Cím:Szerelmem, Uganda
Fejezet: 5.
Fandom: Harry Potter nah meg az élet
Szereplők:Harry Potter, Perselus Piton, Draco Malfoy, Neville Longbotom és sajátok.
Tartalom: Harry és Piton egyetlen egyszer találkoztak életük során, az esküvőjükön. Azóta évek teltek el, Potter nagykorú lett és úgy határozott, hogy beadja a válókeresetet. A dolgok elrendezéséhez azonban újfent találkoznia kell hitvesével. Szóval hajóra fel és irány Uganda!
Az V. WS kihívásra íródott a Bond csapatban.
Figyelmeztetés: AU, erotikus tartalom, brutalitás, gyilkosság, pedofília, nemi erőszak, slash
Korhatár: 18
Megjegyzés(ek) (1): A női körülmetélés Afrika nagy részén még ma is élő hagyomány. A gyereklányok csiklóját és kisajkait egy rítus közepette, pengével eltávolítják. Úgy tartják, csak így lehetnek majd hűséges, engedelmes, hasznos feleségek.
Megjegyzés (2): A történetben szereplő földrajzi helyek, tájak, állatok, törzsek és szokások mind a valóságon alapulnak. Csak az életkörülmények leírásán szépítettem egy kicsit, mert bizonyos dolgokat nem vett be a gyomrom. Ezekért előre is elnézést kérek.
Megjegyzés (3): magdolnák = prostituáltak és kitartott nők
Gulu és Pacwatch között az erdőben (Mula elbeszélése alapján)
Kettesben maradtak, csak ő és a kisasszony. Nem bánta, hogy a két ideges férfi távozott. A fekete hajú még mindig megrémítette, a vörös pedig furcsán viselkedett.
Egészen lehetetlen dolgokat mondott. Mula mindig is úgy tudta, hogy a külföldiek csak jót hoztak nekik. Andor atya hosszú beszédeket tartott a missziósházban arról, hogy a barbár bennszülöttek veszélyesek, és sosem kerülnek a mennyországba, mert egymás húsát is megeszik.
A vele történtek fényében már elgondolkodott azon, hogy vajon Rosemann úr hova jut majd a halála után, de akárhogy csűrte csavarta a dolgokat, valahogy minduntalan arra a következtetésre jutott, hogy a férfinek joga volt azt tenni vele, amit tett. Ő a hibás, mert túl kíváncsi volt. Mindezek után meglepte, ahogy Mione magához ölelte és behúzódott vele a bokorba.
A kisasszony aggódott érte. A keblére húzta a fejét és ringatta az ölében. Mula sosem tapasztalt hasonlót. Kellemes és meglepő élmény volt ráhagyatkozni valakire, anélkül hogy félnie kellene tőle, hogy valami rosszat csinál és elverik. Szeretett volna sírni, eláztatni Hermione fiúruháját, de annyira még nem volt bátor. Inkább csendben nyelte a könnyeit, és hálás volt a sötétért.
Neville bácsi meghalt.
Mula semmit sem érzett. Az emberek meghalnak, voltak aztán nincsenek, mintha csak szednék a sátorfájukat és máshová költöznének.
Hitt benne, hogy a mennyországban mindenki csodás házat kap, legalább olyan szépet, mint amilyen Rosemann asszonyé volt.
Néha elképzelte magát abban a finom lila fehérneműben, amiben legutoljára látta, és egészen biztos volt benne, hogy ha máshol nem is, a mennyben majd viselhet olyat.
Sokáig ringatóztak kettesben, egymás ölelésébe bújva a sötétben, és próbáltak nem figyelni a köröttük élő és mozgó állatokra, furcsa zajokra és a kutatók felől hallatszó kiabálásra.
Aztán a kiáltozás elhalkult. Tompa puffanások következtek, szisszenések és a szilánkokra törő üveg hangja.
Csend…
- Ms. Granger! Jöjjön elő, vagy kitekerem Mr. Piton nyakát!
A kisasszony nem mozdult, dermedten ült, és olyan közel húzta magához a kislányt, amennyire csak tudta.
Mula gerincén végigfutott a hideg. Baj volt. Ismét baj. Az ösztönei sikoltottak, követelték, hogy fusson, rohanjon messzire, olyan messzire amennyire csak tud.
A percekkel korábban még oly melengető ölelés börtönné változott, remegő kalodává, amely nem engedte útjára.
A sötétben azonban úgysem lett volna megfelelő út, sem irány. Nem tudta, merre menjen, hogy ne fusson bele senkibe, aki el akarja kapni, így mégis maradtak az ölelő karok, akármennyire kétes menedéknek tűntek abban a pillanatban.
- Nem hall, Granger? Azonnal jöjjön elő, vagy elbúcsúzhat az unokabátyjától!
- Könnyebb lenne, ha Piton szólna valamit – hallatszott egy óvatos javaslat.
- Akkor nem kellett volna leütnöd! Eszméletlen!
- Minek őt hoztad? A Malfoy ficsúrt nem ütöttem le, csak a két Pitont!
- Gyerünk, Granger! Bújj elő, vagy eltöröm a nyakát és folytatom a többiekkel!
Hermione a lány füléhez hajolt.
- Ki kell mennünk, Mula. Légy jó, és maradj velem, rendben? Ha azt mondom, szaladj, akkor viszont nagyon gyorsan kell futnod.
Bólintott.
Mione feltápászkodott, kézen fogta a kislányt és kivezette a bokorból. Legszívesebben azonnal útjára bocsátotta volna, hogy eltűnhessen a bokrok között, de az erdő veszélyes volt, ha az ember nem ismerte. Végszükség esetén még mindig bezavarhatta a bokrok közé, de csak végső megoldásként gondolt rá.
Közvetlen előttük a néprajzkutató állt, izmos kezeivel úgy tartotta az ájult Harryt, mintha nem is lenne súlya.
- Nem hittem, hogy ilyen sokáig fog tartani, amíg előjössz – morogta, és egész egyszerűen lehajította a testet.
Mione megremegett. Harry akkorát nyekkent a talajon, hogy talán el is tört valamije.
Közvetlen Fenrir mellett az osztrák ácsorgott. Az egyik kezében méretes faágat szorongatott, a másikkal a monokliját igazgatta.
Fenrir megragadta a kisasszonyt, és maga előtt taszigálta az ösvény felé.
- Hova visznek minket?
- Okosabbnak hittem, kisasszony – kárörvendett az antropológus. – Átadjuk a lányt. Magácskát meg azért visszük, mert nem a visításával akarjuk felverni az egész erdőt, és mert egyikünk sem szívesen üt meg nőt.
- Elképesztő, mennyi emberség szorult magukba – fintorgott Mione.
- Fogja be! Nem épp az emberrablás a kedvenc hobbink – morgott Fenrir, és taszított egyet kettejükön.
- Azt hiszik, ezzel bármit elérnek? Mindannyiunkat megölnek, amint náluk vannak a gyémántok!
- Ezzel én nem értek egyet – ellenkezett Egon –, a négerek alsóbbrendűek, csak egy kis emlékeztető kell nekik, és tudni fogják hol a helyük.
- Fenrir! Maga elhiszi, amit ez a marha mond?
- Ne sértegessen, kisasszony!
Hermione szinte fujtatott felháborodásában. Mula tudta, mennyire gyűlöli az osztrák elméleteit az emberi fajok alá és fölérendeltségi viszonyáról. Egon többször is megpróbálta megmérni a fejét, és megvizsgálni, pontosan hová is tartozik a négerek között, de a kisasszony mindannyiszor elzavarta.
A kislány a maga részéről nem igazán értette a dolgot. Szerette volna tudni, hogy hova tartozik, és az osztrák valami olyasmit magyarázott, hogy meg tudja mondani, melyik az ő népe, Hermione mégis úgy beszélt az egészről, mintha valami igazán szégyenletes dolgot akarna tenni vele.
- Nem érdekelnek az elméletei, és ami azt illeti, a pigmeusok sem – morogta a nagydarab férfi. – Megegyezek velük, és felkutatjuk a többi gyémántot, aztán ha már dúsgazdag leszek, visszajövök és levadászom azokat a nyüves gorillákat, amiket Weasley úgy imád.
- Már megölték Neville-t, magával is végeznek!
- Longbottom egy idióta volt, hősködött és utoljára maradt, engem nem érdekel senki más!
- Vettem észre – dörmögte maga elé a kisasszony.
Mula érezte, hogy Hermione minden ízében remegett mellette, de vasmarokkal tartotta a kezét, mintha előtte nem akart volna gyengének tűnni. Az is lehet, hogy neki is kellett kapaszkodó, valaki, aki miatt érdemes tartania magát, holott legszívesebben együtt futott volna Mulával az erdő közepe felé.
A hajóskapitány kitörő örömmel fogadta mindnyájukat. Olyannyira, hogy az első tette mindjárt az volt, hogy szitává lövette az erősködő néprajzkutatót.
Hermione felsikoltott, hosszan és magasan, ahogy Mula még soha senkit nem hallott sikoltani. A csontjaiig hatolt az iszonyat.
Fenrir úgy vágódott el, mint egy kidöntött fa, kettejük arcára pedig nyúlós cseppekben fröccsent a vér.
A halál mindaddig nem jelentett túl sokat Mula számára. Látott már halottakat életében, és végighallgatta az atya és a nővérek minden beszédét és intelmét erről a témáról. Azt is hallotta, mikor Rosemann asszony arról beszélt, mennyire szívesen megölné az anyósát… de még sohasem látott gyilkosságot.
A mód, ahogy egyetlen pillanat alatt kioltották valaki életét, megrázta. A vér borította testre nézve az út mentén hagyott beteg állatok puffadt teste jutott eszébe, és öklendezni kezdett. Tucatnyiszor belezett már állatokat a ház körül, néha madarakra vadászott a kertésszel, de soha nem látott még ilyesmit.
Akkor élelemért vadásztak. Vacsoráért, vagy csalinak, hogy később nagyobb állatokat foghassanak, de sosem puszta szórakozásból, és még csak örömüket sem lelték a dologban.
A hajóskapitány beesett arcán azonban a színtiszta élvezet és elégedettség vigyora szaladt végig, ahogy rájuk és Fenrirre nézett.
Hermione is hasonló gondolatokkal küzdhetett, mert kétségbeesetten próbálta letörölni Mula arcáról a vért, pedig alig látott a könnyein keresztül.
Egon már sokkal óvatosabban járt el. Nem akarta megfélemlíteni az embereket, nem erősködött, csupán sikamlós szavakból font hálót a fejük fölé.
Alig egy óra alatt az ujja köré csavarta őket, mintha nem is felfegyverzett férfiak lettek volna, hanem egy csapat elcsábításra váró szűzlány.
Gulu és Pacwatch között a tudósok második táborhelyén
Furcsa kattogó nyelven társalogtak a fejem felett, de úgy hasogatott mindenem, hogy nem volt kedvem kinyitni a szemem.
- Harry! Harry!
- Potter, nyisd ki a szemed, mert én nem kérem olyan szépen, mint Draco!
Oh, igen, ezért a hangért megérte összeszednem magam.
A kattogás felerősödött, csipogó, szinte madárszerű nyelv, hasonlított arra, amit Rótiban beszéltek, mégis valahogy másnak tűnt. Apró kezek segítettek feltápászkodni, és mikor kinyitottam a szemem, egy rakás alig hónomig érő emberrel találtam magam körbevéve.
Alacsony bennszülöttek ácsorogtak mellettem. Mindannyian ágyékkötőt viseltek, íjat és nyilakat szorongattak a kezükben, és úgy vigyorogtak, hogy fehérre meszelt arcukból rám piroslott az ínyük.
Piton elmélyülten beszélgetett az egyikükkel, kissé esetlenül kattogva és csipogva, amit a bennszülött kifejezetten mulatságosnak talált, Draco pedig mellettem ácsorgott, és szokatlanul aggódó arckifejezéssel méregetett.
- Hatalmasat kaptál a fejedre. Teljesen beleszáradt a vér a hajadba – fintorgott.
- A lányokkal mi van? – próbáltam terelni a témát, pedig épp hogy csak nem láttam csillagokat.
- Elvitték mindkettejüket. Titeket leütöttek, engem meg megkötöztek. Aztán jöttek ezek a kis emberek és kiszabadítottak. Úgy tűnik, velünk jönnek és segítenek.
Perselus befejezte a társalgást, és hozzánk lépett.
- Mutasd a fejed!
- Nem szükséges. Csak vérzett kicsit.
Úgy meredt rám, mint aki egy szavamat sem hiszi el.
- Nagyot sóztak rád.
- Honnan tudod? Téged előbb csapott le az osztrák.
- Talán, ha nem azzal foglalatoskodsz, hogy én mekkorát kaptam, hanem rendesen körülnézel, most nem lennél ilyen helyzetben.
Hozzám lépett és megvizsgálta a fejem.
- Charlie-val mi van?
- Ő kicsit komolyabban sérült, de semmi vészes. Már elvitték a faluba – nyugtatott meg Draco, miközben Perselus a fejsebembe ragadt hajat próbálta kiszedni.
Hangosan sziszegtem, azt sem bánva, hogy ezzel újabb nevetésre ingerlem alacsony nézőközönségünket.
- Tényleg nem vészes – azért alaposan megnézett még egyszer. – Indulhatunk.
- Hova? – értetlenkedtem.
- Utánuk – közölte Malfoy.
- Már ne is haragudjatok, de egy csapat felfegyverzett férfi ellen mit fogunk tenni pár bennszülöttel és íjakkal?
Perselus elvigyorodott. Még sosem láttam ennyire nyíltan kimutatni az érzelmeit. Kárörvendő és egyszersmind elégedett gesztus volt.
Ha az ellensége lettem volna, lehet, hogy remegni kezdenek a lábaim a félelemtől.
Így azonban semmi más nem jutott eszembe, mint hogy az, aki ilyen ragadozó mosollyal rendelkezik, lehetetlen, hogy ne legyen jó az ágyban.
- Rendben! Menjünk!
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy életem folyamán átéltem valaha is meglepőbbet és természetesebbet, mint az erdőben szaladni egy csapat pigmeussal.
Olyan gyorsan haladtak és olyan súlytalannak tetszettek, mintha nem is emberek lettek volna, hanem egyenesen a fák között cikázó szellő sietett volna a segítségünkre.
Mindannyian pontosan tudták a dolgukat. Begyakorlott mozdulatokkal tüntették el a nyomaikat és kutatták fel Egonékét, alig szólaltak meg közben, mintha egymás gesztusaiból is épp olyan jól olvasnának, mint a föld göröngyeiből.
A fejem veszettül lüktetett, de a legkevésbé sem volt kedvem erről beszámolni a házastársamnak. Még az lett volna a vége, hogy hozzákötöz egy fához, én viszont ott akartam lenni, mikor Mione megmenekül, tenni akartam érte, és ami a legfontosabb, seggbe akartam rúgni az osztrákot.
Az éjszakai botorkálás után a hajnali futás szinte üdítőnek tűnt. A pára vastagon gomolygott az erdőben, könnyű, fullasztó felhőt vonva körénk. A szövetségesünk volt, mintha a fák is távolabb akarnák tudni a hajóskapitányt és bandáját.
A bennszülöttekre nézve el kellett ismernem a szakértelmüket. Alig háromlépésnyi távolságba vittek minket a szedelőzködő négerektől.
Senki nem vette észre a jelenlétünket, de még mindig voltak kétségeim a nyilak és a puskák párharcának kimeneteléről.
Perselus azonban úgy vigyorgott, mint aki már látott hasonlót életében.
Tudtam, hogy járt a háborúban és nem afféle biztonságos távolságban üldögélő tisztként, hanem a sűrűjében, de sosem hittem volna, hogy látni fogom, amint egy csapatnyi bennszülöttel egyeztet arról, kit is kéne ártalmatlanítani és kit nem. Az ádáz vigyor már rég eltűnt az arcáról, és a feszült gondolkodásnak adta át a helyét. Elemezte a helyzetet. Minden oldalról és legalább tucatnyiszor, mielőtt a pigmeusok vezetőjével egy véleményre jutottak.
- Várunk – suttogta nekünk.
- De Mione!
Nem néztem Dracóra. Én is hallottam, ahogy egy nő sír valahol a pakolászó négerek között, de ennyi puskával szemben nem hozhattunk elhamarkodott döntéseket, még akkor sem, ha legszívesebben én is berohantam volna értük.
A kapitány közben magyarázott valamit az embereinek. Úgy láttam, csoportokra osztja őket, és a szélrózsa különböző irányaiba mutat.
- Minket keresnek? – tudakolta Draco.
- Valószínűleg, de velük ne törődjetek. Azokról, akik bemennek az erdőbe a törzs többi tagja gondoskodik majd.
- A maradék is elég sok. Hogy fogjuk nyilakkal elintézni őket? – aggodalmaskodtam.
- Nem a látszólagos erőfölény a fontos. Egy csata megnyeréséhez nem kell más, csak helyes stratégia – oktatott ki Perselus.
Nem vidított fel túlzottan, hogy a nagy stratégiai gondolkodás közepette még a szokásos szarkazmus is kiveszett a hangjából.
Még vagy egy órát ücsörögtünk feszült némaságban, amíg Perselus és a kis bennszülött úgy nem döntöttek, hogy eljött a cselekvés ideje.
Nem volt nyílzápor, vagy csatakiáltással egybekötött barbár támadás, amit vártam.
Csendesen és precízen, szinte egyesével kapták nyílvégre az embereket, mintha csak levadásztak volna egy felrebbenő madárcsapatot.
Draco elszáguldott mellőlem, és azonnal Hermione keresésére indult. Nem létezett fontosabb dolog a számára, szerintem még a körötte süvöltő nyilakkal sem foglalkozott, mereven előre szegezte az állát és rohant.
Mikor utána akartam vetni magam, Perselus két kézzel kapott az ingem után és rántott vissza a takarásba.
- Ez nem a hősködés ideje, fogd vissza magad, nem tehetsz semmit!
Fel akartam állni, de nemes egyszerűséggel a hasamra fektetett, és a hátamon összekulcsolt kezeimre térdelt.
- Azt hiszem, meg tudnám ezt szokni.
- Eressz el, Perselus!
- Maradj nyugton, van jobb dolgom is, mint a seggedre vigyázni!
Olyan mérgesen fujtattam, hogy nem is vettem észre rögtön, mikor levette rólam a kezeit.
Mire feltápászkodtam, már ő is a tisztáson volt és épp azon munkálkodott, hogy a szuszt is kiverje Egonból.
Az osztrák menekülni próbált, mikor megjelent mögötte, hátra rántotta, és egy precíz ütéssel gyomorszájon ütötte.
Ha nem tudom, hogy arisztokrata, azt hittem volna, profi bokszoló. Minden mozdulata kiszámított és pontos volt. Egyetlen pillanatra sem vesztette el a hidegvérét.
Később megtudtam, hogy a pigmeusok mérgezett nyilakat használnak a nagyvadak elejtésére. Apró, élénkszínű békák hátának dörzsölik a nyilaikat, és azokkal indulnak útnak. Egy csepp sem kell a halálhoz.
Perselus és ők szinte egy akaratként mozogtak a négerek körül, mintha a férjem gondolatait is épp úgy értették volna, mint a társaikét.
Higgadt, kiszámított vadászat volt ez, semmi más.
Percekig tartott az egész, nem tovább.
Nyolc ember feküdt a porban, nyíllal a testében, kicsit arrébb az egyik bokor alatt pedig Fenrir testét is felfedeztem.
Perselus nem ölte meg Egont, pedig isten a tanúm rá, nem csak neki lett volna hozzá kedve, hanem mindnyájunknak.
Az azonban megelégedésünkre szolgált, hogy irgalmatlanul elverte.
Hermione és Mula a szőkeséghez szaladtak és a karjaiba vetették magukat. Azazhogy Mione a karjaiba vetette magát és rángatta magával a kislányt is, mintha egy percre sem akarná elengedni, hátha csak álmodja a megmenekülést.
Engem is összekönnyezett nagy boldogságában, Perselust pedig egészen egyszerűen megölelte.
Alig tudtam visszafojtani a vigyorom, amíg házastársam szorongatta.
A gyógyszerész egyenesen rám bámult, obszidián szemei az enyémekbe mélyedtek, és tudtam, ha elvigyorodom, akkor nem áll jót magáért. Mindazonáltal egy szó nélkül tűrte Mione szeretgetési rohamát, mintha kivételesen elfogadhatónak ítélte volna az ilyen viselkedést.
A faluba akartunk menni Charlie-ért, de a vezetőjüknek tűnő bennszülött felajánlotta, hogy majd ők elhozzák, mi inkább pihenjünk.
Szerintem csak nem akarták, hogy még jobban felkavarjuk az életüket.
Emlékszem még, hogy Fenrir mennyit mesélt róla, milyen békés népek a pigmeusok. Valószínűleg a hajnali öldöklés nem tartozik a standard elfoglaltságaik közé. Meg tudtam érteni, miért nem kérnek többet belőlünk.
A halottak eltűntek. A törzs tagjai semmi perc alatt elvitték őket, úgyhogy nem kellett sok idő és azt vettük észre, hogy öten ácsorgunk a tisztás közepén.
Draco nem engedte el Mionét, a lány pedig Mulát. Úgy ácsorogtak egymáshoz simulva és bőgve, hogy kétségem sem lehetett afelől, hogy összetartoznak, és ezek után nem lesz elég egy egyszerű apai intés, hogy ezen változtasson.
Felkötheted a gatyád, Lucius!
Elmerültek a saját kis világukban, és a nap folyamán először bennem is engedni kezdett valami. Mintha lett volna egy láthatatlan fal eleddig a lelkemen, ami meggátolta, hogy túl mélyre szúrjanak a történtek. Menni kellett tovább, de az adrenalin kiszaladt belőlem.
Vértócsák, törött bútorok és épp csak kialvó apró tábortüzek között ácsorogtam mocskosan, és elképzelésem sem volt, mit tegyek. Azt is nehezen tudtam volna eldönteni, hogy jobbra vagy balra lépjek éppen.
Perselus egy szó nélkül fogott kézen. Magával húzott az erdő felé, és én követtem. Egyik láb a másik után, esetlen bicegés…
Észre sem vettem, és már a vízesésnél voltunk.
- Ki kell mosnunk a sebed. Itt könnyen elfertőződnek a sérülések.
Közvetlen előttem állt, izzadtság, vér és por illata telepedett rá. Gondolkodás nélkül léptem előre és a dereka köré fontam a kezeimet, a fejem mellkasán nyugtattam, hallgattam a szíve ütemét.
- Örülök, hogy élsz.
- Megtisztelő – morgott felettem, de nem tűnt igazán mérgesnek.
- Perselus… én…
- Úgy látom, a folyékony beszéd tudományát, csak mások sértegetésére használod.
Hallottam, ahogy a szíve egyre gyorsabban ver, úgyhogy válasz helyett inkább csókot nyomtam a bőrére.
Bármennyire is élveztem olykor a veszekedéseinket, de abban a pillanatban nem volt hangulatom hozzá.
Rémálommá alakult az életem, és tudni akartam, hogy vége. Egyszerű dolgokba, érintésekbe és csókokba akartam kapaszkodni, hogy lemossam a lelkemről és a testemről is az éjszaka nyomát, kitöröljem a fejemből azokat a tört üveggolyóként bámuló barna szemeket… gyászolni ráérek akkor, ha már megállapítottam, hogy én legalább még élek.
A kezeim a nadrágja derekát keresték, egymás után rángattam le róla a ruhákat, és reméltem, hogy nem veszi észre, mennyire remeg a kezem.
- Nem kell erőlködnöd, ez nem…
Nem hagytam, hogy befejezze a mondatot, nem is érdekelt, mit akar mondani. Talán nem akarta kihasználni, milyen állapotban vagyok, talán más miatt visszakozott. Lábujjhegyre álltam, és a nyaka köré fontam a karjaimat. Mindkét kezemet hosszú, zsíros hajába ástam, és szándékomban állt kicsókolni belőle a szuszt is.
- Fejezd be, Potter! – tolt egy kicsit arrébb.
- Hagyjuk a peren kívüli megegyezést a fenébe! Szeretnék maradni még egy darabig.
Megengedett magának egy gonosz vigyort. Ki sem kellett mondania, hogy tudjam, az elejétől fogva ezt akarta.
Magához húzott, és lecsapott az ajkaimra, versengve cincáltuk egymásról a maradék ruhát. Megvárta, amíg lerúgom a cipőm is, aztán felkapott, és besétált velem a vízbe.
Majomként csimpaszkodtam rajta, a nyakát és a vállát harapdáltam, amíg beleereszkedett a tóba.
Aztán…
Aztán egyszerűen belehajított.
Prüszkölve álltam két lábra, és köhögtem ki a tüdőmbe került vizet.
- Ez mi a frászra volt jó?
- Gondolod, hogy megduglak az erdő közepén, egy ellátni való sebbel a fejeden? A kangörcs elvette az eszed, Potter!
Lezuttyantam egy sziklára, és vigyorogva bámultam fel rá. A rémálom elmúlt. Ez az a Perselus volt, akit a magaménak akartam, ha nem is azonnal, de mindenképp.
Lassú könnyek indultak meg az arcomon a megkönnyebbüléstől.
- Ha nem teszel boldoggá, akkor kiperellek a gatyádból! – fenyegettem.
Csak vigyorgott, azzal a ragadozókat is megszégyenítő gesztussal, amibe belebizsergett a mellkasom.
Mint mondtam, egy történetnek sosincs igazán vége…
Egon von Eickstedt: Visszatért Ausztriába, és könyvet írt az emberek külső jegyeik alapján történő besorolásáról. Művei a náci párt rasszista eszméinek tudományos igazolásává váltak.
Charlie Weasley: Csak hetekkel később került elő a pigmeusok közül. Két év múlva a törzs tagjává választották. Négy könyvet írt a gorillákról, de munkáit igazán csak halála után tekintették mérföldkőnek.
Badargomba: Hát, ha gyógyászati célokra nem is alkalmazzák, más felhasználási módjai hamar elterjedtek az egész földön. Az LSD-hez hasonló hatásai népszerűvé tették.
Varázsgomba és psilocybin gombaként is közismert.
Draco Malfoy, Hermione és Mula: Draco feleségül vette Mionét, és Mulával együtt Dél Afrikába költöztek.
Lucius ugyan akadékoskodott, de miután nem született más örököse, Draco pedig hihetetlen érzékkel üzletelt és pár év alatt legalább akkora vagyonra tett szert, mint ősei, az idősebb Malfoy végül visszafogadta gyermekét, és hajlandó volt meglátogatni menyét és tíz unokáját a fekete kontinensen.
Mula: Húsz évesen a Piton kúriába költözött, és az egyik londoni egyetemen folytatott tanulmányokat. Férjhez sosem ment, de sikeres tanár lett. Iskolát alapított az afrikai gyerekek számára.
Perselus és én… soha többé nem adtam be a válópert. Igaz, hogy egy idő után leszoktunk a drága porcelánok vásárlásáról, mert többet repkedtek a házban, mint ahányszor ettünk belőlük.
Boldog voltam… boldog vagyok… és ennyi épp elég.
Kettesben maradtak, csak ő és a kisasszony. Nem bánta, hogy a két ideges férfi távozott. A fekete hajú még mindig megrémítette, a vörös pedig furcsán viselkedett.
Egészen lehetetlen dolgokat mondott. Mula mindig is úgy tudta, hogy a külföldiek csak jót hoztak nekik. Andor atya hosszú beszédeket tartott a missziósházban arról, hogy a barbár bennszülöttek veszélyesek, és sosem kerülnek a mennyországba, mert egymás húsát is megeszik.
A vele történtek fényében már elgondolkodott azon, hogy vajon Rosemann úr hova jut majd a halála után, de akárhogy csűrte csavarta a dolgokat, valahogy minduntalan arra a következtetésre jutott, hogy a férfinek joga volt azt tenni vele, amit tett. Ő a hibás, mert túl kíváncsi volt. Mindezek után meglepte, ahogy Mione magához ölelte és behúzódott vele a bokorba.
A kisasszony aggódott érte. A keblére húzta a fejét és ringatta az ölében. Mula sosem tapasztalt hasonlót. Kellemes és meglepő élmény volt ráhagyatkozni valakire, anélkül hogy félnie kellene tőle, hogy valami rosszat csinál és elverik. Szeretett volna sírni, eláztatni Hermione fiúruháját, de annyira még nem volt bátor. Inkább csendben nyelte a könnyeit, és hálás volt a sötétért.
Neville bácsi meghalt.
Mula semmit sem érzett. Az emberek meghalnak, voltak aztán nincsenek, mintha csak szednék a sátorfájukat és máshová költöznének.
Hitt benne, hogy a mennyországban mindenki csodás házat kap, legalább olyan szépet, mint amilyen Rosemann asszonyé volt.
Néha elképzelte magát abban a finom lila fehérneműben, amiben legutoljára látta, és egészen biztos volt benne, hogy ha máshol nem is, a mennyben majd viselhet olyat.
Sokáig ringatóztak kettesben, egymás ölelésébe bújva a sötétben, és próbáltak nem figyelni a köröttük élő és mozgó állatokra, furcsa zajokra és a kutatók felől hallatszó kiabálásra.
Aztán a kiáltozás elhalkult. Tompa puffanások következtek, szisszenések és a szilánkokra törő üveg hangja.
Csend…
- Ms. Granger! Jöjjön elő, vagy kitekerem Mr. Piton nyakát!
A kisasszony nem mozdult, dermedten ült, és olyan közel húzta magához a kislányt, amennyire csak tudta.
Mula gerincén végigfutott a hideg. Baj volt. Ismét baj. Az ösztönei sikoltottak, követelték, hogy fusson, rohanjon messzire, olyan messzire amennyire csak tud.
A percekkel korábban még oly melengető ölelés börtönné változott, remegő kalodává, amely nem engedte útjára.
A sötétben azonban úgysem lett volna megfelelő út, sem irány. Nem tudta, merre menjen, hogy ne fusson bele senkibe, aki el akarja kapni, így mégis maradtak az ölelő karok, akármennyire kétes menedéknek tűntek abban a pillanatban.
- Nem hall, Granger? Azonnal jöjjön elő, vagy elbúcsúzhat az unokabátyjától!
- Könnyebb lenne, ha Piton szólna valamit – hallatszott egy óvatos javaslat.
- Akkor nem kellett volna leütnöd! Eszméletlen!
- Minek őt hoztad? A Malfoy ficsúrt nem ütöttem le, csak a két Pitont!
- Gyerünk, Granger! Bújj elő, vagy eltöröm a nyakát és folytatom a többiekkel!
Hermione a lány füléhez hajolt.
- Ki kell mennünk, Mula. Légy jó, és maradj velem, rendben? Ha azt mondom, szaladj, akkor viszont nagyon gyorsan kell futnod.
Bólintott.
Mione feltápászkodott, kézen fogta a kislányt és kivezette a bokorból. Legszívesebben azonnal útjára bocsátotta volna, hogy eltűnhessen a bokrok között, de az erdő veszélyes volt, ha az ember nem ismerte. Végszükség esetén még mindig bezavarhatta a bokrok közé, de csak végső megoldásként gondolt rá.
Közvetlen előttük a néprajzkutató állt, izmos kezeivel úgy tartotta az ájult Harryt, mintha nem is lenne súlya.
- Nem hittem, hogy ilyen sokáig fog tartani, amíg előjössz – morogta, és egész egyszerűen lehajította a testet.
Mione megremegett. Harry akkorát nyekkent a talajon, hogy talán el is tört valamije.
Közvetlen Fenrir mellett az osztrák ácsorgott. Az egyik kezében méretes faágat szorongatott, a másikkal a monokliját igazgatta.
Fenrir megragadta a kisasszonyt, és maga előtt taszigálta az ösvény felé.
- Hova visznek minket?
- Okosabbnak hittem, kisasszony – kárörvendett az antropológus. – Átadjuk a lányt. Magácskát meg azért visszük, mert nem a visításával akarjuk felverni az egész erdőt, és mert egyikünk sem szívesen üt meg nőt.
- Elképesztő, mennyi emberség szorult magukba – fintorgott Mione.
- Fogja be! Nem épp az emberrablás a kedvenc hobbink – morgott Fenrir, és taszított egyet kettejükön.
- Azt hiszik, ezzel bármit elérnek? Mindannyiunkat megölnek, amint náluk vannak a gyémántok!
- Ezzel én nem értek egyet – ellenkezett Egon –, a négerek alsóbbrendűek, csak egy kis emlékeztető kell nekik, és tudni fogják hol a helyük.
- Fenrir! Maga elhiszi, amit ez a marha mond?
- Ne sértegessen, kisasszony!
Hermione szinte fujtatott felháborodásában. Mula tudta, mennyire gyűlöli az osztrák elméleteit az emberi fajok alá és fölérendeltségi viszonyáról. Egon többször is megpróbálta megmérni a fejét, és megvizsgálni, pontosan hová is tartozik a négerek között, de a kisasszony mindannyiszor elzavarta.
A kislány a maga részéről nem igazán értette a dolgot. Szerette volna tudni, hogy hova tartozik, és az osztrák valami olyasmit magyarázott, hogy meg tudja mondani, melyik az ő népe, Hermione mégis úgy beszélt az egészről, mintha valami igazán szégyenletes dolgot akarna tenni vele.
- Nem érdekelnek az elméletei, és ami azt illeti, a pigmeusok sem – morogta a nagydarab férfi. – Megegyezek velük, és felkutatjuk a többi gyémántot, aztán ha már dúsgazdag leszek, visszajövök és levadászom azokat a nyüves gorillákat, amiket Weasley úgy imád.
- Már megölték Neville-t, magával is végeznek!
- Longbottom egy idióta volt, hősködött és utoljára maradt, engem nem érdekel senki más!
- Vettem észre – dörmögte maga elé a kisasszony.
Mula érezte, hogy Hermione minden ízében remegett mellette, de vasmarokkal tartotta a kezét, mintha előtte nem akart volna gyengének tűnni. Az is lehet, hogy neki is kellett kapaszkodó, valaki, aki miatt érdemes tartania magát, holott legszívesebben együtt futott volna Mulával az erdő közepe felé.
A hajóskapitány kitörő örömmel fogadta mindnyájukat. Olyannyira, hogy az első tette mindjárt az volt, hogy szitává lövette az erősködő néprajzkutatót.
Hermione felsikoltott, hosszan és magasan, ahogy Mula még soha senkit nem hallott sikoltani. A csontjaiig hatolt az iszonyat.
Fenrir úgy vágódott el, mint egy kidöntött fa, kettejük arcára pedig nyúlós cseppekben fröccsent a vér.
A halál mindaddig nem jelentett túl sokat Mula számára. Látott már halottakat életében, és végighallgatta az atya és a nővérek minden beszédét és intelmét erről a témáról. Azt is hallotta, mikor Rosemann asszony arról beszélt, mennyire szívesen megölné az anyósát… de még sohasem látott gyilkosságot.
A mód, ahogy egyetlen pillanat alatt kioltották valaki életét, megrázta. A vér borította testre nézve az út mentén hagyott beteg állatok puffadt teste jutott eszébe, és öklendezni kezdett. Tucatnyiszor belezett már állatokat a ház körül, néha madarakra vadászott a kertésszel, de soha nem látott még ilyesmit.
Akkor élelemért vadásztak. Vacsoráért, vagy csalinak, hogy később nagyobb állatokat foghassanak, de sosem puszta szórakozásból, és még csak örömüket sem lelték a dologban.
A hajóskapitány beesett arcán azonban a színtiszta élvezet és elégedettség vigyora szaladt végig, ahogy rájuk és Fenrirre nézett.
Hermione is hasonló gondolatokkal küzdhetett, mert kétségbeesetten próbálta letörölni Mula arcáról a vért, pedig alig látott a könnyein keresztül.
Egon már sokkal óvatosabban járt el. Nem akarta megfélemlíteni az embereket, nem erősködött, csupán sikamlós szavakból font hálót a fejük fölé.
Alig egy óra alatt az ujja köré csavarta őket, mintha nem is felfegyverzett férfiak lettek volna, hanem egy csapat elcsábításra váró szűzlány.
Gulu és Pacwatch között a tudósok második táborhelyén
Furcsa kattogó nyelven társalogtak a fejem felett, de úgy hasogatott mindenem, hogy nem volt kedvem kinyitni a szemem.
- Harry! Harry!
- Potter, nyisd ki a szemed, mert én nem kérem olyan szépen, mint Draco!
Oh, igen, ezért a hangért megérte összeszednem magam.
A kattogás felerősödött, csipogó, szinte madárszerű nyelv, hasonlított arra, amit Rótiban beszéltek, mégis valahogy másnak tűnt. Apró kezek segítettek feltápászkodni, és mikor kinyitottam a szemem, egy rakás alig hónomig érő emberrel találtam magam körbevéve.
Alacsony bennszülöttek ácsorogtak mellettem. Mindannyian ágyékkötőt viseltek, íjat és nyilakat szorongattak a kezükben, és úgy vigyorogtak, hogy fehérre meszelt arcukból rám piroslott az ínyük.
Piton elmélyülten beszélgetett az egyikükkel, kissé esetlenül kattogva és csipogva, amit a bennszülött kifejezetten mulatságosnak talált, Draco pedig mellettem ácsorgott, és szokatlanul aggódó arckifejezéssel méregetett.
- Hatalmasat kaptál a fejedre. Teljesen beleszáradt a vér a hajadba – fintorgott.
- A lányokkal mi van? – próbáltam terelni a témát, pedig épp hogy csak nem láttam csillagokat.
- Elvitték mindkettejüket. Titeket leütöttek, engem meg megkötöztek. Aztán jöttek ezek a kis emberek és kiszabadítottak. Úgy tűnik, velünk jönnek és segítenek.
Perselus befejezte a társalgást, és hozzánk lépett.
- Mutasd a fejed!
- Nem szükséges. Csak vérzett kicsit.
Úgy meredt rám, mint aki egy szavamat sem hiszi el.
- Nagyot sóztak rád.
- Honnan tudod? Téged előbb csapott le az osztrák.
- Talán, ha nem azzal foglalatoskodsz, hogy én mekkorát kaptam, hanem rendesen körülnézel, most nem lennél ilyen helyzetben.
Hozzám lépett és megvizsgálta a fejem.
- Charlie-val mi van?
- Ő kicsit komolyabban sérült, de semmi vészes. Már elvitték a faluba – nyugtatott meg Draco, miközben Perselus a fejsebembe ragadt hajat próbálta kiszedni.
Hangosan sziszegtem, azt sem bánva, hogy ezzel újabb nevetésre ingerlem alacsony nézőközönségünket.
- Tényleg nem vészes – azért alaposan megnézett még egyszer. – Indulhatunk.
- Hova? – értetlenkedtem.
- Utánuk – közölte Malfoy.
- Már ne is haragudjatok, de egy csapat felfegyverzett férfi ellen mit fogunk tenni pár bennszülöttel és íjakkal?
Perselus elvigyorodott. Még sosem láttam ennyire nyíltan kimutatni az érzelmeit. Kárörvendő és egyszersmind elégedett gesztus volt.
Ha az ellensége lettem volna, lehet, hogy remegni kezdenek a lábaim a félelemtől.
Így azonban semmi más nem jutott eszembe, mint hogy az, aki ilyen ragadozó mosollyal rendelkezik, lehetetlen, hogy ne legyen jó az ágyban.
- Rendben! Menjünk!
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy életem folyamán átéltem valaha is meglepőbbet és természetesebbet, mint az erdőben szaladni egy csapat pigmeussal.
Olyan gyorsan haladtak és olyan súlytalannak tetszettek, mintha nem is emberek lettek volna, hanem egyenesen a fák között cikázó szellő sietett volna a segítségünkre.
Mindannyian pontosan tudták a dolgukat. Begyakorlott mozdulatokkal tüntették el a nyomaikat és kutatták fel Egonékét, alig szólaltak meg közben, mintha egymás gesztusaiból is épp olyan jól olvasnának, mint a föld göröngyeiből.
A fejem veszettül lüktetett, de a legkevésbé sem volt kedvem erről beszámolni a házastársamnak. Még az lett volna a vége, hogy hozzákötöz egy fához, én viszont ott akartam lenni, mikor Mione megmenekül, tenni akartam érte, és ami a legfontosabb, seggbe akartam rúgni az osztrákot.
Az éjszakai botorkálás után a hajnali futás szinte üdítőnek tűnt. A pára vastagon gomolygott az erdőben, könnyű, fullasztó felhőt vonva körénk. A szövetségesünk volt, mintha a fák is távolabb akarnák tudni a hajóskapitányt és bandáját.
A bennszülöttekre nézve el kellett ismernem a szakértelmüket. Alig háromlépésnyi távolságba vittek minket a szedelőzködő négerektől.
Senki nem vette észre a jelenlétünket, de még mindig voltak kétségeim a nyilak és a puskák párharcának kimeneteléről.
Perselus azonban úgy vigyorgott, mint aki már látott hasonlót életében.
Tudtam, hogy járt a háborúban és nem afféle biztonságos távolságban üldögélő tisztként, hanem a sűrűjében, de sosem hittem volna, hogy látni fogom, amint egy csapatnyi bennszülöttel egyeztet arról, kit is kéne ártalmatlanítani és kit nem. Az ádáz vigyor már rég eltűnt az arcáról, és a feszült gondolkodásnak adta át a helyét. Elemezte a helyzetet. Minden oldalról és legalább tucatnyiszor, mielőtt a pigmeusok vezetőjével egy véleményre jutottak.
- Várunk – suttogta nekünk.
- De Mione!
Nem néztem Dracóra. Én is hallottam, ahogy egy nő sír valahol a pakolászó négerek között, de ennyi puskával szemben nem hozhattunk elhamarkodott döntéseket, még akkor sem, ha legszívesebben én is berohantam volna értük.
A kapitány közben magyarázott valamit az embereinek. Úgy láttam, csoportokra osztja őket, és a szélrózsa különböző irányaiba mutat.
- Minket keresnek? – tudakolta Draco.
- Valószínűleg, de velük ne törődjetek. Azokról, akik bemennek az erdőbe a törzs többi tagja gondoskodik majd.
- A maradék is elég sok. Hogy fogjuk nyilakkal elintézni őket? – aggodalmaskodtam.
- Nem a látszólagos erőfölény a fontos. Egy csata megnyeréséhez nem kell más, csak helyes stratégia – oktatott ki Perselus.
Nem vidított fel túlzottan, hogy a nagy stratégiai gondolkodás közepette még a szokásos szarkazmus is kiveszett a hangjából.
Még vagy egy órát ücsörögtünk feszült némaságban, amíg Perselus és a kis bennszülött úgy nem döntöttek, hogy eljött a cselekvés ideje.
Nem volt nyílzápor, vagy csatakiáltással egybekötött barbár támadás, amit vártam.
Csendesen és precízen, szinte egyesével kapták nyílvégre az embereket, mintha csak levadásztak volna egy felrebbenő madárcsapatot.
Draco elszáguldott mellőlem, és azonnal Hermione keresésére indult. Nem létezett fontosabb dolog a számára, szerintem még a körötte süvöltő nyilakkal sem foglalkozott, mereven előre szegezte az állát és rohant.
Mikor utána akartam vetni magam, Perselus két kézzel kapott az ingem után és rántott vissza a takarásba.
- Ez nem a hősködés ideje, fogd vissza magad, nem tehetsz semmit!
Fel akartam állni, de nemes egyszerűséggel a hasamra fektetett, és a hátamon összekulcsolt kezeimre térdelt.
- Azt hiszem, meg tudnám ezt szokni.
- Eressz el, Perselus!
- Maradj nyugton, van jobb dolgom is, mint a seggedre vigyázni!
Olyan mérgesen fujtattam, hogy nem is vettem észre rögtön, mikor levette rólam a kezeit.
Mire feltápászkodtam, már ő is a tisztáson volt és épp azon munkálkodott, hogy a szuszt is kiverje Egonból.
Az osztrák menekülni próbált, mikor megjelent mögötte, hátra rántotta, és egy precíz ütéssel gyomorszájon ütötte.
Ha nem tudom, hogy arisztokrata, azt hittem volna, profi bokszoló. Minden mozdulata kiszámított és pontos volt. Egyetlen pillanatra sem vesztette el a hidegvérét.
Később megtudtam, hogy a pigmeusok mérgezett nyilakat használnak a nagyvadak elejtésére. Apró, élénkszínű békák hátának dörzsölik a nyilaikat, és azokkal indulnak útnak. Egy csepp sem kell a halálhoz.
Perselus és ők szinte egy akaratként mozogtak a négerek körül, mintha a férjem gondolatait is épp úgy értették volna, mint a társaikét.
Higgadt, kiszámított vadászat volt ez, semmi más.
Percekig tartott az egész, nem tovább.
Nyolc ember feküdt a porban, nyíllal a testében, kicsit arrébb az egyik bokor alatt pedig Fenrir testét is felfedeztem.
Perselus nem ölte meg Egont, pedig isten a tanúm rá, nem csak neki lett volna hozzá kedve, hanem mindnyájunknak.
Az azonban megelégedésünkre szolgált, hogy irgalmatlanul elverte.
Hermione és Mula a szőkeséghez szaladtak és a karjaiba vetették magukat. Azazhogy Mione a karjaiba vetette magát és rángatta magával a kislányt is, mintha egy percre sem akarná elengedni, hátha csak álmodja a megmenekülést.
Engem is összekönnyezett nagy boldogságában, Perselust pedig egészen egyszerűen megölelte.
Alig tudtam visszafojtani a vigyorom, amíg házastársam szorongatta.
A gyógyszerész egyenesen rám bámult, obszidián szemei az enyémekbe mélyedtek, és tudtam, ha elvigyorodom, akkor nem áll jót magáért. Mindazonáltal egy szó nélkül tűrte Mione szeretgetési rohamát, mintha kivételesen elfogadhatónak ítélte volna az ilyen viselkedést.
A faluba akartunk menni Charlie-ért, de a vezetőjüknek tűnő bennszülött felajánlotta, hogy majd ők elhozzák, mi inkább pihenjünk.
Szerintem csak nem akarták, hogy még jobban felkavarjuk az életüket.
Emlékszem még, hogy Fenrir mennyit mesélt róla, milyen békés népek a pigmeusok. Valószínűleg a hajnali öldöklés nem tartozik a standard elfoglaltságaik közé. Meg tudtam érteni, miért nem kérnek többet belőlünk.
A halottak eltűntek. A törzs tagjai semmi perc alatt elvitték őket, úgyhogy nem kellett sok idő és azt vettük észre, hogy öten ácsorgunk a tisztás közepén.
Draco nem engedte el Mionét, a lány pedig Mulát. Úgy ácsorogtak egymáshoz simulva és bőgve, hogy kétségem sem lehetett afelől, hogy összetartoznak, és ezek után nem lesz elég egy egyszerű apai intés, hogy ezen változtasson.
Felkötheted a gatyád, Lucius!
Elmerültek a saját kis világukban, és a nap folyamán először bennem is engedni kezdett valami. Mintha lett volna egy láthatatlan fal eleddig a lelkemen, ami meggátolta, hogy túl mélyre szúrjanak a történtek. Menni kellett tovább, de az adrenalin kiszaladt belőlem.
Vértócsák, törött bútorok és épp csak kialvó apró tábortüzek között ácsorogtam mocskosan, és elképzelésem sem volt, mit tegyek. Azt is nehezen tudtam volna eldönteni, hogy jobbra vagy balra lépjek éppen.
Perselus egy szó nélkül fogott kézen. Magával húzott az erdő felé, és én követtem. Egyik láb a másik után, esetlen bicegés…
Észre sem vettem, és már a vízesésnél voltunk.
- Ki kell mosnunk a sebed. Itt könnyen elfertőződnek a sérülések.
Közvetlen előttem állt, izzadtság, vér és por illata telepedett rá. Gondolkodás nélkül léptem előre és a dereka köré fontam a kezeimet, a fejem mellkasán nyugtattam, hallgattam a szíve ütemét.
- Örülök, hogy élsz.
- Megtisztelő – morgott felettem, de nem tűnt igazán mérgesnek.
- Perselus… én…
- Úgy látom, a folyékony beszéd tudományát, csak mások sértegetésére használod.
Hallottam, ahogy a szíve egyre gyorsabban ver, úgyhogy válasz helyett inkább csókot nyomtam a bőrére.
Bármennyire is élveztem olykor a veszekedéseinket, de abban a pillanatban nem volt hangulatom hozzá.
Rémálommá alakult az életem, és tudni akartam, hogy vége. Egyszerű dolgokba, érintésekbe és csókokba akartam kapaszkodni, hogy lemossam a lelkemről és a testemről is az éjszaka nyomát, kitöröljem a fejemből azokat a tört üveggolyóként bámuló barna szemeket… gyászolni ráérek akkor, ha már megállapítottam, hogy én legalább még élek.
A kezeim a nadrágja derekát keresték, egymás után rángattam le róla a ruhákat, és reméltem, hogy nem veszi észre, mennyire remeg a kezem.
- Nem kell erőlködnöd, ez nem…
Nem hagytam, hogy befejezze a mondatot, nem is érdekelt, mit akar mondani. Talán nem akarta kihasználni, milyen állapotban vagyok, talán más miatt visszakozott. Lábujjhegyre álltam, és a nyaka köré fontam a karjaimat. Mindkét kezemet hosszú, zsíros hajába ástam, és szándékomban állt kicsókolni belőle a szuszt is.
- Fejezd be, Potter! – tolt egy kicsit arrébb.
- Hagyjuk a peren kívüli megegyezést a fenébe! Szeretnék maradni még egy darabig.
Megengedett magának egy gonosz vigyort. Ki sem kellett mondania, hogy tudjam, az elejétől fogva ezt akarta.
Magához húzott, és lecsapott az ajkaimra, versengve cincáltuk egymásról a maradék ruhát. Megvárta, amíg lerúgom a cipőm is, aztán felkapott, és besétált velem a vízbe.
Majomként csimpaszkodtam rajta, a nyakát és a vállát harapdáltam, amíg beleereszkedett a tóba.
Aztán…
Aztán egyszerűen belehajított.
Prüszkölve álltam két lábra, és köhögtem ki a tüdőmbe került vizet.
- Ez mi a frászra volt jó?
- Gondolod, hogy megduglak az erdő közepén, egy ellátni való sebbel a fejeden? A kangörcs elvette az eszed, Potter!
Lezuttyantam egy sziklára, és vigyorogva bámultam fel rá. A rémálom elmúlt. Ez az a Perselus volt, akit a magaménak akartam, ha nem is azonnal, de mindenképp.
Lassú könnyek indultak meg az arcomon a megkönnyebbüléstől.
- Ha nem teszel boldoggá, akkor kiperellek a gatyádból! – fenyegettem.
Csak vigyorgott, azzal a ragadozókat is megszégyenítő gesztussal, amibe belebizsergett a mellkasom.
Egon von Eickstedt: Visszatért Ausztriába, és könyvet írt az emberek külső jegyeik alapján történő besorolásáról. Művei a náci párt rasszista eszméinek tudományos igazolásává váltak.
Charlie Weasley: Csak hetekkel később került elő a pigmeusok közül. Két év múlva a törzs tagjává választották. Négy könyvet írt a gorillákról, de munkáit igazán csak halála után tekintették mérföldkőnek.
Badargomba: Hát, ha gyógyászati célokra nem is alkalmazzák, más felhasználási módjai hamar elterjedtek az egész földön. Az LSD-hez hasonló hatásai népszerűvé tették.
Varázsgomba és psilocybin gombaként is közismert.
Draco Malfoy, Hermione és Mula: Draco feleségül vette Mionét, és Mulával együtt Dél Afrikába költöztek.
Lucius ugyan akadékoskodott, de miután nem született más örököse, Draco pedig hihetetlen érzékkel üzletelt és pár év alatt legalább akkora vagyonra tett szert, mint ősei, az idősebb Malfoy végül visszafogadta gyermekét, és hajlandó volt meglátogatni menyét és tíz unokáját a fekete kontinensen.
Mula: Húsz évesen a Piton kúriába költözött, és az egyik londoni egyetemen folytatott tanulmányokat. Férjhez sosem ment, de sikeres tanár lett. Iskolát alapított az afrikai gyerekek számára.
Perselus és én… soha többé nem adtam be a válópert. Igaz, hogy egy idő után leszoktunk a drága porcelánok vásárlásáról, mert többet repkedtek a házban, mint ahányszor ettünk belőlük.
Boldog voltam… boldog vagyok… és ennyi épp elég.
Lábjegyzet:
¤ A badargomba ugyan nem Ugandában, de a föld majd minden pontján megtalálható. Több mint 20 fajtája közismert.
¤¤ Eric von Eickstedt létező személy, aki 1920-as években valóban vezetett expedíciót Ugandába és Indiába is. 1933-ban a náci párt Faji hivatalának szakértője, munkái a rasszista ideológia tudományos bizonyítékává váltak.
¤¤¤ Tényleg Ptolemaiosz nevezte el holdhegységnek a Ruwenzorit.
¤¤¤¤ Afrikában még ma is szegénység van, és naponta erőszakolnak meg 13 évesnél fiatalabb lányokat is. A melegeket valóban megölik, viszont ha egy férfi együtt hál egy lányos fiúval, az nem számít bűnnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése