és a telihold fényénél hullámzó óceánra mered. Egyszeriben az egész helyzet nyálasan romantikusnak tűnik, és ha ebből a szempontból nézzük, az hogy pont ő áll mellettem, elveszi a kedvem az egésztől.
- Talán mégis elmegyek lefeküdni.
- Hagytam egy adag bájitalt az ágya mellett.
Kérdőn nézek rá, fekete szemei még mindig az óceánt fixírozzák, azzal a hamisítatlan pitonos pillantással, ami az ember belső szerveit is képes feltérképezni. Gondolom, egészen a fenékig lelát vele. Egy idő után végre rám néz, és gúnyosan elmosolyodik.
- Tengeri betegség ellen… gondolom, szeretne holnap jó formában lenni.
Na, erre meg én nem mondok semmit, inkább a fenébe kívánom Hermionét, meg a francos gyerekvállalási problémáit. Persze, megérdemli, hogy Ronnal boldog szülők legyenek, de néha úgy érzem, nekem ez nehezebb lesz, mint neki a szülés.
Mikor egy hónappal ezelőtt elmondták, hogy nem tud teherbe esni, őszintén lelkesedtem az ötletért, hogy a gyógyírt, jelentő bájitalt Piton főzze meg nekik. Elvégre, akármilyen zsíros hajú szemétláda, attól még a legjobb bájitalkészítő, akit csak ismerek. Abba is maradéktalanul belementem, hogy az egyetlen hiányzó összetevőt (valami kimondhatatlan nevű állat fogát) segítek megszerezni.
Arról viszont akkor nem esett szó, hogy ez az állat egy tengeri kígyó, és hogy a beszerzésére a professzor is velem tart. Mert nem akarja, hogy az én ügyetlenkedésem folytán a fog megsérüljön…
Ugyan, mit lehet elügyetlenkedni egy nyolc méteres tengeri kígyó foghúzásánál?
Azt hiszem, ez az a kérdés, amire nem akarok választ kapni életem végéig sem.
 

.oOo.oOo.oOo.

Arra ébredek, hogy valaki megbök. Furcsa, hogy a háború alatt belém ivódott reflexek félálomban milyen gyorsan átveszik az irányítást a kábulat felett.
Mire eljut az agyamig, hogy hol is vagyok és miért, már egy meglepetéstől tágra nyílt szemű Perselus Piton fekszik alattam. A csípőjén ülök, lábaim a kezeit szorítják a testéhez, a pálcám, pedig a nyakához szegezve.
- Oh… Jó reggelt professzor! – vigyorgok rá – Köszönöm a bájitalt, csodásan aludtam!
- Veszem észre Potter! – közli némileg vicsorogva.
Jó lenne tudni, hogy ez az arckifejezés a nyakának szorított pálcának, vagy a testéhez feszülő reggeli erekciómnak köszönhető. Míg én ezen tűnődök, ő meg sem mozdul, obszidiánszín szemei engem fürkésznek, akár egy tanulmányozni kívánt receptet.
Akár zavarba is jöhetnék tőle…
- Nem szeretné, ha leszállnék magáról professzor? – vigyorgok rá ismét, és mocorogni kezdek a csípőjén.
- Kíváncsi voltam, van-e olyan romlott, hogy rajtam élje ki a háreme távolisága miatti szexuális frusztrációját.
És mindezt olyan faarccal, ahogy mindig… Dühösen leugrom róla, és magamra kapkodom a ruháimat.
Hárem? Rohadt Próféta! Kezd elegem lenni abból, hogy lassan külön rovatot indítanak a szexuális életem ecsetelgetésének. Ami mellesleg nem nagyon van, de hát kit érdekel a valóság, amikor már azzal a kétgyerekes anyával is összehoztak írásban, akinél a kenyeret veszem.
Rita Vitrol utódja rosszabb, mint az eredeti.
Morcosan mászok fel a fedélzetre, hallom, ahogy mögöttem Piton prüszköl egyet. Na igen, a párás, hajnali levegőt nem mindenki bírja jól. Jó lenne, ha ez elégtétellel töltene el, de bármennyire szeretném, nem tudok ennyire szemét lenni. Még vele sem… pedig igazán utálom.
- Georg előkészítette a köteleket, és az elfogó szerkezetet. A csalit még tegnap ki fogtuk, szóval már csak várnunk kell.
Georg, a szőrős arcú kapitány rám kacsint a kormány mögül. Legalább tudom, hogy ő érti a dolgát. Tíz éve foglalkozik ezeknek az állatoknak a befogásával. Igazán megnyugodtam, amikor ezt meghallottam, egészen addig, míg Piton megjegyezte, hogy a tengeri kígyók csak négyévente látogatnak ezekbe a vizekbe. Ezek szerint Georg élete során maximum kétszer fogott kígyót, azt pedig, hogy milyen eredménnyel, már meg sem akartam tudni.
A várakozás órái hosszúra nyúltak, még úgy is, hogy sikerült felülemelkednem a reggeli jeleneten, és kihívtam Pitont egy varázslósakkra. Zsinórban nyolc vereség után a dolog kezdte elveszteni a varázsát…
- Kapás! – üvölt fel Georg.
- Az első kötélhez Potter!
Elengedem a fülem mellett a hangját. Magamtól is éppen elég jól tudom, hogy mit kell tennem. Legalább nyolcszor átvettük az egészet.
Ahogy a hatalmas pikkelyes fej kiemelkedik a vízből, hogy lecsapjon a csaliként lengetett cápatetemre, azonnal megfeszítem a kötelet. Piton a másik oldalon ugyan így tesz, csak pálcával. Mondjuk, csak én lehetek olyan hülye, hogy kézzel húzkodok egy hajókötelet…
A hatalmas lény nyakára csattan a fémbilincshez hasonló szerkezet, a professzor pedig egy pálcamozdulattal elkábítja. Az egész túlontúl egyszerű, és ahogy a hatalmas türkizkék lényt figyelem, szinte bánt a tudat, hogy ilyen könnyű csapdába ejteni. Hosszú és fenséges, pikkelyein csillogva törik meg a napfény. A szárazföldi kígyókkal ellentétben nem két első foga van, hanem rengeteg apró tűhegyes és késélű agyara több sorban a szájpadlásán.
- Sokat álldogál még ott, vagy végre segít megszabadítani pár fogától?
- Csak csodáltam – közlöm morogva.
- Nincs mit csodálni egy lényen, ami épp olyan könnyen belesétál egy csapdába, mint maga!
- Mire célozgat ezzel professzor? Hogy a tengeri kígyók is griffendélesek voltak?!
Piton, felém fordul, ajkán pedig szinte mosolyhoz hasonlító vicsor ül. Hallom, ahogy mond valamit, de a szavai nem jutnak el a fülemig… az agyam valami egészen mással van elfoglalva…
A professzor háta mögött a kígyó kinyitotta aranyszín szemeit, függőleges pupillái egy pillanat alatt felfogták a látványt, és szinte láttam a rándulást a homlokán, mikor rájött, hogy csapdában van. A pillantása fogva tartott, akár őt a bilincs, így amikor teljesen kiemelkedett a vízből, hogy szétcsapja a hajót, meg sem tudtam mozdulni. Az egyetlen gondolat, ami átcsapott az agyamon, az az volt, hogy: „Gyönyörű!”
Aztán elsötétült minden…
 

.oOo.oOo.oOo.

Nyirkos, szemcsés, nyálkás… Ezek az első benyomásaim arról a helyről, ahová kerültem. A szemem csípi a só, és belevakít a napfény. Mekkora mázli, hogy már nem hordok szemüveget! Ahogy sikerül minden zavaró tényezőt eltüntetnem az íriszemből, sikerül beazonosítanom, hogy a nedvesség az a partot mosó tengervíz volt, a szemcsés sósság a számban homok, a nyálkás izé, pedig egy darab rám ragadt hínár.
Parton vagyok, homokos, csillámló fövenyen, amiért ölni tudnának a különböző szállodaláncok, és az unatkozó milliomosok. Pálmafák hajladoznak a szélben, mögöttük, pedig sűrű erdő. Mindent hajódarabok borítanak. Nem kell hozzá zseninek lennem, hogy tudjam mi történt. A vesémbe vág a rémület, hogy mi lett a többiekkel, de annyira lüktetnek a lábaim, hogy nem tudok megmozdulni.
Egy magányos rák oldalog felém, kis lábai elképesztő gyorsan mozognak, és harciasan csattogtatja az ollóit. Azt hiszem Nevillnek tetszene. Az utóbbi időben a növényei mellett egy hatalmas akváriumot is felállított az üvegházban. Bimba forogna a sírjában, ha látná…
De most, kisebb gondom is nagyobb ennél, a rák még mindig hepciáskodik, így a vele ellenkező irányba próbálok meg mászni. A fájdalom azonnal erősebb lett. Jó lenne megnézni, hogy mi történt a lábammal, de ahhoz meg kéne fordulnom, és az talán még jobban fájna, mint most…
- Meg ne mozdulj Potter! – jön a szinte sziszegő felszólítás.
Furcsa mód, az elképzelés, hogy egy dühös Piton talál rám, nem is olyan kellemetlen.
- Professzor… Ön jól van?
Felemelem a fejem, és megpróbálok az arcába nézni, de a nap elvakít.
- Jobban lennék, ha nem hagyta volna, hogy megbűvölje egy közönséges gyík!
Vigyorogva visszaejtem a fejem a homokra. Jó tudni, hogy még egy hajótörés sem rázza ki a megszokott „sértegessük Harry Pottert” rutinból. Nem az én hibám volt, és ezt ő is tudja.

