Cím:Két pucér egy cseresznyefán
fejezet: 5.
fandom: original
korhatár: 18
műf.: humor, kaland- akció, scifi, biszexualitás, gyilkosság, trágár beszéd, manipuláció
Figyelmeztetés: agybaj ^^
Tartalom: Mi a fenét esznek a cseresznyefák?
Dorka és űrkalóz bandája megválaszolja a kérdéseket és még sok másikat is. Közben pedig a kihalás szélére sodornak pár fajt, idegileg leamortizálnak egy komplett sivatagi törzset, legendásan verekszenek és családi kapcsolatokat ápolgatnak. De valahogy mindig kerül valaki a cseresznyefára...
Dorka leguggolt és megvizsgálta a talajt. Nem mintha sokkal okosabb lett volna a morzsalékos, hófehér föld taperolásától, de úgy érezte, tesz is valamit. Legalábbis valami olyat, ami nem jár katasztrofális következményekkel. A reggelinél kezdte elveszteni a türelmét. Napok óta sátorban tengették a napjaikat, a holdkórosnak tűnő herceget követve, aki úgy mászkált a vakító homokon, szürkés bokrokat és kórókat kerülgetve, mint valami hintázva alázuhanó falevél. Lehetetlennek tűnt, hogy tényleg követ is valamit, de nem engedte, hogy bárki megszemlélje a kezén a térképet. Egyedül a testőrével beszélt, olykor Piktorral kártyázott, de egyébként nem vegyült közéjük.
Dorka ismerte az embereit. Amint elkezd fogyni az étel, az egyikük neki akar majd menni. Addig csak fogcsikorgatnak és hőbörögnek, de azzal könnyedén megbirkózik. Elvégre kapitányként ez a dolga, de ha tényleg megcsappan az ellátmány, akkor már kénytelen lesz egyetérteni az indítékaikkal.
Mimóza súlyos bakancsai megcsikordultak mellette, ő pedig felbámult a férfire.
- Nos?
- Még mindig nem tudja pontosan, merre és meddig megyünk.
Dorka felállt és nyújtózkodott.
- Még egy napot adok neki, aztán itthagyjuk a fenébe! Kap egy ásót, hogy legyen mivel megásnia a saját sírját, meg egy bicskát a fejfafaragáshoz.
A zöldhajú komoran elbámult a lány mellett.
Nem sokkal odébb a piros égbolttól kissé rózsásra festve a herceg álldogált. A tenyerére vetített térképet bámulta, forgatta, próbálta beazonosítani, merre kell menniük. A legénység a kormányost és Norvégot leszámítva úgy száz méterre ücsörgött egy kupacban, és valamit pusmogtak.
- Gyanítom, a húga csalódott lenne, ha egy világvégi bolygón hagyná a vőlegényét.
- Ha tudná, hogy a pasas képes volt eltévedni egy térképen, amit a tulajdon húsára vetít valami bizgentyű, akkor megértene. Maximum visszaküldene érte.
Mimóza biccentett. A századost ismerve ez talán túlzás volt, de az is igaz, hogy még nem volt alkalma megtapasztalni, mennyire bírja a nővére magánakcióit. Lehetséges, hogy nem is annyira elrugaszkodott következmény.
Forró légáramlat söpört végig a tájon, pár pillanatra a levegőbe emelve mindkettejük haját. Dorka lesütötte a szemét, és elnyomott egy gúnyos vigyort a férfi vadul csapkodó zöld copfjainak látványától. Egy tengeri szörnyre emlékeztette, ahogy szikár arcával rámered, a fonatai pedig önálló életet éltek körülötte.
- Érdekes errefelé az időjárás.
- Az – kuncogott a markába a lány. – Mit gondolsz, képes lesz estig összehozni valami irányt a te hercig herceged, vagy kénytelen leszek megrugdalni kissé, hogy növeljem a koordinációs képességeit?
Mimóza a hirtelen jött tegeződés miatt kissé bizonytalanul bámult a lányra, de nem érezte, hogy az lekezelő lenne vele.
- Szerintem a legkisebb gondunk most a térkép. Követnek minket.
- A hercegnek nem szóltál, ugye?
- Még nem jutottam el odáig, mivel jelenleg elfoglalt.
Dorka nagyon jól tudta, hogy ez nem igaz. Illetve… jelentős csúsztatás. Épp ezért értékelte.
- Már tegnap óta tudjuk. Felhívtam Dáriuszt, a hajó érzékelői nem mutattak semmiféle aktivitást a légkörben, de itt nehezen használhatók, szóval nem mehetünk biztosra. Acél reméli, hogy csak a bennszülöttek lehetnek. Még eggyel sem találkoztunk, szóval lehet, hogy tisztes távolságból szemmel tartanak minket.
- A hercegnek sok ellensége van.
Mimóza nyakán megfeszült egy ín, ahogy összeszorította a száját. Nem mondhatott többet, bár akart volna. Dühítette, hogy a főnöke korlátozza a lehetőségeit, pedig testőrként megszokta, hogy informálódnia kell és informálnia másokat. A „magányos harcos” szerep roppant szép a filmeken, de nem jó másra, csak pózolásra.
- Vegyem úgy, hogy a segítségem kéred?
Dorka ragadozóvigyora bárkit megrémített, aki ismeri, de Mimóza sem volt ijedős típus, sem a megfelelő tapasztalatokkal nem rendelkezett, hogy tudja, mit rejt egy ilyen mosoly. Felmerült benne, hogy a lány talán gúnyolódik, de ennek nem találta kézzelfogható bizonyítékát. Inkább mohónak értékelte az arckifejezést, de képtelen volt hová tenni, így félretette magában a megfejtendő történések közé.
A kapitány szeme elégedetten csillogott, az arca pedig két kis párnácskába dudorodott az arca két oldalán.
- Együttműködést, nem segítséget.
- Ebből nekem vajon mi hasznom? Mert ami azt illeti, nem szerettem meg annyira, hogy beledögöljek a kínba, ha valaki elteszi nekem láb alól. Minek segítsek megvédeni? Csak a baj van vele. Könnyebben is szerezhetek pénzt, mint őt követve, és közben még pofozkodhatok is egy kellemeset ahelyett, hogy pótmamát játszom az embereim felett, nehogy megtegyék.
- A tábornok és a százados nem örülne.
Dorka felhorkant és idegesen karba fonta kezeit.
- Kalóz vagyok, nem nyuszika!
- Egy kalóz, aki hazaszáguld, ha anyuci hívja.
A kapitány arca elkomorult, és valami nagyon csípőset szándékozott mondani, mikor Liebling jelent meg mellettük, lihegve és kalimpálva.
- Kapitány! Dáriusz hívott! Felfedezett egy másik hajót!
Dorka mosolya vesztett a szélességéből, de nem tűnt el teljesen. Viszont nagyot sóhajtott és leporolta a ruháját.
- Nah, ennyit a bennszülöttekről. Azt hiszem, ideiglenesen elfogadom az ajánlatot. Szóval… kik az ellenségei?
- Nem adhatok felvilágosítást nevekről.
- Akkor mégis mi a fenéből állna az a nagy együttműködés? A „vakarom a micsodád, ha te is az enyémet” nem egyoldalú viszony!
- Egyáltalán nem akartam semmilyét vakargatni, kisasszony! – szaladt szigorú ráncba a testőr homloka.
- Atyám! Ez csak egy amfora!
- Metafora, kapitány! – szúrta közbe Liebling.
- Akkor az. Szóval?
Közelebb lépett Mimózához, a férfi viszont nem hátrált automatikusan, ahogy a többség szokott. Ezért aztán ott álltak a semmi közepén majdnem egymásnak feszülő mellkassal. Dorka, mint egy pufogó kis vipera és Mimóza, mint a nyugalom megingathatatlan, de épp kissé zavarban lévő szobra.
- Nem hiszem, hogy a testi kontaktus elengedhetetlen a megbeszélés folyamán.
- Nem hiszem, hogy az ajánlatod fair! – replikázott a kapitány. – Beszámoljak mindenről, de nem kapok kellő válaszokat ahhoz, hogy felépíthessem a védelmet. Gondolom, te majd instruálsz, de olyan információk alapján, amiket nem árulsz el, így aztán nincs okom hinni, hogy a legmegfelelőbb módon jársz el. – Még magát is meglepte azzal, mennyire választékosan fogalmazott. Legszívesebben irányozta volna, hogy odadugja a hülyeségét, ahol a nap se süt.
Mimóza elgondolkodott. Eddig is tudta, hogy a lánynak igaza van, de nem nagyon látott más lehetőséget, mint szépen megkérni. A herceg nem engedte, hogy bármit is megosszon velük.
- Csupán az adott szavam, ami indokolja, hogy megbízzon bennem. Esküszöm, hogy mindenben a rendelkezésére állok, amiben a herceg parancsai nem korlátoznak. Legjobb tudásom alapján járok el minden ügyben.
Liebling karbafonta kezeit és sértetten hümmögött. Látszott, hogy egy lyukas garasért előbb megtenne bármit.
A kapitány ellenben újfent vigyorgott. Látta a lehetőséget abban, hogy figyelhesse, amint a férfi az ígérete és a kötelessége között vergődik. Ennyi kockázatot megért a dolog.
- Rendben. Az adott szavadra. Becsületes típus vagy, én pedig kedvelem az ilyeneket. Könnyen kezelhetők, irányíthatók és nagy élvezettel kínzom meg őket, mielőtt megölném.
Mimóza próbált találni valami hazugságra utaló jelet a lány tekintetében, de amennyiben igazán reményt fűzött ehhez a dologhoz, úgy nagyot kellett csalódnia. Az arcán azonban semmi nem látszott. Éppoly rezzenéstelen volt, mint a nap többi részében. Talán csak éjjel lazultak el igazán orcáin az izmok, amikor megengedte magának azt a luxust, hogy olykor-olykor egy nedves álom tetőpontján elvigyorodjon.
Továbbra is követték őket. Már tudták, hogy nem a bennszülöttek, de bárkik is voltak azok, tisztes távolságban maradtak.
Fülöp tétován elindult északra, a kalózcsapat pedig neheztelő pillantásokkal kísérte minden lépését, de azért követték.
Magához intette a testőrt.
Bajuszpödörgetve téblábolt a fehér földön olyan fesztelenséggel, ahogy a gyerekek indulnak boltba az első zsebpénzükkel. Mimóza nehezen vette fel a léptei szökdécselő ritmusát, mert a férfi sokmindenre hajlandó volt, de arra nem, hogy józan emberek módjára állva vagy ülve értekezzen. Szóval haladt… remélhetőleg végre a helyes irányba.
- Uram?
A herceg előzékenyen biccentett, ezzel ismerve el a testőr létezését.
- Sokat pusmogsz azzal a mélynövésű boszorkánnyal.
Ez alatt minden bizonnyal a kapitányt értette és Mimóza nem tehetett mást, minthogy elismerje a tényt. Tényleg meglepően sokat beszélgetett vele. Pedig amúgy nem kedveli a nőket. Irracionálisak és logikamentesek. Érdekes módon Dorkában ez nem bosszantotta, pedig az ő viselkedése minden bizonnyal túlment a neméhez tartozók szélsőségeinek nagy részén. Talán épp ezért tudta megbocsátani neki.
Fülöp körbekémlelt, de a kalózok elég messze voltak, hogy ne hallhassák, amit mond.
- Remélem nem felejtetted el, hogy mi a következménye annak, ha pofázol – sziszegte tompított hangon.
- Tisztában vagyok vele.
- Az jó, az jó… a végén még kiderül, hogy valamiben van tehetséged – köpött egyet a kavicsokra cseppet sem herceghez méltón –, mert mint tudjuk, testőrnek pocsék vagy.
Mimóza öklén kifehéredtek a bütykök, ahogy ütésre készen összeszorította az ujjait.
Akarta.
Mindennél jobban szerette volna kidekorálni Fülöp arcát, lehetőleg mélylila, egészen fekete vagy vérvörös nyomokkal.
Eszébe jutott Dorka, amint vigyorogva megemlíti, mennyire szereti megkínozni a becsületeseket. Ebben a pillanatban örült volna, ha valaki istenesen tarkón vágja egy hunsággal, mert semmilyen fájdalom nem jelenthetett nagyobb kínt, mint az előtte álló fickót szolgálni.
És a herceg csak pimaszul vigyorgott…
Ekkor egyidejűleg több dolog is történt.
Először is, Mimóza nagyot nyelt és visszanyerte a hidegvérét. Olyannyira, hogy a nem sokkal mögötte becsapódó lövedék zaja sem bírta grimaszra. Sóbálványként állt, testével a záporozó kavicsok útjában.
Fülöp halálra vált és az övéhez kapott, mint a régi vadnyugati rosszfiúk, akik a mennydörgést is el akarták hallgattatni. Ott azonban semmit sem talált, így jobb híján a testőr mögé bújt és bosszús arccal kikukucskált a válla felett.
Dorka leejtett egy almát. A közeli robbanás zaja egy pillanatra annyira elnyomott minden mást a fejében, hogy észre sem vette, mi váltotta ki ezt a történést. Mire feleszmélt, már Liebling kissé csontos teste alatt feküdt a köveken, és az orgyilkos pattogó hangon üvöltözött valamerre a ködbe.
Köd? Nem. Inkább a lövések nyomán felszálló por kavargott körülöttük fehéren, olykor a bosszantó piros naptól rózsásra színezve.
Aztán Acél megragadta. Csak ő lehetett, mert egyedül Norvégnak van még hasonlóan széles tenyere, de emlékei szerint a vörös a hajón maradt. A világ olykor össze-összefolyt a szemei előtt. Fedezékbe cipelték, és ahogy a széles vállon ringatózva figyelte az alant elsuhanó kavicskákat, érezte, hogy a hányinger felkúszik a torkán. Valami nem stimmelt az egésszel. Nedvesség folyt végig az orrán, meleg selymesség, és túl lassan csöppent le onnan a földre. Mindenki torkaszakadtából ordított, hogy a becsapódó lövedékek hangjától is hallják a mondanivalójukat. A kapitány elájult.
Viktor úgy szaladt fedezékbe, mint valami hegyikecske. Minden egyes robbanástól és lövéstől idegesen a levegőbe ugrott, hogy az ember azt hihette, tényleg hatalmas sziklák állják az útját. Azonban sík terepen futott, és az illúzió utolsó halvány derengését is bárkinek kiverte a fejéből a látvány, ahogy az első útjába akadó fűcsomóban megbotlik és elvágódik. Azonnal eszméletét vesztette.
Dorka ismerte az embereit. Amint elkezd fogyni az étel, az egyikük neki akar majd menni. Addig csak fogcsikorgatnak és hőbörögnek, de azzal könnyedén megbirkózik. Elvégre kapitányként ez a dolga, de ha tényleg megcsappan az ellátmány, akkor már kénytelen lesz egyetérteni az indítékaikkal.
Mimóza súlyos bakancsai megcsikordultak mellette, ő pedig felbámult a férfire.
- Nos?
- Még mindig nem tudja pontosan, merre és meddig megyünk.
Dorka felállt és nyújtózkodott.
- Még egy napot adok neki, aztán itthagyjuk a fenébe! Kap egy ásót, hogy legyen mivel megásnia a saját sírját, meg egy bicskát a fejfafaragáshoz.
A zöldhajú komoran elbámult a lány mellett.
Nem sokkal odébb a piros égbolttól kissé rózsásra festve a herceg álldogált. A tenyerére vetített térképet bámulta, forgatta, próbálta beazonosítani, merre kell menniük. A legénység a kormányost és Norvégot leszámítva úgy száz méterre ücsörgött egy kupacban, és valamit pusmogtak.
- Gyanítom, a húga csalódott lenne, ha egy világvégi bolygón hagyná a vőlegényét.
- Ha tudná, hogy a pasas képes volt eltévedni egy térképen, amit a tulajdon húsára vetít valami bizgentyű, akkor megértene. Maximum visszaküldene érte.
Mimóza biccentett. A századost ismerve ez talán túlzás volt, de az is igaz, hogy még nem volt alkalma megtapasztalni, mennyire bírja a nővére magánakcióit. Lehetséges, hogy nem is annyira elrugaszkodott következmény.
Forró légáramlat söpört végig a tájon, pár pillanatra a levegőbe emelve mindkettejük haját. Dorka lesütötte a szemét, és elnyomott egy gúnyos vigyort a férfi vadul csapkodó zöld copfjainak látványától. Egy tengeri szörnyre emlékeztette, ahogy szikár arcával rámered, a fonatai pedig önálló életet éltek körülötte.
- Érdekes errefelé az időjárás.
- Az – kuncogott a markába a lány. – Mit gondolsz, képes lesz estig összehozni valami irányt a te hercig herceged, vagy kénytelen leszek megrugdalni kissé, hogy növeljem a koordinációs képességeit?
Mimóza a hirtelen jött tegeződés miatt kissé bizonytalanul bámult a lányra, de nem érezte, hogy az lekezelő lenne vele.
- Szerintem a legkisebb gondunk most a térkép. Követnek minket.
- A hercegnek nem szóltál, ugye?
- Még nem jutottam el odáig, mivel jelenleg elfoglalt.
Dorka nagyon jól tudta, hogy ez nem igaz. Illetve… jelentős csúsztatás. Épp ezért értékelte.
- Már tegnap óta tudjuk. Felhívtam Dáriuszt, a hajó érzékelői nem mutattak semmiféle aktivitást a légkörben, de itt nehezen használhatók, szóval nem mehetünk biztosra. Acél reméli, hogy csak a bennszülöttek lehetnek. Még eggyel sem találkoztunk, szóval lehet, hogy tisztes távolságból szemmel tartanak minket.
- A hercegnek sok ellensége van.
Mimóza nyakán megfeszült egy ín, ahogy összeszorította a száját. Nem mondhatott többet, bár akart volna. Dühítette, hogy a főnöke korlátozza a lehetőségeit, pedig testőrként megszokta, hogy informálódnia kell és informálnia másokat. A „magányos harcos” szerep roppant szép a filmeken, de nem jó másra, csak pózolásra.
- Vegyem úgy, hogy a segítségem kéred?
Dorka ragadozóvigyora bárkit megrémített, aki ismeri, de Mimóza sem volt ijedős típus, sem a megfelelő tapasztalatokkal nem rendelkezett, hogy tudja, mit rejt egy ilyen mosoly. Felmerült benne, hogy a lány talán gúnyolódik, de ennek nem találta kézzelfogható bizonyítékát. Inkább mohónak értékelte az arckifejezést, de képtelen volt hová tenni, így félretette magában a megfejtendő történések közé.
A kapitány szeme elégedetten csillogott, az arca pedig két kis párnácskába dudorodott az arca két oldalán.
- Együttműködést, nem segítséget.
- Ebből nekem vajon mi hasznom? Mert ami azt illeti, nem szerettem meg annyira, hogy beledögöljek a kínba, ha valaki elteszi nekem láb alól. Minek segítsek megvédeni? Csak a baj van vele. Könnyebben is szerezhetek pénzt, mint őt követve, és közben még pofozkodhatok is egy kellemeset ahelyett, hogy pótmamát játszom az embereim felett, nehogy megtegyék.
- A tábornok és a százados nem örülne.
Dorka felhorkant és idegesen karba fonta kezeit.
- Kalóz vagyok, nem nyuszika!
- Egy kalóz, aki hazaszáguld, ha anyuci hívja.
A kapitány arca elkomorult, és valami nagyon csípőset szándékozott mondani, mikor Liebling jelent meg mellettük, lihegve és kalimpálva.
- Kapitány! Dáriusz hívott! Felfedezett egy másik hajót!
Dorka mosolya vesztett a szélességéből, de nem tűnt el teljesen. Viszont nagyot sóhajtott és leporolta a ruháját.
- Nah, ennyit a bennszülöttekről. Azt hiszem, ideiglenesen elfogadom az ajánlatot. Szóval… kik az ellenségei?
- Nem adhatok felvilágosítást nevekről.
- Akkor mégis mi a fenéből állna az a nagy együttműködés? A „vakarom a micsodád, ha te is az enyémet” nem egyoldalú viszony!
- Egyáltalán nem akartam semmilyét vakargatni, kisasszony! – szaladt szigorú ráncba a testőr homloka.
- Atyám! Ez csak egy amfora!
- Metafora, kapitány! – szúrta közbe Liebling.
- Akkor az. Szóval?
Közelebb lépett Mimózához, a férfi viszont nem hátrált automatikusan, ahogy a többség szokott. Ezért aztán ott álltak a semmi közepén majdnem egymásnak feszülő mellkassal. Dorka, mint egy pufogó kis vipera és Mimóza, mint a nyugalom megingathatatlan, de épp kissé zavarban lévő szobra.
- Nem hiszem, hogy a testi kontaktus elengedhetetlen a megbeszélés folyamán.
- Nem hiszem, hogy az ajánlatod fair! – replikázott a kapitány. – Beszámoljak mindenről, de nem kapok kellő válaszokat ahhoz, hogy felépíthessem a védelmet. Gondolom, te majd instruálsz, de olyan információk alapján, amiket nem árulsz el, így aztán nincs okom hinni, hogy a legmegfelelőbb módon jársz el. – Még magát is meglepte azzal, mennyire választékosan fogalmazott. Legszívesebben irányozta volna, hogy odadugja a hülyeségét, ahol a nap se süt.
Mimóza elgondolkodott. Eddig is tudta, hogy a lánynak igaza van, de nem nagyon látott más lehetőséget, mint szépen megkérni. A herceg nem engedte, hogy bármit is megosszon velük.
- Csupán az adott szavam, ami indokolja, hogy megbízzon bennem. Esküszöm, hogy mindenben a rendelkezésére állok, amiben a herceg parancsai nem korlátoznak. Legjobb tudásom alapján járok el minden ügyben.
Liebling karbafonta kezeit és sértetten hümmögött. Látszott, hogy egy lyukas garasért előbb megtenne bármit.
A kapitány ellenben újfent vigyorgott. Látta a lehetőséget abban, hogy figyelhesse, amint a férfi az ígérete és a kötelessége között vergődik. Ennyi kockázatot megért a dolog.
- Rendben. Az adott szavadra. Becsületes típus vagy, én pedig kedvelem az ilyeneket. Könnyen kezelhetők, irányíthatók és nagy élvezettel kínzom meg őket, mielőtt megölném.
Mimóza próbált találni valami hazugságra utaló jelet a lány tekintetében, de amennyiben igazán reményt fűzött ehhez a dologhoz, úgy nagyot kellett csalódnia. Az arcán azonban semmi nem látszott. Éppoly rezzenéstelen volt, mint a nap többi részében. Talán csak éjjel lazultak el igazán orcáin az izmok, amikor megengedte magának azt a luxust, hogy olykor-olykor egy nedves álom tetőpontján elvigyorodjon.
Továbbra is követték őket. Már tudták, hogy nem a bennszülöttek, de bárkik is voltak azok, tisztes távolságban maradtak.
Fülöp tétován elindult északra, a kalózcsapat pedig neheztelő pillantásokkal kísérte minden lépését, de azért követték.
Magához intette a testőrt.
Bajuszpödörgetve téblábolt a fehér földön olyan fesztelenséggel, ahogy a gyerekek indulnak boltba az első zsebpénzükkel. Mimóza nehezen vette fel a léptei szökdécselő ritmusát, mert a férfi sokmindenre hajlandó volt, de arra nem, hogy józan emberek módjára állva vagy ülve értekezzen. Szóval haladt… remélhetőleg végre a helyes irányba.
- Uram?
A herceg előzékenyen biccentett, ezzel ismerve el a testőr létezését.
- Sokat pusmogsz azzal a mélynövésű boszorkánnyal.
Ez alatt minden bizonnyal a kapitányt értette és Mimóza nem tehetett mást, minthogy elismerje a tényt. Tényleg meglepően sokat beszélgetett vele. Pedig amúgy nem kedveli a nőket. Irracionálisak és logikamentesek. Érdekes módon Dorkában ez nem bosszantotta, pedig az ő viselkedése minden bizonnyal túlment a neméhez tartozók szélsőségeinek nagy részén. Talán épp ezért tudta megbocsátani neki.
Fülöp körbekémlelt, de a kalózok elég messze voltak, hogy ne hallhassák, amit mond.
- Remélem nem felejtetted el, hogy mi a következménye annak, ha pofázol – sziszegte tompított hangon.
- Tisztában vagyok vele.
- Az jó, az jó… a végén még kiderül, hogy valamiben van tehetséged – köpött egyet a kavicsokra cseppet sem herceghez méltón –, mert mint tudjuk, testőrnek pocsék vagy.
Mimóza öklén kifehéredtek a bütykök, ahogy ütésre készen összeszorította az ujjait.
Akarta.
Mindennél jobban szerette volna kidekorálni Fülöp arcát, lehetőleg mélylila, egészen fekete vagy vérvörös nyomokkal.
Eszébe jutott Dorka, amint vigyorogva megemlíti, mennyire szereti megkínozni a becsületeseket. Ebben a pillanatban örült volna, ha valaki istenesen tarkón vágja egy hunsággal, mert semmilyen fájdalom nem jelenthetett nagyobb kínt, mint az előtte álló fickót szolgálni.
És a herceg csak pimaszul vigyorgott…
Ekkor egyidejűleg több dolog is történt.
Először is, Mimóza nagyot nyelt és visszanyerte a hidegvérét. Olyannyira, hogy a nem sokkal mögötte becsapódó lövedék zaja sem bírta grimaszra. Sóbálványként állt, testével a záporozó kavicsok útjában.
Fülöp halálra vált és az övéhez kapott, mint a régi vadnyugati rosszfiúk, akik a mennydörgést is el akarták hallgattatni. Ott azonban semmit sem talált, így jobb híján a testőr mögé bújt és bosszús arccal kikukucskált a válla felett.
Dorka leejtett egy almát. A közeli robbanás zaja egy pillanatra annyira elnyomott minden mást a fejében, hogy észre sem vette, mi váltotta ki ezt a történést. Mire feleszmélt, már Liebling kissé csontos teste alatt feküdt a köveken, és az orgyilkos pattogó hangon üvöltözött valamerre a ködbe.
Köd? Nem. Inkább a lövések nyomán felszálló por kavargott körülöttük fehéren, olykor a bosszantó piros naptól rózsásra színezve.
Aztán Acél megragadta. Csak ő lehetett, mert egyedül Norvégnak van még hasonlóan széles tenyere, de emlékei szerint a vörös a hajón maradt. A világ olykor össze-összefolyt a szemei előtt. Fedezékbe cipelték, és ahogy a széles vállon ringatózva figyelte az alant elsuhanó kavicskákat, érezte, hogy a hányinger felkúszik a torkán. Valami nem stimmelt az egésszel. Nedvesség folyt végig az orrán, meleg selymesség, és túl lassan csöppent le onnan a földre. Mindenki torkaszakadtából ordított, hogy a becsapódó lövedékek hangjától is hallják a mondanivalójukat. A kapitány elájult.
Viktor úgy szaladt fedezékbe, mint valami hegyikecske. Minden egyes robbanástól és lövéstől idegesen a levegőbe ugrott, hogy az ember azt hihette, tényleg hatalmas sziklák állják az útját. Azonban sík terepen futott, és az illúzió utolsó halvány derengését is bárkinek kiverte a fejéből a látvány, ahogy az első útjába akadó fűcsomóban megbotlik és elvágódik. Azonnal eszméletét vesztette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése