Cím:Két pucér egy cseresznyefán
fejezet: 2.
fandom: original
korhatár: 18
műf.: humor, kaland- akció, scifi, biszexualitás, gyilkosság, trágár beszéd, manipuláció
Figyelmeztetés: agybaj ^^
Tartalom: Mi a fenét esznek a cseresznyefák?
Dorka és űrkalóz bandája megválaszolja a kérdéseket és még sok másikat is. Közben pedig a kihalás szélére sodornak pár fajt, idegileg leamortizálnak egy komplett sivatagi törzset, legendásan verekszenek és családi kapcsolatokat ápolgatnak. De valahogy mindig kerül valaki a cseresznyefára...
A legénység nagy része a zsilipnél gyülekezett. Dorka a legmagasabb sarkú cipőjét viselte, szinte normális magasságra szert téve ezáltal, bár Viktort egy gólyalábú pocokra emlékeztette.
Liebling, a magas, fekete hajú orgyilkos egy pisztolyt próbált meg a csizmája szárába erőszakolni, de a sokkoló mellé sehogy sem akart beférni.
Ezt a manővert a festő meg sem próbálta megérteni. Ha egyszer valaki Lieblinget kezdte volna vetkőztetni, minden bizonnyal szüksége lett volna valami kosárra, amiben felfogja a különböző hajlatokból és zsebekből kihulló fegyvereket, kínzóeszközöket. Egyszer látta, amint a nő egy villát csavar a hajába, és a legkevésbé sem gondolta, hogy a puszta praktikum rejtette oda vele.
Dárius a nadrágját porolta, de miután Acél segíteni próbált neki a műveletben, pánikszerű gyorsasággal úgy határozott, hogy remekül meglesz úgy is, ahogy van.
Mikor végre befutott Norvég is, a kapitány megnyomta a nyitógombot.
Vetett még egy érdeklődő pillantást hátra, de már meg sem kérdezte, mit keres egy elefántos napernyő a vörös fickónál.
A zsilip nyílt és a friss, kissé hűvös kinti levegő szinte arcon csapta a társaságot. A hirtelen kékes fény egy kissé vakító volt, Viktor önkéntelenül is lecsukta a szemét. Később úgy gondolta, ez hiba volt, mert mikor ismét kinyitotta, a zsilipkapu túloldalán egyenesen, akár a szálfa, a Flotta két tisztje ácsorgott.
Kelmann tábornokasszonyt igencsak tisztelték a beosztottjai. Nemcsak a katonai rangja miatt, hanem mint ember is felnéztek rá, még ha olykor kissé furcsának is tartották. Őszes, folyvást elnézően mosolygó asszony volt, az a fajta, akit az ember szívesen képzel el a saját anyjának vagy nagyanyjának. Amikor rendben mentek, olykor maga is megkockáztatta a gondolatot, hogy meg kéne tanulnia kötni, azonban rosszabb időkben ez a mosolygós, szinte tündéri nő olyan vasvillaszemeket meresztett, hogy még a híres hős, Idlot ezredes sem szívesen ment a közelébe.
Annak idején a legfiatalabb nő volt, aki ilyen magas rangot ért el a Flottában. Mindezt hihetetlen szelektálási képességének köszönhette. Persze nem lencsét válogatott, mint Hamupipőke, egyszerűen az érzelmi életét volt képes hihetetlen szakszerűséggel megosztani. Sosem vitte haza a munkát és az otthoni gondokat sem cipelte sehová a négy falon kívülre. Így eshetett, hogy tiszt létére egy kalózzal lépett házasságra.
A dolog egyetlen szépséghibája abban rejlett, hogy az illető már nem rendelkezett a fentebb magasztalt tulajdonsággal, így aztán mikor egy ízben a saját felesége tartóztatta le, vérszemet kapott és megpróbálta eltenni láb alól az asszonyt.
A világűr veszélyes hely. Egy kalóznak duplán, annak pedig, aki egy flottatisztre vadászik, egyenesen egy szép tágas koporsó.
Kelmann tábornok tehát özvegy volt, két bájos vagy inkább bajos gyermekkel.
- Nehezen értem meg, mi a fene szükség volt rám. Csak két hónap múlva lesz a szülinapod – sziszegett húgára Dorka.
A két nő egymással szemben állt, a kapitány pocokszerű külseje még inkább annak tűnt nyúlánk, arányos húga mellett. A százados vékony derekú, talán kissé vastagcombú teremtés volt, de hosszúkás arca és titokzatosan csillogó fekete szemei hamar elvonták a figyelmet erről az apró szépséghibáról. Majd egy fejjel magasodott a kapitány fölé, és jól látszott a magatartásukon, hogy ezt az előnyt sokszor kihasználja vitás helyzetekben.
- De ezt csak azóta tudod, hogy beléptél és szembesültél a naptárral! Ha nincs ráírva nagy betűkkel, akkor még mindig a tortára csorgatnád a nyálad!
- Most arra célozgatsz, hogy dagi vagyok? – morrant fel Dorka.