Órákkal később már sínbe tett lábbal üldögélek a tűz mellett. Piton morcos arccal méreget egy furcsa kinézetű halat, amit a part közelében fogott. Mivel mindkettőnknek megmaradt a pálcája, a dolgok egy hangyányival könnyebbek, mintha varázslat nélkül ragadtunk volna itt.
- Most mi lesz? A hajó oda, Georg sehol… miért nem hoppanálunk el?
- Nem lep meg, hogy nem jutott el az agyáig a Roxfortban töltött évei alatt, hogy vannak olyan védett szigetek, ahonnan nem lehet varázslattal eltűnni. És ami azt illeti, az lenne a legjobb, ha egyáltalán nem varázsolnánk.
- Mi? De még nem raktam össze a lábam!
- Éljen, újabb nagyszerű bizonyítéka annak, hogy még a könyveit sem használta soha életében. Bár, az lepett volna meg, ha így tesz.
Ebben a pillanatban elegem lett. Nem elég, hogy ma volt már egy hajótörésem, valószínűleg eltört a lábam, az egyetlen kajának minősülő haldarab Piton nyársán van, és ráadásul még baszogat is!
- Abbahagyná végre! Már három éve nem a tanárom!
A professzor elnémul, fekete szemei érdeklődve csillognak felém.
- Pont három éve várom, mikor kezd el végre úgy viselkedni, mintha nem lennék a tanára. – közölte, majd a kezembe nyomta a nyársat.
Nekem tátva maradt a szám. Kezemben a hallal hápogva bámultam utána, ahogy az erdő felé igyekszik.
Vannak dolgok, amiket soha nem fogok megérteni, de nem hittem volna, hogy az egyik ilyen Piton lesz.
Egészen elment az étvágyam…
 

.oOo.oOo.oOo.

Meg kell mondanom, annak ellenére, hogy ez lett volna az utolsó dolog, amit kinézek belőle, egész jó kis alvóhelyet épített. Bár ahogy így elnézem, ez a kalyiba furcsán egyszemélyesnek tűnik. Igazából élvezet volt nézni, ahogy szenved az ágakkal, a kötelekkel, amiket a hajóroncsból szedett össze. Elégedettséggel töltött el a látvány… a sápadt arcon legördülő izzadtságcseppek, a szitkokat fojtó szorosra zár ajkak…
Azt hiszem túl sokat bámultam.
Azóta nem szólt hozzám. Nem tudom, hogy érthette, hogy ne úgy viselkedjek, mintha még mindig a tanárom lenne. De azt hiszem a következő három hétben lesz időm, hogy rájöjjek. Ennél tovább csak nem tart, amíg megtalálnak valakit egy rejtett szigeten…
- Rendben, Potter, most szépen beviszlek a kunyhóba.
- Bevisz? Nem hinném, hogy elbír engem professzor.
- Ne becsülj le, Potter! – közölte, és már hajolt is le értem.
- Várjon! És maga mégis hol fog aludni? Kicsi a hely!
- A tűz mellett.
- Na nem! Akkor én is itt maradok!
- Csodálom az igazságérzetét, és a hiábavaló önfeláldozását, de jobb lenne, ha a törött lábával inkább behúzódna oda.
- Csak ha maga is!
Az első éjszakát a tűz mellett töltöttük…
 

.oOo.oOo.oOo.

Négy napja vagyunk ezen a szigeten. Nem nagyon merünk elmozdulni a parttól. Illetve, Piton úgy fogalmazott, hogy nem lenne tanácsos túl mélyre merészkedni az erdőben. Ezzel szerintem burkoltan jelezte, hogy nem tudja, milyen varázslény lakhelye miatt rejtették el a szigetet.
A lábam még mindig sínben van, de szerencsére lelohadt a duzzanat, az éles fájdalom pedig lassú, és irritáló lüktetésnek adta át a helyét. Piton úgy gondoskodik rólam, mintha a halálomon lennék. Teszi ezt olyan arccal, mintha valami eltaposni való pondró volnék, mégis azonnal ugrik, amint eltorzul az arcom a fájdalomtól. Tulajdonképpen vicces. Főleg, hogy semmi mást nem csinálok egész nap, mint üldögélek a parton, nézegetem a vizet, és hülye versikéket fabrikálok tengeri halakról. Persze a versikék vége általában az, hogy a hal hazavisz innen, aztán önként ugrik a sütőbe, majd vidáman feltálalja magát.
Azt hiszem, nem kell említenem, hogy rettenetesen éhes vagyok. Alig telt el ez a pár nap, és függő lettem Piton főztjétől. Bár a mindennapi nyársonsütést nem lehetne igazán a konyhaművészet magasfokának tekinteni, ő még ebben is jobb nálam.
Mondják, hogy a férfi szívéhez a gyomrán át vezet az út, soha nem hittem volna, hogy ebben van igazság…
- Befejezte végre az álmodozást Potter?
Piton előttem magasodik, fekete nadrágban, egy eléggé koszos fehér ingben, és olyan arisztokratikus arckifejezéssel, mintha legalábbis hermelin palástban pózolna.
- Miért?
- Mert ha továbbra is együtt akar aludni velem, ahogy tegnap tette, akkor tanácsos lenne megszabadulni a felhalmozódott testszagtól.
Elfintorodtam. Mivel van pár sebem, nem nagyon akaródzik bemászni a sósvízbe.
- Oda megyünk, ahonnan a vizet szoktam hozni. Csak egy könnyű kis séta Potter.

A könnyű kis séta végül mégsem lett olyan könnyű, lévén, hogy tulajdonképpel a professzor hátán utazva tettem meg, így elég lassan haladtunk. Fél óra alatt mégis sikerült elérni az apró vízesést és tavacskát, amiről beszélt.
Pont úgy nézett ki, mint a vízesések Petúnia néni nyálas filmjeiben, csak kicsiben.
A zubogó víz tavacskát vájt a földbe, és kellemes tiszta illatot árasztott.
Piton óvatosan leengedett egy sziklára.
- Hogy fogok ide bemászni?
- Sehogy, Potter. Viszlek – közli, és felém nyúl.
- Inkább bemászom!
- Nagyszerű, akkor hallgathatom a vinnyogását a közben keletkezett sebei miatt is.
Összeszorítom a fogaimat. Tudom, hogy szükségem van rá és a segítségére, de semmi kedvem beismerni. Az utóbbi pár napban olyan szépen alakult minden, kezdtem megkedvelni a randa fejét, de ez nem jogosítja fel arra, hogy vetkőztetni kezdjen.
Mondjuk ilyen esetben a legjobb védekezés a támadás, így… megragadom a nadrágom felé tartó kezét, és mélyen a szemébe nézek.
- Professzor, ha együtt akar velem fürdeni, jobb, ha tudja, hogy meleg vagyok.
Vártam volna, hogy visszakozik, elrántja a kezét, és dühösen magamra hagy, de ő ehelyett gúnyosan elmosolyodik, és egészen közel hajol hozzám, hogy a leheletét érzem az arcomon.
- Én is az vagyok, Potter, de mivel maga nem kimondottan az esetem, biztonságban érezheti magát.
Iszonyatosan mérges lettem. Tisztára úgy jött ki a dolog, mintha felajánlkoztam volna neki. Dühösen rángattam le magamról a pólóm, és hagytam, hogy a professzor átemelje a nadrágom a lábam lila része felett. Aztán levetkőzött.
Most, hogy tudtam, hogy ő is meleg, akaratlanul is végigmértem a testét. Vékony, és szikár akár egy versenyló. Sápadt bőrét mindenhol hegek szabdalták, a mellkasán, a hasán… a köldökétől vékony csík vezet le az ágyékáig.
- Kigyönyörködte magát?
Jobb, ha erre nem válaszolok.
Mikor nem reagálok, szó nélkül a karjába kap, és elindul befelé a síkos köveken. A hűs víz mindennél jobban esik sajgó lábamnak, az viszont már kevésbé kecsegtet szép reményekkel, hogy így még csak úszni sem tudok.
- Ugye nem fog viccből elengedni.
- Valami kósza humorzsáknak néz engem?
- Nem uram sajnálom. Uhm… professzor. Nem tegezne? Tudja most, hogy itt ragadtunk, és…
- Ismétlem, Potter, maga nem az esetem…
- Mit képzel rólam! Nem erről van szó! – próbálok határozottan a szemébe nézni, ami nem túl könnyű, tekintve, hogy a karjában lógok, és épp azon igyekszik, hogy ne essen hasra a köveken.
- Ha hagyta volna, hogy befejezzem a mondatom, hallhatta volna, hogy beleegyezem.
- Köszönöm, Perselus!
Ahogy elég mélyre ereszkedünk, leül egy kőre, és oldalasan az ölébe ültet. Így pont a mellkasomig ér a víz. Kicsit hideg, de kellemes.
Piton néma szakértelemmel tisztogat, dörzsöli végig a tagjaimat, mintha olyan sérüléseket keresne, amiket nem vallottam be. Ahogy azok a hosszú, erős ujjak bejárják a testem, jobb érzés, mintha valami masszázsszalonban nyomorgatnák ki a lelket az izmaimból. Pedig ő dolgozott egészen idáig, én semmit sem csináltam.
- Perselus, segítenél megfordulni?
Megemeli a derekam, és automatikusan magának háttal fordítana.
- A másik irányba. Veled szembe.
Egy kérdőn megemelt szemöldökön kívül nem kapok más választ, csak újabb két kezet a derekamra, amik gyengéden megfordítanak.
A sápadt, hegszabdalta mellkas az orrom előtt van, csupaszon, és furcsán vonzóan. Piton szótlanul méreget, mint aki most először nem tudja, mit kezdjen velem.
Erőt veszek magamon, és masszírozni kezdem a feszes vállakat, a görcsös felkart… szeretném, ha az izmok vajjá válnának az ujjaim alatt, de Pitonban annyi a feszültség, hogy fél órás gyúrás után is alig engedett fel egy kicsit.
Szótlanságba burkolózva tűri érintéseimet, mint akivel még sohasem csináltak ilyet, és most annyira zavarban van, hogy nem is tudja, mit mondjon.
Mikor először megmozdul, egyik kezével a csuklómra fog, a másikkal, pedig az állam alá nyúl. Felemeli a fejem, és ónix szín íriszét az enyémbe fúrja. Riadt tekintetem látva fanyarul elmosolyodik, és gyors csókot lehel az ajkamra.
Alig tart tovább egy pillanatnál, én, pedig akaratlanul is követném az ajkait, ahogy távolabbra húzódik.
Ezen újfent elmosolyodik, majd megemel, és kilábal velem a vízből. Igazából nekem sem nagyon akaródzik megszólalni, az agyam még mindig azon mereng, hogy, hogy a fenébe jutottunk el odáig, hogy már nem fordul fel a gyomrunk a másik látványától. Perselus úgy vigyáz rám, mintha a valami eldeformált feketeszín tyúkanyó lakozna benne, én, pedig függök tőle… furcsa egy helyzet.
Mióta véget ért a háború, nem is találkoztam vele. Elköltözött Roxfortból, és jól menő bájital üzletet nyitott az Abszol úton. Nem beszéltünk egészen addig, amíg Hermione nem közölte, hogy vele kell eljönnöm erre az útra. Azok után, hogy fény derült a háborúban játszott szerepére, már nem tudtam úgy gyűlölni, mint azelőtt. De egészen idáig, ezt nem akartam belátni…
Mindketten némaságba burkolóztunk a nap hátralévő részében. Én azért, mert zavarban vagyok, Piton meg valószínűleg azért, mert a beszéd zavarná a részletes megfigyelésemben. A szemeivel szinte a zsigereimet vizslatja.
- Nos?
- Nos mi, Harry?
Furcsa az ő szájából így hallanom a nevemet.
- Mi lesz most?
- Várunk.
- Nem kellene jeleznünk, hogy könnyebben megtaláljanak?
Piton szórakozottan felhorkant.
- Mint már említettem a szigeten nem használhatunk mágiát.
- De semmilyen átkos lénnyel nem találkoztunk!
- Attól még itt lehetnek – morog a bájitalmester.
- És ha tüzet raknánk a parton?
- Meg fognak találni minket, csak türelemmel ki kell várnunk.
- Maga, meg a türelem… - vigyorgok rá.
- El sem hinné mennyire jellemző rám.
Önkéntelenül is idétlen pofát vágok. Az utolsó mondat hangsúlya olyan volt, ami alapján kellett lennie valami mélyebb jelentése is, de nem tudok rájönni, hogy mi az.
Célozgat… Mióta csak újra találkoztunk, úgy érzem, mintha Piton célozgatna valamire. Nem fér a fejembe, hogy mire.
 

.oOo.oOo.oOo.

Újabb hét telt el áldatlan semmittevésben. Perselus vadászott, főzött és vizet hozott, jómagam pedig üldögéltem és veszettül jól meg tanultam önmagammal malmozni.
Nem nagy művészet, csak homok, pár kavics, meg egy bot kell hozzá…
Leginkább Piton jövés-menésében mértem az időt. Hogy mikor megy vízért, mikor nézi meg a lábam, gyújtja meg a tüzet…
Tehát a napjaim nagy részében azzal szórakoztam, hogy kavicsokkal játszottam a homokban és Perselust bámultam.
Rájöttem, hogy elképesztően jól néz ki, ahogy szigonyán a hallal, félpucéran és csuromvizesen kimasírozik a partra, mint valami barbár hős egy fantasy regény címlapján… persze kevésbé izmos, és kevésbé hősies kiadásban.
Időnként azon kaptam magam, hogy az izmai lágy hullámzását figyelem, ahogy mozog, a mellkasát, mikor zihálva kiemelkedik a vízből és azokat a hihetetlenül hosszú ujjait…
- Jobban tennéd, ha az ételre koncentrálnál a bámulásom helyett – ráz fel Perselus hangja.
- Sajnálom.
Elégedettnek tűnő félmosoly suhan át az arcán, de csak egy egész rövid pillanatig csodálhattam, aztán eltűnt, mintha ott sem lett volna.
- Ha ettél, el kell mennünk fürdeni. Nem elég, ha minden nap áttörölgeted magad.
Majdnem félrenyeltem egy darabka kókuszt. Ahogy kiejtette a „fürdés” szót, a gyomrom remegni kezdett, a fantáziám pedig beindult, és kínzóan kellemes képekkel töltötte meg az agyam.
Legszívesebben megrázkódnék, mint valami vizes kutya. Két héttel ezelőtt még heveny hányingert kaptam volna a gondolattól, hogy csókot nyomjak azokra a vékony ajkakra.
Három hete, pedig lehet, hogy el is ájultam volna, ha ilyesmi eszembe jut.
Lám, hogy változik az ember, ha beindulnak a hormonjai…
- Re… rendben.
Legszívesebben elásnám magam! Miért kezdtem el dadogni?
Piton az egyetlen pasi ezen a nyomorult szigeten. Mi van, ha csak ezért vonzódom hozzá?
Jobban belegondolva, nincs akkora szerencsém, hogy így legyen. Már akkor megmozdult bennem valami, amikor Hermione elhívta magukhoz és én kénytelen voltam ismét belenézni azokba a feneketlen ónix színű szemekbe.
Perselus meleg… én is az vagyok… vonzódom hozzá… totál egyedül vagyunk egy lakatlan szigeten… rá vagyok utalva, ami nem csak zavarba ejtő, de idegesítő is…
Tulajdonképpen mi tart vissza attól, hogy rávessem magam?
Maximum lealáz a próbálkozásért, de itt van elég tér, hogy kidühöngjük magunkat, ha összevesznénk. Egy törött láb pedig nem halálos sérülés, szóval akkor is ellavírozok valahogy, ha felháborodásában faképnél hagy és egy távolabbi pálma alá költözik.

Felsegít a hátára.
A hajának só és napfény illata van, a vállának kókusz. Minden nap azzal keni be magát, hogy ne égjen le.
Morog valamit, de nem nagyon értem. Meleg van, menet közben hullámzik a világ és a lábam ismét lüktetni kezd. A sötétség kényelmes lepelként burkol körbe, ahogy Perselus hajába temetem az arcom.

- Harry! Szólalj már meg!
Elvigyorodom. Szinte komikus az aggodalom, ami kiszűrődik a hangjából.
Érzem magam körül a vizet. Kellemesen hűvös és simogató.
Hanyatt fektetett a tóban és felettem áll.
- Hello, Perselus!
- Megmondtam neked, hogy ne maradj sokat a napon! Szédülsz? Van hányingered?
- Nincs – felelem némi gondolkodás után – jól érzem magam.
Lassan felhúz és féloldalasan az ölébe ültet, mint legutóbb. Úgy tűnik nem vetkőztetett le, azonnal berohant velem a vízbe, amint ideért.
- Örülnék, ha nem ijesztgetnél többet!
- Megrémiszt, hogy elveszítheted az idegesítő világmegmentőt?
- Ha nem így lenne, most a víz alá nyomnálak.
Leráncigálja a pólóm, majd a nadrágommal próbálkozik.
Nem tudom, az előbbi ájulásom, napszúrás, vagy csak valamiféle ideiglenes agybaj vesz rá, de egy hirtelen mozdulattal magamhoz rántom és csókot nyomok az ajkaira.
Úgy tűnik, ő kevésbé lepődött meg ezen a cselekedetemen, mint én.
Mikor elszakadok tőle, szokatlanul élénken csillognak a szemei. Nem szól egy szót sem, csak lerángatja rólam a nadrágot.
Szembe fordít magával és komoly képet vág.
- Ez a kis csók foglalkoztatott már napok óta?
- Sokkal több dolog foglalkoztatott.
Perselus mosolyra húzza száját, majd az enyémre szorítja. Lassan és éhesen kóstolgatja a szám. Érzem, ahogy a karjai megfeszülnek körülöttem, mintha nem lenne teljesen bizonyos benne, hogy meddig fog tartani ez az egész.
Átkarolom a nyakát, és két kézzel beletúrok a napfény illatú hajába.
- Nem nagyon tudom, mi ütött belém, Perselus. Még sosem akartam ennyire megcsókolni valakit, mint téged.
- Már egészen biztosan napszúrást kaptál!
Olyan szkeptikus a mosolya, hogy az már felbőszít. A kezem a nadrágjába csúsztatom és megmarkolom a férfiasságát.
- Bármi is történt velem, szándékomban áll kiélvezni.
Piton felnyög. A hangja érdes és hihetetlenül szexi. Ezért aztán nem eresztem, hanem inkább végigsimítok rajta párszor. Széles vigyorral veszem tudomásul, mikor megkeményedik a kezem alatt.
Perselus ragadozóként csap le ismét az ajkaimra és el sem ereszt addig, amíg zihálva elér a csúcsra.
A háta mögé nyúl, matat valamit, majd szorosan átkarol, a szívéhez húzza a fejem.
Érzem, hogy valami a hátamnak nyomódik, de nem foglalkozom vele. Biztos csak egy szikla csücske, vagy egy ág a víz fölé hajló bokrokról…
- Ne haragudj Harry! – közli, én, pedig alig kapok levegőt a meglepettségtől.
Mi a francért kéne haragudnom? Én dugtam a kezem a nadrágjába, saját akaratomból.
- Nem értem, mit akarsz.
- A fogamzást elősegítő bájitalba nem kell fog.
Most ezt fel kellene fognom? Az ágyékom sürgetőn lüktet a hideg víz ellenére is. Teljesen feltüzeltek Perselus sóhajai.
- Térj a lényegre, kérlek!
- Nem kellett volna eljönnöd velem erre az útra, átvertelek. Remélem, elnézed majd nekem valamikor…
- Valamikor? Azonnal elnézem, ha most elhallgatsz és megszabadulsz a nadrágodtól!
- Sajnálom, Harry, de ez nem ilyen egyszerű.
Magához von még egy csókra. Csak akkor jövök rá, hogy a hátamat bökdöső valami egy varázspálca volt, amikor a számba suttog egy kábító átkot.
A sötétség ismét rám borul, de ezúttal nem nyugtató és melengető.
 

.oOo.oOo.oOo.

Kinyitom a szemem, de nagyon bántja a fény. Motoszkálás hallatszik jobb felől, majd egy boldog kis sikkantás.
- Harry, Harry! Úgy örülök, hogy felébredtél!
- Hol vagyok? – pislogok fel Hermionéra.
- Roxfortban! Egy napja hoztunk el a szigetről!
A sziget említésére azonnal kipattan a szemem, az agyam pedig pillanatok alatt felidézi az ott történteket.
- Hol van Perselus?
Hermione mosolya valamiért kiszélesedik, mikor a keresztnevén nevezem a bájitalmestert.
- Örülök, hogy minden jól alakult. Nagyon megijedtünk, amikor elvesztettük a hajó nyomát, de úgy tűnik, mégsem fulladt minden katasztrófába.
- Mi? Miről beszélsz?
A lány egy kicsit meghökken.
- Piton azt mondta, hogy mindent tudsz.
- Mégis mit kéne tudnom?
- Hát…
- Add elő, Hermione!
Sóhajt, majd idegesen összefűzi ujjait.
- Az úgy volt, hogy Perselus segítségét kértem a fogamzást elősegítő bájitalhoz, aztán valahogy odáig jutottunk, hogy megmutatta miként tökéletesítette a veritaszérumot. Beszélgetni kezdtünk a gőz fölött és… hát… rájöttem, hogy tetszel neki. Már elég régóta. Valamint arra is, hogy már évek óta ácsingózik egy tengeri kígyó foga után. Gondoltam, egy kis füllentéssel hamar összehozhatom a kettőt.
- Te megszervezted, hogy kettesben utazzak el Perselusszal és remélted, hogy összejövünk?
- Nos, tulajdonképpen, igen…
- Hermione! Miből gondoltad, hogy ez működne!
Csípőre teszi a kezeit, majd felemeli kissé az állát, és én már tudom, hogy jön az aktuális „Oktassuk ki Pottert, mekkora hülye” szónoklat ideje.
- Minden eddig barátod és barátnőd magas és fekete hajú volt! Tehát abszolúte a típusod. Magányos. Te is az vagy! Egy kissé keserű, de briliáns fickó, pont, mint te!
- Hermione! Miután engedte, hogy benyúljak a gatyájába, elkábított!
A lány elhallgat, és rendkívül meglepett arcot vág.
- Tudod, vannak részletek, amikről nem akarok feltétlen tudomást szerezni…
- Perselus tudott a kis tervedről?
- Igen – sütötte le a szemeit –, de azt hiszem, ő csak annyiban reménykedett, hogy egy kicsit jobban kijössz majd vele, vagy ilyesmi.
Leellenőrzöm a lábam, de úgy tűnik, amíg aludtam helyrepofozták.
- Hol van Perselus? – sziszegem.
- A pincében.
Megmarkolom az éjjeliszekrényen pihenő pálcám, és mérgesen kicsörtetek a gyengélkedőből. Nem nagyon érdekel, mit gondol most Hermione, vagy mit gondol bárki. Azonnali beszédem van egy elképesztően szexi és hihetetlenül bizonytalan pasassal.
Mégis mit képzelt? Megrészegültem a lakatlan sziget varázsától, a természettől, a melegtől meg a vízeséstől?
Erősen kétlem…
Soha nem közelednék senkihez, ha nem gondolnám komolyan. Még akkor sem, ha az a nyomorult vízesés tényleg nagyon romantikus volt…
A pincébe érve körbetapogatom a lakrésze ajtaját. Ahogy sejtettem, tele van védővarázslatokkal, mintha nem is szobák lennének mögötte, hanem egy titkos katonai támaszpont.
Ha eléggé összpontosítok, elsöpörhetném őket, de talán nem lenne jó ötlet rárontani.
Jobban belegondolva azonban az elkábításom sem volt jó ötlet.

Kivágódik az ajtó, a túloldalán pedig egy igencsak meglepett Perselus Piton álldogál. Bevágom magam mögött a bejáratot, majd pár lépéssel előtte termek és a nyakának szegezem a pálcám.
- Nem azért jöttem, hogy a kifogásaidat hallgassam, nem azért, hogy magyarázatot kapjak…
- Akkor mit akarsz tőlem, Harry? – kérdezi és a szemeiben szokatlan szomorúság csillog.
- Szerinted? – döntöm kissé oldalra a fejem. – Tartozol nekem egy hihetetlen szeretkezéssel!
- Nem hiszem, hogy bármivel is tartoznék.
- Ó, dehogynem! Megszerveztétek Hermionéval ezt a briliáns kis csapdát, majd mikor beleestem és megkedveltelek, hirtelen feladtad!
- Úgy gondolod, a gaz ármányaink áldozata vagy?
- Úgy gondolom, hogy kivételesen az ínyemre van az áldozat szerep.
Nincs kedvem tovább elemezgetni és körbejárkálni azt a hihetetlen érzést, ami ezernyi pillangó verdesését varázsolta a mellkasomba.
- Hol a háló?
- Hol az ép eszed?
- Minden bizonnyal a szigeten maradt.
- Harry…
Önző vagyok. Tudom magamról. Most hagynom kéne, hogy előadja a kétségeit. A korkülönbséget, hogy halálfaló volt, hogy rengeteg szörnyűséget elkövetett már élete folyamán, de ha hagynám, hogy mindezt felsorakoztassa kettőnk közé, már sosem tudnám bebizonyítani neki, hogy komolyan gondolom a kettőnk dolgát.
Átkarolom, magamhoz húzom egy csókra. Az ajkai langyosak, a nyelve forró és akármennyire is igyekszik elhitetni a világgal, Perselus nincs fából.
- Lehet, hogy ezt meg fogod bánni – szakítja el magát egy pillanatra tőlem.
- Egyelőre nem úgy tűnik.
Határozott kezek és tudatos mozdulatok. Lassú és gyors simogatások váltakozása, őrjítően éhes csókok és éles harapások.
Mi mást kívánhatnék még?

.oOo.oVÉGEo.oOo.