- Egészen nyíltan megmondom.
- Üljetek le, lányok – szólt közbe a tábornok, és bár a hangjában semmi fenyegetés nem volt, mégis mindketten automatikusan engedelmeskedtek.
A kalózbanda nagy része az üvegházban ücsörgött és zabált. Rég tudták már, hogy az ilyen családi találkozókon nincs mitől tartani, így aztán ügyet se nagyon vetettek a körülöttük ácsorgó katonákra, akik viszont némi távolságtartással, vagy épp megrökönyödve szemlélték őket.
Liebling kihorgászott egy húsvillát a hajából és némi párharc után megszerzett az asztalról egy fél sült malacot. Később kénytelen volt belátni, hogy előnyösebb lett volna a salátáért vívni, de Dárius addigra már alaposan megvámolta a zöldségeket.
Viktor és a három nő a konyhában foglaltak helyet. A szerencsétlen festő ugyan csak egy pohár vízért ugrott be, de ahogy a többiek megérkeztek, már képtelen volt kimenni. Inkább lehuppant a sarokba és próbálta elképzelni, hogy láthatatlan. Hátha megvalósul.
A százados közvetlen a kapitánnyal szemben foglalt helyet, és bár nem viselt annyira magas sarkú cipőt, mint nővére, azért ahogy az asztal alatt elhelyezték a lábaikat, komoly gyilkossági szándékot feltételezett közöttük.
Mert sarokkal ölni lehet. Ezt minden pasi tudja, akit legalább egyszer vesén rúgtak már egy ilyen alkalmatossággal. Viktor szakértőnek érezte magát, ha a nők spontán fegyvertárára terelődött a szó. Nagyon jól tudta, némelyik sarok mit okozhat egy ügyes lábbal párosítva. Szóval csendben maradt és figyelt.
Dorka megragadott egy üveg áfonyalikőrt, töltött a családnak, majd nemes egyszerűséggel meghúzta az üveget.
- Ne disznólkodj! – intette az anyja, de válaszul ezúttal csak valami mormogást kapott.
Feszült csend borult a konyhára. Csak a kapitány nyeldeklése hallatszott, majd a puffanás, ahogy az üres üveget levágta az asztalra.
- Minek hívtatok ide? Elég elfoglalt vagyok, ugye tudjátok?
- Szóval az éhkoppon lézengés egy űrkikötőben elfoglaltság?- tudakolta negédesen a százados.
- Nem kínoztad eleget a rabokat, hugi? Kezdek kételkedni abban, hogy tisztességes büntetőtelepet vezetsz, ha még a feszkót sem vagy képes levezetni az elítélteken.
A cipők ingerülten megrándultak az asztal alatt, veszélyes közelségbe vetítve a leszámolás pillanatát.
- Hogy utaztál? – tüntette el az üres üveget a tábornok asszony.
Úgy tűnt, egészen hozzá van szokva kettejük cicaharcához. Olyan egykedvűséggel szemlélte a jelenetet, mint a hajnali seregszemléket. Ezerszer látta már és még legalább annyiszor fogja.
Körbejárt a konyhában, pakolászott, amíg Dorka ecsetelte az útjukat és méretes tálnyi ételt pakolt Viktor elé.
- Olyan kis sovány vagy – mosolygott a festőre, mintha a lányai nem épp a karmaikat éleznék mögötte.
Dorka végül hátradőlt a széken és a plafonra meredt megadón.
- Rendben. Mi a fenéért kellett idejönnöm? Nincs szülinap, évforduló, nem halt meg senki…
- Férjhez megyek – vágott a felsorolásba a százados.
A kapitány majdnem hanyatt vágódott az ülőalkalmatossággal együtt.
- Nem úgy volt, hogy a házasság idejétmúlt és túlságosan kötött társas viszony? – tudakolta.
- De azóta a húgod szerelmes lett – telepedett vissza az asztalhoz Kelmann tábornok.
- Ez most komoly? – pillogott egyikükről másikukra Dorka. – Ki az a szerencsétlen, akihez hozzámész?
A rúgás ami eddig csak ért, most megérkezett az asztal alatt és meglepő gyorsasággal vágódott a kapitány lábszárának.
- Mi rosszat mondtam? – nyögte a fájdalomtól könnyes szemmel, de nem vágott vissza. – Csak van vele valami gond, ha ezt nem voltál képes levélben megírni. Vagy egy üzi? Mégis mióta jártok? Egy hete?
- Másfél éve.
- Oh! – erre nem nagyon bírt mást mondani.
- Nem rémlik, hogy minden találkozásunkkor említettem?
- De sosem mutattad be!
- Elég elfoglalt fickó – bólogatott a tábornok. – Mivelhogy herceg.
- És legalább szőke?
A rosszalló pillantások miatt azt már nem kérdezte meg, hogy milyen színű a lova.
- Szóval… mikor lesz az esküvő?
- Semmikor – hajolt előre a százados és gondterhelten az asztalra könyökölt. – Ahhoz, hogy hozzámehessek, meg kell tenned nekem valamit.
- Nem is ismerem a fazont!
- Nem is kell ismerned ahhoz, hogy megtegyél valamit a húgodért! Nem kérdezte, mit szólsz a választásához.
Dorka keresztbe tette karjait és gyanakodva bámult családtagjaira.
- A helyzet nem egyszerű. Fülöp nem a királynő gyermeke, csupán egy ágyasé. Ha nem csinálja, amit az apja mond, akkor elesik az örökségétől.
A kapitány feje oldalra billent, mint akit az egész mese előre fáraszt.
- Jajj, nehogy azt mondd nekem, hogy el kéne vennie egy randa űrmacát, de a kicsi szíve csak érted él és ahhoz, hogy mégis létrejöjjön a frigy, meg kell találnia valami megszentelt ereklyét, vagy legyőznie egy kisebb birodalmat, de legalábbis el kell lopnia valamit és ehhez csak engem tudtok megkérni!
Némi csend követte a kifakadását, végül a tábornok elismerően bólintott.
- De, pont erről van szó.
- Nemá! – nyögött fel egyszerre Dorka és a sarokban Viktor.
A vénuszi uralkodócsalád a naprendszerben fellelhető egyetlen királyság. Mikor az emberiség elkezdett másik bolygókra települni, egy trilliárdos öregúr fogta a famíliáját és elfoglalta a helyet. Igazából senki nem hitte, hogy lehetséges kolóniát létrehozni azon a bolygón, de a pénz nagy úr, és lám, olykor rácáfol az ésszerűségre. Ebben az esetben is megtette. Igaz az ötletgazda nem élte már meg, de a fia véghez vitte, amit elkezdett, és a bolygó északi felén sorra emelkedni kezdtek a kupolák. Város várost követett, mígnem egy több millió lelket számláló birodalom nőtte ki magát a vastag kénsavfelhők alatt, és a fiú - Király Andor Fülöp - egy átvodkázott éjszaka után kikiáltotta magát egyeduralkodóvá. Senki nem mondott ellent neki.
Azóta már négy generációnyi Fülöp élt és uralkodott a vénuszi történelemben, és nemcsak az orosz vodka imádatát tartották meg királyi szokásaik között, de azt a felettébb furcsa szokást is, hogy minden fiúgyermek második neve ugyanaz legyen, mint az első királyé.
A jelenlegi uralkodó. Fülöp, a Fényes. Négy fiú utóddal is gazdagította a családot, és hogy ebből az utolsó húszéves korára mégis inkább Filippina lett, az már igazán nem az ő hibája.
A Fényes, második fiacskája pedig arra a nem különösebben támogatott döntésre jutott, hogy feleségül akar venni egy egyszerű századost.
Az uralkodó nem volt boldog a lehetőségtől, ami később jött, attól meg még kevésbé…
- Szóval… - támasztotta ujjait egymásnak Dorka az asztal felett. – Hercig, herceg hol van?
- Az emeleten – közölte a százados kissé rosszalló tekintettel. – Nem kel fel kilencig.
- Csillagidő vagy helyi idő szerint?
- Csillagidő – dörmögte vészjósló tekintettel a tábornok.
Viktor pedig rájött, hogy az anyja reggeli szidalmai ezeknek egyetlen pillantásával nem értek fel. Mindennél jobban haza akart menni.
A percek csigalassúsággal teltek. Piktor némi feszült szabadkozás után felhívta magára a figyelmet és kikecmergett a konyhából.
Még félig volt a tálja, mikor csatlakozott az üvegházban lévőkhöz, de villámgyorsan megszabadították a „felesleges” falatoktól.
Liebling szorított egy kis helyet maga mellett, hogy leülhessen, de a feneke így is nagyrészt lelógott a székről. Körben a többi asztalnál katonák ültek, ettek és félhangosan társalogtak, ha nem épp suttogóra fogták.
- Szerintetek azért csinálják, mert fosnak tőlünk? – kérdezte Dárius vigyorogva és a tekintetét körbehordozta az egyenruhásokon, hogy még véletlenül se lehessen félreérteni, kikről beszél.
- Valószínű – nyalogatta lassan és kéjesen a húsvilláját Liebling, majd megtörölgette a terítő sarkában és visszacsavarta a hajába.
Acél elégedetten morgott a hosszú asztal ellentétes végében, eltüntetett egy habos sütikét, majd nyújtózott egyet.
- Ugyan! A tábornoktól félnek. Ráparancsolt a pincsikre, hogy nem ehetnek meg minket.
Viktor szinte a levegőben érezte a „Fosok egy nőtől” témát, amikor rájött, hogy ők is mind egy nőszemélyt követnek, ráadásul ha ilyesmit valaha is megemlít, akkor hamar Liebling villájának végén találhatja a tökeit. Lehunyta a szemét, és próbálta kiverni a fejéből az érzékletes képet, amint a tálalóeszköz előkerül és a gatyája a bokáinál landol.
Az orgyilkos kuncogott mellette.
Lányosan és csilingelőn, nem úgy, ahogy egy kasztráláshoz elképzelné az ember, ezért ha félve is, de Piktor újfent a világra pislogott.
A katonák és a kalózok vicsorogva bámulták egymást. Mindnek viszketett a tenyere és mind azt várta, hogy a másik vigye be az első ütést.
A festőnek elképzelése sem volt róla, hogy Kelmann tábornok hogyan fenyíti az embereit, de tartották magukat és nem kezdtek verekedést.
A kalózok éppúgy.
Ha mást nem is sikerült örökölnie Dorkának, úgy fest, az emberekkel tudott bánni. Nem értette, hogyan. Neki az ösztönei súgták, hogy tartson tőle, de egy Acél méretű fickót nem olyan egyszerű megfélemlíteni, mint őt.
- Mindenki üljön le!
A hang az ajtó felől érkezett. Nagyon úgy tűnt, hogy a gazdája már percek óta ácsorog ott, de eleddig figyelemre sem méltatta senki. Nem beszélt hangosan. Nyugodtan és tagoltan ejtett ki minden szót, mintha nem is felnőtt emberekkel beszélne egy verekedés kitörésének küszöbén, hanem egy rakás papírrepülőző kisiskolással.
- Mi a rangod, bogaram? - hajolt hátra Liebling, hogy ha fejjel lefelé is, de szemügyre vehesse a szikár, kimért férfit.
Amaz nem felelt, csak viszonozta az orgyilkos pimasz pillantását.
Viktor belevörösödött de Lieblinget láthatóan nem rázta meg.
Különös módon a katonák sem dobódtak fel a megjelenésétől, inkább feszengtek kissé, mintha egy felettesük állna előttük, aki pillanatnyi hóbortjában épp pillangónak képzeli magát, és nekik kénytelen-kelletlen le kell nyelniük a véleményüket.
Ilyesmiről azonban szó sem volt, ezért aztán Piktor kétszer olyan kíváncsian pislogott fel a férfire.
Hosszú, derekáig érő élénkzöld haja két szigorú fonatban feküdt a vállára, hosszú fekete kabátja pedig leginkább egy papi reverendára hajazott, de az alóla épp csak kivillanó szegecses bakancsok látványa arra késztette a festőt, hogy gyorsan elvesse a gondolatot. A fickó nem tűnt papnak, holott a vonásai felértek egy éveket némasági fogadalomban töltő szerzetesével. Komor ábrázat, kissé kiugró arccsont és vesébe vájó pillantás.
- Nem tartozom elszámolással, kisasszony – közölte végül ugyanolyan egyenletes és kimért hangon, mint amivel először rájuk szólt.
Viktor ismét nagyon szeretett volna otthon lenni.
Miért nem tudta az ismeretlen azt mondani, hogy valami tábornagy agy, vagy tudja fene, egy helyi kisistenség materializálódása?
Bármelyik lehetőség inkább megnyugtatta volna a festőt, mint ez.
Kissé félve nézett oldalra Lieblingre, de amaz csak vállat vont és a körmeit kezdte nézegetni.
- Ő Mimóza, a testőröm! – lépett be egy kajánul vigyorgó fickó és megveregette a papszerű férfi vállát. Annak a gesztustól rángatózni kezdett a szemöldöke, de nem szólt egy szót sem. – Üdv, népség! A katonák menjenek ki, csak kalóz barátaimmal óhajtok beszélni!
Az egyenruhások nem mozdultak addig, amíg a tábornokasszony is meg nem jelent a pattogós hangulatú ficsúr mögött és egy bólintással nem jelezte, hogy tényleg mehetnek.
A ficsúr - mert a méregdrága öltönyéből és parfümjéből bárki egy perc alatt megállapíthatta, hogy az – felpattant a tálalóasztal immáron üres szélére és kaján mosollyal arcán végigmérte a társaságot.
- Igazán pofás kis kalózbanda! – jelentette ki. – Tele erőemberekkel. Az a nagydarab bizonyára a kapitány személyes testőre! – mutatott illetlenül Acélra, mintha nem is embereket szemlélne, hanem a cukrászda kirakatába állított marcipánfigurákat rangsorolná.
- Ő a szakács.
Dorka hangjába annyi lenézés csendült a piperkőc irányába, amit csak egy süket nem vett volna észre. II. Fülöp viszont egész egyszerűen elengedte a füle mellett és felháborodás helyett összecsapta fehér kesztyűs kezeit.
- Mondtam, hogy igazán pofás! Nem igaz, Mimóza?
- De igen, uram. Említette – bólintott a testőr, de mintha a fogát húzták volna e pár szó kiejtése közepette.
Maga a trónörökös, illetve a II. számú örökös kackiás kis bajuszkáját vidáman mozgatva újfent vigyorgott és úgy tűnt, hogy még a szavak formálásához szükséges arcizommunka sem lohasztja le pofázmányáról.
- Nem viszem magammal ezt a paprikajancsit! – sziszegte Dorka, amíg Fülöp épp a legénységnek ecsetelt valamit fennhangon.
- De. Elviszed. Mi nem mehetünk veled. Ez a… paprikajancsi a biztosíték, hogy el is hozod, amiért mész.
- Bízhatnál bennem jobban!
- Én bízom – mosolygott a tábornok – de az anyád vagyok, ismerlek.
A kapitány erre már nem tudott mit mondani.
Liebling, a magas, fekete hajú orgyilkos egy pisztolyt próbált meg a csizmája szárába erőszakolni, de a sokkoló mellé sehogy sem akart beférni.
Ezt a manővert a festő meg sem próbálta megérteni. Ha egyszer valaki Lieblinget kezdte volna vetkőztetni, minden bizonnyal szüksége lett volna valami kosárra, amiben felfogja a különböző hajlatokból és zsebekből kihulló fegyvereket, kínzóeszközöket. Egyszer látta, amint a nő egy villát csavar a hajába, és a legkevésbé sem gondolta, hogy a puszta praktikum rejtette oda vele.
Dárius a nadrágját porolta, de miután Acél segíteni próbált neki a műveletben, pánikszerű gyorsasággal úgy határozott, hogy remekül meglesz úgy is, ahogy van.
Mikor végre befutott Norvég is, a kapitány megnyomta a nyitógombot.
Vetett még egy érdeklődő pillantást hátra, de már meg sem kérdezte, mit keres egy elefántos napernyő a vörös fickónál.
A zsilip nyílt és a friss, kissé hűvös kinti levegő szinte arcon csapta a társaságot. A hirtelen kékes fény egy kissé vakító volt, Viktor önkéntelenül is lecsukta a szemét. Később úgy gondolta, ez hiba volt, mert mikor ismét kinyitotta, a zsilipkapu túloldalán egyenesen, akár a szálfa, a Flotta két tisztje ácsorgott.
Kelmann tábornokasszonyt igencsak tisztelték a beosztottjai. Nemcsak a katonai rangja miatt, hanem mint ember is felnéztek rá, még ha olykor kissé furcsának is tartották. Őszes, folyvást elnézően mosolygó asszony volt, az a fajta, akit az ember szívesen képzel el a saját anyjának vagy nagyanyjának. Amikor rendben mentek, olykor maga is megkockáztatta a gondolatot, hogy meg kéne tanulnia kötni, azonban rosszabb időkben ez a mosolygós, szinte tündéri nő olyan vasvillaszemeket meresztett, hogy még a híres hős, Idlot ezredes sem szívesen ment a közelébe.
Annak idején a legfiatalabb nő volt, aki ilyen magas rangot ért el a Flottában. Mindezt hihetetlen szelektálási képességének köszönhette. Persze nem lencsét válogatott, mint Hamupipőke, egyszerűen az érzelmi életét volt képes hihetetlen szakszerűséggel megosztani. Sosem vitte haza a munkát és az otthoni gondokat sem cipelte sehová a négy falon kívülre. Így eshetett, hogy tiszt létére egy kalózzal lépett házasságra.
A dolog egyetlen szépséghibája abban rejlett, hogy az illető már nem rendelkezett a fentebb magasztalt tulajdonsággal, így aztán mikor egy ízben a saját felesége tartóztatta le, vérszemet kapott és megpróbálta eltenni láb alól az asszonyt.
A világűr veszélyes hely. Egy kalóznak duplán, annak pedig, aki egy flottatisztre vadászik, egyenesen egy szép tágas koporsó.
Kelmann tábornok tehát özvegy volt, két bájos vagy inkább bajos gyermekkel.
- Nehezen értem meg, mi a fene szükség volt rám. Csak két hónap múlva lesz a szülinapod – sziszegett húgára Dorka.
A két nő egymással szemben állt, a kapitány pocokszerű külseje még inkább annak tűnt nyúlánk, arányos húga mellett. A százados vékony derekú, talán kissé vastagcombú teremtés volt, de hosszúkás arca és titokzatosan csillogó fekete szemei hamar elvonták a figyelmet erről az apró szépséghibáról. Majd egy fejjel magasodott a kapitány fölé, és jól látszott a magatartásukon, hogy ezt az előnyt sokszor kihasználja vitás helyzetekben.
- De ezt csak azóta tudod, hogy beléptél és szembesültél a naptárral! Ha nincs ráírva nagy betűkkel, akkor még mindig a tortára csorgatnád a nyálad!
- Most arra célozgatsz, hogy dagi vagyok? – morrant fel Dorka.
- Egészen nyíltan megmondom.
- Üljetek le, lányok – szólt közbe a tábornok, és bár a hangjában semmi fenyegetés nem volt, mégis mindketten automatikusan engedelmeskedtek.
A kalózbanda nagy része az üvegházban ücsörgött és zabált. Rég tudták már, hogy az ilyen családi találkozókon nincs mitől tartani, így aztán ügyet se nagyon vetettek a körülöttük ácsorgó katonákra, akik viszont némi távolságtartással, vagy épp megrökönyödve szemlélték őket.
Liebling kihorgászott egy húsvillát a hajából és némi párharc után megszerzett az asztalról egy fél sült malacot. Később kénytelen volt belátni, hogy előnyösebb lett volna a salátáért vívni, de Dárius addigra már alaposan megvámolta a zöldségeket.
Viktor és a három nő a konyhában foglaltak helyet. A szerencsétlen festő ugyan csak egy pohár vízért ugrott be, de ahogy a többiek megérkeztek, már képtelen volt kimenni. Inkább lehuppant a sarokba és próbálta elképzelni, hogy láthatatlan. Hátha megvalósul.
A százados közvetlen a kapitánnyal szemben foglalt helyet, és bár nem viselt annyira magas sarkú cipőt, mint nővére, azért ahogy az asztal alatt elhelyezték a lábaikat, komoly gyilkossági szándékot feltételezett közöttük.
Mert sarokkal ölni lehet. Ezt minden pasi tudja, akit legalább egyszer vesén rúgtak már egy ilyen alkalmatossággal. Viktor szakértőnek érezte magát, ha a nők spontán fegyvertárára terelődött a szó. Nagyon jól tudta, némelyik sarok mit okozhat egy ügyes lábbal párosítva. Szóval csendben maradt és figyelt.
Dorka megragadott egy üveg áfonyalikőrt, töltött a családnak, majd nemes egyszerűséggel meghúzta az üveget.
- Ne disznólkodj! – intette az anyja, de válaszul ezúttal csak valami mormogást kapott.
Feszült csend borult a konyhára. Csak a kapitány nyeldeklése hallatszott, majd a puffanás, ahogy az üres üveget levágta az asztalra.
- Minek hívtatok ide? Elég elfoglalt vagyok, ugye tudjátok?
- Szóval az éhkoppon lézengés egy űrkikötőben elfoglaltság?- tudakolta negédesen a százados.
- Nem kínoztad eleget a rabokat, hugi? Kezdek kételkedni abban, hogy tisztességes büntetőtelepet vezetsz, ha még a feszkót sem vagy képes levezetni az elítélteken.
A cipők ingerülten megrándultak az asztal alatt, veszélyes közelségbe vetítve a leszámolás pillanatát.
- Hogy utaztál? – tüntette el az üres üveget a tábornok asszony.
Úgy tűnt, egészen hozzá van szokva kettejük cicaharcához. Olyan egykedvűséggel szemlélte a jelenetet, mint a hajnali seregszemléket. Ezerszer látta már és még legalább annyiszor fogja.
Körbejárt a konyhában, pakolászott, amíg Dorka ecsetelte az útjukat és méretes tálnyi ételt pakolt Viktor elé.
- Olyan kis sovány vagy – mosolygott a festőre, mintha a lányai nem épp a karmaikat éleznék mögötte.
Dorka végül hátradőlt a széken és a plafonra meredt megadón.
- Rendben. Mi a fenéért kellett idejönnöm? Nincs szülinap, évforduló, nem halt meg senki…
- Férjhez megyek – vágott a felsorolásba a százados.
A kapitány majdnem hanyatt vágódott az ülőalkalmatossággal együtt.
- Nem úgy volt, hogy a házasság idejétmúlt és túlságosan kötött társas viszony? – tudakolta.
- De azóta a húgod szerelmes lett – telepedett vissza az asztalhoz Kelmann tábornok.
- Ez most komoly? – pillogott egyikükről másikukra Dorka. – Ki az a szerencsétlen, akihez hozzámész?
A rúgás ami eddig csak ért, most megérkezett az asztal alatt és meglepő gyorsasággal vágódott a kapitány lábszárának.
- Mi rosszat mondtam? – nyögte a fájdalomtól könnyes szemmel, de nem vágott vissza. – Csak van vele valami gond, ha ezt nem voltál képes levélben megírni. Vagy egy üzi? Mégis mióta jártok? Egy hete?
- Másfél éve.
- Oh! – erre nem nagyon bírt mást mondani.
- Nem rémlik, hogy minden találkozásunkkor említettem?
- De sosem mutattad be!
- Elég elfoglalt fickó – bólogatott a tábornok. – Mivelhogy herceg.
- És legalább szőke?
A rosszalló pillantások miatt azt már nem kérdezte meg, hogy milyen színű a lova.
- Szóval… mikor lesz az esküvő?
- Semmikor – hajolt előre a százados és gondterhelten az asztalra könyökölt. – Ahhoz, hogy hozzámehessek, meg kell tenned nekem valamit.
- Nem is ismerem a fazont!
- Nem is kell ismerned ahhoz, hogy megtegyél valamit a húgodért! Nem kérdezte, mit szólsz a választásához.
Dorka keresztbe tette karjait és gyanakodva bámult családtagjaira.
- A helyzet nem egyszerű. Fülöp nem a királynő gyermeke, csupán egy ágyasé. Ha nem csinálja, amit az apja mond, akkor elesik az örökségétől.
A kapitány feje oldalra billent, mint akit az egész mese előre fáraszt.
- Jajj, nehogy azt mondd nekem, hogy el kéne vennie egy randa űrmacát, de a kicsi szíve csak érted él és ahhoz, hogy mégis létrejöjjön a frigy, meg kell találnia valami megszentelt ereklyét, vagy legyőznie egy kisebb birodalmat, de legalábbis el kell lopnia valamit és ehhez csak engem tudtok megkérni!
Némi csend követte a kifakadását, végül a tábornok elismerően bólintott.
- De, pont erről van szó.
- Nemá! – nyögött fel egyszerre Dorka és a sarokban Viktor.
A vénuszi uralkodócsalád a naprendszerben fellelhető egyetlen királyság. Mikor az emberiség elkezdett másik bolygókra települni, egy trilliárdos öregúr fogta a famíliáját és elfoglalta a helyet. Igazából senki nem hitte, hogy lehetséges kolóniát létrehozni azon a bolygón, de a pénz nagy úr, és lám, olykor rácáfol az ésszerűségre. Ebben az esetben is megtette. Igaz az ötletgazda nem élte már meg, de a fia véghez vitte, amit elkezdett, és a bolygó északi felén sorra emelkedni kezdtek a kupolák. Város várost követett, mígnem egy több millió lelket számláló birodalom nőtte ki magát a vastag kénsavfelhők alatt, és a fiú - Király Andor Fülöp - egy átvodkázott éjszaka után kikiáltotta magát egyeduralkodóvá. Senki nem mondott ellent neki.
Azóta már négy generációnyi Fülöp élt és uralkodott a vénuszi történelemben, és nemcsak az orosz vodka imádatát tartották meg királyi szokásaik között, de azt a felettébb furcsa szokást is, hogy minden fiúgyermek második neve ugyanaz legyen, mint az első királyé.
A jelenlegi uralkodó. Fülöp, a Fényes. Négy fiú utóddal is gazdagította a családot, és hogy ebből az utolsó húszéves korára mégis inkább Filippina lett, az már igazán nem az ő hibája.
A Fényes, második fiacskája pedig arra a nem különösebben támogatott döntésre jutott, hogy feleségül akar venni egy egyszerű századost.
Az uralkodó nem volt boldog a lehetőségtől, ami később jött, attól meg még kevésbé…
- Szóval… - támasztotta ujjait egymásnak Dorka az asztal felett. – Hercig, herceg hol van?
- Az emeleten – közölte a százados kissé rosszalló tekintettel. – Nem kel fel kilencig.
- Csillagidő vagy helyi idő szerint?
- Csillagidő – dörmögte vészjósló tekintettel a tábornok.
Viktor pedig rájött, hogy az anyja reggeli szidalmai ezeknek egyetlen pillantásával nem értek fel. Mindennél jobban haza akart menni.
A percek csigalassúsággal teltek. Piktor némi feszült szabadkozás után felhívta magára a figyelmet és kikecmergett a konyhából.
Még félig volt a tálja, mikor csatlakozott az üvegházban lévőkhöz, de villámgyorsan megszabadították a „felesleges” falatoktól.
Liebling szorított egy kis helyet maga mellett, hogy leülhessen, de a feneke így is nagyrészt lelógott a székről. Körben a többi asztalnál katonák ültek, ettek és félhangosan társalogtak, ha nem épp suttogóra fogták.
- Szerintetek azért csinálják, mert fosnak tőlünk? – kérdezte Dárius vigyorogva és a tekintetét körbehordozta az egyenruhásokon, hogy még véletlenül se lehessen félreérteni, kikről beszél.
- Valószínű – nyalogatta lassan és kéjesen a húsvilláját Liebling, majd megtörölgette a terítő sarkában és visszacsavarta a hajába.
Acél elégedetten morgott a hosszú asztal ellentétes végében, eltüntetett egy habos sütikét, majd nyújtózott egyet.
- Ugyan! A tábornoktól félnek. Ráparancsolt a pincsikre, hogy nem ehetnek meg minket.
Viktor szinte a levegőben érezte a „Fosok egy nőtől” témát, amikor rájött, hogy ők is mind egy nőszemélyt követnek, ráadásul ha ilyesmit valaha is megemlít, akkor hamar Liebling villájának végén találhatja a tökeit. Lehunyta a szemét, és próbálta kiverni a fejéből az érzékletes képet, amint a tálalóeszköz előkerül és a gatyája a bokáinál landol.
Az orgyilkos kuncogott mellette.
Lányosan és csilingelőn, nem úgy, ahogy egy kasztráláshoz elképzelné az ember, ezért ha félve is, de Piktor újfent a világra pislogott.
A katonák és a kalózok vicsorogva bámulták egymást. Mindnek viszketett a tenyere és mind azt várta, hogy a másik vigye be az első ütést.
A festőnek elképzelése sem volt róla, hogy Kelmann tábornok hogyan fenyíti az embereit, de tartották magukat és nem kezdtek verekedést.
A kalózok éppúgy.
Ha mást nem is sikerült örökölnie Dorkának, úgy fest, az emberekkel tudott bánni. Nem értette, hogyan. Neki az ösztönei súgták, hogy tartson tőle, de egy Acél méretű fickót nem olyan egyszerű megfélemlíteni, mint őt.
- Mindenki üljön le!
A hang az ajtó felől érkezett. Nagyon úgy tűnt, hogy a gazdája már percek óta ácsorog ott, de eleddig figyelemre sem méltatta senki. Nem beszélt hangosan. Nyugodtan és tagoltan ejtett ki minden szót, mintha nem is felnőtt emberekkel beszélne egy verekedés kitörésének küszöbén, hanem egy rakás papírrepülőző kisiskolással.
- Mi a rangod, bogaram? - hajolt hátra Liebling, hogy ha fejjel lefelé is, de szemügyre vehesse a szikár, kimért férfit.
Amaz nem felelt, csak viszonozta az orgyilkos pimasz pillantását.
Viktor belevörösödött de Lieblinget láthatóan nem rázta meg.
Különös módon a katonák sem dobódtak fel a megjelenésétől, inkább feszengtek kissé, mintha egy felettesük állna előttük, aki pillanatnyi hóbortjában épp pillangónak képzeli magát, és nekik kénytelen-kelletlen le kell nyelniük a véleményüket.
Ilyesmiről azonban szó sem volt, ezért aztán Piktor kétszer olyan kíváncsian pislogott fel a férfire.
Hosszú, derekáig érő élénkzöld haja két szigorú fonatban feküdt a vállára, hosszú fekete kabátja pedig leginkább egy papi reverendára hajazott, de az alóla épp csak kivillanó szegecses bakancsok látványa arra késztette a festőt, hogy gyorsan elvesse a gondolatot. A fickó nem tűnt papnak, holott a vonásai felértek egy éveket némasági fogadalomban töltő szerzetesével. Komor ábrázat, kissé kiugró arccsont és vesébe vájó pillantás.
- Nem tartozom elszámolással, kisasszony – közölte végül ugyanolyan egyenletes és kimért hangon, mint amivel először rájuk szólt.
Viktor ismét nagyon szeretett volna otthon lenni.
Miért nem tudta az ismeretlen azt mondani, hogy valami tábornagy agy, vagy tudja fene, egy helyi kisistenség materializálódása?
Bármelyik lehetőség inkább megnyugtatta volna a festőt, mint ez.
Kissé félve nézett oldalra Lieblingre, de amaz csak vállat vont és a körmeit kezdte nézegetni.
- Ő Mimóza, a testőröm! – lépett be egy kajánul vigyorgó fickó és megveregette a papszerű férfi vállát. Annak a gesztustól rángatózni kezdett a szemöldöke, de nem szólt egy szót sem. – Üdv, népség! A katonák menjenek ki, csak kalóz barátaimmal óhajtok beszélni!
Az egyenruhások nem mozdultak addig, amíg a tábornokasszony is meg nem jelent a pattogós hangulatú ficsúr mögött és egy bólintással nem jelezte, hogy tényleg mehetnek.
A ficsúr - mert a méregdrága öltönyéből és parfümjéből bárki egy perc alatt megállapíthatta, hogy az – felpattant a tálalóasztal immáron üres szélére és kaján mosollyal arcán végigmérte a társaságot.
- Igazán pofás kis kalózbanda! – jelentette ki. – Tele erőemberekkel. Az a nagydarab bizonyára a kapitány személyes testőre! – mutatott illetlenül Acélra, mintha nem is embereket szemlélne, hanem a cukrászda kirakatába állított marcipánfigurákat rangsorolná.
- Ő a szakács.
Dorka hangjába annyi lenézés csendült a piperkőc irányába, amit csak egy süket nem vett volna észre. II. Fülöp viszont egész egyszerűen elengedte a füle mellett és felháborodás helyett összecsapta fehér kesztyűs kezeit.
- Mondtam, hogy igazán pofás! Nem igaz, Mimóza?
- De igen, uram. Említette – bólintott a testőr, de mintha a fogát húzták volna e pár szó kiejtése közepette.
Maga a trónörökös, illetve a II. számú örökös kackiás kis bajuszkáját vidáman mozgatva újfent vigyorgott és úgy tűnt, hogy még a szavak formálásához szükséges arcizommunka sem lohasztja le pofázmányáról.
- Nem viszem magammal ezt a paprikajancsit! – sziszegte Dorka, amíg Fülöp épp a legénységnek ecsetelt valamit fennhangon.
- De. Elviszed. Mi nem mehetünk veled. Ez a… paprikajancsi a biztosíték, hogy el is hozod, amiért mész.
- Bízhatnál bennem jobban!
- Én bízom – mosolygott a tábornok – de az anyád vagyok, ismerlek.
A kapitány erre már nem tudott mit mondani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése